Íriszek

A lány képzelete megelőzve lépteit, már megérkezett a házhoz.

A kicsiny, kertes épület éppen a sarkon állt. Valahányszor megpillantotta, szíve a torkába ugrott. Nem tudta, ki lakik ott. Magányos, elhagyatott háznak tűnt. Tekintetét kíváncsian emelte rá. Némán, mesébe illően álldogált a kereszteződésnél, félig kitárt, viharvert zsalugátereivel, álmatagon nézve az utcára.

Képzeletben a rozsdás kapuhoz lépve, tétován állt meg.

Elgondolkozva érintette meg a csengőt. Meglepetésére egy jóképű, szőke fiatalember lépett ki sietve az ajtón. Kék szemei boldogan csillantak fel, amikor megpillantotta a lányt és vidáman köszönt neki.

Végigtekintett rajta. Makulátlan, márkás öltönyt és nadrágot, valamint világoskék inget viselt. Egész megjelenése teljes ellentétben állt a kunyhószerű házikóval és a gondozatlan kerttel. Már oda is lépett a kapuhoz. Csikorogva fordult a kulcs a zárban. Sietve ragadta meg a rozsdás kilincset. A kertkapu nyikorogva tárult ki. A következő pillanatban a fiú lelkes hévvel ölelte magához a meglepett leányt, kinek arca a fiú selyemingéhez simult.

Kellemes virágillat borzongatta a leány érzékeit. Kedvenc virágáé, az íriszé. Behunyta szemeit egy pillanatra és úgy élvezte a férfi erős karjainak gyengéd ölelését, testének mámorító közelségét.

Léptei nemsokára utolérték a képzeletét és tényleg megérkezett a házhoz.

Megtorpant. Hirtelen szertefoszlott a káprázat. Ott állt a ház előtt. Dermedten és tétován.

Egy visszatérő álom volt, mi nem hagyta nyugodni. Egy álom, egy srácról, kit ismer és aki ott lakik. Szeretett volna találkozni, beszélni vele, de ez lehetetlennek tűnt. “Még sohasem láttam őt. Talán nem is létezik.” – gondolta. “Ostobaság, hogy mindig erre járok. Mégis miben reménykedek? Még ha meg is pillantanám, mit tennék? Mit tehetnék?”

Riadt gondolatok ezrei kavarogtak elméjében, miközben földbegyökerezett lábakkal, reménykedve állt az utcán és várt a csodára ismét, tán ezredszer már… arra várt, hogy a valóság megismétli visszatérő álmát.

Ki tudja hányadszor torpant már meg e rozsdás kapu előtt… Ki tudja, hányszor pásztázta már tekintete reménykedve ezt az elhagyatott házat…

Lila, bársonyos szirmú íriszek tengere borította a korábban mindig gondozatlan kertet. Tömény, érzékeket bódító illatuk belengte az utcát. Tavaszi szél játszott az álommá dermedt pillanattal.

– Clarissa!!! – hallott hirtelen egy hangot, mely visszarántotta a valóságba. A lány a neve hallatára riadtan ugrott meg. Tágra nyílt szemekkel fordult hátra. Lélegzete elakadt, amint meglátta Őt.

– Jonathan! – suttogta dermedten.

Tekintete egy hosszú pillanatra elveszett a zafírkéken fénylő íriszek által övezett szembogarak mélyében. Megigézve állt ott. Gondolatai ledermedtek a hirtelen jött felismerésben. Évmillióknak tűnt a röpke pillanat.

Egy új Világ kapuja volt az a tekintet. Két tágra nyílt, zafír íriszű csillagkapu, melyeken át, érezte, más dimenziókba pillanthat. Rejtett, még ismeretlen Világba, mely hívogatón tekint rá. Távolabbról, mint egy több száz fényévnyire lüktető galaxis, mégis ott előtte… valami hihetetlen varázslat folytán… pusztán karnyújtásnyira. Az üde tavaszi fénysugarak játékosan csillogtak a zafírkék és smaragdzöld íriszek bűvöletének varázsában.

Két távoli, felfedezésre váró Világ tárta ki kapuit egymásra, meglepett, boldog kíváncsisággal telten.