Lentebb, kommentekben olvashatod tovább főhőseink kalandjait, ha az I. részt már végigolvastad!

Tártárosz megnyitása I. rész
15. részlet
16. részlet
17. részlet
18. részlet
19. részlet
20. részlet
21. részlet
22. részlet
23. részlet
24. részlet
25. részlet
26. részlet
27. részlet
28. részlet
29. részlet
VIP Könyv-Klub – Tártárosz megnyitása II. részhez

 

#tartarosz 15. részlet


Amerre a szem ellátott, minden irányban csak a kietlen pusztaság vette őket körbe.
– Most merre? – fordult Phosphor felé Desider kérdőn.
– Miért engem kérdel? Honnét tudnám? – lepődött meg erre főhősünk bosszankodva.
– Azt hittem, eltervezted az egészet. Vagy tényleg elkövetted a hármas bűnt és nem csak színjáték volt, hogy ide eljuthass? Nem ez volt a terved? Tévedtem volna?
– Nem, nem tévedés. Valóban ki akarom szabadítani a titánokat, de még sose jártam itt. Fogalmam sincs merre lehetnek.
– Nagyszerű! Én meg vakon bíztam benned és beugrottam – méltatlankodott erre Desider.
– Tán küldtem meghívót? – csattant fel váratlanul Phosphor – Nem volt ennél jobb dolga? – váltott hirtelen magázódásra – Vagy csak nem hitt bennem, hogy egyedül is képes vagyok megoldani a feladatot, azért jött utánam?
– Egy köszönöm is elég lett volna – lepődött meg a király a hirtelen indulattól és hátrált egy lépést.
– Még nincs mit köszönni. És egyébként is, hogy lehetett ennyire ostoba?
– Na! Nnaa! Hé! Mi ez most meg köztetek? – szólt meglepetten Thanathosz, majd kettejük közé lépett és határozottan a fia szemébe nézett – Mi ütött beléd, hogy sértegeted a királyt?
– Király? Ehh. Nem úgy néz ki, mint aki azt akarja, hogy annak tartsák.
– Rémlik valami abból, hogy ez titok?
– Ugyan, hisz a jelenlévők mind tudják! Minek itt idétlenkedni?
– Akkor is! Mégis mi a bajod?
– Az, hogy feleslegesen kockáztatja az életét. Ráadásul… – azzal megvető pillantással mérte végig a többieket – Magával hozta a kis kedvenceit is.
– Engem ugyan nem hívott. Én magamtól ugrottam. Próbáltam rábeszélni Kátét, hogy nyissa ki nekem a lejáratot, de nem akarta megtenni. Az én tervem… fenébe is! Hirtelen ostoba voltam és leugrottam. A felszerelésem meg fent felejtettem.
– És te? – fordult Phosphor hirtelen a leány felé – Neked is az a mentséged, hogy ostoba voltál?
A lány nem tudta mit feleljen. Váratlanul érte ez az egész. Még sose hallotta vagy látta Phosphort így viselkedni. És… azt mégse mondhatta, hogy a szíve rántotta őt Phosphor után. Az arca elpirult, de a halvány, kékes fényben ez nem látszott. Mégis lesütötte a tekintetét.
– Nna, most lesz elég! – szólt közbe erélyesen Dzíosz, közelebb lépve – Már teljességgel mindegy, hogy ki miért van itt. Igyekezzünk a célunkra figyelni! Mind meg akarjuk találni a titánokat, nem? – a többiek erre csak némán bólintottak – És ki is akarjuk őket szabadítani innét? – erre mind ismét biccentettek, hellén módra, ellenkező irányú fejmozdítással és valóban így is gondolták – Akkor, most hogy ebben egyetértünk, ne vesztegessük tovább az időt! – adta ki határozott utasítását, majd megindult az egyik irányba, miközben hozzátette még – Induljunk el a szélrózsa minden irányában és…!
– Nem! – szólt közbe váratlanul Phosphor – Fogjátok szépen Desider medalionját és visszamentek mind vagy magam teleportálom egyenest a palotába ezt a díszes társaságot, mert nekem nincs szükségem itt koloncokra. Választhattok.


