Két szív… két irány

Azon a napon is ezen elmélkedve üldögélt a vonat egyik fülkéjében, miközben az, monoton zakatolt. Akkor először vezetett arra az útja, de nem számított aznapra semmi különlegesre.
               Aztán egyszer csak a vonat lassított, majd pedig kerekei csikorogva torpantak meg. Beértek egy állomásra. A leány kíváncsian pattant fel és a túloldali ablakokhoz sietett. Szemeivel kíváncsian pásztázta a fel és leszálló utasokat. Közben eszébe jutott a hasonlat a vonatról és a sínekről. Milyen érdekes! Lám, az ő élete is csak halad előre, monoton zúgással egy jól meghatározott sínpáron futva. Időnként emberek szállnak fel az életébe. Némelyekkel még szót is vált, netán össze is barátkoznak, de aztán pár megállóval később különválik útjuk. Igen. Az élet is ilyen. Találkozások, búcsúzások sora. És sose lehet tudni, ki fog felszállni a következő állomáson, ki csatlakozik hozzá, ahogy azt se, ki lép ki az életéből, leszállva a vonatról.
               A lány izgatottan figyelte a kint kavargó tömeget. „Talán most!” – gondolta – „Talán most megpillantom majd életem szerelmét. Miért ne létezhetne az, akiért képes lenne megdobbanni a szívem? Hiszen oly régóta álmodok már róla. Léteznie kell!” – sóhajtott fel és úgy figyelte az embereket, mint aki egy régi, ismerős arcot keres. Lassan azonban elcsendesedett a peron.
               Már csak páran sétálgattak. Nyilván arra várakoztak, hogy a vonat újra lendületet vegyen és ők könnyekkel küzdve integethessenek szeretteiknek. A leány csüggedten tért vissza fülkéjébe és visszaroskadt a vonat puha ülésére. Már nem remélt semmit. Kezdte úgy érezni, hogy oktalan várja álmai hercegét. Arra gondolt, hogy talán bölcsebb lenne beletörődni, hogy az élet nem lányregény.
               Alig ült azonban le, még jóformán ideje se volt arra, hogy úgy istenigazából nekikeseredjen, amikor váratlanul tőle jobbra, éppen az ablaka mellett, a párhuzamos síneken lassan melléjük gördült egy másik vonat. Ekkor még nem sejtette, hogy a sors hamarosan milyen kegyetlen játékot űz majd vele. Hirtelen mintha lelassult volna körülötte a világ, ahogy tőle alig méternyire egyik vonatablak a másikat követte. A leány gondolataiba mélyedve nézte az újabb és újabb, feltűnő arcokat. És ekkor! Ekkor a másik szerelvény váratlanul megállt és mintha csak a sors incselkedni akarna vele, éppen mellette… tőle szinte karnyújtásnyira, váratlanul ott volt a fiatalember. Szinte egyszerre kapták fel a fejüket. Talán a férfi is álmodott már a leányról? Talán ő is kereste, várta már? Egy hosszú, döbbent pillanatig mindketten elkerekedett szemekkel nézték a másikat. Még a lélegzetük is elállt. Nyilván egyikük se számított arra, hogy képzeletük egy nap valósággá válik. És íme micsoda váratlan fordulat! Egy varázslatos, különleges pillanat! Aztán szinte egyszerre pattantak fel. Mindketten jól tudták, nincs idő a tétovázásra, ám a leány csak állt ott és dermedten nézte a férfit. Nem mozdult. Nem tudta mit tegyen, mit tehetne. A fiatalember közben sietve próbálta lehúzni az ablakot, de az bizony, mintha a sors, avagy a végzet erős kezeivel tartotta volna, meg se mozdult. Aztán még egy pillanat és lassan megindult a másik vonat. Csakhogy… éppen az ellenkező irányba!
               A leány döbbenten, szinte szoborrá dermedve nézte, ahogy a férfi, miként valami különleges és csodás jelenés, lassan eltűnik tekintete elől, miközben a másik szerelvény egyre nagyobb sebességgel haladt. Arra se volt ereje, hogy visszaroskadjon a székére. Csak állt ott és nézte a pusztaságot, mely a másik vonat nyomában maradt. „Ennyi lett volna?” – gondolta döbbenetében. – „Mily ostoba játékot játszik velem a sors? Lám csak, a kívánságom valóra vált. Találkozhattam vele, megpillanthattam, de így… egy másik vonaton, mely az ellenkező irányba vitte… Ó, mily kegyetlen a sors! Hiszen már majdnem beletörődtem, hogy nem is létezik, erre most… „
               Aztán eszébe jutott, hogy valamit még tehetne. Talán, ha leszállna… Sietve kapta fel kézipoggyászát és már rohant is végig a folyosón, egyenesen a vonat ajtaja felé, remélve, hogy még lesz ideje leszállni. Már csak egy dologban bízhatott. Hiszen látta a fiatalember arcát. Látta tekintetében a felismerést. Mintha közösek lettek volna az álmaik. Mégha akkor és ott a sors különös játéka folytán külön is vált az útjuk, nem sokkal azután, hogy pár pillanatra találkoztak… talán a fiatalember leszáll majd a következő megállónál és amint tud, visszatér hozzá. A leány elhatározta, várni fog rá akár napestig.
               Már majdnem elérte a vonat ajtaját, amikor váratlanul megrázkódott, majd nagyot lendült előre a szerelvény és ha nem sikerült volna gyorsan megkapaszkodnia, bizony előre is zuhan a folyosón. Dühösen bosszankodott magában emiatt, de aztán már indult is tovább. Az ajtó azonban e pillanatban bezárult előtte és a szerelvény  ismét nekilódult. Már nem tehetett semmit.
               Két élet, két szív… két irány…
és a két vonat megállíthatatlanul zakatolt tovább.
 
               A lány elkeseredetten indult vissza fülkéjébe, ahol a többi poggyászát hagyta. Tudta jól, már nem tehet semmit. Persze még meghúzhatta volna a vészféket, de minek? Tudta jól, hogy a férfi már messze jár. Gyakran mily kegyetlen játékot űz velünk a sors! Van, hogy oly közel már a boldogság, de aztán… egyetlen pillanat alatt vége lehet mindennek, még annak is, ami el se kezdődhetett.
               A leány csüggedten nézett maga elé, miközben lassan visszaért fülkéjéhez, majd belépett az ajtaján.
               Váratlanul azonban megérezte az álmaiból már oly ismerős illatot és döbbenten kapta fel tekintetét. Ott állt előtte a fiatalember. Teljes életnagyságában, mint egy lányregényből kilépett szőke herceg. A leány, mint akit elvarázsoltak, úgy torpant meg az arcára emelve pillantását, miközben ajkai résnyire nyíltak ámulatában:
– De hát… ez, hogy … miként lehetséges? – suttogta, sehogy se értve, miként szállhatott át a fiatalember az ellenkező irányba tartó, az állomáson szinte meg se álló vonatról ily gyorsan az ő járatára, de aztán eszébe jutott a váratlan lökés, mely nem sokkal korábban a szerelvényt megrázta és ami miatt még bosszankodott is.
               A hangosbemondó szava hamarosan meg is erősítette feltételezését. A másik vonat csak azért haladt el mellettük, hogy sínpárt válthasson és csatlakozhasson, hogy együtt folytathassák az utat.
               Két élet, két szív… egy irány… és a két vonat, miként a két szív is, megállíthatatlanul, de immáron együtt zakatolt tovább.