Hajnal csillaga - IV. fejezet

Hajnal csillaga – 72.rész

Egy hosszú pillanatnyi néma csend következett, ami alatt nem vették le egymásról a tekintetüket.

– Nem – hangzott erre a megfontolt felelet. – Az úgy… nyilván… nem lenne fair. De.… nem akarok gyáván meghalni. – mély lélegzetet vett, fájdalommal teli, mély lélegzetet. – Rendben – szólt – Készen állok. Csak még egy kérdésre felelj!

– Elképesztő, hogy még egy ilyen helyzetben is vannak kérdéseid.

– Érteni akarom a dolgokat – suttogta a pilinke – Azért harcoltam… mert be akartam bizonyítani… hogy ő nem isten… csak egy közülünk… és most láttam… igazam volt… bár ezt mások már nem fogják megtudni. De azt is hiszem… valójában… Te vagy az… aki minket… mindannyiónkat teremtett. Tudni akarom, igaz-e ez?

– Igen. És éppen ezért, az én hibám, ami történt… nekem kell eltakarítanom – suttogta az árny hátravetve csuklyáját, felfedve igazi énjét. Jól sejtette. Ő volt az! Thánáthosz! Ávhriol! Az apja! Egek! Most mit tegyen? Mit tehetett volna? Felfedje előtte az igazságot, azt, hogy már mindenre emlékszik? Elmondja, hogy valójában ő a fia, az, akit elveszettnek hitt? És mi lenne akkor? Nagy boldogság, öröm és békülés? És minden rendben lenne, miközben ellenfele halott? Nem, az nem lenne fair, nem lenne igazságos. Tudta, hogy most már ő se maradhat életben, ha viszont Ávhriol megtudná az igazat, nem végezne vele. Nem mondhatta hát el neki.

– Értem és elfogadom – hangzott a meglepő és rideg felelete, miközben megadóan fordította el a fejét és várt. – Sajnálom! – suttogta még korábbi ellenfele üveges tekintetébe nézve, miközben a penge gyors, biztos mozdulattal futott át szívén. Ezúttal a jobboldalon.

Nem sokkal később újabb kis szárnyas lény érkezett a palotába és új üzenetet hozott: „Megszöktünk. Ne keressetek!”

Persze a király ennek ellenére se adta fel, és sokáig kereste, kerestette, de sehol se találták még a nyomát se. Úgy tűnt, minden rendben van már. Thánáthosz is megnyugodott, legalábbis ezt üzente, hisz meglett az űrhajója.

Senki más nem sejtette, mi történt valójában.

Ávhriol azt gondolta, ezzel lezárta ezt az ügyet. Nem akarta végleg megölni őket, de úgy vélte, túl erős volt számukra a kapott angyalszárnyú, fények energiájából álló test. Kristályok csapdájába ejtette hát őket.

Időt akart nyerni és átgondolni mi legyen, miként szülessenek újjá és egyáltalán mit tegyen. Mélyet sóhajtva érintette meg mellkasát. Minden lélek, minden kristály biztonságban volt, más-más zsebben. Nem volt bűntudata, mert tudta, hamarosan új életet ad nekik és mert nem sejtette, hogy valójában mit tett, milyen végzetes hibát követett el.

Úgy döntött, pihen egyet, mert ez az ügy, egyelőre ráér. Elég aggodalomban, izgalomban és félelemben volt része az utóbbi időkben. Arra az elhatározásra jutott, hogy most inkább megkeresi a fia lelkét, de azt még nem tudta, ki segíthetné ebben, kitől kaphatna válaszokat. Aztán arra jutott, hogy a legidősebb lények közül kell megkérdeznie valakit. Nem is tétovázott soká, hanem nekiindult a nagyvilágnak, a galaxisoknak.

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 73.rész

Sokféle bölcs, öreg lényről hallott már, többekkel találkozott is korábbi vándorlásai alatt. Először tehát őket kereste fel, majd pedig azokat, akiket ők ajánlottak neki. Aztán a különféle lények túlvilágait járta végig, bár tudta, túl rég történt már az eset ahhoz, hogy ott rátaláljon, de remélte, valaki az ott élő lények közül talán emlékszik rá, arra, hogy ott áthaladt, de semmi. Hiába kérdezte a hellén holtak lelkeit vezető Psychopompokat, a kelta Ankoukat és Cailleacht, a bölcs óriásasszonyt, a japán Shinigamikat… Végigjárt minden égtájat.

Beszélt a lelkek újjászületésének rejtelmeit ismerő túlvilági szellemvezetőkkel, a természet titkaival és a spirituális világgal kapcsolatban lévő elfekkel, a hatalmas bölcsességükről híres sárkányokkal, a rejtélyeket ismerő tündérekkel… még a távoli skandináv vidék nornáit is megkérdezte, akik állítólag arra is képesek voltak, hogy a sors fonalait fonják. Aztán lelket megidéző lényekhez is fordult segítségért, de se az elhunytak lelkének keresésében és megtalálásában kiváló Animatóriumok, se a szoulszíkerek nem tudtak neki segítséget adni mítikus képességükkel. Közben beszélt bölcs, öreg lényekkel is, akiktől további útmutatást várt a kereséshez. Így jutott el Anzúhoz, akit már régről ismert még Mezopotámiából, aki a szóbeszéd szerint istenektől lopta a tudását, tehát másoktól, ahogy ő is. Még a boszorkányokkal is szóba állt a célja érdekében, de még a messze földön híres Baba Yaga se tudott neki segíteni. Útja során találkozott és beszélt még Chokmahhal is, aki egy öreg és bölcs entitás volt és állítólag az isteni bölcsességet hordozta. Próbálta a megidézést is Animatórium segítségével. Megkérdezte még az északi Odint is, aki nagy tudásra tett szert a vándorlásai során, feltette a kérdését Árgirusnak, a hellén tengerek mélységében élő bölcsnek, még a japán kamiknak is, a hosszú életű, istenszerű lényeknek is, akik a természet erőit és az emberi világot is ismerték, valamint megkérdezett egy indiai nága nevű kígyóistenséget is, aki hosszú életűnek és halhatatlannak nevezte magát, de kérdésére még a tenninek, ezek a japán szárnyas tündérek se tudták a választ. Bejárt oda és vissza több galaxist is és bolyongott a szélrózsa minden irányában és feje már zsongott a rengeteg gondolattól, ötlettől és javaslattól, melyeket mind végig is próbált, de végül több száz esztendő után fáradtan, és reményvesztetten tért vissza oda, ahonnét elindult. Az űrhajójába.

Nem maradt már más neki, csak az emlékei. Leült úgy ahogy volt, szakadtan, piszkosan, szinte már csontsoványra aszottan és bekapcsolta a kivetítőt, hogy újra átélhesse a végleg elvesztett pillanatokat. Újra látta egykori szerelme opálosan fehér, mosolygós arcát, gyermeke születését, aztán azt, ahogy a világot nézte nagy, kíváncsi, zöld szemeivel. Újra látta önfeledten futni és nevetni, játszani őket, és ahogy kinyújtották felé a kezüket kacagva, megeredtek a könnyei, mert már tudta, soha többé nem érintheti meg őket. Biztos volt abban, hogy ezt a boldogságot többé már nem élheti át, minden elveszett. Már nem is látott semmit, úgy zokogott, ahogy szürke szemeiből záporoztak a könnyek.

És ekkor, ekkor meghallotta a hangot!

– A fenébe is! Miért nem indul már ez a roncs? – feltekintett és a szemeit borító homályon át meglátta a képernyőn a teremtményét, ahogy az irányítópult gombjait nyomogatja. Véletlenül érhetett hozzá a felvételt elindítóhoz. Ávhriolnak, őt látva, csak még jobban megeredtek a könnyei és a mellkasához kapott. Nemcsak azért, mert sajgott a szíve, hanem azért is, mert ott volt az egyik zsebében az egyik lélekkristálya. Először arra gondolt, hogy ez egy jel. Vissza kell hoznia őt, ha már a fiát úgyse találhatja meg.

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 74.rész

Miközben mocskos ingujjával kitörölte szemeiből a könnyeket és tovább nézte a jelenetet, nem sejtette, hogy nemsokára mekkorát fordul majd körötte és vele a világ. – Ezt nem hiszem el! Miért nem indulsz már, te nyomorult! – zúgolódott a képernyőn a pilinke és néhányszor rá is csapott a pultra. – Na, jó! Úgy látom nincs más választásom – mondta és kiviharzott az irányítóteremből egyenesen a regenerációs helyiségbe. Ávhriol sietve rohant át oda, bekapcsolta, majd pedig visszapörgette az ottani kamerát a kérdéses dátumra és döbbenten látta, hogy amint oda belépett a pilinke, ott is elindult a felvétel. Lélegzetvisszafojtva nézte az eseményeket.

A képernyőn jól látszott, hogy a pilinke lefeküdt az egyik, fal melletti padra és a gépezet érzékelői már be is indultak és rákapcsolódtak opálos testére, ő pedig nem mozdult többet. Alig lélegzett. Értékei igen gyorsan csökkentek a kritikus határra… és akkor… hirtelen bekapcsolódtak az energiaellátó rendszerek, aktiválódtak az energiaforrások és beindult az ionhajtómű, a rendszer pedig felhúzott egy teleportáció megakadályozását szolgáló, ugyanakkor a hajót láthatatlanná is tevő burkot a jármű felszíne köré. A műszerfalon sorra villantak a hajtóművek teljesítményeit jelző fények az üzemanyag-fogyasztásról, az egyes részrendszerek állapotáról és más releváns adatokról. Ezt követte a navigációs rendszerek kalibrálása és a csillaghajó már indult is a koordinátákkal megadott célirányba. Minden szenzor és kijelző aktiválódott, mintha olyan kapitányt kapott volna a hajó, akinek fogalma se volt arról, mi az energiatakarékosság, mire van szüksége minimálisan az induláshoz. Először még a fényvitorlákat is felvonta, így igen látványosra sikerült az indulása és bele is rázkódott minden. Cseppet se lehetett csendes elosonásnak nevezni. Aztán pedig amilyen hirtelen hiperűrsebességre váltott, oly hirtelen meg is állt egy gyors kanyar után. Még szerencse, hogy a pilinke testét a szenzorok erősen rögzítették, így nem mozdulhatott el.

A képernyőn át látható szögből Ávhriol látta, hogy igen éles kanyarral fordultak a Hold mögé. Aztán minden kamera bekapcsolt és az összes kijelző vetíteni kezdte a régi időket… azt, ahogy egykor megszökött a lánnyal, majd ahogy a fia megszületett… Ávhriol nem bírta újranézni a boldog pillanatokat. Beletekert a felvételbe, majd döbbenten nézte a jelenetet, amikor a pilinke váratlan kiáltás közepette hirtelen felült. Ugyanabban a pillanatban, amikor a háttérben újra lejátszódó felvétel szerint egykor a barlangban magához tért. Szinte alig egy pillanat múlva már hallatszott is a csörömpölés, ahogy egykor a kristály aláhullva a darabjaira törött. A pilinke csak ült, és egy hosszú pillanatig nem mozdult, csak mereven nézett maga elé, majd pedig sietve tépkedte le magáról az érzékelőket – Nem, nem, NEM! – suttogta, mondta, majd szinte kiabálta egyre hangosabban, miközben az ágy szélénél letette mezítelen lábait és megborzongott – Nem, ez nem lehet igaz! Hehh – nevetett fel keserűen. – Miféle ostoba játéka ez a sorsnak? – suttogta… aztán gépiesen felkelt, nem sejtve, hogy mindent vesz közben a fedélzeti kamera, majd a helyiség túlsó, tükröződő falához ment és belenézett. Önmagát nézte. Hosszasan. Lassan leeresztette a fényét és csak állt ott és csak nézte önmagát. Aztán lassan, elgondolkodva fordult meg. Ávhriol még nem értette mi történik. A pilinke ekkor vette észre a falon lévő kijelzőt, és rajta az újra játszódó jelenetet – Állj! – mondta – Mivel lehet ezt visszajátszani? –meglepetésére a készülék hangérzékelővel is el volt látva, így szavára megállt és kérésére a megadott pontig visszaugrott az eseményekben. Újra és újra lejátszotta a pillanatot, egykori magára eszmélésének és a kristály eltörésének pillanatát.

