Hajnal csillaga – 39.rész

Most nem mesélem el, hogy azon a pokoli világon, ahová főhősünk került, miként állt ki mellette egy mutánsnak gúnyolt demiurg leány, ahogy azt se, hogy épült fel és barátkozott össze a kékszemű fiatalemberrel, aki miután bánatában a tengerbe vetette magát, szintén odakerült. Sorsaik így keresztezték egymást.

A pilinke, merthogy így nevezték az odaát élő demiurg lények, sajnos vagy szerencséjére a zuhanástól mindent feledett. Így élt át sok kalandot velük, mely idő alatt igaz barátság alakult ki köztük. Sok minden történt, de erről egy másik kötetben már meséltem, mely Az utolsó fénysugár címet kapta. Most tehát nem írom le újra, miként szembesült Ávhriol azzal, hogy mostohafia, Áidóneusz, más néven ’Ádisz még életben van és birodalmat épített fel odaát és azt se, hogy miként tudta meg, hogy teremtménye, a pilinke túlélte a támadását. Mondanom se kell, hogy találkozásuk e pokoli világban is igen viharosra sikeredett, de végül… végül Ávhriol úgy hagyta hátra a helyet, a birodalmat, hogy hitt a királynak. Elhitte, hogy létezhet béke és le lehet csillapítani a pilinkét. Elhitte, hogy mostohafia, a király tud parancsolni neki, mert látta a saját szemével, hogy ez így is van. Hallgatott reá. Úgy tűnt tehát, hogy minden jóra fordult és senkinek se kell meghalnia. Csakhogy Ávhriol tévedett. Ahogy a király is. Hamarosan ugyanis nem várt fordulat következett.

Miután kalandjaik odaát jól végződtek, és a kékszemű fiatalember nem akármilyen módon, de megnyerte a fogadást, elfogadta nővérei és fivérei meghívását a napfényes világba, hogy megünnepeljék az elért eredményeket. Mialatt azonban a király távol volt a három nap három éjjel tartott mulatságon, újonnan létrehozott birodalmában nem állt meg az élet.

Különös lények érkeztek a demiurgok várerődjéhez. A pilinke társai értek oda. Miként főhősünk, úgy ők is túlélték a zuhanást. Idő kellett azonban, amíg összeszedték magukat és eligazodtak ebben az új, számukra igen borzasztó világban. Többük el is keseredett, mert azt hitte egyedül maradt csak életben, de aztán eltelt a közel teljes esztendő, néhányan egymásra találtak, majd pedig amikor létrejött a birodalom és meghallották főhősünk hírét, megindultak a kastélyerőd felé.

Néhányuk őszintén örült annak, hogy egykori társuk, a pilinke életben van még, míg mások, csak be akarták fejezni az ellene folytatott harcot, tehát azért mentek, hogy végezzenek vele. Senki se sejtette még, hogy a király távollétében több, mint száz fénylő, hófehér szárnyú, de már mocskos és megszaggatott kinézetű és lelkű, egykor magasztos lény indult el a várkastély felé, hogy ezzel a pokoli világgal mit se törődve, ott folytassák a harcukat, ahol abbahagyták.

Hajnal csillaga – 40.rész

Amikor lakosztályának erkélyéről körültekintett a soktornyú kastélyerődön, arra gondolt, hogy nemrég még nem hitte, hogy barátjának, Ádisznak a története ilyen szépen ér véget. Felépült, létrejött a birodalma és király lett, mégpedig nem is akárhogy. És ha arra gondolt, hogy az eltelt közel egy esztendőben mi mindent értek el és mennyit harcoltak a túlélésért, egymásért… na és persze a lányért.

Elmosolyodott a gondolatra, mert eszébe jutott, hogy a fiatalember a lányt végül is még nem szerezte meg magának. Nem volt egy irigy vagy féltékeny típus. Nem zavarta, hogy hét határ népei nem őt, hanem a barátját dicsőítették, mint uralkodót… de azért ahhoz, hogy a fiatalember a lányt is megszerezze… ahhoz még lett volna pár szava. Már alig várta, hogy ’Ádisz visszatérjen a tiszteletére rendezett ünnepről, hogy újra kezdődhessen, folytatódhasson a vetélkedésük a leány figyelméért. A lányért, aki e pillanatokban is a fiatalemberrel volt, mert vele tartott a napfényes világba. Ez zavarta kissé. Amikor azt mondták neki, hogy csak három nap lesz, nem hitte, hogy ezt ily hosszúnak fogja érezni. Pedig az ő szívveréséhez, annak nyugodt, rideg ritmusához időmérőt lehetett volna állítani. Most azonban, hogy így elengedte őket, hogy nem tartott velük, felgyorsult a pulzusa, ha rájuk gondolt és úgy érezte, összevissza ver a szíve. Vajon mi lehet velük? Mit csinálhatnak éppen?

És nem az aggasztotta, hogy egyedül lehetnek, illetve kettesben, hanem az, hogy nincs mellettük, hogy ha kell megvédje őket. Bár mitől is kellene óvni őket? Barátja fogadott családjához mentek a hegyre, távol az emberektől, távol minden veszélytől. Ünnepeltek. Már bánta, hogy nem tartott velük, de amikor megkérdezték, úgy vélte, jobb, ha marad. Egyrészt semmi kedve nem volt holmi ünnepléshez, mivel még mindig nem értette mit lehet élvezni azon, hogy ugrabugrálnak, vigadozva, kurjongatva. Másrészt… az a sok étel és ital… neki pedig hiányzott az egész emésztőrendszere… nem tudott volna velük enni, vagy akárcsak az ízeket kóstolgatni, hisz nemcsak gyomra, de még ízlelőbimbói se voltak. Igaz, így a lány csókját se élvezhette teljes mértékben, de ettől még akarta újra. Méghogy tökéletes test. Pff. Gondolta.

Nem nagyon zavarta ez, de így még inkább a társaság szélére sodródott, hisz nem tudott részt venni a lakomáikon se és együtt örülni velük a kezdetben oly nehezen megszerzett étkeknek. Mégse ez volt a legnyomósabb indoka arra, hogy miért nem tartott velük, hanem a teremtője, Thanathosz, aki a vendégek közt volt és aki végezni akart vele. Szerencséjére végül elhitte, hogy a király tud neki parancsolni és kapott tőle még egy esélyt az életben maradásra, de nagyon nem bírta a fickót és tartott attól, hogy a jelenlétében valami végzetes ostobaságot mond vagy tesz. Úgy vélte hát, jobb, ha nem tart azokkal, akik hazakísérik a vendégeket.

Hajnal csillaga – 41.rész

Onnan fentről, ahol üldögélt, a várkastély teljesen kihaltnak tűnt. Macskaköves utcáin sötétség kanyargott. Csak a szüntelenül vereslőn sárga égbolt jelentett némi fényt ott, ahová elért. A falakon lévő fáklyák kívül nem a világítást szolgálták. Lángjukat, ha szükséges volt, jelzőtűzként használták, és különféle anyagok által számos színben tudták fellobbantani őket. Jól lehetett látni ilyenkor, ahogy végigfutott mindenütt a hír. Most azonban csend volt és alkonyt idéző részleges sötétség. Pedig nem volt néptelen a vár. A lakosztályokban beszélgettek, szórakoztak, olvastak, dolgoztak. Mindenki végezte a rá osztott munkát vagy épp pihent.

Békeidő volt ugyan, de a falaknál és a kapuknál mindig álltak őrök a sötétségben meglapulva. Senki se hanyagolta a várerőd védelmét, bár oda a vastag kőfalakon és acél pántú hatalmas kapukon át aligha jöhetett volna be ellenség. A légi ragadozók ellen pedig a sűrűn elhelyezett, bebetonozott, vastag lándzsák védtek melyeknek erős és hegyes végeik az ég felé mutattak.

Látszólag tehát nem volt ok a félelemre vagy az aggodalomra. Ráadásul a várkastély több körből állt. Legbelülre csak azok juthattak, akik a király legfőbb bizalmasai voltak. Az érkező vándorok, idegenek számára a külső körben szolgáltattak biztonságot, de ők beljebb csak igen kivételes esetben és akkor is csak őrök kíséretében juthattak. Barátja már akkor mindent megszervezett amikor még nem is volt király. Így a távollétében is mindenki biztonságban érezhette magát.

Sokféle ellenséggel és lénnyel volt már dolguk, de a legrettenetesebb mind közül az volt, aki hófehér szárnyaival és különleges képességeivel egyáltalán nem illett erre a vidékre. Ő volt az. A pilinke.

A pilinke, aki sokáig nem emlékezett a múltjára, arra, hogy ki ő, hogy miféle hatalmas lény és arra, hogy milyen harcokat vívott nemrég a vélt vagy valós igazáért. Mélyet sóhajtott. Hisz jóideje mindenre emlékezett. Mégse akarta folytatni korábbi életét. Azt gondolta, már nem érdekli a kert, ahol magára eszmélt, a kert, mely oly gyönyörűen szép volt és békés.

Nem akart már visszatérni. Nem akart többé harcolni másért csak ezért a világért, ahol befogadták, ahol számított a léte. Az se zavarta, hogy mindenki azt hitte, a királynak sikerült megszelídítenie őt, vagy legalábbis parancsolni tudott neki. Különleges képességeivel, erejével könnyedén tönkre tehette volna ezt a világot is, ahogy korábban a harcok során pár másikat, de nem akart ártani senkinek.

Személyében tehát talán a világ legrettenetesebb lényét állították a saját oldalukra az őslakos demiurg népek, de ezt cseppet se bánta, hiszen a körükben végre otthon érezhette magát. Pedig sejthette volna, hogy ez nem tarthat örökké, mert nem ő az egyetlen fehérszárnyú, rettenetes teremtés. A többiek pedig már közeledtek, mégpedig miatta… és vele ellentétben nekik nem számított az itt élők világa, élete.

Hajnal csillaga – 42.rész

Váratlan, nagy robajra és erős fényvillanásokra kapta fel a fejét. Mintha a távolban vihar tört volna ki és attól zengett volna az ég, de azon a világon még soha nem látott villámokat cikázni. Azonnal tudta, hogy az övéi azok és azt is tudta, hogy egy részük érte jött, míg a többiek ezt akadályozni próbálják. Tudta, hamarosan elérik a várfalakat is és az ott élők akkoriban még nem álltak készen az ilyen nagy erejű lények támadásaira. És tudta azt is, hogy némelyek közülük senkit se kímélnének, csakhogy rajta bosszút állhassanak. Tudta tehát, hogy csak egy választása van. Ledobta hát fekete köpönyegét, mely fénylő testét takarta, majd pedig gyorsan levette szarvakkal ékesített ijesztő maszkját is és megrázta hatalmas szárnyait, gondolatainak erejével távolítva el testéről és tollairól a fekete átokport. Pár pillanat és ismét olyan volt, mint régen. De csak látszólag. Hiszen jól tudta, hogy ez a világ őt is megváltoztatta és soha többé nem lesz már olyan, mint egykoron.

Nem tétovázott. Azonnal indult, illetve teleportált az elülső várfalra, hogy onnét vegyen aztán lendületet. Ott aztán sietve tárta szét szárnyait és repült feléjük, fel a magasba, de csak addig, amíg észre nem vették. Igaz ehhez oda is kellett kiáltania és feléjük vetnie egy-egy láng csóvát, hogy rá figyeljenek: – Hé! – kiáltott oda – Nem engem kerestek? – Szavára látta még a felvillanó tekinteteket, ahogy a düh és a bosszú újabb lángjai csaptak fel a szívekben, de azt már nem várta meg, hogy mozduljanak is. Sietve fordult és repült is tova. Nem mintha félt volna tőlük, de nem akarta, hogy miatta tovább rombolják e vidéket. Hamarosan hallotta a háta mögött a szárnyak csattogását, ahogy mind felreppentek a nyomába vetve magukat. Egyesek gyűlöletből, mert őt hibáztatták a velük történtek miatt, míg páran azért, hogy majd mellette legyenek és segíthessék a létszámfölény miatt reménytelennek ígérkező küzdelemben.

Sietve repült, mégpedig célirányosan az egyik átjáró felé. Mint egy fénylő csillag, úgy vágódott elő a hasadékból. A hegyen ünneplők fel is kapták a fejüket a szokatlan égi jelenségre. Mintha az Esthajnal csillaga izzott volna fel és repült volna tova a késő alkonyi égen, de ami még meglepőbb volt, hogy több száz hasonló, de kisebb fényű pont követte, melyek ragyogását csak azért lehetett ily távolról is látni, mert egy rajként repültek utána. Mielőtt azonban hármat pislantottak volna, már mind eltűntek a távolban és már egy másik galaxis felé száguldottak.

Biztos volt abban, hogy története ezzel véget fog érni, hiszen ha utolérik… márpedig tudta, hogy utol fogják, hisz a végtelenségig nem menekülhet, akkor nem sok jóra számíthat tőlük.  

Hajnal csillaga – 43.rész

Szerencsére a testük sok mindent kibírt, így a légüres űrben se estek darabjaikra és jól bírták oxigén nélkül is. A bolygók és csillagok mellett elhaladva próbálta lerázni üldözőit, de nem sok sikerrel. Teleportálhatott, de sajnos ahhoz az kellett, hogy ismerje a célt, azaz látnia kellett már korábban, hogy gondolatai erejével oda képzelhesse magát. Nem sok ilyen hely volt. Párat kipróbált, de hamar be kellett látnia, hogy felesleges ugrálnia a térben, hisz már a többiek is rendelkeztek ilyen képességgel. Tehát könnyedén követhették.

Közben kezdett már igencsak elfáradni a hajszában. Ráadásul nem volt elég, hogy üldözték bármerre is szállt, de egy idő után már tüzes lángcsóvákat is elkezdtek utána hajigálni. Tudta, mielőbb fedezékbe kell vonulnia, hogy szembe fordulhasson velük, védekezve, sőt támadva, mert csak így élheti túl. Igaz, akkoriban még mind halhatatlannak hitték magukat, legalábbis egyikük se gondolta, hogy komolyan árthat a másiknak, hogy végleg megsemmisíthet egy magához hasonlót, hiszen eladdig akárhogy támadták egymást, folyton azt látták, hogy idővel mind új erőre kapnak és mindent túlélve harcolnak tovább. Valójában tehát nem akartak végezni vele hisz azt se gondolták, hogy ilyesmi lehetséges lenne.

Sorra érték a támadások. Szaggatta testét, szárnyait az újabb és újabb becsapódó lánggömb. Hiába gyógyult viszonylag gyorsan, tudta, ezt nem bírhatja sokáig. Az se adhatott neki reményt, hogy üldözői közé keveredtek hívei is és így az őt követő rajon belül is fel-fellángolt a harc.