 

#tartarosz 16. részlet


Meglepte őket mindez, de kisvártatva Desider így felelt:
– Visszaviszel. És? Már láttuk ezt a helyet. Ahogy utána te vissza tudsz térni, úgy mi is. Azt gondolod rólunk, hogy bármelyőnk feladná vagy egyedül hagyna téged egy ilyen helyzetben? Százszor is kivihetnél minket innét, mi százegyedszer is visszatérnénk. Legalábbis én biztosan.
– Felesleges dolgokról vitáztok – szólt közbe ekkor Thánáthosz. – A medalion már nem fénylik. Tönkretehette az erős mágneses tér. Általa szerintem innét már senki ki nem jut.
– Fantasztikus! – suttogta Phosphor, miközben Desider felemelte a medalionját és megforgatta a kezében. Valóban csak egy haszontalan kacatnak tűnt.
– Jó van, elég időt pazaroltunk már! – jelentette be Dzíosz. – Ideje indulnunk. mindenki válasszon magának irányt! – azzal már indult is.
– Nem! – szólt váratlanul Phosphor – Ha maradunk, akkor együtt maradunk! – hangja erélyesen csengett.
Dzíosz erre megállt és visszafordult.
– Bölcsebb, ha szétválunk. Így ötödannyi idő alatt felderíthetjük a területet. Ha minden irányban megy valaki, valamelyőnk csak rálel a nyomukra és aki megtalálja őket, az a karkötőjével tud a többieknek is jelezni, megadva a koordinátáit. Az, úgy nézem még működik. Ha senki se talál nyomot, akkor a túloldalon találkozunk három nap múlva. Igyekeznünk kell, nincs sok időnk, de el tudunk jutni addig odáig. És ott is van kijárat. Azt őrzik a százkarúak, akikkel már megbeszéltem, hogy kiengednek engem és akikkel érkezem. Ott kisebb a gravitáció is és épp csak befedték a nyílást. Sőt! Még a fényből is szűrődik le valamennyi, tehát könnyebb messziről észrevenni és kijutni. A három nap pedig bőven elég lesz, ha sietünk. Már csak annyi a kérdés, hogy rá tudjuk-e majd beszélni a titánokat arra, hogy mellénk álljanak. Ha sikerül, még időben vissza is érünk, hogy esélyt adjunk világuk megmentésére.
– Fantasztikus! – kiáltott fel erre Phosphor gúnyosan – Látjátok? Még jó, hogy nem mindenki ostoba a csapatban. Akkor induljunk négy irányba. Rajta!
– De öten vagyunk és… – jegyezte meg Desider, de Phosphor már közbe is vágott:
– Ezt nem hiszem el! Meghívót se küldtem. Lapot se osztottam… Mégis mindenütt ott vagy és beleszólsz mindenbe. Minek? Nem parancsolgattál még odafent eleget? Ha voltál olyan vadbarom, hogy utánam jöttél egy minden épeszű szerint reménytelen küldetésre úgy, hogy még terved sincs, akkor most kövesd azt, amit én mondok. Ha meg parancsolgatni szeretnél, tartottad volna meg a koronád. Most már késő bánat! Kövess! – azzal már fordult és indult, de Desider megragadta a karját és visszarántotta, majd így szólt rá, erélyesen:
– Hé, barátom ebből vegyél vissza, de sürgősen! Mégis mi bajod lett neked velem? – emelte fel a hangját Desider is – Te voltál az, aki váratlanul ellenem fordultál, és nagyon úgy tűnt, hogy végezni akarsz velem. A világunkat is elárultad a fényeknek. Legalábbis nagyon úgy tűnt. Én mégis bíztam benned, nem haragudtam meg, nem vettem komolyan…
– Mert engem sose vesz komolyan! – váltott hirtelen magázódásra – Azt se hiszi el, hogy le tudjuk győzni a fényeket. Ellene van annak, hogy harcoljunk ellenük. Gyáván letérdepel. De jól van, ez a maga dolga. Nem szólnék semmit, de a fél világot rávette a térdeplésre. És most… most mégis jön, állítólag azért, hogy segítse megszöktetni a titánokat… azért, hogy harcoljanak. Nem visszás ez kissé, …felség! – kérdezte gúnyosan.
– Letettem a koronám, mint látod. Elrendeztem mindent, biztosítottam a népet, lezártam a köröket. Királyként megtettem minden tőlem telhetőt. Ennyi. Ezt kellett tennem, hogy minél többek életét megóvjam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyetértek a behódolással és nem harcolnék. És képzeld, én is sorsot húztam, ahogy minden őslakó. Ezt még nem akartam elmondani – tette hozzá, miközben előhúzta zsebéből a kicsiny, veres színű fadarabot – Ez a belépő a lázadók előretolt helyőrségébe, mint tudod. Akik ilyet húztak, azok mehetnek a harcba, míg akik a zöldet, ahogy te is, azoknak kötelességük türelmet tanúsítani népünk jövőjéért, hogy később legyen aki bosszút áll. De ezt már elmagyaráztam neked is. Mindenről gondoskodtam. Kineveztem az új vezért is. Tehát ne merészelj engem még egyszer gyávasággal vádolni! A tervem az volt, hogy ezután, ha ezt túlélem, az első utam a lázadókhoz vezet. Álcázom magam, és felmutatom ezt a fabatkát, hogy velük… – de mondatát már nem fejezhette be, mert…


