
Az igazi kihívás
- Írta: Mandy Kristóf -
A kitárt ablakban állva letekintett a sok emeletnyi, sötétlő mélységbe. Enyhe szellő játszott rövid, hullámos, fekete fürtjeivel. Odalenn, a mélyben a kemény macskaköveken csillogtak a fények. Sötéten, kanyarogva húzódott előtte a hosszú utca, magas épületekkel szegélyezve. Kíváncsian bújt elő a nép, nagy szemekkel figyelve őt, összegyűlve a mellékutcákban és az ablakokban egyaránt. Kíváncsian vártak az életveszélyesnek ígérkező mutatványra.
Nem hitték el, hogy lehetséges, hogy bárki ilyesmire képes lehet, főleg nem a szinte teljes sötétségben és ekkora távon. És ha ez még nem lett volna elég, ekkor odalépett hozzá valaki, akit az odasereglők közül választottak, hogy egy nagy, széles, többrétbe hajtott vastag kendővel átkösse az arcát, elfedve zöld tekintetét. Még egy utolsó pillantást vetett körbe a jelenlévőkre és színpadias mozdulattal csókot dobott az aggódó áhitattal rátekintő asszonyok és lányok felé. Aztán nyugodt, kimért mozdulattal levette ujjatlan felsőjét és közéjük dobta. Lelkes sikítások követték tettét és azt, hogy így fedetlenné vált arányosan izmos felsőteste. Mindenki tudta mi fog következni, mégis izgatottan várták.
Az utóbbi időben ő volt a mutatványosok által kínált legnagyobb látványosság. Igaz, sokan jöttek a tűznyelők, tűz zsonglőrök, láncművészek, levegőakrobaták, táncosok és harcosok produkcióira is, de ő jelentette akkoriban az egész előadás csúcspontját, miközben csapatukkal a világot járták.
Erre gondolt, miközben felkerült szemeire a kötés és elnémult minden hang. Sehol se láthatott ki, de azért lehetőséget adtak arra, hogy aki akar, erről közelebbről is megbizonyosodjon, hiszen igen nagy volt a tét. Komoly összegekben történtek a fogadások. Persze nem arra, hogy túléli, de arra se, hogy egyáltalán élve vagy sérülések nélkül eljuthat a hosszan kanyargó út végére.
Halványan elmosolyodott a száját is eltakaró szőttes alatt, mert arra gondolt, hogy ő se fogadna magára. Amióta azonban a mutatványosok élet-halál közt rátaláltak, majd pedig megmentették, velük tartott bármerre is mentek. Mégis mi mást tehetett volna? Semmire se emlékezett. Se arra, hogy ki ő, se arra, hogy honnét jött. Rémisztő volt a sötétlő űr, mely múltjára, emlékeire telepedett. Mégse a hála vagy az egyedülléttől való félelem volt az, ami mellettük tartotta, hanem az a remény, hogy velük vándorolva hamarabb találkozhat olyannal, aki ismeri és felismerheti őt. Vajon él még az apja, anyja? Vannak testvérei, rokonai? Erre gondolt folyton, miközben a társulattal a világot járta. Megszokta őket, gondoskodtak róla, de tudta, kihasználják, a pénzért kockáztatják életét. Mutatványával ugyanis bőségesen megszolgálta az ételt, italt és a szállást, amit a számára biztosítottak.
Legjobban tán az apjára vágyott. Valakire, aki biztonságos otthonról gondoskodott volna a számára. Elege volt már abból, hogy csak sodródik a széllel a nagy világban, mint egy száraz falevél.
Még kapaszkodott az ablakkeretbe, amikor – immáron bekötött szemekkel – kilépett a párkányra. Ekkor eloltották az utat szegélyező fényeket és szinte teljes sötétségbe borult minden. A jelenlévők ennek ellenére jól láttak. Fekete szemeik nagyra nyíltak, pupilláik kitágultak, akár az éjjeli ragadozóké és úgy figyelték az eseményeket.
A jelre elengedte az ablakkeretet és széttárt karokkal rugaszkodott a mélység fölé. Nem láthatott semmit szemein a kötéstől, de érezte bőrén a hűvös, ám szerencsére csak enyhe szelet. Aztán már zuhant is lefelé.
Odalent riadtan hátrált a nép, de alatta, a látványosság kedvéért összegyűlt mutatványos társai, kezeikben a lángoló fáklyákkal meg se rezdültek miközben ő egyre nagyobb sebességgel közeledett feléjük.
A közönség számára váratlanul, az utolsó pillanatokban szakadtak ki a hátából nagy erővel a szárnyai és mint hatalmas ponyvák, csattanva terültek szét a lángok felett. Érezte a tűz melegét, ahogy súrolta a fáklyákat, de az általa keltett örvény sorra el is oltotta a tüzeket.
Rezdületlenül tartva szárnyait, elvitorlázott a társai feje felett, majd pedig amikor az üres útszakasz fölé ért, nagy, erőteljes csapásokkal kavarva fel a sötétséget, sietve emelkedett a magasba.
Bravúros ügyességgel lavírozott a házak között. A hely általában elég volt teljes szárnyfesztávolságának, de egy-egy épület jobbról és balról jóval bentebb épült. Mintha kiszámíthatatlan sziklaszirtek közt, olykor szűk repedéseken át vezetett volna az útja. Tűpontossággal kellett kormányoznia szárnyaival, gyorsan reagálva, változtatva dőlésszögüket. A nagy sebesség miatt egy pillanatnyi késlekedés is végzetes lett volna. Ő azonban, mintha világ életében ezt gyakorolta volna, úgy suhant végig a baljósan sötétlő, kijelölt úton, hol jobbra, hol balra cikázva.