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 75.rész

– Állj! – szavára a felvétel kimerevedett. – Nagyítást kérek! – mondta – Egek! – suttogta aztán – Ez az! A bizonyíték!

Ávhriol nem értette azonnal, de azt már kezdte sejteni, hogy miről lehet szó. Sietve adta ki utasítását a fedélzeti computernek, mely egyszerre jelenítette meg számára, egymás mellett az akkori kamerafelvételt és a korábbi anyagot. Parancsára a rendszer úgy játszotta újra neki, hogy mindkét képernyőn ugyanakkor üljön fel a pilinke. Hamar egyértelművé vált, hogy azokat a pillanatokat élte újra. De aztán vajon mit vehetett észre, amit ő még nem? Többször újraindította és figyelte, megállította, kinagyította… és akkor… akkor végül észrevette a pillanatot a lassított felvételen. Mielőtt még életre kelt volna az újonnan teremtett test, egy pillanatra megrezzent a pilinke szempillája, amit bár még nem volt túl nagy a fénye, de az opálos izzás miatt, nem lehetett könnyen észrevenni. Korábbra tekerte. És akkor…

Akkor észrevette, hogy a mellkasán felejtett lélekkristály a pillanat törtrészéig felfénylett, majd… újra és újra lejátszotta a felvételt és akkor azt is észrevette, hogy meg is repedt. Egek! Futott át rajta a bizonyossággá vált felismerés… A fiam! – lehelte a szót – Ő volt az… Végig ő volt az és én végig tagadtam… Nem akartam hinni… – ismét a mellkasához kapott, hogy ruháján keresztül megragadja az új, biztonságos védőtokban lévő lélekkristályt. – Egek! Milyen ostoba voltam! – Rettenetesebb büntetés volt ez számára mindennél. Megszédült a gondolatra és többre már nem emlékezett.

Ávhriol arra tért magához, hogy a terem érzékelői visszahúzódtak. „Minden életfunkció rendben. Felkelhet – jelentette be a gépi hang és eszébe jutott a jelenet, amikor a fia volt az… bár most is az lenne… bár itt lenne vele… Bár… igaz, ott van. Ismét a lélekkristályra tapasztotta kezét. „Mielőbb új életet kell adnom neki, de ezúttal nem hibázhatom el. Nem tökéletes test kell neki, hanem tökéletes család.” Nem is volt kérdés a számára, hogy hol találhatja meg ezt a helyet. A hegyre gondolt. Vajon mi lehet azóta a hátrahagyott követőivel? Azt tudta, hogy jól vannak és istenként tisztelik és követik őket. Hírük messzire futott a világban. Arra gondolt, hogy őket legalább sikerült jól összeválogatnia. Mindben bízni lehetett és kitartottak a valóban fontos értékek mellett, kiállva egymásért, összetartóan. Náluk jobb családot keresve se találhatott. Már csak egy nő kellett. Egy nő, aki vállalta volna, hogy megszüli a gyermeket. Egy asszonyt kellett találnia maga mellé. Úgy érezte, ez lesz a legnehezebb feladat, mert bár igen sok idő eltelt már, de Celesztén, a fények leányán kívül nem hitte, hogy mást is a szívébe tud még valaha engedni. És most… másik nőt, másik anyát akart választani a fiának. Nem tetszett neki a gondolat, de mégis mi mást tehetett volna? Egykori szerelme, ha még életben is lett volna… mégha fel is kereste volna, a történtek után többé nem állt volna szóba vele… a fények pedig… amint megtudták volna, hogy a fia még újra élhet, azonnal megsemmisítették volna… vagy elrabolták volna tőle. Nem, ezt nem kockáztathatta meg.