 

#tartarosz 17. részlet


Phosphor előrelendült, látszólag azért, hogy megragadja barátja grabancát, ám nem ez volt a terve. Egy gyors mozdulattal kikapta kezéből a fabatkát, majd hátralépett és így szólt:
– Tudtam én, hogy egynek még az urnában kellett volna lennie. Ez hát a magyarázat. Ezért nem jutott nekem már ilyen.
– Vagy inkább azért, mert késtél. Azonnal add vissza!
– Nesze! Fogja! – azzal előkapva sajátját, a zöldet, odahajította Desidernek – Ez a szín sokkal jobban illik a felséges ruhájához.
– Most miért beszélsz így velem? Én nem vagyok gyáva. És kivételezni se kivételeztem még magammal soha, ahogy azokkal se, akik fontosak nekem.
– Akkor mivel magyarázza, hogy mindenki zöldet húzott? Én is, Káté is… és Á… mindegy – fejezte be mélyet sóhajtva, mert rájött hirtelen, hogy majdnem elszólta magát. – Mindegy is! – folytatta tovább Phosphor – akkor induljunk négyfelé és a terület túloldalán találkozzunk! Így könnyebben leljük meg a titánok nyomát. Ez igaz. Te meg velem jössz, ha már miattam ugrottál be! És nincs apelláta! – tette még hozzá hangját megemelve, ismét tegeződésre váltva, jelezvén, hogy még szavai közül is eltűnt a tisztelet, majd pedig megragadta Desider karját, megrántotta, maga elé perdítette és még lökött is rajta egyet. – Induljunk! Ti meg osszátok el egymás közt a másik három irányt! – nézett még hátra egy pillanatra. A többiek elképedve figyelték, de ő nem törődött vele. Ismét Desider felé fordult, de mivel az tétován, félig visszatekintve nézte őt, így aztán ismét meglökte – Haladjunk már! Alig van időnk. Egyébként is beszédem van még veled!
Barátja azonban nem hagyta íly könnyen magát. Váratlanul, határozottan szembefordult vele. Mélyen fekete hajába túrva emelte el homlokából ében, hullámos tincseit. Kéklő szemei szigorúan villogtak Phosphorra.
– Ahogy nekem is beszédem van veled – jegyezte meg – Ha hiszed, ha nem, én mindig megtettem minden tőlem telhetőt az igazságosságért. Tudom, Thánáthoszt nem állítottam le időben, de ezt már átbeszéltük. Azt mondtad, ezért nem neheztelsz. Szóval nem hiszem, hogy én ilyen beszédet vagy efféle vádakat érdemelnék. Mondd meg inkább nyíltan, hogy mi a bajod velem! Én így nem indulok sehová veled! Felfogtad te, hogy milyen veszélyes küldetésen vagyunk? Oda kell figyelnünk minden idegszálunkkal. Nem érünk rá belső viszályokra. Azonnal tudni akarom tehát, hogy mi a gondod velem!
– Parancsolgatunk? Parancsolgatunk? Tán el kéne dönteni végre, hogy király vagy csak egy sötét paraszt.
– Nem értelek – nézett rá elhűlten Desider. – Talán a hely teszi? De senki se bolondul meg, csak te? Talán rád hatással van a hely, a többiekre meg nem?
– Ehh – rázta meg fejét Phosphor – Persze. Ne is törődjön azzal, hogy mit akarok. Mit számít a szavam? Inkább fogjuk rá a helyre… fantasztikus… Nem is értem mit kínlódom itt veletek, amikor van szárnyam – Ti meg menjetek, amerre akartok! – azzal már fordult is, hogy nekifutva otthagyja őket és felemelkedjen a levegőbe, ám barátját nem lehetett íly könnyen lerázni. Megragadta a vállát és visszarántotta őt.
– Szeti! Ismét megkérdem. Mi… a… gondod… velem? – lassan, nyomatékot adva neki, tagolta kérdését.
Phosphor az érintésre hirtelen lenyugodott és sóhajtott egy mélyet. Tétován vetette pillantását a földre és csak ennyit suttogott:
– Mielőtt elindultam… jóslatot kaptam… – szavát alig lehetett hallani.


