Mentsd meg a királyt!

Őt nem hívták meg. Már rég nem tartozott a birodalomhoz. Sok minden változott mióta utoljára arra járt. Fogalma se volt arról, hogy miként állnak a birodalmi ügyek. Miután jobban lett, a király elkísérte a konyhához, majd pedig bejelentette, hogy tanácskozást tartanak. Elnézését kérve távozott.

Elmerengve nézett az örökifjú uralkodó után, de nem bírt sokáig nyugton maradni. Kis idő múlva utána ment. Engedélyt akart kérni, hogy a tanácskozáson részt vehessen. Ismét. Ahogy régen. Bár… jól tudta, hogy ő már egy senki. Így, újjászületve, aligha vehették hasznát, hiszen nem volt már meg egyetlen különleges képessége se. Biztos volt abban, hogy csak szánalomból tűrik meg. Talán a múltra tekintettel.

Legszívesebben meghalt volna, de nem hagyták. Így aztán csak lézengett a palota sötétlő folyosóin. Nem mehetett azonban messzire egyedül. Nem engedték. Nem mintha fogoly lett volna, de a történtek után egyelőre nem bízhattak benne. Folyton ott volt vele valaki. Nem merték magára hagyni. Túl labilisnak tűnt lelkileg. Nem bírt ugyanis szabadulni attól a gondolattól, hogy ő így már csak nyűg és felesleges. Hiába mondták neki, hogy ez nem így van. A szavak neki nem számítottak. Semmivel nem tudták kizökkenteni mély elkeseredettségéből. Pedig maga a király is próbálta meggyőzni arról, hogy szükség van rá, számít a léte. Nem hitt még neki se.

Csak pár pillanatig ült a konyhában, de nem bírt sokáig várni. Egykor ő volt a király őrangyala. Hiába született újjá és hiába hitte azt, hogy hasznára már nem lehet, még mindig úgy érezte, mellette a helye. Felpattant tehát az étkezőasztaltól és a nagyteremhez sietett, majd bekopogott. Meg se várta, hogy engedélyt adnak, csak belépett.

Egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet. A nagy, díszes asztalnál vagy kéttucatnyi fura lény, a tanács tagjai üldögéltek és néhány ember. Tudta, hogy ők az egyes törzsek vezetői és a palota magasabb rangú képviselői. Néhányukat ismerte. Emlékezett rájuk. Szemben vele a király foglalt helyet. Az is azonnal feltűnt neki, hogy a mellette lévő szék üresen maradt. Emlékezett még arra, hogy egykor az az ő helye volt. Egy pillanatra elidőzött ennél a gondolatnál, de aztán már észre is vette a zsineget, majd odafent a nyíl alig kilátszó hegyét. Tudta, azonnal cselekednie kell.

De mit tehetett volna? Már semmilyen különleges képességgel nem rendelkezett. Régen, elég lett volna felemelnie a kezét és a belőle sugárzó erő megoldotta volna a helyzetet. Most azonban… Hiába kiáltott volna fel. Másodperceket vesztett volna mialatt felismerik a helyzetet.

Az ötlet hirtelen jött. Sietve omlott a márványlapokra, mintha elájult volna. Nem az ő stílusa volt az ilyesmi, de nem jutott eszébe más. Közben szempillái alól figyelt mindent. Hirtelen felé fordultak a tekintetek. Többen fel is ugrottak és siettek hozzá. Persze a király is azonnal felpattant, hogy odarohanjon, így a nyílvessző a következő pillanatban a hűlt helyébe csapódott be.

Közben többen oda is értek, de ekkor sietve ugrott talpra:
– Elnézést, semmi bajom – jelentette be váratlanul és utat tört magának a köré gyülekezők közt. – Csak arra voltam kíváncsi, hogy ki az áruló – tette még hozzá, miközben zöld tekintete találkozott annak fekete pillantásával, aki éppen kihúzta a nyilat a királyi szék támlájából.

Ilyen még sose fordult elő. A király közvetlen közeléből még soha, senki nem tört az életére. Ráadásul az illető nem más volt, mint a királyi ítélethozó, az igazság mindenkori bajnoka és őrzője. Jól emlékezett már rá. Hirtelen meg is feledkezett arról, hogy ő már nem ugyanaz, mint egykor és már ment volna neki, hogy leszámoljon vele:

– Te? Mégis hogy tehettél ilyet?

– Várj! – kapta el karját a király. – Semmi aggodalom! Az utasításomra tette. Csak be akartam bizonyítani neked, hogy igenis még mindig számíthatok rád. Fogadtam a jelenlévőkkel, hogy nem váratsz sokáig, meghívás nélkül is jönni fogsz, észre fogod venni a merényletet, amit előkészítettem magamnak és valahogy, különleges képességek nélkül is meg fogod menteni az életemet.

– Tessék? Nem is volt valós a veszély?

– Természetesen az volt. És nem állt szándékomban kitérni se előle. Bizonyítani akartam, hogy feltételek nélkül bízom benned még most is, mégpedig annyira, hogy az életemet is rád tudom bízni – elszántan nézett a tengerzöld szemekbe.

– Fantasztikus! Csak tudnám, hogy tudott felséged ennyi ésszel évezredeken át életben maradni – csóválta meg a fejét.

– Elsőrangú volt az őrangyalom – nevetett a fiatalember. – És még ma is az… – tette hozzá mosolyogva – Igaz, a modorán még mindig akad csiszolni való és a tisztelet fogalmát se nagyon ismeri.

Összehúzta szemöldökeit és értetlenül nézett az örökifjú uralkodó élénkkék szemeibe, miközben ezernyi gondolat cikázott elméjében.

– Remélem, többé már nem akarod feladni és mellettem maradsz! – tette még hozzá elkomolyodva a király.

– Én? Ugyan! Mégis hová mehetnék? Hisz tudja, fogoly vagyok – hangzott a gúnyos felelet.
– Lehet. De nem az én foglyom. Csak a saját gondolataid láncát hordod. Ezt kéne végre már megértened. Minden mélységi árny, minden itt élő lény tisztel téged, kedvel, sőt szeret. És bíznak benned. Láthattad. Még az életem árán is. Hisz nem a külsőd vagy a képességeid tesznek téged azzá, aki vagy…

– Hanem a különleges cinizmusom? – vágott közbe felnevetve – Mert mi van, ha nem bennem bíztak, csak felségedet akarták eltenni az útból anélkül, hogy bepiszkolnák a kezüket?

Szavára elakadt a jelenlévők lélegzete és akinek volt haja, az döbbenetében beletúrt, míg a többiek csak a fejüket fogták hitetlenkedve.