Ávhriol reménykedő szívvel, bizakodva érkezett a hegyre. Legnagyobb meglepetésére ezúttal is lelkes örömmel fogadták és azonnal meg is ünnepelték jöttét. Nem értette mi szükség folyton erre a felhajtásra, de elnézte nekik. Körbetekintve látta, hogy új arcokkal is bővült a „család”. Voltak, akik csatlakozni szerettek volna, míg mások csak vendégségben jártak ott, de olyanok is akadtak, akik még nem sejtették, hogy azért hívták meg őket, mert remélték, hogy egy nap majd közéjük fognak tartozni. Sorra mutatták be neki azokat, akiket még nem ismert. Komor arccal, rideg szürke szemekkel nézte őket, úgy hallgatta neveiket és fekete kesztyűs kezével sorra fogadta a férfiak baráti jobbját, miközben a nők csak megálltak előtte és enyhe főbólintással és pár kedves szóval köszöntötték őt. És akkor, hirtelen ott állt előtte a nő!

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 76.rész

Nem hitte, hogy valaha még így fog érezni, de azok a nagy, barna szemek, az a színes virágokkal díszített egyenes, gesztenyebarna hajzuhatag… az a finom, világos bőr… és az az üde ibolyaillat, mely megcsapta, ahogy a lány, sietős zavarában tovalebbent… Épp csak egy rövid pillanatig állt meg előtte és köszöntötte… egymáshoz se értek, mégis mindketten érezték azt a különös érzést. Mintha apró villámok cikáztak volna köztük a térben és valami erős mágnes akarta volna összerántani őket. Nem értette, hogy mi ez az egész, de egyszer már érzett hasonlót. Akkor, amikor Celestével találkozott és nem is tudott neki nemet mondani. Elszégyellte magát, mert nem akart más nőt magához közel engedni már, de e pillanattól kezdve nem tudott másra gondolni, csak erre a tündéri jelenésre. Felmerült benne a gondolat, hogy talán vele újra boldog lehetne. Ő is, és a fia is. Talán boldog család lehetnének. Erre gondolt, de azonnal el is szégyellte magát, mert ismét eszébe jutott egykori szerelme, Celeste.

A többiek alig ismertek rá Ávhriolra, oly gyorsan változott, mint egy évezredeken át sivatagban hánykolódó gaz, mely váratlanul pár csepp vizet kap és éledezni kezd és még többet akar. Folyton ott volt a lány körül. Mindent megtett volna érte, de megszólítani nem merte. Észre se vette, hogy a többiek el-, elmosolyodnak látva lelkes, de esetlen igyekezetét. Rég nem volt dolga nővel. Óvatosan közeledett tehát, nehogy elriassza. A leány szemlátomást élvezte a társaságát, rá- rápillantgatott, várta már, hogy megszólítja, de ő mintha ezt észre se venné, nem bátorodott fel, csak még nagyobb zavarban sütötte le szürke tekintetét, kerülve a kedves őzike szemeket. Ávhriol úgy viselkedett, mint egy megzavarodott denevér lenne a tűz fénye körül. Újra és újra esetlenül közelítette meg a lányt, de aztán mintha csak eszébe jutott volna valami, mintha csak hirtelen fontosabb dolga akadt volna, váratlanul elinalt. Később aztán ismét próbált magán erőt venni, de újra és újra elszállt a bátorsága. Maga se tudta mi van vele. És ez ment egész éjszaka, miközben tartott a visszatérte feletti boldogságban rögtönzött örömünnep. Végül aztán Ávhriol elfáradt a saját ostobaságától és újra félrevonult, de ezúttal jóval távolabb, hogy ne találhassanak rá egykönnyen. Úgy érezte rendeznie kell a gondolatait, de leginkább az érzéseit. Fáradtan ült hát le az egyik sziklaszirten.