 

#tartarosz 18. részlet


– És? – hajolt hozzá közelebb a király, miközben a pillantását kereste.
– Rettenetesen aggódom Önért – suttogta Phosphor, mintha ez szégyen lenne – Miért is kellett utánam jönnie? Nem hittem, hogy ez megtörténhet.
– De mégis mit mondott az a jós?
– Ha elmondom mi fog történni… az is része a jóslatnak. Nem lehetne… hogy egyszerűen csak bízik bennem, felséged?
– Jól van. Rendben. De azt ugye tudod, hogy mi úgy szoktuk kijátszani a jóslatokat, hogy szándékosan valóra váltjuk őket, kiegészítve a nekünk megfelelő módon? A jóslat csak egy lehetőség, egy mód, ahogy történhetnek a dolgok. A jövőbelátóink a legvalószínűbb várható eseményt mondják el nekünk. Ha tudjuk, mi történhet, de nincs kedvünkre, akkor elkerülhetjük a nagyobb bajt. De ahhoz tudnunk kell, hogy miről van szó.
– De itt most… nem evilági jósról van szó…
– Hanem?
– Valakiről, aki… aki még sose látta egyikőnket se… nem ismeri vágyainkat, céljainkat, terveinket… nem ismer minket… és mégis… jóslatainak egy része már valóra is vált. Szó szerint. Ön is itt van és…
– Mind a négyőnk esetén megmondta, hogy utánad jövünk?
– Igen. De ezt nem sejthette volna meg előre senki. Vagy igen? – nézett körbe rajtuk. Látszott, hogy mind egyetértenek. Dzíosz és Desider külön-külön találták ki tervüket és arról nem tudott senki. Thánáthosz és Káté pedig az utolsó pillanatig maga se sejtette, hogy mit fog tenni.
– És tényleg nem ismer minket?
– Egyikőnket se.
– És miért nem árulod el a nevét?
– Mert nem tudom. Nem akarta megmondani.
– Ezt nem értem. Felkerestél egy jóst, akiről fogalmad sincs, hogy ki? Vagy csak úgy az utadba akadt váratlanul?
– Inkább az utóbbi.
– Már ne haragudj, de semmit se tudsz róla és mégis hiszel neki?
– Igen, mert amiket mondott, azok egy része már pontosan valóra is vált. A hátralévőket viszont semmi kedvem átélni.
– De bárki is legyen az, ez felettébb kiterveltnek tűnik a részéről, nem gondolod?
– Ezt hogy érted? – lépett közelebb ekkor Thánáthosz – Gondolod, hogy valaki szántszándékkal el akar veszelyteni minket?
– Vagy legalábbis Phosphort ellenünk fordítaná. Jó lenne tudni ki az illető. Attól még, hogy azt mondta nem ismer minket, még valamelyőnk ismerheti – lépett közelebb Dzíosz is, szemöldökeit összevonva.
– Szerintem adjunk egy esélyt Szetinek – szólt közbe ‘Ádisz – Ő ismeri a jóslatot. Talán el tudjuk kerülni, ha azt tesszük, amit mond. Ha viszont annak ellenére, hogy nem feded fel előttünk a jóslatot, annak beteljesülése mégis folytatódik, akkor elmondod, megígéred? – fordult főhősünk felé.
– Rendben.
– Akkor hát? Mit tegyünk most?
– Maradjunk együtt! És soha, semmilyen körülmények közt ne hagyjuk magára Desidert!
Szavára mindenki bólintott, majd elindultak találomra az egyik irányba.


 