Sietve ereszkedett le az egyik bolygó óriási, kopár hegyekkel tarkított felszínéhez, hogy ott, a sziklák közt kanyarogva rázza le támadóit, illetve amikor végre teret nyer, akkor egy alkalmasnak tűnő helyen szembe forduljon velük.

Nagy sebességgel manővereztek a sziklák közt jobbra-balra kanyarogva. Aztán egy pillanatra eszébe jutott egy gondolat. A helyzet ellenére is elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy ha nem dobálnák lángoló villámokkal, még azt is hihetné bárki, kívülálló, hogy ő a vezérük, és csak azért özönlenek utána. De… miért is nem ő a vezérük? Miért ez a harc? Hiszen mind egyszerre zuhantak át abba a kegyetlen világba. Valószínűleg mind ugyanazt élték át, ugyanolyan rettenetes lényekkel találkozva, ugyanolyan viszontagságos időket élve át. Vagy legalábbis igen hasonló lehetett a sorsuk. Leszámítva persze, hogy ő velük ellentétben igen hamar jó barátokra lelt és felépült vele és részben általa a várerőd és a birodalom. A hely, ahol mindenki biztonságban érezhette magát, ahol mindenkinek saját lakosztály jutott. Arra gondolt, miért ne állíthatná maga mellé az üldözőit egy ígérettel? A királyban nagyon bízott, úgy vélte, nem ellenezné.

Hirtelen megemelte tehát függőleges helyzetbe a szárnyait, és kitérve, egy helyben csapkodva, lefékezett a levegőben. Lendületük miatt, mint meteoritraj, úgy záporoztak el mellette a többiek.

– Állj! – kiáltott utánuk, mintha máris ő lenne a vezérük, mintha ő uralná a helyzetet. Hangja visszhangozva csengett a hegyóriások között, mialatt a többiek is lassítottak, majd fékeztek és már fordultak is felé – Várjatok! – kiáltott rájuk – Van egy ajánlatom! Bizonyára sokat szenvedtetek odaát, abban a kegyetlen világban, de nem kell tovább gyötrődnötök. A király a barátom. Biztos, hogy titeket is befogad és jólétben, biztonságban élhettek.

– Miket beszélsz? – kiáltott ki valaki a tömegből – Megőrültél? Éljünk egy sötét és kegyetlen, barbár helyen megtűrtként, hálát rebegve neked, amikor a fényes, és színes otthonunkba is visszatérhetnénk?

Nem lepődött meg ezen, mert hamarabb hallotta a választ, mielőtt még az illető kimondta volna így már meg is felelt:

– Jól van, nyugalom! Nem akartam erőltetni, csak egy ajánlat volt. Akkor hát térjetek haza! Minden jót… – azzal már fordult volna a levegőben, hogy ott hagyja őket, mintha addig nem is üldözték volna. Talán túlzás volt közben részéről a gúnyos mosoly, nem tudni. Talán emiatt történt, vagy egyébként is túl dühösek voltak már, de többen rákiáltottak:

– Ne mozdulj! Megállj!

Erre megtorpanva fordult meg és látta, hogy fenyegetőn emelik újabb támadásra jobbjukat és markukban már izzottak a tüzes golyóbisok.

– Mégis mit akartok tőlem? Megölni úgyse tudtok.

– Visszaviszünk és bocsánatot kérsz mindenért mindenkitől, aztán pedig többet nem akarunk ott látni.

– És ettől mégis mit reméltek? Hogy így újra hazatérhettek? –  szólt közbe Gávriél, aki közben szárnyaival megkavarva a levegőt, mellé fordult. Azok, akik vele értettek egyet, mellé fordultak, de így csak jobban kirajzolódott, hogy túl kevesen vannak a szemben állók seregéhez képest. Így már nem csak magáért volt oka aggodalomra. Tudta jól, hogy Gávrielék az életük árán is védelmeznék, de ezt nem akarta.

– Rendben, visszamegyek veletek! – szólalt meg ismét – Előbb azonban még valamit meg kell tudnotok! Aztán, ha még mindig vinni akartok és azt akarjátok, hogy megalázkodjak, megteszem… Értetek – hangja határozottan csengett, de még fogalma se volt arról, hogy mit mondhatna nekik, mivel állíthatná le őket. Elméjében sietve cikáztak a saját gondolatai és gyorsan pörgette mindazt, amit a többiek elméjéből kiolvashatott. Valami meglepő, valami megdöbbentő kellett volna. Valami titok, ami eltereli a figyelmüket, legalább egy időre. De ezek a lények… semmi különösről nem tudtak. Amíg harcaik el nem kezdődtek, mindannyian boldog gondtalanságban éltek. Fogalma se volt mit mondhatna nekik, de valamit mondania kellett, mert figyeltek rá. Az utolsó szóval, azzal az egyetlen szóval lebilincselte figyelmüket. “Értetek” Vajon ezt hogy gondolta? Ezzel sikeresen felkeltette a kíváncsiságukat.

Hajnal csillaga – 44.rész

Ávhriol félrevonulva üldögélt az éjszakában és onnan nézte a mulatozó társaságot. Végül is igen büszke volt mostohafiára, hogy király lett azon a rettenetesen barbár világon, ahová vetődött és büszke volt két fogadott fivérére is, a szárazföld és a tengerek urára, ahogy a többiekre is, hiszen valamennyiőjüket szinte istenekként tisztelte már a nép. Megérdemelték tehát, hogy jól érezzék magukat, örömmel ünnepelve az életet, elért sikereiket. Ávhriol gondolatai azonban messze jártak. Még mindig nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volt életben hagyni a pilinkét, de azzal nyugtatta magát, hogy a király mellett talán tényleg megváltozott. Hisz közel egy esztendeig nem okozott gondot a világban. Remélte, hogy ezzel megoldódott ez a gond.

Ekkor vette észre az égbolton a felfelé hulló csillagot, majd az azt követő fénylő rajt. Azonnal tudta, hogy miről van szó. Sietve teleportált vissza elrejtett űrhajójába, gyorsan bepattant az egyik kis felderítőkabinba, és már indult is előbb hang- majd pedig fénysebességgel a közelükbe teleportálva önmagát és az álcázott szerkezetet. A fény úgy tört meg különleges burkolatán, hogy nem vehették észre, miközben elsuhantak mellette. Sietve követte őket és várta, hogy mi fog történni, de azt még nem tudta, mit fog tenni, hogy egyáltalán közbeavatkozna-e.

Ahogy így követte őket, nagy sebességgel cikázva, egyszer csak váratlan dolgot jeleztek a kabin érzékelői. Egy nagy erejű lény csatlakozott hozzájuk szintén a nyomukba eredve. Fénylett, látta, az energiáját, de… egyébként láthatatlan volt. Egy, az övéhez hasonlóan álcázott kis kabinnal vetette magát a hófehér szárnyú teremtmények után. Vajon honnét… ? Egek! Futott át Ávhriol elméjén a felismerés. Hisz ez az a lény volt, akit az űrhajója falában talált! Megrémült, látva, hogy vezetni képes a mentőkabint… és hogy jutott hozzá? Ezek szerint bejárt a barlangjába, amíg ő nem volt ott? Csoda, hogy el nem vitte az egész hajót már a történet legelején. Ávhriol megborzongott a gondolattól, pedig még jól működött a fűtés. Semmi kedve nem volt egy ilyen nagy erejű, ki tudja milyen képességekkel bíró lény útjába kerülni. Szeretett volna láthatatlanná válni, de aztán rájött, hogy már régóta az. Mégse tudott megnyugodni.

Óvatosan, tisztes távolból követte a lényt, aki űrkabinjával hamarosan utolérte az üldözöttet és üldözőit. Ávhriol azonban nem volt gondolatolvasó. Nem hallotta annak tépelődő gondolatait. Így aztán azt se sejtette, hogy valójában a talált lényre megszólalásig hasonló, de azóta már különleges erőre szert tevő első, tökéletesnek remélt teremtményével van dolga, azzal, kit csak egyesnek nevezett, akit alaposan megkínzott az elején, hogy halhatatlanságát próbára tegye.

Hajnal csillaga – 45.rész

Főhősünk váratlanul hallotta meg a hangot, illetve a riadt gondolatsort. “Ez így nem lesz jó. Fel fog lázítani mindenkit. Ellenem fogja fordítani őket. Biztos, hogy már tudja a titkom, tudja, hogy nem én vagyok az igazi. Tudja, hogy mit tettem. Hiszen már többször célozgatott rá, hogy más is ér annyit, mint én, hogy más is elvezetné népünket így, sőt még jobban is, és eddig folyton csak kritizált mindent, amit tettem… azt is mondta, bárkinek lehet ilyen erős fénye. Biztosan magára gondolt. Vagy ami még rosszabb, a barátjára. Biztos, hogy mindent tud. Elmondta neki.”

– Mondd már! Hallgatunk! Mi az a nagy titok? –  szólították fel barátunkat a többiek, megzavarva ezzel az összpontosításban. Valójában azonban már épp eleget hallott.

– Tudtátok, hogy a vezéretek… azaz, akit eddig a vezérünknek hittünk… – kezdte, de nem folytathatta, mert szavaira az elsőt teljesen elöntötte a félelem és nem várta ki amíg befejezi a mondatot. Érezte, hogy szörnyű titkáról akarja lerántani a leplet, arról, hogy mit tett az igazi vezérrel és hogy vette át tőle a hatalmat. Így amikor barátunk még Gávrielre is nézett, ahogy korábban máskor is tette hasonló szavainál, eszébe villant egy rémisztő gondolat. Mi van, ha az igazinak minden az eszébe jutott és már csak tetteti, hogy nem emlékszik? Hisz legjobb barátok lettek. Folyton együtt voltak. Biztos, hogy elmondta neki az igazat, azt, hogy mi történt. És most, hogy már minden bizonnyal ő is tud mindenről, fel fogja fedni az egészet a többiek előtt is. Most még csak e csapat előtt, majd pedig visszatér és… Biztos volt ebben, egyértelműnek hitte ezt. Nem is sejtette, hogy saját gondolatai lettek árulói azokban a percekben.

De bárhogy is volt valójában, ő mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy gyorsan cselekednie kell. Hirtelen teleportált a láthatatlan mentőkabinon kívülre, éppen főhősünk mögé. Csak a nagy fényvillanást lehetett látni, majd főhősünk eltűnt a tekinteteik elől és helyette új vezérük fényes alakja állt ott és zord szavakkal már meg is fenyegette őket, majd pedig újra eltűnt.

Csak pár pillanat múlva vették észre, hogy többen, köztük barátunk és Gávhriél is, már szárnyak nélkül zuhan lefelé. Azt, hogy hogy történt pontosan, azt a nagy fény miatt senki se látta, de az biztos volt, hogy vezérük gyors és precíz munkát végzett. Egy-két mozdulat a lángpallossal és a “lázadók” élén állók már a szárnyaiktól megfosztva zuhantak a szakadék mélye felé. Ezzel az új vezér a részéről le is zárta a történetet.

A többiek nagy része megszeppent, látva vezérük óriási erejét és egyébként el is hitte barátunkról és a társairól, hogy ők minden baj okozói, hogy hazug felforgató lázadók, akik csak a hatalmat akarták, mindenkinél többre tartva magukat. Ők tehát szó nélkül indultak is vissza otthonuk felé, hiszen biztosak lehettek abban, hogy bebocsájtást nyernek, miután egyértelmű volt, hogy kinek az oldalán állnak.

Voltak azonban páran, akik mentek inkább, hogy segítsenek a bajba jutottaknak, ha egyáltalán még lehet. Ők, amint ráeszméltek a helyzetre, zuhanórepülésben azonnal Gávrielék után vetették magukat.

Hajnal csillaga – 46.rész

Néhányukat sikerült utolérniük és megragadni véres, már-már eszméletlen testüket, de jól látták előre, hogy nem mindenkit tudnak elkapni. Ráadásul hiába tárták szét szárnyaikat, már nem maradt idő arra, hogy a becsapódás erejét tompítsák vele. Néhányuknak még maradt ideje arra, hogy teleportálni próbáljon, de ők rosszabbul jártak, mert mintha üvegfalba ütköztek volna, amikor el akarták hagyni a helyet és aztán már ők is eszméletlenül hullottak alá. Időközben ugyanis egy láthatatlan burok került köréjük, amit nem vettek, nem vehettek észre. Ávhriol hozta létre ezt, de nem azért, hogy ártson, hanem hogy ne széledhessenek szét. Mielőtt pedig a zuhanásuk végén az éles sziklákat is elérték volna, valami hatalmas, puhát manifesztált alájuk képzelete erejével, ami könnyedén tompította érkezésüket és közben az egész buborékot önmagával együtt teleportálta egy másik bolygóra.

Kellemes, lágy közeg vette őket körül, mely aztán gyorsan tűnt tova és ők mind ott hevertek, térdelve, fekve egy másik világ földjén. Nem értek rá azonban arra, hogy a környezetükkel foglalkozzanak. Sietve próbálták érintésükkel meggyógyítani társaikat, de mindhiába. Valamiért nem működött. Többen erre keserű zokogásban törtek ki, míg mások nem adták fel, igyekeztek összpontosítani, de úgy tűnt, nem segíthetnek. Ávhriol látta, hogyha meg akarja menteni őket, nem tehet mást, elő kell lépnie. Aztán eszébe jutott, hogy talán jobb is lesz így… hiszen, ha megmutatja nekik a hatalmát, az erejét, ha felfedi előttük az igazságot… na persze csak részben és kedve szerint tálalva… akkor ez lesz a legjobb alkalom arra, hogy maga mellé állítsa őket. Egy pár száz fős legyőzhetetlennek tűnő, hálás sereg… Nem is rossz. Gondolta. Azzal előlépett!

– Segíteni jöttem! – kezdte – Mindenki rendben lesz, de most nincs idő magyarázkodni. Bíznotok kell bennem! Rendben?

A döbbent, könnyáztatta arcú, vértől mocskos teremtmények csak szó nélkül bólintottak. Erre ő intett és űrhajójának egyik nagytermébe teleportálta mindet.

– Aki jól van, az most azonnal hagyja el a helyiséget! – parancsolta – Azonnal! – ismételte, mert szavára elsőre senki se mozdult. – Segítsek rajtuk vagy se? – kérdezte aztán az eszméletlenül, szárnyak nélkül heverők felé intve, látva a többiek tanácstalan arcait. – Még élnek, de már fogytán az idejük és utána már én se segíthetek – szavára végre mindenki, aki mozogni tudott, kiment. Intésére pedig lezárultak a helyiség kijáratait alkotó vastag zsilipek és beindultak a helyiség berendezései. Sietve húzódott a fal mellé és onnét nézte, ahogy az űrhajó önműködő, érzékelőkkel ellátott rendszere sorra beazonosította a helyiségben heverőket, majd a plafon elforduló paneljei alól kinyúló csőszerű fémkarok óvatosan megragadva felemelték őket.

