Megbecsülve -Tihamér IV.

Nem tehetett mást. Nyílt titok volt, aki beteg, kirúgják. Látta az évek alatt. Hullottak körötte. Tihamér ezért nem panaszkodott, nem szólt egy szót se, csak keményen, kitartóan dolgozott. Minden nap. Ha esett, ha fújt. Még láztól égő fejjel is. Kellett a pénz.

Ezen a napon azonban a betegség erőteljes köhögésbe fúlt. Újra és újra görcs rántotta össze tüdejét. Alig-alig bírta abbahagyni a köhögést. Nem bírt felszakadni. A munkatársak sajnálkozva nézték. Végül egyikük szólt a főnöknek, jobb lenne elengedni szegényt.

Ha eddig nem sejtették, elég világos volt a válasz. El lehet menni haza. Nem kötelező ott dolgozni. Tihamér megértette őket. Tudta, a munkának haladnia kell. Egyébként se gondolta annyira súlyosnak a helyzetet. Igaz, a tüdeje már erősen szaggatott, de dolgozni attól még tudott. Csak időnként meg kellett állnia pár pillanatra, hogy levegőt vegyen. Ezzel ugyan vesztett egy kis időt, de úgy kalkulált, ha korábban bemegy, kicsit túlórázik, akkor a munkaadóit egy percnyi kár nem éri.

Zavarta, hogy munkatársai beárulták. Tartott attól, hogy emiatt a főnök rá fog neheztelni. Szó nélkül, sietve folytatta a munkát, hogy ne adjon okot arra, hogy elmarasztalják. Igen kellemetlenül érezte magát a köhögés miatt, de nem tehetett ellene. Kezdett hatni a gyógyszer.

Aztán lassan, lassabban mint valaha, kezdett letelni a munkaideje. Még pár perc volt hátra.

Akkor lépett be a főnök. Így szólt:
“Hogy van, Tihamér? Nagyon aggódom magáért! Hazamehet ám nyugodtan, ha nem érzi jól magát.”
Tihamér döbbenten hallgatta e szavakat. Ennyire számít az élete? Ilyen rendes a főnöke, hogy munkaidő után már szívélyesen felajánlja, hogy hazamehet?

“Fantasztikus” – gondolta, mert azóta már ő is olvasta Phosphor történeteit, de sajnos, ő, vele ellentétben nem egy fantáziavilágban élt és így át se változhatott, hogy legalább a küllemével ráijesszen a főnökére. Nem volt hegyes szemfoga se, amit gúnyosan rávillanthatott volna, nem voltak hegyes karmai, melyeket dühében kiereszthetett volna és nem rendelkezett óriási bőrszárnyakkal se, hogy az asztalt a főnökére borítva, az ablakot kitörve látványosan távozzon a hatalmas irodaépület sokadik emeletéről és többé vissza se térjen.

Ám ami még ennél is nagyobb gondja volt Tihamérnek, az az, hogy volt azonban gyávasága, a rengeteg adóssága és a család miatt. Így aztán nem szólt és tett egyebet, csak illedelmesen megköszönte főnöke “figyelmességét”. Aztán, mivel a munkaideje már amúgy is lejárt, felkelt és elindult haza.

Tihamér aznap megértette, mennyit ér az élete. Este tehát, hazafelé, leszállt a buszról és gyalog indult neki a hídnak. A folyó vize sötét volt és hívogató.