Találkozás

Egyszer csak megpillantott egy srácot. Árnya sietős léptekkel közeledett. Nem hozzá, csak felé. Nyilván számára már véget ért a suliban a nap. Hazafelé igyekezhetett. A lány tekintete véletlenül tévedt rá, miként minden járókelőre vetett egy-egy hosszabb-rövidebb pillantást. De tőle valahogy nem tudott többé elszakadni. Csak nézte sietve közeledő alakját, ámulva. Előbb céltudatos, könnyed járását csodálta, s bár a fiú árnya még nem vált ki teljesen az éjszaka sötétlő hátteréből, máris, valami különös, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába a lányt. Tudta, érezte, valami történni fog.

            Még pár lépés, még pár pillanat és a lámpák fénye megvilágította a fiú arcát. Magas homlok, ébenfekete haj… A lány számára hirtelen megfagyott az idő, de lábai nem lassítottak a tempón. Agya a lefagyott döbbenetbe dermedten még nem adta ki az utasítást: „Megállj!” De.… miért is adta volna ki? Máskor is látott már jóképű pasikat. Csak nem állhat meg, hogy megbámulja mindet… Főleg akkor, ha ennyire siet. Ostoba kifogás. Nem mentség. Főleg így nem, hogy ez akkor és ott, a lánynak eszébe se jutott.

            Pedig Ő…. Ő volt az… a Férfi!

            De a lány elméje a hirtelen éledt varázslat hevében nem ismerte fel ezt azonnal. Csak nézte őt elbűvölten, miközben tekintete a fiú mélyfekete pillantásába fonódott.

            Sietve közeledett. Nem hozzá, csak felé. Percekké nyúlt az a pillanat. Mintha csak időt akart volna adni nekik a végzetük. Időt a rádöbbenésre… időt a felismerésre…

A lány csak nézte a fiút, a fiú pedig a lányt, de a fiú se lassított. Már csak két méter, már csak egy. A fiú ekkor hirtelen a lány felé villantotta mosolyát. Kedves, szeretettel teli mosolyát… aztán köszönt.

            Épp mellé ért.… mintha végleg leállni készült volna az idő… mintha belefeledkezett, beledermedt volna a pillanatba. Tekinteteik szinte szétszakíthatatlanul fonódtak egymásba. A lány csak nézett rá… visszamosolyogni se volt ideje.

            Aztán… még egy pillanat, s az idő mintha hirtelen magához tért volna, mintha felocsúdott volna dermedt ámulatából és mint megriasztott vad, melynek lábai földbe gyökereztek az első döbbenetben, a következő percben szélnél is sebesebben száguldott tova.      Hirtelen szakadtak szét a varázs acélosnak tűnő láncai.

Még egy pillanat… a lány elméje végre kiadta parancsát… még egy és lábai megtorpantak. Sietve fordult hátra, hogy utána szóljon, hogy feltegye a kérdést: „Várj! Honnét ismersz?”

            De a srác árnya addigra már hosszú méterekkel távolabb járt. Utána kiálthatott volna még, ám hang nem jött a torkára. Nem mert szólani. Csak állt ott dermedten a fiú után tekintve, titkon remélve, tán visszanéz… de fekete árnya gyors, magabiztos léptekkel olvadt bele az éjszaka sötétjébe… a lány pedig érezte miként csúszik ki kezéből a vissza nem térő pillanat.