#tartarosz 19. részlet


Körülvették Desidert és úgy indultak útnak. Phosphor felrepült a magasba, valamivel megelőzve őket és onnét figyelte a távolt, néha téve egy-egy kört köröttük. Mindannyian felkészültek a legrettenetesebb támadásra is. Desider haladt elöl, mindkét kezében egy-egy kivont tőrrel. Jobbra tőle Káté, balra Dzíosz biztosította őt. Mindketten harcra készen szorongatták baljukban fegyverüket, míg jobbjukban pulzált a mágikus tűz. Dzíosz villámokat tudott támasztani, éles, sárga pengéket. Káté fegyvere a mágia volt, amihez különféle, színes porokat használt, hogy látványosabbá tegye mozdulatait a harcok során. Jobbjában most rózsaszínes, lilás fény lüktetett támadásra készen. Leghátul lépdelt Thánáthosz, mint egy sötét árnyék, felkészülve arra, hogy ha váratlanul rosszra fordul a helyzet, akkor azonnal megsemmisítse a támadókat. Jobbjában e célra már készen állt, megformálva a fekete tűz. Kesztyűtelen balját a talaj felé lógatta. A belőle kiáramló füstszínű energia szétterjedt a porban minden irányban, egy nagyobb kört alkotva és láthatatlanul vette őket körbe a magasba emelkedve, mint egy védelmező burok. Ezt a többiek nem láthatták, de nem is akarta, hogy lássák, hiszen képességeit még titkolta előttük. Ezért nem szólt akkor se, amikor a medalionokról kiderült, hogy már használhatatlanok. Pedig igazán hozzátehette volna még, hogy sebaj, hisz ő segédeszközök nélkül is képes a teleportálásra. Mégse tette. Nem akarta, hogy tudják, valójában mily hatalmas lény. Bár… annyira sajnos nem volt az, hogy ne lett volna szüksége a fények ellen segítségre. Mindenesetre az általa felvont láthatatlan búra is több volt, mint holmi védelmező pajzs. Azon túl, hogy nagy sebességgel senki és semmi nem tudott volna áthatolni rajta, még abban is segítette, hogy általa kiterjesztette telepatikus képességét. Ez pedig nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy veszély esetén, akár mindannyiójukat egyetlen pillanat alatt hazajuttathatta volna. De nem ő volt az egyetlen, aki titkon különleges képességet használt. Dzíosz is növelte az őt körülvevő oxigéndús burkot úgy, hogy az mindannyiójukra kiterjedjen. Tehát elvileg a levegőjük se fogyhatott el és semmilyen mérgesgáz vagy egyéb illanó pára, köd nem hathatott rájuk. Desider arcán tehát teljesen felesleges volt a légszűrős maszk, ahogy Kátéjén is, akinek szintén adott egyet. Csak Phosphort nem védte senki és semmi, mivel ő hol előrébb, hol hátrébb, változó távolságokban repdesett odafent, ráadásul semmilyen penge vagy egyéb fegyver nem volt nála. Kesztyűit is viselte mindkét kezén, mert még nem volt képes arra, hogy erejét uralja vagy irányítsa és az, már nem csupán akkor hatott, ha valakihez hozzáért, bár még egész bizonytalan és kiszámíthatatlan volt az ereje. Őt azonban mégse kellett félteni. Ezernyi nehéz helyzetet túlélt már. Teste képes volt arra, hogy viszonylag könnyedén regenerálódjon és semmilyen szer nem volt képes hatni rá. Kivéve persze a Wellion nevű növényt, de ezúttal ettől se kellett tartania. Ilyesmi ugyanis ezen a kopár vidéken aligha nőhetett, ráadásul csak páran tudták, hogy ez a gyengéje. És ha ez még nem lenne elég, Thánáthosz és Desider is hordott mindig magánál az ellenszerből. Tehát úgy tűnt, nem igazán van mitől tartaniuk, hisz mindenre felkészültek.
Sietve lépdeltek a súlyos porral vastagon fedett pusztaságon, majd kapaszkodtak a sziklás meredélyeken. Hegyek és dombok közé értek, időnként lávafolyamok szegélyezték útjukat izzítva köröttük a levegőt, de semmilyen élőlénnyel nem találkoztak, pedig már több mérföldet is megtehettek. Aztán ismét sík terepre értek. Ez a vidék se különbözött látszólag semmiben az addigiaktól, ám ekkor váratlanul Phosphor, mint egy megfáradt molylepke, aléltan hullott alá a porba. Nem kiáltott fel közben. Egyetlen hang se hagyta el a torkát.
Desider megtorpant egy pillanatra, ahogy a többiek is, de aztán rohanni kezdtek felé, hozzá. Csak három-négy szárnyfesztávolságnyira hevert tőlük a porban. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Desider hirtelen azt vette észre, hogy tőle jobbra, Káté is elvágódik. Sietve ugrott oda hozzá és letérdepelt. Megfordította. Látszólag nem érte se lövés, se semmilyen találat. Mélyfekete szemei azonban tágra nyílva fénylettek, mint a holtaké. Pupillái elkerekedtek. Sietve vizsgálta meg a pulzusát, kitapintva nyaki ütőerét. Megnyugodva érzékelte az erőteljes szívdobbanásait. A légzését is rendben találta. Mindez, a vizsgálat csak pár pillanat műve volt és már tekintett is fel, de ekkor Dzíosz, aki valamivel már előrébb tartott és majdnem Phosphorhoz ért, szintén elterült a talajon. Desider sietve vágódott hasra, mintha ő is összeomlott volna és onnét pásztázta aggódva a vidéket, de sehol semmi, pedig messzire lehetett látni onnét a völgyben. Lassan Thánáthosz felé fordult. Biztos volt abban, hogy a többekhez hasonlóan ő is összerogyott, de nem. Meglepve látta, hogy mozdulatlanul áll.
– Náthosz! – kiáltott oda neki súgva, de nem reagált, meg se rezdült. Csak köpönyegének széle ingott az enyhe szélben. – Náthosz! – kiáltotta hangosabban, de semmi. Mély levegőt vett, majd elszánta magát és hirtelen talpra ugrott, majd megemelte egykori mestere csuklyáját. Egyenesen Thánáthosz szürke szemeibe nézett. Meglepve látta, hogy éppoly üvegesen tekint a távolba, ahogy Káté. Egek! Mégis mi történhetett? Sietve fektette el, nehogy könnyű célpontot jelentsen a távolból. Pulzusát éppúgy rendben találta, mint a hercegnőjét, de magához térítenie sehogy se sikerült. Gondolkodás nélkül pattant fel újra és Dzíoszhoz rohant. A helyzet ugyanaz volt. Desider egy pillanatra megingott. Phosphorra emelte pillantását és elöltötte a félelem. “Lehetséges lenne? A jóslat… valóra válik? Bármennyire is nem hitték, hogy ez megtörténhet, mégis… magamra hagytak.”