Hajnal csillaga – 47.rész

Nem telt bele két szempillantás se és teremtményei meggyötört, szárnyatlan testei már ott feküdtek a falakból közben lenyíló ágyszerű alkalmatosságokon, hasra fordítva. Már csak derengett opálos fényük. A fia felé tekintett, illetve arra, akiről úgy hitte, hogy nem az, mert egy bitorló lélek foglalta el az elkészült testet. Az ő fénye már teljesen eltűnt. Jól látszottak vonásai. A rendszer gyorsan beazonosította a szárnyaikat és nekiállt a precíziós műveletnek. Az űrhajó regenerációs kamrája tette a dolgát. Rá valójában nem is volt szükség. Mégis várt és végignézte az egészet. Nem mintha felügyelnie kellett volna vagy aggódott volna azért, hogy miként sikerül a művelet. Ez a hely már őt is rendbe hozta párszor és számos más teremtményét rakta össze. Teljesen más oka volt arra, hogy végig maradjon. Bekente magát a vérükkel is, hogy úgy tűnjön, neki köszönhetik majd, hogy ezt az egészet túlélték és csak később teleportált ki a többiekhez.

– Most már minden rendben lesz velük – jelentette be – Kicsit még pihenniük kell, hogy erőt gyűjthessenek, de visszakapták a szárnyaikat is és túlélték. Gyertek!

– Köszönjük, de ki Ön és miért segített? – szegezte felé egyikük a váratlan kérdést.

Ávhriol erre megtorpant és visszafordult:

– Hogy befejezzem a fiam által megkezdett mondatot… szóval a helyzet az, hogy valójában nem az teremtett titeket, akit eddig a vezéreteknek hittetek, … hanem én. Neki csak erősebb lett a fénye. De a ti ragyogásotok is éppúgy felerősödhet. Most menjünk! Megmutatom hol tudjátok rendbe szedni magatokat.

– Egy pillanat még! – szólt közbe egy másikuk. – Akkor mi mindannyian az Ön fiai vagyunk?

– Sajnos nem. Hmm… ez egy hosszú történet… röviden a lényeg annyi, hogy egykor ő volt a fiam, de elvesztettem. Ezért teremtettem neki egy új testet. De ő még nem tudja ki vagyok, nem tud mindenről. Azt hiszem nem emlékszik az előző létére. Rajta kívül még sokakat én teremtettem. Viszont nem mindannyiótokat. Talán emiatt is van köztetek ez a viszály. Érzitek, hogy nem vagytok egyformák és némelyek többre vágynak. Mindegy azonban, hogy ki hová tartozik. Aki úgy gondolja, hogy a fiam mellett kiáll, az számíthat a védelmemre. És lenne itt még valami. De előbb tényleg menjünk, hozzuk rendbe magunkat! – azzal elindult. Meglepetten követték. A barlangnak álcázott űrhajó rideg falai közül kilépve egy kellemes kertben találták magukat. A színpompás virágokat, zöldellő növényeket, fákat, madarakat, egyéb repdeső lényeket tekintve azt is gondolhatták volna, hogy ismét otthon vannak, ott, ahol először megpillantották a világot. Itt azonban azzal ellentétben csupán egyetlen Nap ragyogott az égen, igaz az sokkal tündöklőbben. Egy folyó színtiszta vize kanyargott nem messze. Oda mentek le mind és utána új, hófehér, a korábbinál különlegesebb, aranymintás ruhát kaptak.

Hajnal csillaga – 48.rész

Amikor elkészültek, így szólt Ávhriol:

– Szeretném, ha nem harcolnátok többet senki ellen és újra béke lenne. Itt ez a kert, mely az új otthonotok lehet. Nézzetek körül! Szerintem sokkal szebbre sikeredett a korábbinál. El tudjátok fogadni ezt tőlem és tudnátok itt élni?

Kérdésére tétován tekintgettek körül.

– Mi az? Talán nem tetszik?

– De igen. Nekem igen…

– Nekem is…

– Nagyon is…

Felelték kérdésére.

– Akkor hát mi a baj?

– Részemről nem az a kérdés, hogy tetszik-e, hanem… nos… jobb lenne megvárni a többieket és együtt dönteni.

– Így van – helyeseltek a többiek is.

– Rendben. Akkor majd átbeszélitek és jelezzétek, hogy döntöttetek! Viszont azt szeretném, ha mindenki maga döntene végül a saját sorsáról, életéről. Ha csak egyikőtök akar maradni, akkor annak az otthona lesz ez a hely és akkor csak az az egy élvezheti oltalmamat itt, de ha mind, akkor mind. Azt szeretném, ha mindenki meghozná a saját döntését! Én most megyek. Nézzetek addig körül!

Azzal Ávhriol visszatért a regeneráló-kamrába. A falaknál sorakozó ágyszerű lemezeken már éledeztek a szárnyas teremtmények és kezdték visszanyerni opálos fényüket. A gépezet egyre többektől vonta vissza csápszerű fémkarjait. Volt, aki már fel is ült, sőt olyan is volt már, aki talpra állt és rendbe hozott, visszakapott szárnyait próbálgatta, mozgatta. Egymás után tértek magukhoz mind, ő pedig kérdéseikre csak megmutatta nekik az ajtót, mondván, hogy kint lévő társaik majd elmondják nekik mi történt és mi a helyzet.

Ávhriol elgondolkodva nézte a fiát, akiről azonban még mindig nem hitte, hogy az lehet. Már mindenki elhagyta a helyiséget, de ő még mindig mozdulatlanul feküdt. Sehogy se értette miért nem tért még magához. Ahogy az idő múlt, társai is egyre jobban aggódtak érte. A zöld tekintet valamiért nem akart felnyílni, pedig Ávhriol már sok mindennel próbálkozott, ráadásul képes volt arra is, hogy a dolgok mélyére lásson, de hiába pásztázta tekintetével a testét, sejtjeit, nem látott már semmi hibát. Magához kellett volna térnie. Sehogy se értette mi lehet vele.

Hajnal csillaga – 49.rész

Ávhriol már csak azért se értette, hogy teremtménye ezúttal miért nem bír magához térni, mert azok alapján, hogy annakidején önállóan eszmélt tudatára és vette át az új test felett az irányítást, azt gondolta, mégpedig joggal, hogy egy igen erős, különleges lélekről van szó. Nem hitte, hogy bármi komoly akadályt jelenthetett volna a számára. Ezúttal is képesnek kellett volna lennie arra, hogy magához térjen. Főleg így, hogy már minden sebe begyógyult és nem volt több, vagy nagyobb sérülése, mint a többieknek, akik már közben jóideje kint futkároztak a réten és a lugasok közt a többi teremtményével játszadozva.

Nem értette mi történhetett… Hacsak… ekkor jutott eszébe a gondolat… mi van, ha nem akar visszatérni? Hiszen, amikor vendégségben jártak a birodalomban, hallotta ahogy Ávhriol a királlyal beszélt arról hogyan teremtette és miért. Azt se titkolta, milyen dühös amiatt, hogy bitorolni kezdte az általa készített testet és ráadásul még a fia lelkét tartalmazó kristályt is eltörte. Lehetséges lett volna, hogy emiatt nem akar visszatérni? Létezne, hogy annyira önzetlen, hogy visszaadná a testet? De mégis kinek? Hiszen nincs meg a fia lelke. Mégis miként találhatná meg a térben? És egyébként is… oly sok idő telt már el.

Gondolataiból váratlan jelzés térítette magához. Hirtelen szólalt meg, de nem túl hangosan és közben fények villantak fel az ágy melletti irányítópanelen, majd pedig megszólalt egy gépi hang miközben a gépi karok visszahúzódtak a testtől:

– Az alany életre keltése sikertelen – kezdte – Sebeinek regenerációja megtörtént, életfunkciói optimálisak, de a lélek távozott. Javasolt a test hibernálása, a későbbi felhasználás céljából.

Ávhriolt ledermesztették e szavak. Csak nézte az alabástrom arc tökéletes szépségét és arra gondolt, lehet, hogy igen ijesztő, ugyanakkor nagyon is különleges volt ez a lélek. Kár lenne érte. Bármennyire is végezni akart vele korábban, most… Arra gondolt, bár magához térne, de nem volt semmilyen képessége…. Hacsak… eszébe jutott érintésének különleges ereje. Sietve kapta le kesztyűit és ahogy a fekvő alak mellkasára tette, azonnal felizzott a tenyere:

– Térj magadhoz! Hallod? Élned kell! Térj már magadhoz! – közben tenyereiből egymás után érkeztek az energialöketek, de semmi se történt pedig igen sokáig próbálkozott.   

– Az alany életre keltése sikertelen – kezdte újra rideg gépiességgel zengve hang – Sebeinek regenerációja megtörtént, életfunkciói optimálisak, de a lélek távozott. Javasolt a test…

– Ezt mégis honnan tudhatnád? – vágott közbe Ávhriol dühös elkeseredéssel – Hogy lehetne ez biztos? – Igazából nem várt választ. Tudta, hogy ez a rendszer csak arra képes, hogy gyógyítson és tájékoztatást adjon a lapon fekvő test állapotáról, tehát csak önmagát tudja ismételni… de… miért hallgatott el? A gépi hang még sose hallgatott el parancs nélkül. Hogyhogy félbe tudta félbeszakítani?

Hajnal csillaga – 50.rész

Áramszünet? Lemerült a generátor? Valamiért leállt a rendszer? De nem. Gondolta. Akkor nem égnének a jelzőfények se. Egek! Csak nem! De nem, ez teljességgel lehetetlen… Próbálta elhessegetni az ijesztő gondolatot, de érezte, amint a rémület ismét, de ezúttal minden addiginál jobban elkezdett szétáramlani benne. Mert mi van, ha ez a hang valójában… Mi van, ha csak gondolkodik a válaszon? Mi van, ha ő… ha ő az? Ávhriol próbált nyugodt, parancsoló hangot erőltetni magára, amikor újra megszólalt, de rettenetesen félt az igazságtól:

– Azt kérdeztem: Honnan veszed, hogy nincs lelke? – Kérdésére nem érkezett azonnal válasz. – Jól gondoltam hát – folytatta Ávhriol – Te vagy az!

– Elnézést, de… ezt nem értem. Kérem, ismételje meg a parancsot más szavakkal – szólalt meg ismét a gépies hang rövid tétovázás után.

– Na, persze! – legyintett Ávhriol – Most bezzeg hirtelen nem érted… Felesleges ez a színjáték. Nem tudom, hogy kerültél át az űrhajó rendszerébe, talán nem is kerültél át, csak az irányítást vetted át, most ez nem is érdekes. A lényeg, tudom, hogy ezt te csinálod, ezek a te szavaid. Mindegy is. Beszélnünk kell. Figyelj rám, kérlek! Azóta, hogy a királynál rád támadtam, azóta, hogy ott azokat mondtam, amiket… dühös voltam rád, de aztán sok minden történt. Most már másként gondolom. Nem a te hibád volt, hogy eltört az a kristály. Nem a te hibád, hogy így elveszett a fiam lelke a térben. Én csak dühös voltam a tehetetlenségtől. Azóta azonban volt időm gondolkodni és azt kell mondjam, igaza volt a királynak veled kapcsolatban. Nem akarok tehát többé végezni veled. Nyugodtan visszatérhetsz ebbe a testbe. A testedbe. Mert ez már a tiéd. A fiamnak, ha megtalálom a lelkét, bár ez már szerintem lehetetlen, de ha mégis sikerülne, tudok másik testet készíteni. Nem gond. Te különleges van. Bizonyítottad. Nem szeretném, ha elvesznél, ha miattam nem élhetnél. A harcoknak azonban véget kell vetnünk. Te se akarhatsz tönkretenni mindent. Tudom, hogy ez nem a te hibád, de el kell ismerned, a harcoknak csak akkor lesz vége, ha visszatérsz a birodalomba. És ott te is biztonságban leszel, kedvelnek téged.

– És mi lesz azokkal, akik mellém álltak? – tette fel a kérdést váratlanul a hang.

Ávhriol szíve pillanatokra dobogni is elfelejtett, ahogy ezt meghallotta. Igaz tehát! Egek! Mégis milyen nagyhatalmú lény lehet, hogy ilyesmire is képes? Átvette az űrhajóm felett a hatalmat. Egek! Mielőbb vissza kell terelnem a testbe. Ha az űrhajó minden tudásához hozzáfér… mi van, ha fogja és elindul vele? És ha a fényekhez megy? Ha mellé állnak? Belegondolni is rettenetes.

– Mi lesz azokkal, akik mellém álltak? – ismételte a kérdést a hang. Ávhriol nyelt egy nagyot, mert a gépi karok odaértek köré, hozzá és az érzékelők adatokat kezdtek gyűjteni az állapotáról. – Te félsz tőlem? – mondta ki észrevételét a gépi hang – Ahh! Te jó ég! Te nem is tudtad, hogy én vagyok az! Te… te csak hazudtál, hogy felfedjem magam!

Hajnal csillaga – 51.rész

Ávhriol tudta, hogy ezzel neki vége, hacsak sürgősen el nem tudja terelni a figyelmet. Csak abban reménykedhetett, hogy még nincs tisztában azzal, hogy az űrhajó minden tudásához hozzáférve könnyedén végezhet vele. Elővette tehát a legkedvesebb modorát, már amennyire volt neki ilyen és határozottságot erőltetve magára, így felelt:

– Tévedsz! Ez nem hazugság. Ez blöff.

– Nem értem a különbséget.

– A blöff provokatív szándékú, indirekt feltételezés, ami nagyon hitelesnek tűnik. A hazugság az inkább egy menekülés, többek közt félrevezetési szándékkal. A hazugság az, ha valamiről az ellenkezőjét állítod vagy szándékosan letagadod a tényeket. Ez általában gyávaságból vagy rossz, ártó szándékból történik. Ha valaki blöfföl, az teljesen más. Akkor sejt valamit, de bizonytalan benne, ezért mond, vagy tesz valamit, hogy a másik felfedje a valóságot és reméli ráhibázik és bejön, amit sejtése, amit remélt.

– Remélt? Azt remélted, hogy én vagyok az? Miért? Miért jó ez neked?

– Mert megkedveltelek.

– Fantasztikus! És gondolod annyira ostoba vagyok, hogy ezt el is hiszem? Na, mindegy is. Ezt ügyesen kimagyaráztad. Nem számít. Engem most csak az érdekel, mi lesz azokkal, akik mellém álltak. Ők visszatérhetnek az otthonukba?