Röpte nem hasonlított a madarakéhoz. Mivel kifeszített bőrredők alkották szárnyait, így hacsak tehette ki kellett feszítenie, hogy felhajtóerőt termeljen. Fesztávolságát tehát nem változtathatta oly szabadon, mint a madarak. Így aztán ahogy fel-le mozgatta szárnyait, fordulatokat kellett tennie velük, felkavarva a levegőt, légörvényeket hozva létre. Cikázva, repdesve manőverezett az épületek közt. A kivilágítatlan ablakokból és a sötét kapualjakban megbújva ámulva nézték különös röptét, ahogy hátrafelé és szinte teljesen kifordítva, de szemet gyönyörködtető könnyedséggel csapkod a szárnyával. Az ott élők nem láttak még ilyet, de azoknak esett le igazán az álluk, akik az út elején a hirtelen átváltozását végignézték.
Amikor hatalmas bőrszárnyait összecsukva könnyedén és precízen landolt az út végén álló épület egyik nyitva hagyott ablakában és megfordult, hogy a szemét fedő kendőt lerántva körbetekintsen, már felharsant az elsöprő tapsvihar, annak ellenére, hogy sikeres célba érésével minden ott élő elveszítette a fogadást.
Mégis elismerően tekintettek felé. A közönséget teljesen lenyűgözte a látvány, míg mutatványos társai elismerését az általa ismét megszerzett nyeremény hozta lázba.
Egy valaki azonban nem osztozott a csodálatukban.
– Ez fantasztikus! Ahogy te szoktad mondani – szólalt meg mögötte váratlanul egy hang és így folytatta: – Bár nem egy nagy teljesítmény ultrahanggal.
– Tessék? Mivel? – fordult felé meglepetten, élénkzölddé vált, függőlegesen hasadt pupillájú szemeivel.
– Ne tedd itt az ártatlant! Tudom jól, hogy mások által nem hallható magas frekvenciájú hangot bocsájtasz ki és a visszaverődés alapján már bekötött szemmel is könnyen tájékozódhatsz.
– Ó, tehát ezt így hívják. És Önnek mi a szuperképessége? – nevetett csibészesen.
– Én mindent tudok rólad. Például azt is, hogy megint mindent feledtél. Most azonban elég abból Phosphor, hogy e távoli galaxisban bohóckodsz. Rögvest indulunk haza. A birodalomnak és nekem is szükségünk van rád.
– Miféle birodalomnak? És mégis ki Ön, hogy így mer parancsolgatni nekem? Tán személyesen a király? – nevetett még mindig.
– Nem. Az még nem – mosolyodtak el sokatmondóan a szürke szemek – De én vagyok… az apád. Tehát az én feladatom és kötelességem, hogy segítselek abban, hogy azt csinálhasd, amit igazán szeretsz, – intett fejével az utca felé – de nem itt. – Azzal megérintette a karját és már vitte is őket a teleport ereje téren és minden képzeleten által.
Egy sziklaszirt szélén találta magát. Odalent a kanyargó völgykatlan sötét alján megannyi lény harcolt egymással. Nem látszottak jól, de felhallatszott kardjaik csattogása. A levegőben, ameddig az égbolt vereslő fénye bevilágította a vidéket, szárnyas lények hadakoztak egymással. Jól láthatóan egyetlen út maradt csak. A sziklás hegyoldalak közti sötétségben kellett átrepülni, de a helyenként elkeskenyedő szoros és az időnként záporozó nyilak ezt se könnyítették meg.
– És látod milyen jó apád vagyok? Arról is gondoskodom, hogy holmi házak közti utakon el ne und magad – jelentette be mosollyal a hangjában a férfi, majd pedig mielőtt még alaposan körbetekinthetett volna, már érezte is, hogy meglöki és miközben már zuhant is, még utána kiáltott: – Jah és ha élve átjutsz, ne feledd el megmenteni helyettem az anyád!
“Fantasztikus!” – gondolta magában, miközben széttárva szárnyait oldalra fordulva vágódott a sziklák sötét monstrumai közé – “Tehát apámnak van még egy szuperképessége. A gyávaság. Anyám szerencséje, hogy ezt nem örököltem és nem fordulok vissza.”
Tetszett ez a kaland?
Kedveled főhőseinket?
MOST azonnal elolvasnál egy teljes regényt?
Szereted a fantasy univerzumokat, a görög mitológiát, a varázslatokat, azt, ha végül mindig a jók győznek? Szereted a fordulatos, filmszerűen pörgő, meglepő történeteket? Szeretnél könnyed, de izgalmas olvasmányokat? Akkor Mandy Kristóf sorozatát Te is imádni fogod! Lépj be Te is ebbe az ismerős, mégis ismeretlen világba! Melyik főhős történetével kezdenél? Válassz:
Egy regény kitartásról, barátságról, árulásról, sok fordulatról. Te mit tennél, ha átváltoznál és megtudnád: Van egy Másik Világ!
Mesebeli regény szerelemről, feltétel nélküli barátságról, meglepő titkokról. Te mit tennél egy pokoli helyen azt mondanák: 3 napra legyél Te a király!