Tihamér végzete
- Írta: Mandy Kristóf -
Neki soha, semmi nem sikerült. Az élete teljesen romokban hevert. A családja nem állt mögötte. Sosem támogatták álmait. Pedig Tihamér négy gyermeket nevelt fel. Mégis úgy érezte, nincs becsülete. Naphosszat dolgozó robotnak nézték. Olyannak, aki sosem panaszkodik. Olyannak, akinek más álma nincs is, mint szolgálni a családját és a főnökét.
Eddig bírta.
Most úgy érezte, minden lelkiereje elfogyott, ahogy az ideje is. Már nem kezdhette újra. Tudta, esélye nincs már arra, hogy megvalósítsa álmait. Mi értelme így élnie?
Tihamér teljesen elkeseredve álldogált a peronon. Legszívesebben azonnal bedőlt volna a következő vonat elé, de nem akart ártani egyik mozdonyvezetőnek se. És különben is. Tihamér még sose járt a fővárosban. És még sosem látta a Dunát. Úgy vélte, ez lenne a legszebb befejezés.
Elgondolkozva, gépiesen szállt fel az érkező vonatra. A jegye már megvolt. Úgy vélte, kár lenne veszni hagyni és bedőlni a sínekre. Arra gondolt, hogy ebben az életben egyszer még látnia kell a fővárost, még akkor is, ha utoljára. Szeretett volna úgy meghalni, hogy szürkészöld, fakó tekintetében csillog a Duna fodrozódó vize.
Amikor leült az egyik székre a vonaton, azt hitte, hogy ez lesz az utolsó útja, melyről nem tér vissza többé. Addigi életére gondolt. Tudta, hogy az utolsó pillanatokban úgyis leperegne előtte. Szeretett volna ezen hamarabb túllesni.
Nem volt nagyon vidám az élete. Nem akarta az utolsó pillanatait múltjának felidézésével eltölteni. Azt akarta, hogy azok a percek, a végső percek csak és kizárólag az övéi legyenek. Soha addig még nem volt ura a saját életének. Pár percig szeretett volna csak azokra a dolgokra gondolni, melyek örömmel töltötték volna el a lelkét. Még ha csak pár pillanatra is… még ha csak az utolsó pillanatokra is, de szeretett volna ura lenni életének, gondolatainak és azt tenni, amit mindig is annyira akart. Repülni. Szabadon. Végre, szabadon.
Ezekre gondolt, amikor váratlanul kinyílt az ajtó és megjelent a csuklyás, fekete köpönyeges alak. Köszöntötte őt, mire Tihamér döbbenten emelte fel üveges, csüggedt tekintetét. Meglepődött. Általában őt nem szokták észre venni. Neki nem szoktak köszönni. Már-már kezdte úgy érezni, mintha nem is létezne. Erre most itt ez az alak. Meglepve nézett fel rá.
Először nem értette, hogy ki ez a suttyó paraszt, aki kaszával száll fel a fővárosba induló vonatra. Még el is mosolyodott. Éppen ő, akinek már kedve se volt az élethez. De, amikor a sötét köpönyeges alak leült mellé, kezdte érezni miként szorul össze a mellkasa és megértette… azonnal megértette, hogy ki ő.
Megértette és már tudta, hogy az utolsó vágya, az utolsó kívánsága se fog teljesülni. Tudta, nem fog elérni a fővárosba és nem láthatja a Dunát sem. Miközben kiverte a veríték, szaggatott a mellkasa és fojtogatta múltjának minden terhe… már tudta jól, hogy a Sors vagy éppen a Végzete még azt a pár percnyi szabadságot is megtagadja tőle… pedig annyira szeretett volna ott állni a hídon, majd érezni a szél simogató érintését és a folyó sodrásának ölelését.
Sajnos azonban Tihamérnak ezúttal se volt szerencséje.
Túl hamar érkezett ki a mentő.
Túl hamar.
Tihamér csalódottan és fáradtan hunyta le szemeit a mentőben, miközben mélyet sóhajtott az oxigénmaszkban. Nem is értette miben reménykedett. Mégis miből gondolta egyáltalán, még ha csak pár percre is, hogy végre ura lehet a saját életének és az fog történni, amit ő szeretne?
Mégis, hogy hihette ezt?
Hiszen…
neki soha, semmi nem sikerült…
Vége
De csak ennek a történetnek van vége!
Ha tetszett, szólj hozzá és 5 tűzopált kapsz!
Szpojler: Tihamér kalandjairól külön könyv is készül.
Címe: FAL, avagy Amiben a pénz van
szép és megható. tetszett.
Szegény! Soha, egyszer se legyen szerencséje…
Érdekes történet… valaki, akinek semmi se sikerül, még meghalni se… akkor vajon örökké élni fog? Hmmm… viszont látjuk Yperpéranban vajon?
Szomorú,megható!
Köszönöm