– Nézd, nekik már megtettem az ajánlatot. Itt, köröttünk van egy új kert. A régi helyett hoztam létre. Itt boldogságban és békében élhetnek és felajánlottam a védelmemet is. Ha nem mennek vissza, véget ér a háborútok és itt új otthonuk lehet. Mégpedig egy sokkal szebb otthon.

– És elfogadták?

– Rád várnak. Nem akartak kihagyni senkit a megbeszélésből, de szerintem ennél többről van szó. Felnéznek rád és számít a szavad. Most tehát rajtad múlik, hogy folytatódnak-e a harcok, folytatódik-e a szenvedésük. Beszélned kéne velük.

– Tehát beszéljem rá őket a maradásra és éljünk itt az új kertben?

– Nem. Te nem. Mondtam már. Neked vissza kell térned a birodalomba.

– Tudom. Már valóban mondtad. De azért egy próbát megért – nevetett a hang.

– Ők úgy tudják, nemrég mondtam nekik, hogy te valójában a fiam vagy és…

– De ezt már tényleg hazugságnak nevezik, igaz? – szólt közbe színtelenül a hang.

– Igen. Sajnos. Bár, a fiam lennél! Büszke lennék egy ilyen fiúra – felelte Ávhriol és el is hitte. – Tehát azt mondjuk, hogy te velem tartasz a hegyhez. Ez nem lesz hazugság. Onnan azonban egyenesen mész a birodalomba. És nem találkozhatsz velük többet. Nem jöhetsz el soha onnan. Így béke lesz és mindenki boldogan élhet. Te is. Térj vissza hát a testbe, és induljunk!

Hajnal csillaga – 52.rész

Azzal Ávhriol már fordult is, mintha természetesnek tartaná, hogy vissza fog térni, mintha nem is lenne más választás. Nem is akart még gondolni se arra, hogy valójában van más választás. Pedig valószínűbbnek tartotta, hogy nem fog hallgatni rá. Így tehát igazából csak azért fordult és indult, hogy mielőbb elhagyja a helyet, mielőtt még ez a nagyhatalmú lélek ráébred valódi lehetőségeire és arra, hogy ő éppen a fogja és ha lezárja a zsilipkapukat, bármit megtehet vele.

– Várj! – szólt rá váratlanul a hang, pedig már oly közel ért az első ajtóhoz, mely a kiút felé vezetett. Nem tehetett mást. Meg kellett állnia. Nem akarta magára haragítani. Nem akarta mutatni, hogy mennyire fél, sőt, retteg, bár tudta, nemrég az érzékelők már detektálták fizikai állapotát, verejtékezését, hangjának, testének egyébként még alig észlelhető remegését. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy úgy tegyen, mintha neki minden mindegy lenne.

– Igen? – fordult vissza közömbösséget színlelve. És akkor, bekövetkezett, amitől tartott:

– És mi van, ha nem térek vissza? – kérdezte a hang.

– Azt teszel, amit csak akarsz, de a többieknek neked kell elmondanod.

– Amit csak akarok? Fel is szállhatok az űrhajóval és visszavihetem azokhoz, akiké valójában?

Ávhriol szürke szemei elkerekedtek. Sejtette, hogy van erre esély, de hogy ezt így ki is mondja… Nyelt egyet.

– Ahogy mondtam, azt teszel, amit jónak látsz. Eddig se hallgattál a szavamra, nem álmodozok arról, hogy ezután fogsz. Ha viszont az űrhajót visszaviszed, teljesen elveszed tőlem a reményt, hogy valaha a fiam lelkét megtaláljam és új testet, új életet adjak neki.

– Akkor gondolom mindent megtennél, hogy bosszút állj rajtam, igaz?

– Nem. Elfogadnám. Viszont azzal megsemmisítenél. Nem lenne többé értelme az életemnek.

– Nyugalom! Ez csak egy elvi kérdés volt. Kíváncsi voltam, hogy mivel fenyegetne meg, de én sose tennék ilyet.

– Akkor hát… mit fogsz tenni?

– Az már nem kérdés. De egy dolgot még nem értek.

– Mi lenne az?

– Azt mondtad, kedvelsz. Azt is mondtad, szeretnéd, ha visszatérnék. Azt mondtad, induljunk. De akkor miért helyeztél egy fémtövist a gerincembe, mely a mozgásomat blokkolja?

– Óh, egek! – kapott a fejéhez Ávhriol. – Erről teljesen meg is feledkeztem. Azonnal kiveszem.

– Várj! Ne jöjj közelebb!  Előbb azt mondd meg, miért tetted!?

– Én csak… attól tartottam, hogy… a történtek után… amint magadhoz térsz, azonnal rám fogsz támadni. Beszélni akartam veled. Most viszont már beszéltünk. A fémre már nincs szükség.

– Fantasztikus! Íme a hazugságok és a félrebeszélés atyja. El se hiszem, hogy mindent azonnal meg tudsz magyarázni. Mindegy. A fémet már eltávolítottam. Ha maradok, ha visszatérek, nem vagyok kiszolgáltatva neked. Csak kíváncsi voltam, mivel magyarázod. Hát, ügyesen kimentetted magad ismét… Most mondd meg nekem: ezek után, hogy higgyek neked?… és főképp: mit tegyek veled?

Hajnal csillaga – 53.rész

Kérdésére nem érkezett azonnal felelet.

Ávhriol nemrég még nem hitte, hogy lehet tovább is fokozni a dolgokat, feszíteni az idegeit, de lehetett. Hatalmas tudás és erő rejlett az űrhajóban. Végtelen lehetőségekkel. Biztos volt abban, hogy ez a lélek, ezt nem fogja egykönnyen elengedni és arra is számított, hogy a történtek után esélyes a bosszúja, de azt, hogy fölényének szavakkal is hangot ad… erre nem számított. Hátborzongatóan hatott. Mintha valami pszichopata lenne, aki élvezi a másik szenvedését.

Fogalma se volt, hogy közben csak arról van szó, hogy nem sokat tud még, így nem is nagyon ért az érzelmekhez.

A már több ezer éves, halhatatlanságot remélő Ávhriol úgy érezte, ezerszer hal meg azokban a dermesztő pillanatokban, miközben nem tudott mit felelni a kérdésre, és arra várt, hogy meghozza, illetve kimondja felette az ítélet, hiszen biztos volt abban, hogy már jól tudja, mit tesz majd.

Szörnyetegnek látta, aki csak játszik vele, akit jó lenne megsemmisíteni, de így, hogy ki tudja mekkora hatalma van, lehetetlen. Nem akart, nem mert vele nyíltan szembe fordulni. Tudta, mást módszert kell választania, aljas, és sunyi módszert, ha egyáltalán túléli ezt, de ahogy az idő múlt, ebben egyre kevésbé mert reménykedni.

Közben már éveknek tűntek a pillanatok. Végül már ott tartott, mindegy mi lesz, csak legyen vége, amikor váratlanul felnyíltak az élénkzöld szemek. Teremtménye hirtelen ült fel, sőt fel is pattant. Még fel se fogta és már ott állt előtte a hófehér-szárnyú, magasztos lény.

– Indulhatunk! – intett, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Ávhriol erre félelmében mindenről megfeledkezett, még arról is, hogy az alapvető biztonsági intézkedésekre figyelnie kéne, és nem lenne szabad, hogy maga mögé engedje őt. Ez csak akkor jutott eszébe, amikor már automatikusan megindult az ajtó felé, ám ekkor már késő lett volna megfordulnia. Nyelt egyet és reménykedett, hogy teremtménye nem fogja hátba támadni.

Amikor kiértek a fényre, már dél felé járt az idő, de a Nap kellemes, tavaszias melege lengte be a kertet. A többiek amint meglátták, lelkendezve futottak, repültek oda hozzá. Gávhriel nagy örömében, hogy újra élni látja, majdnem a nyakába is borult, de ő, mielőtt még bárki hozzáérhetett volna, sietve hátrált pár lépést, jelezve, hogy még mindig nem szereti, ha hozzáérnek.

– Ugyan! Erre semmi szükség! – tiltakozott elhárítva szeretetüket – A lényeg, hogy mindenki jól van. De hogyhogy olyan arcokat is látok, akik nemrég még ellenem voltak?

– Többen meggondoltuk magunkat.

– Rájöttünk, hogy neked volt igazad és a rossz oldalon álltunk.

– Kegyetlen volt, amit a vezérünk tett, és segíteni is akartunk neked. Korábban hittünk neki, de amiket most mondott rólad, az erős túlzás volt.

– Igen. Semmi se támasztotta alá a szavait.

Tudta, igazat szólnak, hisz hallotta a gondolataikat, de nem érintették meg szavaik. Gondolatai már másutt jártak.

Hajnal csillaga – 54.rész

Tudta, hogy Ávhriol fél, sőt már retteg tőle, de azt is tudta, igen nagy, számára még felfoghatatlan tudással és hatalommal bír. Nem mert vele szembeszállni. Akkor még nem.

– Mindenesetre köszönöm mindannyiótoknak, hogy mellettem voltatok, hogy segítettetek, ahogy tudtatok – szólalt meg végül, majd így folytatta – Közben hallom, kaptunk egy ajánlatot és döntenünk kell a jövőnket illetően. Ha számít a szavam, én úgy vélem, jobb, bölcsebb maradni. Ez a kert is tűnik legalább annyira szépnek. Szerintem hagyjátok a felesleges hadakozást! Itt boldogan élhettek.

– És veled mi lesz? Úgy beszélsz, mintha te nem akarnál maradni – jegyezte meg erre Gávhriel.

– Maradnék én is, de… Ávhriol, aki megmentett minket… elmondta nektek a történetem. Már én is tudom, hogy ki vagyok. Tudjátok, nem szoktam érzelgősködni, de ő szeretné, ha töltenénk együtt egy kis időt, mint apa és fia, úgyhogy én vele tartok a hegyhez. Tehát az útjaink most elválnak. Ti mindenesetre tartsatok ki egymás mellett is, ha baj van… de ne legyen! Indulhatunk? – fordult Ávhriol felé.

– Máris? – lepődött meg Gávhriél.

– Igen – szólt közbe Ávhriol. – Nekem mielőbb vissza kell mennem, mert sietve jöttem el. Aggódhatnak már miattam. Ti maradjatok és vigyázzatok a kertre! A védelmi berendezések meg tudnak óvni titeket. Úgy állítottam, hogy a hangotokra reagál. Csak kiadjátok a parancsot és… Viszont csak védekező parancsot teljesít. Nem lehet vele ártani senkinek. Mehetek ám egyedül is, ha maradnál – fordult ekkor barátunk felé, aki elmerengve nézte a helyet, a napsugarak közt repdeső kis lényeket, a vízcseppeken megcsillanó fényeket – Hallod? Maradj nyugodtan a többiekkel! Lesz még időnk, amit együtt tölthetünk. – Kedvesen csengtek Ávhriol szavai, hisz annak szánta őket. Könnyedén megtéveszthetett vele bárkit, de nem őt, hiszen ő hallotta, mindenki gondolatait, így Ávhriolét is. Tudta tehát, hogy mi a helyes válasz, ha szeretné a mellé állókat biztonságban tudni.

– Semmi gond! – felelte sietve, mert nem akart rosszat a többieknek – Indulhatunk!

Ávhriol erre csak bólintott, majd egyik, immáron újra kesztyűs kezével megérintette, miközben a másikban tartott különös bottal koppintott a talajon és máris eltűntek az őket körülvevő tekintetek elől. Így érkeztek meg a hegyhez, de valóban csak igen kevés időt töltöttek ott. Barátunk még kettőt se pislogott és Ávhriol már újra koppintott egyet a bottal és máris ott álltak a birodalom fekete földjén az üstként kavargó sárgás-vöröses égbolt alatt, pár lépésre a vár kapujától.

– Köszönöm a hazautat! – jegyezte meg a pilinke, hisz újra annak érezte magát ezen a helyen, ahol közel egy esztendőt élt, miután e különös, pokoli lények közé zuhant. Aztán már fordult is, hogy induljon vissza a várba, a palotába. Legalábbis úgy tett.

Hajnal csillaga – 55.rész

Ávhriol úgy látta, teremtménye teljesen megváltozott, ahogy visszaértek a birodalom pokoli vidékére. Mintha új életre kelt volna. Mintha itt érezné igazán otthon magát, ami nem is volt csoda, hiszen itt mindenki elfogadta, befogadta.

– Várj! – szólt még utána Ávhriol, mire visszafordult – Ne feledd a megállapodásunkat! – suttogta – Nem hagyhatod el ezt a világot. Ezen kívül sehol nem szeretnék találkozni veled.

– Ezekszerint még szeretnél találkozni velem? – mosolyodott el a pilinke és játékos gúnnyal hozzátette: – Hiszen ez fantasztikus!

– Vedd komolyabban és ne feleselj!

– Mert? Miért ne? Talán megpróbálsz megölni? – hangjában kihívó gúnnyal kérdezte.

– Megtehetném – felelte Ávhriol, villámló szürke szemeit résnyire szűkítve – Csakhogy nem áll szándékomban. Még. Mert bízom a királyban és abban, hogy rá hallgatni fogsz továbbra is. Ennek ellenére tettem óvintézkedéseket. Csak hogy tudd, – és ezt a többieknek is elmondtam már, – ha velem valami történne, minden teremtett lélek a kertjeimen kívül találja magát és minden megsemmisül. Az űrhajók is. Ha pedig visszatérsz, megszegve a megállapodásunkat… én magam hajítok ki mindenkit és többé nem érdekeltek.

– Fantasztikus! Örömmel látom, mindenre gondoltál. Akkor most már mehetek?

Ávhriol hitetlenkedve mérte végig.

– Rendben. Menj! De ajánlom, hogy ne kerülj többé a szemem elé!

A pilinke erre csak enyhén bólintott és indult is. Ávhriol gyanakodva nézett utána. Alig merte hinni, hogy ezzel békésen lezárhatják ezt a történetet anélkül, hogy bárkinek végzetes baja esett volna. Nem láthatta erős fényétől, hogy közben teremtménye arcán sokat sejtető, gúnyos mosoly villan fel. „Csak mert te teremtetted a testem, – gondolta a pilinke – azt hiszed a lelkem is a tiéd és parancsolgathatsz nekem? Ehh. Különb vagyok nálad is. Majd megmutatom én neked, hol a helyed. Méghogy egyedül csak a tiéd lehet a tudás… Méghogy éppen engem zársz ki, amikor nekem van igazam… Várj csak! Majd megmutatom én neked!”