 

#tartarosz 20. részlet


Fogalma se volt arról, hogy mit tegyen. Desider már mindennel megpróbálkozott, de egyiküket se sikerült felébresztenie. Mégis miként téríthetné őket magukhoz? És egyáltalán ő miért van még mindig a tudatánál? Talán a légcserés maszknak köszönhette? Aligha. Hisz pont ilyet adott induláskor Káténak is, aki ennek ellenére az elsők közt ájult el. De akkor mégis… Mivel volt ő különb vagy más, mint a többiek? Nem értette. Tétován nézett körbe. Ellenségnek még mindig semmi nyoma nem volt. Ám ekkor…
Ekkor jelent meg váratlanul a fénylő pont a távolban, a koromfekete égen. Abban az irányban, amerre addig haladtak. Gyorsan közeledett, nyomában további fények bontakoztak ki a sötétlő homályból. Olyan volt az egész, mint valami hatalmas, rettenetes, százszemű, repülő szörnyeteg, melyből időről-időre minden irányban tüzek szóródnak szerteszéjjel. “Egek! Mégis miféle lény lehet az?” ‘Ádisz tágra nyílt szemekkel nézte az eget, miközben éppen Káté mellett térdepelt. Még a homlokába lógó fekete haját is félrehúzta alkarjával, hogy jobban lásson. Ahogy a különös jelenség egyre csak közeledett úgy lettek egyre nagyobbak a veresen lángoló fények. Aztán egyszer csak, felismerte Gávriélt, aki az élen haladt, kezében egy lángoló fáklyával. Mögötte a fekete pilinkék repültek, őt követve, zárt alakzatban.
– Állj! – kiáltott rá – Ne gyertek közelebb!
Mivel a pilinkék hallása jobb volt, mint egy átlagemberé, így már messziről meghallották szavát. Gávriel sietős szárnycsapásokkal állt meg a levegőégen, jelezve a többieknek, majd tisztes távolságra szálltak le.
– Egek! – kiáltotta a pilinke, aki ezúttal nem használt átokport, ahogy egyikőjük se. Nem volt idejük, hogy felkészüljenek az útra. Amint a fő ítélethozó jelezte nekik, hogy mi történt, azonnal, gondolkodás és tétovázás nélkül nekiindultak Phosphor után. Így aztán jól látszottak hófehér, bársonyos szárnyaik és alabástrom bőrük.
Miután leereszkedtek, ‘Ádisz csak akkor vette észre, hogy maga Floránusz is velük tartott egy szárnyaló hátán és még valaki… Zephirosz volt az, a nyugati szelek istene, Phosphor bátyja. Sietve ugrott le szárnyalója hátáról és már rohant volna előre, Phosphorhoz, de Gávriel könnyedén elé emelte a karját, jelezve, hogy ne tegye. Megtorpant.
– Mi történt? – kiáltott oda a pilinkék vezére – Meghaltak?
– Nem, még élnek. Az állapotuk stabil, de nem tudom őket magukhoz téríteni. Nem tudom mi történt, de egyszer csak váratlanul összeestek és egyre gyorsabb a pulzusuk – miközben ezeket mondta, két pilinke nem törődve a többiekkel és a korábbi figyelmeztetéssel, egyenest Phosphorhoz rohant és letérdepelt mellé, ijedten kiáltva a nevét. Az eredetit. Erre egy pillanatra mindenki elnémult. Nem a név lepte meg őket. Tudták, jól mind, hogy ki volt Phosphor az előző életében. Ezért is keresték, majd miután rátaláltak, követték őt, ahová csak tudták és segítették. Most azért némultak el, mert látták társaik meggondolatlan tettét. Biztosak voltak abban, hogy menten összeesnek majd…