A Nap fénye közben lassan előbukkant a távoli horizont mögül. Első sugarai már meg-, megcsillantak az Égei-tenger vizén, melyet onnét, ahol ült, jól láthatott. Gyönyörű panoráma tárult megfáradt, szürke szemei elé. Tőle balra, az általa „teremtett” istenek palotái és szentélyei ezüstös fényben tündököltek, ahogy az aranyló sugarak játszottak az épületek márványoszlopain és díszein. Az égbolton úszó felhők kósza foszlányai festői képpé varázsolták a tájat. A távolban az tenger hullámai halk susogással csaptak a partokra. Ávhriol nem sejtette, hogy éppen részese lehet egy, az emberek által évezredek múlva visszavágyott antik korszaknak. A tenger felől érkező enyhe szellő simogatta gondtól megfáradt arcát, játszott érzékeivel, felidézve egykori kedvese, Celeste érintését. Mélyet sóhajtott arra gondolva, hogy nem lehet, nem akar és soha nem is tudna hűtlen lenni hozzá és az emlékéhez. Még mindig hitt abban, hogy egy nap majd viszontláthatja és a bocsánatáért esedezhet. Arra gondolt, ha a fiának új életet tudna adni… talán a lány… de nem… tudta, semmiben se reménykedhet. Közben az olajfaligetek és a vadvirágok illata lengte körül. Bazsarózsa illatos elegyét fújta arra időnként a szél. Behunyta szemeit és átadta magát a frissülő, hűvös levegőnek. Aztán megérezte, az illatos, fehér ibolyát…és közeledett… nem merte kinyitni a szemeit. Lélegzetvisszafojtva várt, miközben hallotta a madarak vidám csiripelését és tudta, a hosszú és sötét, számára már több száz éve tartó éjszaka után lassan közeledik… közeledik a Hajnal… Halk lépteinek nesze borzolta érzékeit.

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 77.rész

– Üdv! Elnézést… – szólalt meg a leány odaérve hozzá. Ruhájának széle megérintette Ávhriol karját, lágy hangja pedig a szívét. Érkezése nem törte meg a varázst, csak még jobban fokozta azt. – Imádom a napfelkeltét! – csilingelt a hangja – Én is mindig itt szoktam ülni – azzal már helyet is foglalt a férfi mellett.

– Bocsásson meg, kérem! – pattant fel erre Ávhriol zavartan és máris menekülőre fogta – Nem tudtam… Elnézést, hogy elfoglaltam a helyét… – és már ment volna, de a lány utána kapott és megérintette a karját, amitől megdermedt:

– Várjon, kérem! Nem azért mondtam. Van itt hely elég! Ha szépen kérem visszaül, ugye?

Ávhriol félve ránézett. A leány bíztatóan mosolygott rá. Hogy is mondhatott volna nemet?

A férfi óvatos lassúsággal ült vissza mellé, mintha még mindig azon gondolkozna, hogy tudna elmenekülni. Csendben ültek egy ideig, együtt szemlélve a gyönyörű látványt. Ávhriol érezte, amint a lány közelsége andalítja érzékeit. Szeretett volna közelebb húzódni hozzá, megérinteni, átkarolni őt. Óvatosan rátekintett. Cseresznye ajkaira. Rég nem érzett már ilyet, pedig az eltelt több száz év alatt sok lány, nő forgolódott körötte. Ahogy nézte a lány bájos arcát, arra gondolt, mily jó lenne csókot lopni tőle. Aztán váratlanul szóra nyíltak a lány ajkai, miközben nagy szemeiben a távol fényei csillogtak:

– Ez a csillag a legszebb és a legkülönlegesebb, nem? – mutatott az ég felé. Ávhriol felnézett és megdobbant aszíve. Az Esthajnal csillaga volt az. A csillag, melyet egykor Celestével csodáltak és amelyről egykor a fiúkat is elnevezték. Ez ismét visszarántotta őt a valóságba. Tekintetét a sziklás talajra vetette és hullámos, barna hajába túrt.

– Mi a baj? – kérdezte a lány.

– Ön is hallott már a kedvesemről és a fiamról, nem? – suttogta alig hallhatóan a férfi.

– Elnézést – szeppent meg a lány – nem tudtam, hogy… – itt elakadt a szava – Ha beszélni akar róla, én itt vagyok… de ha kéri, elmegyek és nem zavarom.

– Ne mondja, hogy a többiek nem mesélték még el!

– Nem mondtak Önről semmit sem, hiába kérdeztem. Csak annyit tudok, hogy mind nagyon szeretik és már nagyon aggódtak önért, mert rég járt erre.

– Azt se mondták hány éves vagyok?

– Úgy, harmincöt lehet, de… elég rosszul néz ki… nem akartam tolakodó lenni, úgyhogy én megyek is, de ha valakivel beszélne a történtekről, én tényleg itt vagyok és tőlem senki nem fog semmit megtudni.

A férfi nem felelt azonnal, így a leány már kelt volna fel, hogy induljon.

– Várjon! – szólalt meg a férfi – Ha tényleg szeretné tudni, elmondhatom…

A leány lassú óvatossággal ült vissza mellé, nehogy megzavarja gondolataiban. A férfi pedig mesélni kezdett. Lassan, és fáradtan. És elmondott mindent a lánynak. Mindent, ami eladdig történt.

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Hajnal csillaga – 78.rész

A közelben lévő patak partján a suttogó víz halkan játszott az apró kavicsokkal. A közelükben magasodó bölcs tölgyek és büszke platánfák mintha értetlenül suttogtak volna, nem értve, hogy mi tartja még távol egymástól e két vágyódó szívet és miért nem borulnak egymás karjaiba. Sehogy se értették, hogy a nagy tudású, több ezer évet megélt, küllemre még mindig fiatal férfi miért hezitál, miért beszélget ahelyett, hogy magával ragadná a lányt és megengedné maguknak a boldogságot.

Aztán a férfi megérintette a lány állát és óvatosan megemelte, Hajnal pedig erre feltekintett rá. Ahogy pillantásuk újra találkozott, a távoli galaxisból származó Ávhriol számára a világegyetem központjának tűnt az Olympos hegye, a sziklák, ahol éppen ültek. Elmosódott az idő és közben érezte, hogy a lány ajkai az övéhez közelednek. Már-már össze is értek, majdnem elcsattant a csók, de ekkor váratlanul megérkeztek a többiek. Ételt és italt hozva megzavarták ugyan a pillanatot és mindketten zavartan sütötték le tekinteteiket, de már tudták, lelkeik végzetesen összekapcsolódtak és úgy érezték, senki és semmi nem szakíthatja már el őket.

Ávhriol akkor és ott megfogadta magában, hogy ezt nem hibázza már el és mindent megtesz azért, hogy végre boldog családja legyen. Neki is, a fiának is és a nőnek is, aki által újra felizzott rég fagyott szíve.