Ávhriol megkönnyebbült, amikor visszatért a napfényes világba. Első útja a hegyhez vezetett. Még nem ért véget az ünnepség, de amint megtudták tőle, mi történt, a király úgy döntött, azonnal visszatér. Sajnos azonban még így is elkésett. Mire a palotába belépett, a pilinkének már csak hűlt helyét találta. Senki se tudta vagy látta, hogy hová ment, ami persze nem is volt csoda, hisz képes volt könnyedén teleportálni pillanatok alatt. A király csak egy pergament talált tőle az asztalán. Egy hátrahagyott rövid üzenetet. “Sajnálom, de nincs kedvem itt élni. Visszatértem az enyémekhez. Azért, kösz mindent.” És a végére az eredeti nevét írta…

A király számára ekkor véget is ért ez a történet és nem tehetett ez ellen semmit. El kellett fogadnia, hogy a pilinke máshol boldogabb. Azzal vigasztalta magát, hogy mindig is tudta, barátja amint egyszer emlékezni fog, el fogja hagyni ezt a kegyetlen világot. Hiszen hiába próbálta szebbé tenni a helyet, ez mégiscsak maga volt a sötéten lángoló pokol, mégpedig szó szerint. Mégis ki akart volna önszántából itt maradni? Főleg egy olyan valaki, aki sokkal szebb, színesebb, barátságosabb helyről érkezett…

Hajnal csillaga – 56.rész

A pilinke írt egy másik levelet is, mégpedig annak a vénséges-vén demiurg vezérnek, kinek a hordája ezen a világon befogadta. „El kell mennem, mert van egy lezáratlan ügyem. Csak neked írom meg az igazat. A király nem tudhatja meg. Nem akarom, hogy aggódjon értem vagy utánam jöjjön. Te más vagy. Rólad tudom, hogy megérted a döntésemet, mert te, ahogy minden demiurg, te is képes lennél meghalni egy ügyért, így tudom, megérted, ha én most ezt teszem. Megértesz és büszkén gondolsz majd rám, az emlékemre. Fontos nekem, hogy valaki tudja, mit és miért teszek. Valaki, aki ismeri az egész történetemet.

Én eddig hozzátok, e világhoz, a törzshöz, a birodalomhoz voltam hű, de egykor volt egy másik otthonom és volt egy másik családom, hozzám küllemre is hasonló lényekből. Barátok, akiknek számítottam, és akik most is számítanak rám. Szeretnék segíteni, hogy visszakapják az eredeti otthonukat, az otthonunkat, melyet a szintén hozzánk hasonló többiek bitorolnak jelenleg. Azok, akik minket hazugsággal, nagyravágyással, beképzeltséggel vádolnak. De ismered a történetünket, ahogy megoszlott a népünk és egymás ellen fordultunk és kitörtek a harcok.

A teremtőnk nemrég felajánlott egy másik helyet, egy szebbet és jobbat, hogy leálljunk a harccal, engem pedig megzsarolt. Nem térhetnék vissza. Itt kéne maradnom e világban. Úgy tettem, mintha beleegyeznék, de… egek! Nem is értem, hogy gondolhatta… Nem értem, hogy miért nem érti, hogy itt nem erről van szó. Ez egy elvi kérdés. A lényeg nem az, hogy a kertet, eredeti otthonunkat visszakapjuk, hogy újra ott élhessünk, hanem hogy elismerjék az igazságot. Nem bírom, így nem hagyhatom, hogy ott éljenek, mintha megérdemelnék, mintha akik mellém álltak, azok követtek volna el hibát és lennének gyűlöletesek. Addig nem tudok nyugodni, míg el nem ismerik tévedésüket, vezérük pedig be nem látja, ki nem mondja, hogy nem ő a leghatalmasabb lény a világon.

Igen. Hazudtam a királynak, és ezáltal az itt élőknek, mert nem akarom, hogy értem aggódjanak. És igen. Hazudtam a többieknek, azoknak, akik mellém álltak a harcok során, mert nem akarom, hogy miattam, az én önérzetem miatt tovább szenvedjenek, küszködjenek, de nekem mennem kell. Ez már egyedül az én harcom.

Eszembe jutott egy csel, amivel visszaszerezhetem az otthonunkat. Talán belehalok, de szerintem nem fogok, mert jobb és okosabb vagyok mindnél. Tudom, most azt mondanád, ne legyek oly beképzelt, mert emiatt elbukhatok, de tisztában vagyok a képességeimmel. És ahogy te már tudod, van egy nagy előnyöm, a gondolatolvasás.

Ha túlélem, találkozunk. Ha nem, akkor őrizz meg jó emlékezetedben! Köszönöm, hogy apám helyett apám voltál.” – azzal aláírta és összehajtotta ezt is és egy kis szárnyas, nagyszemű mavrikurgnak adta a pergament, hogy vigye meg az üzenetét.

Mástól nem akart elköszöni. Így aztán csak sóhajtott egyet és már el is tűnt a palota csillogó világából és megjelent abban a barlangban, ahol egykor először eszmélt magára. A darabokra tört lélekkristály még mindig ott hevert, igaz már a sarokban, pedig oly sok év eltelt már. Ez az űrhajó hasonlított a másikra, ahol nemrég meggyógyították. Biztos volt abban, hogy már ezzel is fel tudna emelkedni, ellopva azt, minden benne lévő tudással, de most nem ezért jött. Most a kertet akarta visszaszerezni. Mégpedig teljesen egyedül.

Hajnal csillaga – 57.rész

Kilépett a barlangból és körbetekintett a tájon. Nem messze tőle, egy enyhe lejtő után húzódott egy kerítés. Annak túloldalán gyűltek csapatba a hozzá hasonló, fehérszárnyú, magasztosnak tűnő lények, azok, akik nemrég még annyira támadták őt. Megvetően húzta el a száját, mert arra gondolt, hogy csak külsőleg hasonlítanak rá.

Éppen vezérük szavát hallgatták. Ott, ahol állt, jól értett mindent és csak a megfelelő pillanatra várt. Arra, hogy észreveszik vagy arra, hogy elhangzik valami, aminél közbevágva megjelenhet. Nem remélt ennél látványosabb belépőt, de a végzete hamar kisegítette. Hirtelen súlyos érintést érzett a jobb vállán és egy kéz megragadta:

– Mi ez az egész? – háborgott a hang – Csak eddig bírtad betartani az ígéretedet? – azzal Ávhriol hirtelen maga felé fordította és dühösen nézett a smaragdzöld szemekbe – Mégis mi a célod? Neked a béke nem felel meg? Mindent tönkre akarsz tenni? Vagy csak engem? Engem akarsz az őrületbe kergetni? – sorolta kérdéseit és dühében meg is feledkezett arról, milyen rettenetesen erős képességekkel rendelkező lénnyel áll szemben. Mintha már nem is érdekelték volna a következmények. Teremtménye azonban nem szólt semmit. Csak hallgatta őt. – Na várj csak! – folytatta dühösen Ávhriol – Tudod mit? Nem tudod, hogy kell az ígéretet betartani? Gyere csak! – azzal megragadta a karját.

Hagyta, hogy lerángassa a domboldalon, egyenesen a többiekhez. Érkezésükre mindenki elhallgatott és feléjük tekintettek, miközben Ávhriol immáron hozzájuk fordulva így folytatta: – Tudjátok meg, hogy véget akartam vetni a harcaitoknak. Békét akartam. Ez itt viszont nem érti a szép szót. Nem tartotta be az ígéretét, nem maradt távol, sőt egyenesen idejött. Nyilván azért, hogy engem ezzel is bosszantson. Nekem viszont már elegem van ebből. Végezhetnék vele, de amikor megegyeztünk, azt ígértem, ha megszegi a szavát, ha visszatér… én magam hajítok ki mindenkit a kertemből és többé nem érdekeltek. Tehát csak szólni akartam, hogy neki köszönhetitek – azzal kissé megemelte különös botját, mely felizzott a kezében és koppantott vele a talajra.

Mielőtt bárki bármit tetetett volna, a minden irányba fodrokat vető hullámok messzire löktek mindenkit, majd pedig egy hatalmas, jól látható burok jelent meg a barlang és a kert körül és fölött, lezárva a területet és két másik, két kisebb védelmi erőtér, egyik Ávhriolt, a másik a pilinkét ölelte. – Ahogy mondtam – folytatta Ávhriol – Elegem van belőletek, úgyhogy megyek, keresek magamnak egy másik galaxist és engem többé nem látsz. Ti pedig kedvetekre ölhetitek egymást, többé már nem érdekeltek.

– Legalább nem szúrtál szíven – suttogta a pilinke – Igaz, nem is vagyok oly védtelen, nem igaz?

– Miket beszélsz? – hőkölt hátra Ávhriol.

– Én csak azt mondom, nem értem milyen apa az ilyen. Csak siránkozol, de… sose voltál az apja. Nem te tanítottad beszélni. Nem te fogtad a kezét, amikor járni tanult. Nem játszottál vele. Nem törődtél vele. Aztán a tőr… És hiányzik? Nem… ez csak a bűntudat. Ezért mondod, hogy én nem lehetek a fiad. Mert nem akarod, hogy az legyek.

Hajnal csillaga – 58.rész

Ávhriol döbbenten hallgatta a szavait, miközben a pilinke tovább folytatta:

– Na, és talán kisebb lett a bűntudatod, hogy lefogtad a szemét közben? Vagy azt hiszed, hogy kevésbé fájt neki, csak mert azt mondtad előtte, hogy gyors leszel? És éppen te beszélsz az ígéretek betartásának fontosságáról? Hisz azt ígérted az anyjának, hogy mindentől megóvod őket. Miért nem teleportáltál? Miért nem harcoltál értük az utolsó leheleteddel is? Jah, igen! Mert így volt a könnyebb, igaz? És persze, mert csak így remélhetted, hogy te megmenekülsz. És azzal az ígéreteddel mi lett, hogy mindenre megtanítod, amit csak tudsz és hogy eljön majd az idő, amikor övé lesz az űrhajód és ő vezetheti? Aztán végül semmit se tanítottál neki. Se beszélni, se járni nem te tanítottad. És amikor már magától menni tudott és ment hozzád, hogy törődj vele, te leintetted, hogy majd máskor. Mindig csak máskor. Az idő pedig múlt. Miért kellettek neked? Koloncnak? Hagytad volna hátra őket valamelyik galaxisban és élhettek volna.

A pilinke szinte nem is vett levegőt, ahogy mindezeket sorolta és csak sorolta, Ávhriol pedig döbbenten hallgatta. Egek! Hiszen mindenről tud… mindenről, amiről még soha senkinek nem beszélt. Csak akkor tudhatja… egek! Tehát ő az… valóban ő lenne a fia?

– Miért nem? Miért nem mondtad?

– Mit? – lepődött meg a pilinke, de mivel már hallotta is a kérdésre támadó gondolatot, így felelt: – Azt, hogy én vagyok a fiad? Miért mondtam volna? Tagadod az első pillanattól kezdve. Persze könnyebb bennem bűntudatot kelteni a levert kristály miatt és úgy tenni, mintha én csak egy bitorló lennék, mint a szemembe nézni… azokba a szemekbe, melyek ugyanolyan zöldek, nem igaz?

Ávhriol e szavaknál már szinte kapkodta a levegőt és nem emlékezett arra, mikor engedte le a kezét, tehát mikor omlott le kettejük körül a védelmi burok. A pilinke közben lassan közelebb lépett, miközben mélyen a szemébe nézve, suttogva így folytatta:

– Ha a fiad vagyok, akkor talán elnézőbb vagy velem? Akkor büntetlenül rombolhatok és nem akarnál megállítani, sőt végezni velem? Vagy mi lenne? Akkor nem kéne feldúlnom mindent, azért, hogy figyelj rám? Nem hiszem. Téged még mindig csak a bosszú érdekel. Új életet is csak azért akartál adni, hogy legyen, aki bosszút áll majd. Helyetted. Mert te még ehhez is túl gyáva vagy, nem igaz? Ne! Ne szólj közbe! Felesleges hazudoznod. Tudok mindent. Minden rendű és rangú lényt azért hoztál létre, követőket is azért gyűjtöttél, hogy megannyi élő pajzsod legyen, de a legszánalmasabb, hogy engem is erre használnál, mert látod, milyen erősek a képességeim. Tudod, hogy velem esélyed lenne a fények vezérével szemben. Csak ezért hagytál életben, de mivel közben meghalhatok, nem akarsz kötődni hozzám. Nem akarsz még gondolni se arra, hogy a fiad lehetek.

        Ávhriol nem vette észre, hogy miközben a pilinke beszélt hozzá, megfogta a különleges botot, melyet ő végig a kezében tartott és amely még tartotta a terület felett a védőburkot. Arra tért magához, hogy teremtménye kirántotta a kezéből, de akkor már késő volt.

Hajnal csillaga – 59.rész

A pilinke koppantott a bottal a virágos talajon, mire a védőburok egy pillanatra meggyengült, és a botból új erőhullámok törtek elő. Erejüktől meg se rezdültek a fák levelei, egyetlen szirom se hullott le a virágokról, de Ávhriolt mindent elsöprő lendülettel találta mellkason és messzire repítette, ahogy az első burkot közben erővel áttörni próbáló, hozzá hasonló teremtményeket is, majd pedig létrejött egy még nagyobb, még erősebb védőburok, de ezúttal már az egész bolygó körül.

– Na, ki az erősebb… apám! – szólt a pilinke gúnyosan hangsúlyozva a szót. Csak azt sajnálta, hogy Ávhriol a távolból ezt már nem hallhatta. Mindenesetre elégedetten nézett körbe a tarka színekben pompázó, különleges növényeken és az újra előmerészkedő állatokon – Minden az enyém lett – jegyezte meg büszkén.

– És mit kezdesz vele? – szólt egy lágyan zengő hang, mire érezte, amint negédes bizsergés fut végig a testén. Megfordult és ámulattal nézte, ahogy Lillith előlépett a fák közül. Sudár, kecses alakját részben különleges, saját maga által készült ruházat fedte. Fekete, dús haját kétoldalt varkocsba fonta, homlokán pedig valamiféle pántot viselt. Nyakában, fülében, csuklóin fából faragott egyedi ékszereket viselt. Már sokadszorra találkozott vele, de még mindig lenyűgözte a látvány. – Tudod, hogy nem szeretem, ha megbámulnak! – jegyezte meg a lány játékosan, mire a pilinke zavartan kapta el zöld pillantását.

– Látom, te lettél itt újra az egyetlen nő – jegyezte meg, miközben rá se mert pillantani.

– Én pedig azt látom, hogy te lettél itt a legmagányosabb győztes – mosolygott a lány.

– Azt hittem azért jössz, hogy a társaságom legyél…

– És mit csináljunk mi ketten? Talán népesítsük be a bolygót? – kérdezte pajkosan a lány, hogy elterelje a pilinke figyelmét a komoly dolgokról, de az figyelmen kívül hagyta szavait:

– Mindent hallottál igaz? – zöld szemeivel még mindig a távolba nézett.

