Majdnem híres

Az óvatosság híve vagyok, így tisztes távolban álltam meg. Az idős bácsika azonban nyilvánvalóan nem így gondolkozott. Velem szemben szépen elindult, hogy átjöjjön az innenső oldalra. Szépen, lassan csoszogott.

Nem értem az embereket. Láthatta a piros lámpát… sejthette, hogy az ő tempójával nem juthat messzire. Mégis mire számított? A hév pedig már közeledett. Aztán az emberke megállt a sínek közepén.

Őszintén szólva nem értem, hogy miért vagyok olyan ostoba, hogy törődök másokkal. Rákiáltottam, hogy jön a hév, menjen vissza, de nem érdekelte. Meg se mozdult. Mit tegyek? Mit tehetnék? Mit tennétek ti egy ilyen helyzetben?

Én ösztönösen léptem előre, hogy jelezzek neki, hogy elhúzzam onnét. Erre hallom, hogy a hév már csenget. Mit tehettem volna? És akkor vettem észre, hogy az innenső sínpárra kanyarodik.

Talán úgy vélte, hogy az öreg bácsika kisebb eséllyel ugrik félre, mint én? Nyilván nem. Bizonyára abban az időpontban mindig az innenső oldalon haladt balra a hév. A bácsika ezt nyilván tudta. De hogy ilyen ostoba emberek legyenek… mégis mi volt ennyire sürgős neki, hogy ne a túloldalon várja ki a jármű áthaladását, hanem amennyire csak lehet előre jöjjön a síneken és ennyire kicentizze?

Nekem mindenesetre ma a hév majdnem elmulasztotta a fejfájásom örökre. Nem fékezett, nem lassított csak elkezdett csengetni. Sietve léptem vissza. Kis híja volt, hogy be nem kerültem a mai hírekbe. Még jó, hogy nem kívántam azt, hogy híres író legyek, mert az bizony ma könnyen teljesülhetett volna. A következő pillanatban a hév elszáguldott döbbent tekintetem előtt és megpillanthattam ismét a bácsikát, aki rezzenéstelen arccal, üveges szemekkel azonnal elkezdett tovább csoszogni. Még mindig nem értem, hová sietett ennyire.