Ahogy telt múlt az idő, Ávhriol és Hajnal közt lassan kibontakozott a mindent magával ragadó szerelem. A férfi még soha nem érzett ilyet. Boldog volt ő egykor Celestével is, de ahogy az idő múlt, Hajnal sokkal közelebb került hozzá, megérintette nemcsak érzékeit, de a lelkét is. Sokat beszélgettek. A lány megértette őt és szívesen hallgatta. Nem hitte, hogy valaha, valaki még Celesténél is jobban szeretheti őt. Kezdetben folyton eszébe jutott korábbi szerelme és állandóan hasonlítgatta őket, így a kapcsolatuk csak lassan haladt előre, de aztán idővel Hajnal fénye kezdte túlragyogni a múltat és általa egy új nap, új kezdet érkezett Ávhriol életébe. A férfi lassan feledni kezdte gyötrelmes múltját.

Mindenki csodálkozott azon, hogy a rajongó, őszinte szeretet és az odafigyelő, gyengéd törődés mennyire képes megváltoztatni őt. Már nyoma se volt a mindig borongós, összevont szemöldökkel élőholtként járkáló Ávhriolnak. Erejét is visszanyerte a sok nélkülözés, aggodalom és szorongás után. Elsimultak homlokán az őt megöregítő ráncok és szívében a háborgó hullámok, mert a lány új reményt adott neki.

Már szinte látta képzeletében, ahogy gyermeke majd futkos a zöldellő, virágba borult réteken, ismét kacagva, bár egy másik anyával, de újra boldogan. Ezúttal semmit nem akart elrontani. Lassan, lépésről-lépésre haladt tehát. Ahogy pedig az idő múlt, lassan kezdett feloldódni ő is, és kezdett visszatérni egykor mosolygós, jókedvű, bizakodó énje, bár még csak igen bátortalanul. Nem merte hinni még, hogy oly sok nehézség és viszontagság után ismét boldog lehet. És mindig elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy a leányt Hajnalnak hívják. Hajnal… egy új nap kezdete… egy új remény ígérete. Mámorította Ávhriol érzékeit a szó.

Így kezdődtek el Phosphor kalandjai, mert gondolom mondanom se kell, hogy ő volt egykor a pilinke. Így kapott tehát hamarosan mindent feledve egy új életet, új lehetőséget, új családot. Az égen ragyogó csillagról nevezték el, mely az utolsó pillanatig látható odafent, jelezve a reményt, egy új nap kezdetét.

Így lett ő Hajnal csillaga és így kezdődtek el új életének kalandjai.   

Vége

De csak ennek a regénynek van vége.
Ha érdekelnek további kalandjai pilinkeként, akkor Az utolsó fénysugár című regényt ajánlom, ha pedig arról olvasnál szívesen, hogy mi történt Phosphorral, miután felnőtt, akkor a Végzetes átváltozás című kötetet érdemes elolvasnod. Ezeket már olvastad és arra vagy kíváncsi, mi történik velük napjainkban? Akkor A király NEM sötét paraszt című regényemet érdemes elolvasnod!

Vásárolható!
Végzetes átváltozás

Megkedvelted a pilinkét? Odavagy Phosphor-ért? Kedveled a stílusát? Tudni szeretnéd, hogy változott át és lett a birodalom ellensége?


EBOOK >>


KÖNYV >>


Vásárolható!
Az utolsó fénysugár

Megkedvelted a fiatalembert? Tudni szeretnéd, hogy lett 3 nap alatt király? És vajon ki az a leány, aki köré palotát épít?


EBOOK >>


KÖNYV >>


Ha ebookot vagy könyvet vennél:

1 thought on “Hajnal csillaga – IV. fejezet”

  1. Sajnos jó pár napig nem tudtam jönni.
    Most elolvastam végig.
    Köszönöm ezt a szép történetet.
    Nagyon sajnálom,hogy vége van.
    Annak viszont örülök,hogy boldogsággal zárult le ez az izgalmas,fordulatokban gazdag jó regény.
    Nagyon várom a következőt!
    Ugye lesz?!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error: Content is protected !!