Lépj le! – Tihamér V.

De ma, ezen az estén végre megértette.

Az életnek értelme nincsen.

Tegnap még remélt és dolgozott. Napi tíz órában ugyan, de legalább volt munkája. Immáron huszonhét éve. Hiába igyekezett. Szorgalmáért, kitartásáért puszta minimálbérnél többet sosem kapott. És most? Hirtelen jött a létszámleépítés. Állítólag. És persze, ő is belekerült a feleslegessé nyilvánítottak közé. Igen. Felesleges. Ez a jó szó. Tihamér tökéletesen, végletesen, végzetesen, véglegesen feleslegesnek érezte magát.

Végre, elszánta magát az ugrásra.

– Sokáig fog még tartani? – térítette magához hirtelen egy rideg hang. Tihamér riadtan kapta felé pillantását. Egy komor, sötét alak bontakozott ki az éjszakából.

– Igen. A Halál vagyok – szólalt meg ismét az árny, a ki nem mondott gondolatra felelve, bár a számára tilos volt ilyenkor minden szó. – Kissé korán jöttem, de ne zavartassa magát! – tette még hozzá végtelen egyszerűséggel.

      Őszi szél zörgette a száraz faleveleket. Szúnyograj zsongott a bokrok felett. Tihamér tétován állt a híd szélén, miközben hosszan nézte az alakot. Aztán tekintete ismét a folyó örvénylő vizére tévedt. „Meghalni… elengedve a korlátot, lehullni a mélybe… megsemmisülni volna jó! Mert miért éljek tovább?” – gondolta. – „Nincs többé értelme az életemnek.”

– Miért? Eddig mi volt az értelme? – zökkentette ki ismét a Halál hangja.

Tihamér hosszan hallgatott, válasz után kutatva.

– Talán a munka? – kérdezte a Halál. – A mindennapi robot a gyárban?

Tihamér kétségbeesetten markolta meg a híd korlátját.

– Vagy a csinos feleség? – folytatta rideg közönnyel a Halál. – Az asszony, aki más karjaiban keresi az örömöt, míg férje keményen dolgozik? Vagy tán a gyerekek? Akikért robotoltál? Akikért félredobtad szabadságodat?

      Tihamér nem felelt. Érezte, a Halálnak igaza van, de nem akarta elfogadni ezt. Minden sejtje, egész lénye tiltakozott az igazság ellen. Némán, eltöprengve nézte a fodrozódó víztükröt.

– Szerettem Henriettát – suttogta. – Életem nagy szerelme volt.

– Volt – visszhangozta ridegen a Halál, szava pedig dermedten állt meg a levegőben. Tihamér tétovázva nézett a mélybe. Kezeivel görcsösen szorította a híd korlátját.

– Essünk túl rajta! Nem érek rá. Ezer dolgom van még – vetette oda a Halál. – Lépj le!

– És ha mégse teszem meg?

– Az kizárt. Akkor nem lennék itt.

– Volt egy álmom – suttogta Tihamér.

– Mit számít már? Ne húzd az időt! Lépj le végre! Senkinek se fogsz hiányozni.

– Gondolod?

– Te is tudod. Semmi jelentőset nem tettél. Ha lelépsz, hamar el fognak feledni.

– Igaz – suttogta Tihamér, majd elengedve a korlátot tett előre egy lépést és széttárta karjait.

Felkészült, hogy a mélységbe vesse magát.

– Miért nem lépsz le? – kérdezte a Halál. Tihamér erre ismét rátekintett és látta, hogy csuklyás fejével a túlpart felé biccent. Ekkor megértette és arcán mosoly futott át. Ki tudja mily hosszú idő óta, most először. Igaz, önfeledt mosoly.

– Mi az? – kérdezte ártatlan hangon a Halál, ám Tihamér nem felelt. Örömtől sugárzó arccal, fiatalos könnyedséggel pattant át a korláton, majd nekiiramodott a túlpart felé.

– Hé, beléd meg mi ütött? – kiáltott utána döbbenetet színlelve a Halál.

Tihamér addigra már hosszú méterekkel arrébb járt, de egy pillanatra még hátrafordult és lelkes örömmel kiáltott vissza:

– Hát lelépek! – nevetett és már rohant is tovább a túlpart felé. Alig ért át, meginogtak a híd deszkái, a szerkezet pedig recsegve, ropogva omlott a mélybe.

      A Halál elégedetten nézett utána. „Kis híja volt, majdnem odaveszett, de végül csak fölfogta. Profin intéztem.” – gondolta büszkén. Végre úgy érezte, megtalálta élete értelmét. „És ez még csak a kezdet. Minden lelket, melyet be kéne gyűjtenem, meg fogok menteni, ha még lehet. Elég tapasztalatom van már ahhoz, hogy tudjam, mikor, mely szavak segíthetnek.” – tette hozzá gondolatban a Halál, mert már elege volt abból, hogy azt látta, az emberek mennyire nem becsülik a saját és mások életét.