 

#tartarosz 21. részlet


Ám nem így történt. A két pilinke mégcsak meg se ingott.
– Nem értem mi lehet ez – folytatta ezt látva ‘Ádisz – A levegőben nem lehet semmi. Kátén is maszk volt. De bármi is ez, úgy látom rátok, pilinkékre se hat.
– Húzzátok ide Phosphort! – adta ki parancsát Gávriel, aki azért a biztonság kedvéért még jóval hátrébb húzódott, ezt parancsolva egyetlen intésével a többieknek is. Mind követte jelét, kivéve Floránusz Questort, aki még mindig ugyanott állt, eltöprengve, de még szemmel láthatóan magánál volt. Hajába túrva gondolkozott, miközben a meghátráló pilinkék vezére tovább folytatta: – Pedig csak a hely lehet az oka, mert… – váratlanul nekitolatott valakinek. Zephirosz volt az. Még a lábára is rálépett, amitől az feljajdult.
– Elnézést! Nem akartam.
– Semmi gond – tért ki sietve Zephir. Gávriel ránézett. Tekintetük egy hosszú pillanatra találkozott. Zephir még magánál volt, de nagyon elgondolkodott.
– Jól vagy?
– Persze… – suttogta, de már látszott rajta, hogy valahol egészen másutt jár. A következő pillanatban összecsuklott. Gávriel épp csak elkapta. Óvatosan fektette a talajra.
Erre minden tekintet Floránusz felé fordult, aki legelöl állt. Ő volt soron. Mindenki arra várt, azt hitte, ő lesz a következő, aki összeesik.
Floránusz ekkor felemelte tekintetét és körbetekintett, majd így szólt:
– Én nem érzem, még mindig nem érzem, hogy környékezne az ájulás. Nem tudom mi lehet közös bennem és Desiderben… na meg a pilinkékben… – töprengett.
E pillanatban néhány pilinke riadtan kiáltott fel, majd felreppentek a magasba és hátrébb szálltak csak le. Gávriel ott feküdt a talaj fekete porában nem messze Zephirtől.
– Mindenki azonnal menjen még távolabb! – kiáltott fel erre Desider – Sokkal távolabb!
Szavára az egész csapat újra felreppent és csak jóval hátrébb szállt le ismét. Floránusz még mindig elgondolkodva állt továbbra is az addigi helyén. Zephir szárnyalója magányosan turkálta a föld porát nem messze tőle, mintha mi se történt volna.
– Már csak ketten maradtuk. Te, én… és a pilinkék… egy kivételével – jegyezte meg Floránusz. – De én még mindig bírom. Mégis mi lehet ez az átok? – aztán a pilinkék felé fordult és így kiáltott feléjük – Szóródjon szét mindenki, hogy tudjuk, hol biztonságos állni!
– Nem hiszem, hogy ezen múlik – jegyezte meg eltűnődve Desider – valami más lehet itt a háttérben.
A pilinkék közben sietve szálltak fel és követték az utasítást, elég nagy távolságban ereszkedve le egymástól. Aztán csak vártak. Senki se tudta, hogy most mi legyen. Vártak, de nem történt semmi. Mindenki saját magát figyelte. Önnön szívük dobbanásait, légzésük ütemét, attól félve mind, hogy ő maga lesz a következő. Felkészültek arra, hogy ha még többen összeesnek, akkor azonnal szárnyra kel a csapat, felrebbenve, még sokkalta messzebbre szállva e helytől, hogy csak később térjenek vissza. Vártak és csak vártak, de nem történt semmi. A többiek nem éreztek semmi különöset magukon. ‘Ádisz is tudatánál volt még, annak ellenére, hogy közben légszűrős maszkját is levette. Enyhén se észlelt semmi különöset. Tőle jópár méterre ott állt még mindig Floránusz Questor, még távolabb, szétszóródva a pilinkék. Vajon mi lehetett bennük a közös? Bármi is volt az ok, rájuk miért nem hatott?


