Meggondolatlan ajánlat

Ám amikor Lidaszter megemelte jobbját és kezében tűz éledt, felrémlett benne a gondolat, hogy talán igaz lehet. Olvasta azonban valahol, hogy a lidércek utálatos lények, akikkel jobb minél előbb végezni, mert lidércnyomás lehet a vége. Kívánni kell hát valami lehetetlent. Ez lehetett volna az, hogy szitában vizet kér tőle vagy valami hasonló, de mivel doktori címmel rendelkezett, tehát tanult emelt szintű matematikát, így jobb ötlete támadt. Pénzt kért. De vajon mennyit? Logaritmust és tört hatványkitevőt is tartalmazott a feladványa. Lidaster döbbenten nézett. Lám, jót akart és halálos helyzetbe hozta magát. Sose tanult ilyesmiket. Esélytelen volt, hogy kiszámítsa.

Tudta, ha nem tudja teljesíteni pár perc alatt a kérést, előbb-utóbb rosszul lesz, majd meghal. Ezt nem akarta megvárni. De mit tegyen? Ekkor jutott eszébe. Sietve változott fénycsóvává és már repült is. Az ablak szerencsére nyitva állt. Nem kellett betörnie. A szobában már sötétség volt, csak egy laptop fénye világított. Leszállt már az éj, mégis dolgozott… illetve írt… regényt egy másik világról.

Lidaszter érkezésére meg se lepődött. Képzelete előtt megannyi különösebb lény elevenedett már meg. Egy lidérc aligha lephette meg. Csak álmosan tekintett fel az emberré változó lángoló hullócsillagra.
– Elaludtam volna és már álmodom? – Csak ennyit kérdezett.
– Nagy a baj! – Mondta erre a lidérc. – Csak te segíthetsz!
– Ha már csak én segíthetek, akkor tényleg nagy a baj – hangzott a nevető felelet.
– Sajnos felajánlottam valakinek egy ajándék kívánságot.
– És mit kér?
– A halálomat.
– Tessék?
– Pénzt kért. De az összeget feladványként adta meg. Logaritmus és e-edik hatványkitevő törthatványa. Ki kéne számolni. Te jó vagy ebben. – azzal kimondta a pontos feladványt. A kérdezett nem akadékoskodott, nem hezitált. Nem kérdezte, hogy mi lesz a jutalma. Mindig szó nélkül segített. Odaát. A királynak is és a birodalom bármely tagjának. És Lidaszter egy volt közülük. Sosem kételkedett és sosem kérdezett és nem kapott soha cserébe semmit, de nem is kért. Természetesnek tartotta. Most is csak fogta a papírt, a ceruzát és a mobilját és számolt. Pár pillanat és felnevetett.
– Mi az? – kérdezte a lidérc miközben már kezdte rosszul érezni magát.
– Nagyon okosnak hitte magát ez a nő, és csak ennyi esze volt.
– Ennyi az összeg? – nézett a papírra a lidérc. – Jól számoltad?
– Igen – hangzott a felelet, mire a lidérc bosszúsan kapott lángra, miközben már repült is. Útközben még megállt két helyen. Az egyik egy automata volt és a pénzkiadó részhez tartotta a markát. Csak gondolnia kellett rá és már hullott is a pénz. Még pár pillanat és már ott állt az asszony előtt és felnyitotta az aktatáskát döbbent tekintete előtt, megmutatva neki a kötegekben álló húszezreseket. Az, már nyúlt volna, de a lidérc visszarántotta és lecsukta a fedelét.
– Állj! Állj! Nem ez az Öné – mosolyodott el hátrébb lépve – Az ön feladványa csak ennyit ért. – azzal a nő elé szórta az aprópénzt a betonra. – Máskor jobban meggondolom, hogy kinek ajánlom fel a szolgálataimat. – azzal ismét fellángolt az egész teste és fénycsóvává változva már repült is, miközben arra gondolt, hogy a táskányi pénz ugyan nem érhet fel az életével, de egy köszönöm helyett talán megteszi.