Olvastam egy könyvet két éve. Mi lehetett a címe? Arra emlékszem, hogy volt benne egy fiatalember, aki eltűnik és akit a fiatal felesége elkezd keresni és felszáll a vonatra, ahol a történet mesélőjének ágyába bújik azon az éjszakán, miután Lembergben egy gyilkosság szemtanúja lesz és kis híján őt is megölik. Ki tudja mi lehetett a címe? (Segítség hozzá: én írtam)

Jelenetek a könyvből:

Késő éjszaka tért magához és álmatagon tekintett ki az ablakon, miközben a vonat lassan begördült egy állomásra. Lvov! Odakint a pályaudvar fényei világították be a peront. Sokan leszálltak, hogy sétáljanak egyet. Mivel megtudta, hogy a vonat egy órát fog állni, felvette pulóverét és elindult, hogy ő is megtekintse a várost. Nagyon szép, de kissé hűvös volt az a lembergi éjszaka. Kilépve az állomás épületének főbejáratán egy macskaköves úttal körbevett kis zöldellő sziget húzódott előtte. Jobbra, valamivel arrébb egy park sötét árnyai táncoltak a szélben, balra buszok és kocsik álltak. Csodásan sziporkázó lámpafények vették körül. Elhatározta, tesz egy kört a városban, amíg az ideje engedi. Elindult tehát.
      Ahogy így sétált és gyönyörködött az éjszakában, egyszer csak egy kerítés mellé ért. Megtorpant, mert sötét alakok sziluettjét pillantotta meg. Lassan és óvatosan közelebb lépdelt. Négyen voltak.
      A Hold odavetődő fényében jól láthatta, hogy az egyikük valamivel arrébb, karba tett kézzel áll egy kocsinak támaszkodva. Minden bizonnyal ő lehetett a főnökük. Nem messze tőle, ketten térdre kényszerítettek egy fiatalembert.
      A holdfényben jól láthatta sápadt, kölykös arcvonásait, világos, csapzott haját. Nem mozdult, nem ellenkezett. Csak térdepelt, mintha feladta volna. Aztán az egyikük felemelte fegyverét és a fiatalember némán elvágódott a földön. Nem sokat teketóriáztak. Máris előkerült egy zsák, beletették a testet, majd a kocsi csomagtartójába hajították.
      A lány úgy érezte éppen eleget látott, még túl sokat is. Sokkolta a jelenet, de tudta észnél kell lennie és mielőbb el kell tűnnie onnét, különben vele is végezni fognak. Nyilván nem hagyhatnak életben egy szemtanút. Megborzongott. Már bánta, hogy kimerészkedett a hűvös lembergi éjszakába. Tekintete az autó rendszámtáblájára tévedt. A holdfényben könnyen leolvashatta. Sietve memorizálta még, majd lassan hátrálni kezdett. Úgy gondolta, a legtöbb, amit tehet az az, ha másnap elmegy a rendőrségre és beszámol mindenről.
      Sietve, mégis óvatosan hátrált, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjön onnét, de váratlanul megreccsent egy ág a talpa alatt. Vaszilij éberen kapta fel fejét a neszre.
      A lány smaragdszín tekintete találkozott a férfi ezüstösen rideg pillantásával.


      Vaszilij tudta, nem hagyhatja életben a szemtanút. Amint észrevette a lányt, már elő is kapta fegyverét és rászegezte.
– Megállj! – kiáltotta oroszul.
      Izabell már tudta, végzetes hibát követett el azzal, hogy azon az éjszakán leszállt a vonatról. Tudta, ebből a helyzetből már nincs kiút. Miután látta, milyen kegyetlenül számoltak le az idegen férfival és milyen természetes egyszerűséggel lőtték fejbe, majd dobták a hulláját a csomagtartóba, sejtette, hogy nem sok jóra számíthat. Ráadásul, nem elég, hogy szemtanúja volt ennek a kíméletlen leszámolásnak, de most… most éppen egyenesen a támadók vezérének a szemébe néz. Elakadt a lélegzete. A Hold fényében jól láthatta a férfi elszánt arcvonásait, majd azt, hogy előrántja fegyverét és rászegezi. Megdermedt a végzetessé vált pillanat, miközben a gyilkos ólomgolyó már süvített is a lány szíve felé.
 
      Amikor a Halál megérkezett, András már a földön hevert mozdulatlanul. Ruhája, arca és haja vértől csillogott. Nem most látta először a fiút. Jól ismerte, hiszen korábban már számtalanszor találkoztak. Az első éjszakán egy konténer mellett találta egy pólyába csavarva, nem sokkal azután, hogy a születését követően magára hagyták a hideg téli éjszakában. Nem sírt – már akkor se – csak nagy szemekkel nézte az arcába hulló hópelyheket.
      András dühös volt az anyjára, hogy csak így magára hagyta egy konténer mellett azon a februári éjszakán, de talán még dühösebb volt a Halálra, hogy neki se kellett, ő se vitte magával. Ezért incselkedett vele folyton. András minden helyzetet kihasznált, hogy felhívja magára a figyelmét, hogy odacsábítsa és a Halál minden alkalommal ostobán sietett is hozzá, mert folyton azt hitte, szükség lesz rá, de aztán mindig kiderült, vaklárma volt csupán. Úgy tűnt, a fiú képes túlélni bármilyen helyzetet. De ezt…
      Miután megérkezett, letérdelt mellé és szemügyre vette a fiú fején az igencsak csúnya sérülést. Biztos volt benne, hogy ezt már nem élhette túl. A Halál tudta, ezúttal magával kell vinnie.
      Vaszilij kiáltása ekkor váratlanul kizökkentette gondolataiból. Észrevette a lányt és a halálos ólomgolyót, ami egyenesen Izabell szíve felé vágódott és a Halál tudta, ha nem tesz semmit, újabb életet olt ki a következő pillanat.
 
      Izabell ledermedt egy másodpercre, de amint meglátta a fegyvert, már tudta, nincs idő késlekedésre. Tudta, a férfi azonnal lőni is fog. Aztán egy fagyos fuvallatot érzett és megtántorodott. Lábai lecsúsztak a szegélykőről, majd hanyatt vágódott a földön. Fájdalmasan sajogtak kezei az eséstől, de tudta, nincs idő az elmélkedésre. Sietve próbált feltápászkodni, kapkodva, botladozva, miközben Vaszilij rideg nyugalommal már újabb lövésre emelte fegyverét. Izabell ekkor vette észre, hogy esés közben a cipője sarka félig letört. Miközben kapkodva igyekezett ismét felkelni, váratlanul megbicsaklott a lába és újra elhasalt a földön. Hallotta miként süvít el közvetlenül a feje mellett a második gyilkos ólomgolyó.
      Gyorsan lerúgta az immár használhatatlanná vált lábbelit, majd felpattant és rohanni kezdett.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés