Visszatérés (Vhalenien V.)

De legalább sikerült kimentenie az udvari varázsló támadása elől.
– Jól van? – kérdezte tőle.
– Hol… hol vagyunk? – hangzott a kérdés.
– Fogalmam sincs.
– Mi… mi az, hogy nincs? Te teleportáltál, nem?… Akkor gondolnod kellett…egy helyre.
– Előbb szedje össze magát felséged. Aztán majd megbeszéljük – felelte Vhalenien, majd mint akit nem különösebben érdekel a király sorsa, arrébb ment pár lépést és letelepedett. Várt.
– Tovább.. kellene… mennünk. Thánáthosz utánunk jöhet.
– Ne aggódjon, itt senki se talál meg minket. Én magam se tudom, hol van ez a hely.
– De… nem itt… nem itt voltunk annakidején? Nem ide zuhantunk le?
– De igen. Csakhogy nem tudjuk, hogy jutottunk ide annakidején, miután belekeveredtünk a kénes felhőbe és miután innét eszméletlenül cipeltek el, azok, akik ránk találtak, így azt se tudjuk, hogy lehet innét visszajutni egy olyan helyre, ahol már jártunk. Tehát mivel magunk se tudjuk, hol vagyunk most a térben, így teleportálással nem jöhet utánunk senki. Nem találhatnak ránk.
– Vissza kéne mennünk.
– Thánáthosz végez velünk.
– Azt még érteném, ha én félnék visszatérni, hisz halandó vagyok. De te? Hisz magad mondtad, ha meg is halsz, bármikor új testbe másolhatod a tudatod.
Vhalenien erre felnevetett.
– Azt hittem ennél már jobban ismer. Én csak blöfföltem.
– Tessék? Ez azt jelenti, hogy ha meghalsz…
– Igen, akkor vége.
Hosszú néma csend telepedett rájuk e szavakra.
– Nekem akkor is vissza kell térnem. Én szembe fogok szállni Thánáthosz-szal és ha jössz, biztosítom a védelmet neked.
– Ugyan, ez lehetetlen. Ne ígérjen olyat felséged, amit úgyse tud betartani!
– Bízol bennem?
– Általában igen, de erre most nem tud rávenni. Én ugyan oda vissza nem megyek.
– Eddig is bíztál bennem és amit ígértem, végül mindig betartottam, nem így volt tán? – szegezte a kérdést és acélos tekintetét Vhalenien-nek.
– De igen, így volt… Végül. És ezt itt a kulcsszó. Csak addig közben párszor elástak, megkínoztak, meg efélék… és tudja, a szerves test nagy hátránya az ideghálózat. Tehát hiába vagyok gép, mindent érzek… – mosolyogni próbált.
– Én vagyok a király és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megfutamodjak. A nép számít rám. Thánáthosz-nak pedig a történtek után nincs helye nemcsak a palotámban, de a birodalmamban se.
– De sokkal erősebb nálunk. Esélyünk sincs vele szemben.
– Ő viszont ezt nem tudja. Elhitte, hogy nem tud tenni veled semmit.
– Lehet. De csak addig, amíg ki nem mentettem Önt. Most már tudja, hogy felséged fontos nekem.
– És ez téged mióta zavar? Emiatt csak nekem van félnivalóm.
– És nekem is. Hisz jól tudja, az életemet is adnám Önért.
– Akkor se futamodhatunk meg.
– Tudom.
– Akkor hát? Induljunk!
– És pontosan hová?
– Vissza a lakosztályba.
– És ha még ott van?
– Nem gondolja, hogy lennénk olyan bolondok és visszamennénk oda.
– Vagy pont arra gondol, hogy mi erre gondolunk… – nevetett Vhalenien.
Gyakran nevetett. Talán mert azt hitte, attól emberibbnek tűnik.
– Hmm…. igazad lehet. Akkor teleportálj a háremembe.
– Na, persze – mosolyodott el ismét Vhalenien. – Arra bizonyára végképp nem gondol, hogy az asszonyok szoknyája mögé rejtőzünk.
A király tekintete fagyosan villant e szavakra.
– Jól van na, – szabadkozott sietve Vhalenien – nem akartam megbántani felségedet. Menjünk! De mi lesz aztán? Onnét hogyan tovább?
– Ezt bízd rám! Jól ismerem Thánáthosz-t, hisz ő nevelt fel. Te csak bízz bennem és tedd, amit mondok és minden rendben lesz! Tudsz bízni bennem?
Vhalenien nem felelt azonnal.
– Figyelj! – folytatta a király – Tudod jól, hogy a háremhölgyeim a tanács legfőbb tagjai és egyúttal a testőreim is. Most a te testőreid lesznek, amíg ezt az ügyet lerendezem.
– Ön az egyetlen, akinek még számítok, aki még hisz bennem.
– Szerintem nem én vagyok az egyetlen. De majd megkérdezzük a népet és te is meglátod.

Vhalenien erre csak bólintott és a teleport medalion segítségével máris a háremben találták magukat. Mire azonban visszaértek, úgy tűnt, már mindenki tudja a titkát, hála Thánátosznak, aki megpróbált mindenkit a maga oldalára állítani, rettenetes jövőképeket festve eléjük miatta, de nem járt sok sikerrel. A népet egyáltalán nem érdekelte, hogy Vhalenien ki volt egykor és a jövőbeli feltételezések se töltöttek el rajta kívül senki mást aggodalommal.

A király csak ingatta a fejét. Nem értette, hogy gondolhatta Thánáthosz, hogy az ezerféle különös lényt összefogó birodalmában bárkinek szívében előítéletet lehet még kelteni bármivel oly sok összetartó évszázad után. Hisz itt mindenki más volt valamiben.

Bárkit ki lehetett volna rekeszteni, megszólni vagy lenézni a külleme, a származása, a képességei vagy egyéb dolgok miatt. A bizalmon, őszinteségen és hűségen kívül azonban a birodalom negyedik és ötödik pillére a megértés és az összetartás volt. Mindenki jól tudta, hogy csak egymásra számíthatnak.

A király keserűen vette tudomásul, hogy nincs más választása, mint elküldeni az udvari varázslóját, hiszen az, hogy kezet emelt rá, mindegy milyen okból, de tűrhetetlen volt. Csak intett a fejével és mozdulata elég is volt ahhoz, hogy Thanathosz elnémuljon és azonnal megértse őt. Bár igen erős és különleges képességekkel bírt, és valóban néhány mozdulattal el tudott volna törölni bárkit, de a tiszteletet még ismerte. Legalábbis a király iránt. Bólintott hát, és elfogadta az ítéletét, a száműzetést. Nem ment azonban messzire. Közvetlenül a birodalom határai mentén telepedett le és épített magának egy kunyhót, hogy onnét szemmel tarthassa a világot, a birodalmat, és ha már be nem is léphetett többé, azért készen állt arra továbbra is, hogy egy esetleges támadáskor ha kell, a segítségükre legyen.