Kotletti

Most nem részletezem a hosszas huzavonát, mely arról szólt, hogy kihez megyünk, van-e meghívólevelünk és ha nincs, nem mehetünk be vagy mégis, ha egyikőnk felkeresi azt, akihez jöttünk és hoz tőle igazolást. A lényeg, hogy végül továbbengedtek, tíz lejt kellett csupán lefizetnünk nekik ezért. Igaz, azt fejenként. De legalább, bár kissé későn, hisz tíz óra is elmúlt már, de átléphettük a határt. Ez persze azt is jelentette, hogy éjfél előtt kötelességünk volt el is hagyni az „országot”. Benderből, a határállomásról, a „fővárosba”, Tiraszpolba vezetett utunk.

            A dnyesztermentiek érdekes, vendégszerető nép. Bár azt tapasztaltam, ugyancsak nehezen engedik maguk közé az érdeklődő utazót, ám ha már betért, még kevésbé bírnak megválni tőle. Kifelé ugyanis, a határon, az eltöltött hosszú órák erről egyértelműen tanúskodtak. Még éppen időben értünk az ukrán határhoz, ahhoz, hogy ne kelljen büntetést fizetnünk az időkorlát átlépése miatt.

– Kiszállás! – szóltak fel a buszra ismét.

            Átvizsgálnak mindent! Ledermedtem. Hamarosan mindenki elhagyta a buszt, így én is. Felnyíltak a csomagtartó ajtajai mindkét oldalon és ki kellett pakolnunk cuccainkat. Ki-ki a sajátját. Aztán irány az épület. Sorba álltunk és minden csomagot, minden zsákot, bőröndöt és táskát átvilágítottak.

Az est fénypontjának azonban a motozás számított. Az ukránok egy kis helységbe vezettek minket, ahol kezdetét vette részletes, személyenkénti átvizsgálásunk. Mindent. Még az alsóneműket is kipakoltatták. És végül, találtak is valamit. Legalábbis azt hitték az egyik társam gyógyszereire, hogy megcsinálták a nagy fogást. A csokitojás műanyagja, melyben tartotta a pár szem pirulát, kétségkívül látványos darabnak bizonyult a szemükben. El is rohantak vele. Közben társaik, tüzetesen végignéztek sorra minket is. Elsősorban, a be nem vallott pénzt keresték. Mert hiszen az nem létezhet, még ha csóró magyar diákokról van is szó, hogy eljönnek messzi idegenbe, egyetlen grivnya, lej, vagy akár fabatka nélkül. Mint később megtudtam, ha ilyenkor mégis találnak valamit, azt, mint be nem jelentett, tehát nem létező pénzt, nyugodt szívvel meg is tartják maguknak.

Torkomban dobogó szívvel figyeltem, vajon mi lesz. Egyik haver a másik után került sorra. Ekkor azonban váratlanul közbejött egy mentő fordulat. Az egyik haver ugyanis, – nevén inkább nem nevezném hősünket – kotlettit evett aznap, így ezt követően hálánkba foglalhattuk nemcsak az ő, de eme finom étel nevét is. Az ukránok ugyanis a nem éppen parfümszerű illatot megérezve azonnal abbahagyták részletes motozásunkat és sietve tessékeltek tovább minket.

Így mentett ki szorult helyzetünkből a kotletti.

Nagyot nyeltem volna megkönnyebbülésemben, amikor végre újra a buszon ültünk, de nem tehettem. A gyémánt ugyanis még a számban volt.