– Igen… – suttogta a lány – De nem élhetsz a múltban és nem harcolhatsz folyton önmagaddal.

– Én csak az igazságot akarom, de sosem lesz becsületem előtte. Sose fogok neki számítani.

– De vannak mások, akiknek számítasz… – suttogta a lány és meg akarta érinteni a karját, hogy hozzá bújjon, de a pilinke, mintha ezt észre se venné, elindult a szökőkút felé, így elkerülte a kínos pillanatokat. Tudta, hogy a lány vonzódik hozzá. Már nem volt az az egykori naiv pilinke. Tudta már mi az a szerelem, de azt is tudta, hogy ennek nem lenne jó vége… ha Ávhriol megtudná, hogy van, aki fontos a számára, még megzsarolhatná vele. De… végül is…

A barlang felé tekintve elmosolyodott, mert átvillant rajta a gondolat, hogy a sors akár ismételhetné is önmagát… Talán eljött az idő, hogy kipróbálja az újonnan szerzett űrhajót. Egy lopott hajó és egy lány. Végülis mi más bizonyíthatná jobban, hogy ő nem más, mint az apja vére?

Hajnal csillaga – 60-71. rész

A pilinke azonban jól tudta, hogy túl kockázatos lenne változtatni az eredeti szándékán. Még nem azért volt ott, hogy a kertet visszaszerezze. Nem erővel és nem is csellel akarta. Azt akarta, hogy elismerjék az igazát és önként engedjék vissza az elűzött, kizárt társait. Elégtételt akart venni, de ennek még nem volt itt az ideje. Egyelőre csak szórakozásból bosszantotta őket, mutogatva fölényét, erejét. Terve lényegi része, még váratott magára. Előbb még más célja volt.

Mélyet sóhajtott hát, aztán úgy döntött, jobb, ha tartja magát az eredeti tervéhez. Igaz, volt még egy befejezetlen ügye azzal, aki vezérnek hívatta magát, de az még ráért. Arra gondolt, hogy korábban csak azért tudta majdnem végleg legyőzni őt, mert sunyin és alattomosan támadt reá. De vajon mi lenne, ha szemtől-szembe kéne megküzdenie vele? Felnézett az égre, ahol nagy fényvillanások jelezték, hogy a többi hozzá hasonlatos lény, akiket kizárt a bolygóról, folyamatosan próbálják megtörni a pajzsot, újabb és újabb nagy lendülettel rohamozva meg azt. Úgy vélte, még nincs itt az ideje annak, hogy odaálljon elé, szemtől-szembe. Még fejleszteni akarta magát, képességeit. Biztosra akart menni.

– Be akartok jönni? – mosolyodott el gúnyosan. – Akkor csak tessék! – azzal kivárta a pillanatot, aztán csak koppintott a bottal, mire összeomlott a védőburok és mindannyian zuhanni kezdtek lendületük hevétől. Nem várta azonban meg, míg földet érnek. – Mondd meg nekik, – fordult sietve a lányhoz – hogy azt üzenem, ez még csak a kezdet. Rettegni fogják a nevem és sűrű elnézések közepette kérik majd a bocsánatomat. Az állítólagos vezérük sose volt isten. Nem több nálunk. És ezt be is fogom bizonyítani, de előbb van még egy kis dolgom – azzal sietve teleportált mielőtt még a feldühödött had odaért volna.

Dehogy kellett neki a kert. Méghogy az eredeti otthona… méghogy visszavágyott… nem volt ő ennyire se érzelgős se nosztalgikus. Mégcsak nem is a hatalom érdekelte. Az igazság elismerésére vágyott. Bizonyítani akart.

Tudta jól, hogy akkor és ott mindenki, még Ávhriol figyelme is rajta van, illetve ezen a bolygón, azon, hogy a burkot áttörjék és vele leszámoljanak. Dühösek voltak rá. Igaz, okkal. És dühükben, remélte, nem veszik észre a cselt.

Sietve teleportált a közeli barlangba, majd pedig egy cetli kíséretében hátra hagyta a botot. Ez állt a papíroson: „Köszönöm, erre már nincs szükségem. Elviszek helyette valami mást, de nyugalom, csak kölcsönbe.”

Mire Ávhriol e sorokat olvasta, a pilinke már rég átteleportált abba az űrhajóba, amelyben nemrég felgyógyították, mégpedig annak is az irányítótermébe, már lezárta a zsilipjeit és ezzel a láthatatlanná tévő védelmi pajzsot is, hogy megakadályozza azt, hogy Ávhriol a fedélzetére teleportáljon, sőt már fel is emelkedett vele a magasba és el is tűnt. Ávhriol először azt hitte onnan, a barlangból vitt el valamit, de ahogy gyorsan körbetekintett röntgen szemeivel, nem tűnt fel semminek a hiánya. Parancsára a berendezés leltárprogramja is lefutott és kimondta: „Nem hiányzik semmi. Innen.” E szóra Ávhriolnak elállt a lélegzete, mert borzalmas sejtése támadt. Egek! A másik űrhajó! Az igazi! És benne minden tudás! Azonnal teleportált, de már elkésett. Az igazi űrhajója helyén csak egy nagy kráter tátongott. Csak állt ott döbbenten és nézte az eget, és tudta, ezzel mindennek vége. Legalábbis így érezte. Biztos volt abban, hogy teremtménye bosszúból egyenesen a fényekhez megy. Tudta, azonnal menekülnie kell. De hová és mivel? A másik barlang nem az igazi űrhajó volt, csak egy díszlet. Ekkor lépett hozzá az egyik pilinke és átnyújtott neki egy cetlit: „Ezt találtuk a szökőkút káváján.” – mondta.

Hajnal csillaga – 61.rész

A papíroson ez állt: „Elvittem egy körre, mert gondolom arra már hiába várok, hogy megtanítasz vezetni…. Apám! – még a leírt szavaiból is sütött a gúnyos keserűség. Ávhriol szürke szemei elhomályosultak, miközben tovább olvasta – Na, persze, mindketten tudjuk, hogy nem vagy az. Nem is értem, hogy hihetted el, mégha csak pillanatokra is, hogy emlékszem, amikor már tudsz arról, hogy hallom mások gondolatait. Sejthetted volna, hogy így a te emlékeidről is mindent tudok. Szánalmas.” E szavaknál megremegett Ávhriol keze és kihullott belőle az írás, ahogy karja erőtlenül hullott alá. Pedig már épp kezdte volna hinni… szerette volna hinni, hogy ő az… Már nem tudta mit tegyen… mit gondoljon. Csak egyet tudott. Ennek véget kell vetnie, mégpedig mielőbb.

Ávhriol életben akarta hagyni a pilinkét, mert kezdett hinni a királynak és kezdte megkedvelni, de már bánta. Biztos volt abba, hogy személyében a lehető legnagyobb ellenséget teremtette meg magának. Tudta, sürgősen ki kell találnia ellene valamit. Valami alattomos, sunyi terv kellett, mert nem nézhetett vele többé szembe. Biztos volt abban, hogy teremtménye, miután fölényét hangoztatva eljátszadozgat vele, egyszer ezt megunja és egy alkalmas pillanatban végez majd vele. Úgy vélte, tennie kell valamit. Mégpedig mielőbb. De vajon mi vagy ki lehetett volna méltó ellenfele egy ilyen hatalmas lénynek, ki az űrhajót ellopva nemsokára a tudást is megszerzi mind és akkor legyőzhetetlenné válik?

Ávhriol nem sejtette, hogy a pilinkének nem az ő tudása kell és nem is a fényeké. Mégcsak bosszút állni se akart. Teljesen más tervei voltak az űrjárművel. Miután hiába igyekezett, manuálisan nem bírta elindítani, sietve ment át és feküdt le a regenerációs helyiség egyik falmenti ágyszerű deszkájára és utasította a gépet, hogy az műszereivel a testére kapcsolódjon. Hamarosan ismét az űrhajó fedélzeti rendszerében találta magát. Nem értette még mindig, hogy ez miként lehetséges, de ez nem is volt fontos. Végtelen sötétség vette körül. Többé nem tudott mozdulni, nem volt képes cselekedni, de bármire gondolt, kérdésére azonnal felvillant körötte, előtte a válasz. Előbb sietve utasította az űrhajót és szavára vagy inkább a gondolataira beindultak a hajtóművek, aktiválódott a védelmi rendszer és elindultak. Nem ment azonban túl messzire vele. Csak elrejtőzött vele a Hold túloldalán, miután nagy sebességgel farolt be mögé. Aztán nekiállt célirányosan kérdezgetni. Ávhriol fiáról akart még többet megtudni. Azt remélte, hogy így könnyebben rátalál majd a lelkére. Azt gondolta, ha megtalálná, teremtője azt értékelné, és talán akkor már számítana neki az ő léte is, és nem kéne többé provokálnia azért, hogy figyeljen rá.

Az űrhajó fedélzeti computere mindent tárolt, mindent felvett a gyermek születését és az utána zajló eseményeket is. Mindent, amit addig átéltek. Mennyire más volt így végignéznie, mint amikor Ávhriol gondolataiban látta őket… kuszán, zavarosan. Mennyire valóságossá vált, minden körötte. Mintha ő is ott lett volna és szemtanúként nézte volna végig az eseményeket. De hiszen… hiszen valóban ott volt! Hirtelen futott végig rajta a felismerés. Már emlékezett mindenre. És a jelenet a kristállyal… végig, amíg Ávhriol nyakában függött, onnét látott mindent. Ezekről az emlékekről az űrhajó nem tudhatott. Aztán emlékeiben látta az új, számára teremtett testet, a szárnyas, hófehéren izzó lényt. És Ávhriol akkor a mezítelen mellkasra tette a nyakéken függő kristályt az előkészített gyógynövények mellé, majd elrohant valamiért. Már emlékezett az erőre, mely ekkor hirtelen magával rántotta. Aztán hirtelen ült fel… ismét… levegő után kapva, mintha újra átélné a történteket… és szinte újra hallotta az aláhulló kristály csörömpölését is, amint az szilánkjaira tört a padlózaton. Akkor még fogalma se volt semmiről, de most összeállt benne a kép. Tehát ő az… ő volt az. Tényleg a fia. Ő Ávhriol annyira keresett és elveszettnek hitt fia. Csakhogy ezt sose hinné el neki. Kiváltképp azok után, amit legutóbb üzent neki, … – mélyet sóhajtott, mert tudta, azt a kevés kis bizalmat, amit a király felépített őiránta Ávhriol szívében, azt ő már százszorosan rombolta le az elmúlt időkben… sőt…

Hajnal csillaga – 62.rész

A pilinke tudta, hogy a történtek után többé már esélye se lesz arra, hogy az apja higgyen neki… hisz beszélni se tudott volna már vele, mivel nem is merhetett többé a színe elé állni. Biztos lehetett benne, hogy önvédelemből azonnal támadna és ő nem élné túl.

Gépies mozdulatokkal kapcsolta le magáról a berendezést és távolította el az érzékelőket, miközben az ágy szélére ült. Mit tegyen most? Fogalma se volt. Biztos volt abban, hogy Ávhriol személyében a lehető legnagyobb ellenségre tett szert. Mit tegyen hát? Egyértelmű volt, hogy olyas valakire van szüksége, aki nála bölcsebb. Egy kívülállóra, aki ismeri az addig történteknek legalább a nagyrészét és tanácsot tud adni. A legnyilvánvalóbb az lett volna, ha a királyhoz tér vissza, bár sorsát valószínűleg akkor se kerülhette volna el.

Hátrahagyva az űrhajót, teleportációval a birodalom határán kívülre érkezett egy kis kalyibához, melyet egy még csak részben felépített kerítés vett körül.

– Hamar visszaértél! – nézett felé az udvara szélében üldögélő, egykor vén demiurg vezér, akinek hálából és talán azért is, hogy kicsit bosszantsa, ő adta vissza a fiatalságát nem sokkal azután, hogy e világra, közéjük zuhant ők pedig megmentették az életét. Többször is. Persze csak azután, miután előbb meg akarták ölni őt.

Mindketten jól tudták, hogy ha ez nem történik meg, akkor a demiurg bár még mindig vén lenne, de legalább a palota békés fényűzését élvezhetné, így azonban, megfiatalodva, visszanyerte a vérmérsékletét is, aminek köszönhetően sikeresen összekülönbözött a leendő királlyal. Talán nem kellett volna kihívnia arra a párbajra. De mégis mi mást tehetett volna? Az asszonyokat választás elé kellett állítani. Csak egy vezetője lehetett a hordának. A harcban aztán szégyenszemre alulmaradt és így nemcsak a tekintélyén esett csorba, hanem elveszített mindent, kivéve az életét. A leendő király megkegyelmezett neki. Azt hitte ezzel jót tesz vele, de ő úgy érezte, csak még jobban megalázta. Ennek a világnak teljesen más volt az értékrendje. A demiurg vezér tehát elhagyta a vidéket és azóta a határ melletti részről figyelte az eseményeket, a birodalom virágzását. Dühös volt a királyra és féltékeny, de a pilinkét kedvelte és büszkeséggel töltötte el, hogy benne jobban bízik, hozzá fordul a gondjaival.

– Gyere, ülj le ide és mondd el, mi történt! – intett.

A pilinke oda is ment hozzá és leült a fekete, puha talajra, széttárva maga mögött hófehér szárnyait.

– Ávhriol, azaz Thánáthosz fia vagyok – csak ennyit mondott.

– Thánáthosz fia? – visszhangozta az egykori demiurg vezér, Wellnorán. – Akkor most már béke lesz köztetek?

– Viccelsz? Ez a vég.

– Ezt nem értem.

– Nem tudtam, hogy az vagyok… ő meg nem hitte. Bosszantottam. Össze akartam zavarni. Fölényeskedtem. Átvertem. Kinevettem. És most… már mindenre emlékszem… valóban én vagyok az… az egykori fia, akiről azt hiszi, elveszítette. Csakhogy már hiába mondanám, nem hinne nekem. Az űrhajóját is elloptam. Nem kerülhetek a szeme elé többé.

Hajnal csillaga – 63.rész

Az egykori, vén, már több száz évet megélt feketebőrű, hegyesszarvú, ravasz tekintetű, nyurga demiurg vezér, Wellnorán, figyelmesen hallgatta a pilinkét, majd így szólt:

– Várj csak! Nyugalom! Itt biztonságban vagy. Itt nem keresnének. Mesélj el mindent, mert csak úgy adhatok tanácsot, ha mindent tudok! – A pilinke erre mesélni kezdett. Mindent elmondott. Amikor a végére ért, meglepetésére a demiurg vezér így szólt: – Nagyon egyszerű a megoldás. Közvetítőre van szükséged. Tudod, hogy én nem vagyok oda érte, de a király erre a legalkalmasabb. És nem csak azért, mert ő is Náthosz fia, bár mostohafia, hanem mert jól bánik a szavakkal.

