Valahol Almádiban

A mellettem álló kereszteződésbe gördült a kicsinyke, okkersárga Polski Fiat.

Magas, nyurga legény kuporgott benne, és felém pislogott, mint egy levelibéka, amelyik prédáját lesi. Látszott rajta, elvinne, csak nem tudja, odakiáltson-e. „Megálló kocsinak ne nézd a kárpitját.” Mondja a még sosem hallott, de annál bölcsebb stoppos-mondás. Tehát vigyorogva megindultam a jobb napokat is megélt játékautó felé. A kaszáspók, lábaival már nyitotta is az ajtót, úgy kiáltott nékem oda.

– Beugrasz, hé? – hosszú, zsíros sötét haja a válláig ért. Laza fickónak tűnt. Olyannak, aki nem sokat izgatja magát az élet nagy kérdésein.

– Attól függ, merre mész – tegeztem vissza mosolyogva, miközben odaértem a kocsihoz.

– Fűzfő fele.

Tetszett a válasz, a fickó is egyéniségnek tűnt, az útirány is stimmelt, mi kellett volna ennél is több? Nem töprengtem soká, sietve kerültem meg a kocsit, majd bepattantam mellé.

– Hová tarc’? – kérdezett rá, miközben a gázra lépve, bevágódott a kereszteződésbe.

– Pestre szeretnék – feleltem vigyorogva, de hajmeresztő vezetési stílusát látva átfutott rajtam, mennyi mindent szeretnék még. Például élni is. – Meddig tudsz elvinni? – kérdeztem.

– Jah, csak idáig a buszmegállóig. – mutatott az alig száz méterre álló helyre.

– He? – döbbentem meg, miközben levette lábát a gázról, hogy megálljon.

– Innét mennek Pest-fele a buszok – magyarázta.

– De hát én stoppolok – méltatlankodtam.

– Node, ha a busznak jó az irány, tenéked is jó lesz.

– Na de ez az út tán visszakanyarodik arra, amin eddig jöttem?

– Naná. Itt tesz egy kört nagy ívben – hangzott a felelet.

– Én azt hiszem visszasétálok inkább – jegyeztem meg.

– Várgyá! Héjj! Most jutott eszembe, egy klasszabb hely – kiáltott fel erre – Odaviszlek – s mielőtt még az ajtót felnyithattam volna, vigyorogva ismét a gázra taposott.

      Jobb hely? Lepődtem meg magamban. Attól tartok én! Vajon hová akar ez vinni? De ahogy elnéztem, nemigen a félelem volt az, amit ébresztett bennem, inkább az értetlenség.

– Te, figyu mán, – kezdett újra a beszédbe. – te biztos ismered azokat a gyerekeket a tévéből.

– Kiket?

– Hát a stopposokat, nem csipáztad?

– Jah, azokat, dehogynem. Többüket ismerem is. De ők már nagyobb pályásak nálam. Sokkalta.

– Húú, de baró lehet így járni a világban – vigyorgott felém, miközben úgy tűnt, oda se figyelve bevett egy kanyart. – És mi vót a leghosszabb utad?

– Észthon – feleltem röviden.

– Hú, hát az nem semmi – lepődött meg.

      Ekkor szólalt meg a mobilja. Ránézett elkerekedett szemekkel, de nem vette fel.

– Anyósom a. A mindenit.

– Kussolok, felveheted – nyugtattam.

– Dehogy veszem!

– Csak nem félsz tőle? – vigyorogtam.

– Neem… áá… neem… csak… – felelte zavartan, majd hirtelen hozzátette. – Te is félnél tőle.

– Vicces lenne, ha meglátná, hogy idegeneket fuvarozol. Hát még ha klassz csaj is vónék.

– Csak nem látja meg – felelte, miközben szemei sietve pislogtak jobbra-balra.

– Lehet, jobb, ha én kiszállok – nevettem.

– Várgyá mán, no! Mingyá ottan vagyunk – intett le. Azzal már lassított, majd megállt egy kereszteződésben.

– Ismerős a hely – mosolyodtam el, mivel visszaértünk arra az útra, ahonnét indultunk. – Mondhattad volna az elején, hogy csak elviszel egy körre – vigyorogtam.

– Hát, tudom, ezzel nem sokat segítettem – jegyezte meg fejét ingatva, kissé csüggedten.

– Dehogynem – mosolyogtam vidáman. – Lett egy jó sztorim!