– Nincs más mód? Egyéb ötlet?

– Ha élni akarsz, akkor nincs. A király segítségét kell kérned.

– Márpedig én oda, hozzá vissza többé nem megyek! – állította elszántan a pilinke.

– Neked mégis mi bajod vele? Az, hogy én ki nem állom, az egy dolog, de az érdemeit el kell ismernem. Én mondhatom, hogy nem akarom látni se többet, hisz azzal, hogy a párbaj után életben hagyott, engem rettenetesen megalázott. És ráadásul a hordám asszonyai is mind érte vannak már oda. Nekem jogom és okom van arra, hogy dühös legyek rá, de neked mégis mi bajod? A legjobb barátod volt.

– Hazudtam neki – suttogta a pilinke alig hallhatóan.

– Mit tettél? Hazudtál a királynak?

– Igen. És a birodalomban nincs helye a hazugságnak. Nem kerülhetek többé a szeme elé.

– Ahh. Tehát nagyon dühös rád?

– Nem hinném, hogy tudja. Nem a szemébe mondtam, hanem leírtam. Hazugságot írtam a búcsúlevelemben, mert azt gondoltam, a halálba megyek és nem akartam, hogy aggódjon, vagy utánam jöjjön.

– Ez bocsánatos vétek. Szerintem elnézi neked. Jobban fog örülni annak, ha láthat és megérti majd a tettedet.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne. Ő jó. Túl jó! Legnagyobb bánatomra semmi rosszat nem tudok rá mondani – ingatta fejét Wellnorán, az egykori demiurg vezér. Egy ideig hallgattak, majd ismét megszólalt a pilinke:

 – Nekem nincs bátorságom ehhez. Inkább megyek és szembenézek Thánáthosszal – azzal már fel is pattant, de az egykor vén vezér fürgébb volt nála, szintén felpattant és utána kapva megragadta a karját.

– Azt biztos nem hagyom. Most azonnal teleportálj a kastélyba!

– Tessék? Azt mondtad, te oda soha, semmi körülmények közt nem akarsz menni.

– Az, hogy akarok-e vagy se, az most mellékes. Nem engedhetlek így el, mert magadtól a vesztedbe rohannál. Megyünk, és együtt beszélünk a királlyal. Meglátod, nem lesz semmi gond. Induljunk!

Hajnal csillaga – 64.rész

A pilinke lenézett a fekete kézre, mely hófehéren izzó karját megragadta. Erősen szorította, ellentmondást nem tűrően. Mégis tudta, hogy elég nagy az ereje ahhoz, hogy lerázza magáról egy könnyed mozdulattal és oda teleportáljon, ahová csak akar, de… tisztelte őt… úgy tekintett rá, mintha az apja lenne. Nem akart tehát ellenkezni vele. Mélyet sóhajtott tehát, majd felnézve a szigorú, fekete szemekbe csak enyhén bólintott és a következő pillanatban már a palota oszlopcsarnokában találták magukat egy érkezőfülkében, melyet kifejezetten neki építettek ki a teleportációihoz, hogy senkibe ne ütközzön bele.

Legnagyobb meglepetésükre amint megérkeztek, egy mélységi árny lelkendezve a következőkkel fogadta őket:

– De jó, hogy itt vagy! A tieid égen-földön keresnek már! Gyere gyorsan!

– Engem? Miért? – lepődött meg a pilinke és hátrébb húzódott, így az, nem tudta megfogni a karját.

– Azt hiszik meghaltál, hogy véged. Azt mondtad nekik, hogy a hegyhez mész, de nem találtak ott. Idejöttek hát, de mi se tudtunk rólad semmit, csak azt, hogy hozzájuk mentél. Mi ez az egész?

– Tettem egy kis kitérőt, amint látod – intett a pilinke Wellnorán felé – Alig telt el idő, és máris fellármáznak mindenkit?

– Azért mondom, gyere és nyugtasd meg őket! A tanácsteremben vannak éppen.

– És a király? – vette hangját suttogóra a pilinke.

– Hamarosan ő is itt lesz. Küldettünk már érte. Na, gyere!

Így léptek be nemsokára a tanácsterembe, ahol aztán kitörő örömmel fogadták nemcsak az övéi, de az árnyak is. Majdnem szó szerint a nyakába ugrottak és nemcsak a hölgyek, amint meglátták. A pilinke ki tudja már hányadszor, ezúttal ismét meglepődött ezen, hogy ennyire számít a léte, de azért szokásához híven rideg rutinnal hárította a számára még mindig oly idegen érzelmeket úgy téve, arrébb lépve, mintha észre se venné.

– Köszönöm az aggodalmat, de mint látjátok, semmi baj nem ért, csak jártam erre-arra és gondolkodtam.

– És elloptad a teremtőnk űrhajóját – vágott közbe Gávhriél.

– Óh, igen! – nevetett fel erre a pilinke – Arról a kis apróságról majdnem meg is feledkeztem.

– Ez nem olyan vicces! Ne vedd könnyelműen! Szörnyen dühös lett, amikor meglátta. Szerencséd, hogy nem ő talált rád.

– Az ő szerencséje meg az, hogy én őt nem is kerestem. Eddig.

– Ne csinálj meggondolatlanságot! – vonta össze szemöldökeit Gávhriél – Még mindent rendbe tudunk hozni. Mi mind melletted állunk. Mondd el hol a hajó és megvisszük neki a hírt. Lecsillapítjuk. Kimagyarázzuk. Nem ér az egész annyit!

– Rendben hát… – kezdte kis gondolkodás után a pilinke beleegyezően, de ekkor még az egyikük hozzátette:

– Tudod, hogy jobb, ha nem szállunk szembe vele. Ő teremtett minket. Sokkal erősebb és jobb is nálunk – ezt hiba volt mondania. A pilinke élénkzöld szemeiben dacos büszkeség villant e szavakra.

Hajnal csillaga – 65.rész

Mindenre elszántan lépett előre és felemelte a hangját:

– Erősebb? Nálam? Akkor ki mert volna állni a fiáért és az asszonyáért a fények ellen, sőt az egész világ ellen is, ahogy én tettem volna. És hogy jobb lenne? Na, ne nevettess! Hisz folyton azt hangoztatja, hogy tökéletes lényeket teremtett és én voltam az utolsó, tehát a legtökéletesebb. Hogy lehetne ő jobb, a tökéletesnél is tökéletesebb? – erősödő fényétől nem lehetett látni, de szemei egyre jobban villogtak összevont szépívű szemöldökei alatt. Tőle addig nem megszokott fellépésétől társainak elállt a szava.

– Ávjeryn! – hallotta váratlanul a női hang suttogását. Ezt a nevet adták neki, amikor annakidején félholtan közéjük zuhant és nem emlékezett arra, hogy ki ő valójában. Érezte, valaki lágyan meg akarja fogni a karját, de ő lerázta magáról.

– Mit akarsz tőlem, Cynidor (Szünidor)?! – próbált dühösnek látszani, pedig még nem volt az. Csak azt akarta, hogy utálják, gyűlöljék meg őt, hogy felejtsék el, hogy ne számítson többé a léte. Most már mindennél jobban oda akart állni Thánáthosz elé, és tudta, az a véget jelentheti. Nem akarta, hogy bárki sírjon utána.

– Ávjeryn! Csillapodj! Te nem vagy ilyen! – szólt rá a lány.

– Miért? Milyen vagyok? Naiv és kihasználható? Olyan, aki ugrik a parancsra és mindent megtenne egy jó szóért, aki lohol egy kis szeretetért, megbecsülésért? Hát nem! Csakhogy tudd, Thánáthosznak volt igaza velem kapcsolatban. Ti meg ostobán naivak voltatok, hogy kiálltatok mellettem. De már nincs szükségem rátok, így nem fogom ezt a színjátékot se folytatni tovább. Elegem van! Te meg inkább a királlyal törődj, ne velem! Úgyis őt szereted, velem meg csak játszottál!

– Ez nem igaz! Mi van veled, hogy ilyeneket mondasz?

– Én most elmegyek. Mindenki felejtsen el, és ne jöjjön utánam senki! Különb vagyok mindannyiótoknál – azzal már fordult is, hogy távozzon, majd teleportáljon, de a lendület hevében nekiütközött valakinek.

– Nálam is különbnek tartod magad? – kérdezte egy hang és a kék szemek egész közelről néztek rá. A király volt az.

Erre elakadt a lélegzete. Hirtelen nem tudta mit szóljon vagy mondjon, de aztán a vén demiurgra tévedt a pillantása, aki csendben nevetve fogta a fejét. A csendben jól hallotta a gondolataikat és egyértelművé vált a számára, hogy az öreg már egy ideje tudta, hogy a király megérkezett és szinte mindent hallott. Persze közben alig várta, hogy ez kiderüljön. Kíváncsi volt arra, hogy mennyire meglepődik majd a pilinke. Végre ő, aki folyton másoknak okozott döbbenetet, végre ezúttal neki áll el a lélegzete. És így is lett. Szemlátomást igencsak mulattatta a dolog Wellnoránt.

A pilinke tudta, hogy valami frappáns módon ki kéne vágnia magát a helyzetből, de azt is tudta, hogy ezzel már elkésett. A hosszú néma csend, az, hogy nem tudott azonnal mit felelni, egyben annak az elismerése volt, hogy még mindig behódol a királynak, aki szemlátomást már nem várt választ kérdésére, hisz egyszerűen csak elhaladt az elképedt pilinke mellett, miközben így folytatta: – Tehát, ha jól értem, meg akarod öletni magad – jegyezte meg, mintegy mellékesen, majd mivel nem kapott választ, kék szemei kérdőn a pilinke felé villantak.

– Ne feledd, miért jöttünk! – szólt közbe a vén demiurg.

Hajnal csillaga – 66.rész

A pilinke erre mély lélegzetet vett, majd így szólt:

– A helyzet közben kissé megváltozott. Nem fogok megalázkodni Thánáthosz előtt.

– Eddig se erről volt szó – jegyezte meg Wellnorán.

– Akkor mi ez az egész? – kérdezte erre a király.

– Közvetítőre van szükségünk – mondta ki a vén vezér a pilinke helyett. – Történt egy és más. Thánáthosznak meg kell valamit tudnia, de bölcsebb, ha nem Ávjeryn áll ezzel elé, mert ő már az elmúlt időszakban eléggé felbőszítette.

– És mi lenne az?

A pilinke erre felemelte a fejét és úgy mondta ki, egyenesen a királyra tekintve:

– Van egy rossz hírem! – hangjából érződött az erős irónia – Testvérek vagyunk… persze már amennyire a testvérem lehet egy talált gyerek – tette még hozzá hangjában színlelt lenézéssel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze szemét a szőke fiatalember, miközben fejéről majdnem leesett a korona.

– Én vagyok az, akiről Thánáthosz azt hiszi, hogy elveszett… a fények lányától, Celestétől fogant gyermek… akit ez a mi bátor Thánáthoszunk… – e szavaknál megvetően húzta el száját miközben a tőrre gondolt – nade ismerik a történetet.

– De hát az a lélek elillant az összetört kristályból, nem? Thánáthosz szerint lehetetlen, hogy te… Honnét veszed ezt?

– Már emlékszem. A kristályt a teremtett test szabad mellkasára tette, és nem volt szükség semmi másra ahhoz, hogy átkerüljek. Amikor tehát magamhoz térve felpattantam, már az üres kristályt vertem le.

– De akkor… ha mindenre emlékszel… gyűlölöd is azért, ami tett, igaz?

– Nem. Megértem. Gyávaságából ennyire futotta.

– Nem értem. Most akkor neheztelsz rá vagy se? Mit mondjunk neki? Békét akarsz vagy vérbosszút?

– Nem is tudom… talán csak elismerést. Nem neheztelek rá. Hozott egy döntést. Már bánja. Azt is látom. De azt is bánja, hogy élek. Az a kérdés, hogy ő mit akar. Nekem rá, mint apára nincs szükségem, de a szemébe akarok nézni, és hallani akarom tőle is, és minden teremtményétől a bocsánatkérést és azt, hogy elismerik, végig igazam volt.

– És akkor? Mi lesz akkor?

– Békén hagyom őket és élhetnek úgy és ott, ahol akarnak és én is mennék az utamra.

– Azt hittem maradnál. Hogy boldog vagy nálunk.

– Tán nem olvasta felséged az üzenetemet? – kérdezte erre a pilinke, hangjában ismét gúnnyal.

– De, olvastam, a hazugságod. Nem is értem, mit hittél, amikor megírtad.

Hajnal csillaga – 67.rész

– Ezekszerint nem a hangsúly a titok – nevetett fel, hogy oldja a helyzetet, miközben legszívesebben elsüllyedt volna ott helyben a szégyenében, így inkább élcelődni kezdett – Akkor miből vette észre? Máshogy formázza a betűket egy hazug?

– Nem. Egyszerűen csak ismerlek – felelte szomorú melankóliával a király, majd így folytatta – És jósnak se kell lennem, hogy megmondjam, ha ezt így folytatod és tovább provokálod Thánáthoszt, akkor annak igen rossz vége lesz.

– Reméljük, hogy a számára – nevetett még mindig a pilinke.

– Jól van, jól. Látom, nem változol. De ha egy kicsit is számítok neked, ígérd meg, esküdj meg nekem, hogy nem keresed fel Thánáthoszt az engedélyem nélkül és ha ő jönne ide, … nos, akkor azonnal hozzám teleportálsz.

A kék szemek ellentmondást nem tűrően néztek rá.

– Rendben. Megígérem – bólintott rá a pilinke.

– Akkor hát, hol van az űrhajója?

– A Hold mögött.

– Rendben. Ti menjetek vissza – fordult a pilinkék felé – Próbáljátok megkeresni Thánáthoszt és ha látjátok, mondjátok meg neki ezt és azt, hogy békejobbal várjuk. Néhányan, ha kérhetem, a hegyhez menjetek. Az gyorsabb, mintha követeket küldenék. Reméljük ott megtaláljátok. Vagy a régi kertnél – szavára a pilinkék hirtelen sorra villantak fel és tűntek el, hogy teremtőjüket megkeressék.

– Nem túl nagy veszély idehívni őt?

– Az, de még így is ez a legbiztonságosabb módja – azzal a király odalépett a vén demiurghoz és így szólt: – Köszönöm, hogy idehoztad őt, hogy rábeszélted erre, mert tudom, egyedül nem jött volna el – azzal jobbját nyújtotta felé. Wellnorán lenézett a barátságot ajánló kézre, de aztán meg se mozdult, csak ennyit szólt:

– Nem érted tettem. – Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán a király leengedte a kezét és így szólt.

– Tudod, mily nagyra értékellek. Az életemet is nektek köszönhetem. Befogadtatok és…

– És visszaéltél vele – ráncolta homlokát a demiurg vezér.

– Fantasztikus! – szólt közbe a pilinke gúnyos nevetéssel Wellnoránhoz intézve szavait. – Szerinted komolyan éppen ő fogja megoldani a konfliktust az apámmal, amikor még a saját ügyét se tudja rendezni veled?

A vén demiurg vezér erre felkapta a tekintetét és elszántan nézve a király szemeibe, így szólt:

– Ha a pilinke ügyét megoldod, és viszályát az apjával elsimítod, azonnal megbocsájtok. Kezet rá! – azzal felé nyújtotta a jobbját. A fekete, erős kezet határozottan szorította meg a mindenre elszánt emberi kéz.

– Köszönöm. És ígérem, a kettőnk ügyére is találok megoldást – szavára az egykori demiurg vezér hitetlenkedve ugyan, de elfogadóan bólintott.

Hajnal csillaga – 68.rész

Ezzel úgy tűnt, végre a happy-end felé kanyarodhat a történet, csakhogy annak még igen hosszú sora volt és sajnos számos fordulat várt még rájuk, hiszen máskülönben nem születhetett volna meg Phosphor, minden olvasó kedvence és egyben a birodalom ádáz ellensége, Ávhriol pedig nem rettegett volna többé, hisz, ha a pilinke mellé áll, együtt talán legyőzhetetlenek is lehettek volna. A sors azonban vagy talán a végzetük, másként akarta.

Miközben a pilinke eltöprengve üldögélt a tanácsteremben néhány árny és a király társaságában, várva Thánáthosz megjelenésére, egy különös kis színes lény repült a helyiségbe. Apró szárnyaival verdesve megállt a pilinke előtt, aki nem lepődött meg, hiszen látott már hozzá hasonlót nem egyet a kertben, egykori otthonukban.

– Nocsak! Te meg hogy kerülté ide? – kérdezte, miközben felemelte jobbját, hogy az, az ujjára szállhasson. A lény nem felelt, csak perdült egyet és csillámport szórva a levegőbe, kirajzolódott az üzenet:

„Szökjünk el! Lillith.”

– Ki ez a Lillith? – kérdezték szinte egyszerre többen is, de a pilinke zavarában hirtelen nem tudta mit feleljen.

– Egy lány, aki… – kezdte helyette a választ a király, de az immáron ifjú egykori demiurg vezér, Wellnoran vigyorogva közbevágott:

– Egy igen jó csaj, nemde?

– Sajnos – csúszott ki a szőke Cynidor száján a meggondolatlan szó, aki még mindig nem tudott választani a fiatalember és a pilinke, azaz a király és az angyal közt. Amikor már azt hitte, döntött a szőke fiatalember mellett, váratlanul felmerült a vetélytárs gondolata. Egy fekete, gyönyörű nő. Más körülmények közt barátnők is lehettek volna, de így…

– Biztos nagyobbak a mellei és kevésbé harcias – lökte oldalba nevetve a lányt a megifjodott egykori vezér, aki úgy érezte, többé már nem kell a korához méltón viselkednie.

– Több tisztelettel, ha kérhetem! – szólt közbe a király.

– Nahát! Neked mindig az a lány kell, aki nekem? – nevetett a pilinke. – Vagy most kivételesen Cynidorra is gondoltál?

– Szerintem inkább magára gondolt – súgta Wellnorán úgy, hogy mind hallják – Csak magára gondol, ha nőkről van szó.

Szavára villogott ugyan a király irreálisan kék tekintete, de nem szólt semmit, csak felkelt:

– Nekem most fontosabb dolgom van ennél. Össze kell szednem a gondolataimat, mert Thánáthosz bármely pillanatban megérkezhet – azzal elhagyta a tárgyalótermet, de nem ment messzire. Miután becsukta az ajtót, nekidőlt a hűvös márványfalnak és felnézett, mintha az égre nézne, mintha fohászkodna, majd egy pillanatra behunyta a szemét.

Mire kinyitotta, a pilinke már ott állt mellette:

– Sajnálom. Ön nem ezt érdemli. Csak oldani akartam a hangulatot, de nincs túl jó humorom.

– Azt tudjuk. És tényleg tetszik neked az a lány? Vele mennél?

Hajnal csillaga – 69.rész

A pilinke eltöprengett a kérdésen, majd így felelt:

– Az igazat megvallva, már gondoltam rá… arra, hogy magammal viszem… messze innét nyugodtan élhetnénk… de nem mertem kezdeményezni. Talán épp jókor jött ez az üzenet. Mi van, ha ez a sors keze?

– És mi van, ha csapda?

– Csapda? Ugyan! Ő nagyon jó. És nagyon szeret. Tényleg őszintén szeret. És azt is tudja mi vagyok. És így is szeret.

– De mi van, ha nem ő küldte az üzenetet?

– Ki más küldte volna?

– Ugyan! Hisz vannak bőven ellenségeid a régi kertben, nem?

– Igaz… – töprengett el a pilinke – De ezeket a lényeket ő tanítgatta írni és olvasni.

– Azért legyél óvatos! Ha akar valamit, jöjjön ide! Majd küldetek érte és meglátjuk, tényleg ő van-e az üzenet mögött. Rendben lesz így? Ezt még ki tudod várni? – a pilinke erre csak bólintott – Most menj vissza, kérlek, hadd gondolkodjam!

– Rendben, de ugye nincs harag?!

– Nincs. Csak ezt oldjuk meg! – felelte a fiatalember, homlokán borús fellegekkel.

A pilinke tehát magára hagyta és visszatért a többiekhez. A kis lény, térült-fordult és ismét odaszállt az orra elé, majd leereszkedett a kezére és csillámok rakódtak le az asztalra, apró betűket formázva: „Találkozzunk a titkos helyünkön!”

Ez már elgondolkoztatta a pilinkét. A titkos helyről kettejükön kívül más nem tudhatott. Teleportálva szokott érkezni. Mégis mi történne, ha ezúttal is odateleportálna? Végülis csak egy pillanat az egész. Csak elhozná a leányt. Mégis miért várakozik ő ott Thánáthoszra, amikor úgyis a király akar beszélni vele először? Semmit se számítana, ha nem lenne ott pontosan, amikor megérkezik. Tudta, hogy a többiek még így is elleneznék, meg aztán amíg győzködné őket, azalatt már rég térülhetne, fordulhatna. Elmerengve gondolt a fekete szemű, sudár leányra, akitől a nevét is kapta, amikor elhozta számára a fényt. Ő is választott neki nevet, mert a lány nem szerette, amit a teremtőjétől kapott. Lillith. Túl rövid volt, és zordan, keményen hangzott a vége. Legalábbis a lány szerint. Így lett az új neve Katherina. És így kezdett bimbózni a szerelmük. Arra gondolt, ha veszélyes lenne, ő akkor is érte menne. Nem sokat teketóriázott tehát. Mire a többiek megsejthették volna mit tervez, ő már el is tűnt egy nagy fényvillanás kíséretében. A következő pillanatban megjelent az eldugott kis réten, a forrásnál, de abban a pillanatban hatalmas erő vágódott neki:

– Te senkiházi, te! Majd én móresre tanítalak és megtudod hol a helyed! – felismerte ragyogó vezérüket és tudta, csak az egyikük maradhat életben. Visszateleportálhatott volna ijedtében, amikor meglátta kezében a lángoló kardot, melyet előrántott, de egyrészt nem félt. Sose félt. Másrészt akkor a teleport az ellenfelét is magával rántotta volna és hatalmas erejükkel pillanatok alatt rommá döntötték volna a száztornyú várkastélyt. Amikor megpillantott egy másik kardot, nem messze a talajba szúrva, mintha rá várt volna, nem gyanakodott, csak kirántotta és sietve védte ki ellenfele csapását.

Hajnal csillaga – 70.rész

A pilinke önszántából nem ment volna még neki fénylő ellenfelének, de akkor és ott tudta, már nincs más választása, harcolnia kell. Nem akarta azonban megölni ellenfelét. A terve az volt, hogy bebizonyítja, hogy helytálló a feltételezése, miszerint nem több náluk. Azt gondolta, ha sikerül kifárasztania, elveszíti majd a fényét és beismeri, hogy neki van igaza.

Hosszú ideig tartott a küzdelem. Egyikük se adta könnyen. Végül már a föld porában térdepeltek, de csak harcoltak, harcoltak tovább… Nem sejtette, hogy mindketten azt hiszik, a véletlen hozta így, hogy csapataik nélkül találkoztak, hogy lehetőségük nyílt a tiszta, fair küzdelemre, szemtől-szembe, hogy a sors döntse el, ki a jobb, ki az erősebb. Sajnos hiába volt gondolatolvasó. A harc hevében még a saját gondolatai közt se tudott rendet vágni, nemhogy a másik káoszos elméjében eligazodjon. Addig harcoltak, míg végül mindketten vértől és sártól mocskosan nyúltak el a földön, felállni se bírtak már a rengeteg sebtől véresen. Kardjaik tüzüket veszítve ott hevertek tőlük nem messze, de már egyikőjüknek se volt ereje arra, hogy megpróbálja elérni a sajátját.

– Ha belehalok… se hagyom, hogy legyőzz! – szólalt meg ekkor ellenfele.

– Viccelsz? – nevette el magát fájdalmai közepette a pilinke. – Azt mondtad, … te vagy az isten! Ha belehalsz, … az az én igazamat támasztja alá.

– Nem teszem meg neked… ezt a szívességet! Én vagyok az istened! Egy nap… – és ekkor kimondta a nevét, az igazi, eredeti nevét, melyet még Lillith adott neki és e szóra egy pillanatra úgy érezte, visszatér szívébe a múlt. Újra akarta a kertet, a virágokat… a napfényt… a csillámló szökőkutakat… a régi otthonát. Képzelete elrepítette a világba, ahol már egy talpalatnyi föld se lehetett az övé. Nem csoda hát, hogy úgy érezte, a túlnani világ minden tüze fellángol benne, amikor az ellenfele még hozzátette – … te is el kell, hogy ismerd ezt!

– Soha! Csak egy vagy közülünk! Be fogom… bizonyítani!… Mindenki látni fogja! Ennyi erővel… én is lehetnék az isten!

– Mindenki mellettem áll már… nekem hisznek… száz főt kivéve…esélyed sincs…

– Akkor nem értelek… – jegyezte meg letörölve ajkairól a vért a pilinke. – …miért nem küldted rám inkább a sereget… magad helyett?

– Ezt úgy mondod, mintha tudhattam volna, hogy itt leszel.

– Nem tudtad? – figyelt fel erre barátunk és felé fordította tekintetét. – De akkor mit keresel itt?

– Kaptam egy üzenetet… amikor megláttalak, tudtam, hogy te csaltál tőrbe.

– Én ugyan nem! Találkozóm lett volna… várj csak!… egy lánytól kaptad azt az üzenetet?

– Igen, mert?

– Fekete, hosszú, hullámos haj… sötét szemek… és Katherin… a neve?

– Katé. Ismered?

– Ezt nem hiszem el… az egész… az ő műve! Összehozta, … hogy találkozzunk, hogy végezzünk egymással.

Hajnal csillaga – 71.rész

– Tévedsz! – szólalt meg ekkor egy hang zordan és egy fekete köpönyeges, csuklyás alak érkezett. – A lány csak eszköz volt, hogy végezhessek veletek. Azzal odalépett a másikhoz és egy könnyed mozdulattal átvágta kardjával a fényt. Mozdulatára, mint köd illant el a fehérség.

A föld porában egy élettelen test hevert. Bőre még kissé izott fehéren, hófehér szárnyait vér és sár áztatta. Zafír szemei egyenesen rá néztek, de már nem láthatták őt. Egy kérdés fagyott kitágult pupilláiba: miért?

A fekete árny neki háttal letérdepelt mellé. Nem tudta mit csinálhat, de azt tudta, ez az utolsó lehetősége. A pilinke minden erejét összeszedve, fájdalmaival viaskodva térdepelt fel félig, hogy kúszva-mászva a kezéből kirepült kardjáig elérjen. Minden mozdulatánál újabb és újabb adag vér buggyant elő ajkai közül. Lábait már nem tudta használni. Ez más körülmények közt nem jelentett volna nagy gondot, hisz úgy teremtették, hogy teste képes volt gyorsan regenerálni magát, de most… erre már nem volt idő. Végül sikerült elérnie a kardot, és meg is ragadta azt, ám ebben a percben egy csizmás láb lépett a pengére, majd egy könnyed mozdulattal elkapták előle. Felnézett. A lány volt az.

– Miért? – suttogta a kérdést, melyet ellenfele már nem mondhatott ki.

– Sajnálom. Nem tehettem mást.

– Kényszerített?

– Nem. De nem tehettem mást…. ez a harc… tönkretesztek közben mindent, a világot… túl erősek, túl hatalmasok vagytok. Le kellett, hogy állítsunk… és… csak egymásnak lehettetek…méltó ellenei.

– Hazugság volt minden… hogy szeretsz… hogy megértesz…hogy mellettem állsz.

Erre a lány már nem felelt. Felemelte róla tekintetét és sietve vonult félre, mert közben az árny, felkelt a másik mellől és megindult, hogy emezzel is végezzen. Ekkor fogta csak fel, hogy nincs tovább, hogy ezek az utolsó percek. Pánikba esett. Nem akarta a halált. Kétségbeesetten próbált menekülni, de már feltérdepelni sem tudott. A csuklyás árny megragadta és könnyedén megfordította, hogy végezzen vele. Tudta, semmi esélye sincs ellene, és jól tudta, nevetséges, sőt szánalmas, ahogy ennek ellenére még kapálózik, verdes a szárnyaival.

– Állj! – kiáltott fel. Ez meglepte az árnyat, pedig valójában önmagára kiáltott. – Nyugalom! – tette még hozzá a meglepett árnyra szegezve tekintetét.

– Azt hiszed megúszhatod? Azt hiszed elengednélek? – kérdezte amaz. Hangja az álcázóvarázs miatt felismerhetetlen volt, arcát pedig sötétség fedte, de lassan kezdtek előgomolyogni borús és kezdetben még kusza, érthetetlen gondolatai.

– Pillanat! Csak hogy értsem… – suttogta a pilinke – a harc csak úgy érhet véget… ha én vagy az ellenfelem halott… igaz?

– Igen, de mit akarsz ezzel? Azt, hogy mivel vele már végeztem, megoldódott a probléma, téged futni hagyhatlak?