 

#tartarosz 22. részlet


Phosphor elgondolkozva repült a társaság élén és közben időről-időre tett egy kört felettük, körbepásztázva a vidéket. Az egyik alkalommal éppen ezt ismételte, amikor észrevette a leány pillantását, aki odalentről reá mosolygott és intett felé. Zavarba jött. Ha nem lett volna teljesen mélyfekete a bőre, bizony akkor és ott látszott volna, miként szökik a pír az arcára. Tekintetük egy pillanatra találkozott, de aztán sietve reppent tovább, mintha észre se vette volna Kátét.
“Miért kell ennek is itt lennie? – gondolta – Utánam ugrott? Ennyire szerelmes lenne még mindig? Á, nem! Biztos, csak Desider miatt tette meg. Belé szerelmes a fél világ és nem belém.” Lenézőn húzta el a száját, de a többiek ezt már nem láthatták, mert közben már újra a csapat élén szárnyalt. Ismét visszapillantott a lányra. Az, még mindig mosolygott, miközben jobbját mellkasára téve szívverésének ütemére mozgatta a kezét. Phosphor ismét sietve kapta el a tekintetét – “Játszik velem? – töprengett – Vagy még mindig szerelmes lenne belém? De hiszen már jól tudja, hogy annakidején csak szórakoztam vele. Csak a királyt akartam bosszantani azzal, hogy elszeretem körüle a nőket. Kátét egész könnyen sikerült. Pár kedves szó és máris a karjaimba omlott. Naiv teremtés. Amikor át is állt hozzánk, azt hittem könnyű lesz kihasználni és kiadja majd az árnyak titkait, de sajnos árulóvá sose lett, hiába voltak a kedves, csábító szavak. Meg is untam hamar. Most meg nem tudom, hogy csak bosszút akar vagy még mindig… – mélyet sóhajtott, majd így folytatta gondolatait – Nem hiszem, hogy bosszúról lenne szó. Nem ilyennek ismertem meg. Igaz, éppúgy, éppoly hevesen tud szeretni, mint gyűlölni, de mindig őszinte. Még sose kaptam azon, hogy cselezni próbál. Attól tartok, hogy még mindig szeret. Talán szerelmes is. Persze ez az én hibám. Túlságosan szenvedélyes voltam vele. De most… annyi minden történt azóta… és a titkom. Egek! Ha elmondanám neki… el kellene mondanom, de akkor… nem gyűlölne nála jobban senki. Hiszen én már… Phosphor meghalt… az Árny végzett vele… és én mégis itt vagyok… érkeztek az első fények, a felderítők… nem volt időm elmondani, hogy mi történt velem… aztán meg… aztán elmondhattam volna, mégse tettem… hazudtam neki Astéról… magamról… és… és hagytam, hogy megcsókoljon… hogy higgyen, reméljen… játszottam vele továbbra is, nem törődve az érzéseivel… és még most se… most se vagyok képes arra, hogy elébe álljak és elmondjam neki az igazságot.” Mélyet sóhajtott ismét. Vétke miatt bűntudat árasztotta el körötte a teret. Hirtelen vette körbe, észrevétlenül, láthatatlanul, majd a súlyos titok érzete erős láncokként megszorította és talaj porába rántotta.


 

#tartarosz 23. részlet


Phosphor nagy erővel vágódott a föld fekete porába, hanyatt, széttárva szárnyait, melyek valamelyest tompították a becsapódás erejét, de még így is érezte a sajgó fájdalmat. Ajkai közül előbuggyant sötétkék vére. Tekintete előtt elsötétült az ég szürkésfeketén kavargó tengere, majd kirajzolódott egy csatatér látványa. Kavargott a por, ahogy egymásnak ment megannyi különféle lény. Kardok és egyéb fémek szikráztak, ahogy összecsapódtak.
Hirtelen tisztult ki tekintete előtt a kép és már látta is a dárdát, mely mellkasát eltalálta. A fájdalmat még nem érezte, de sietve vergődött szárnyaival és kapálódzott lábaival és karjaival, hogy a sziklafalon megkapaszkodhasson, melyhez odaszegezték.
Már emlékezett és most újraélte a jelenetet. Pár pillanat alatt történt minden. Épp csak meglátta odafentről a királyt a harctér kellős közepének szélén, a szikláktól nem messze, majd a csuklyás fickót, aki a dárdáját emelte, őt megcélozva. Zuhanórepülésben vágódott a gyilkos acél elé. Azt hitte el tudja sodorni, mielőtt a királyt eltalálja, de elszámíthatta magát. A dárda hegye úgy kapta el, mintha csupán holmi molypille lenne és emelkedő íve, lendületének erejével felkapta, majd pár méternyire a talaj szintje felett a sziklafalra szegezte, mélyen a kövek közé fúródva, szilárdan, kíméletlenül.
Tudta, hogyha nem tud megkapaszkodni, ha nem veti meg lábát a köveken, ha nem talál gyorsan fogást, akkor saját testsúlya fog olyan kínt okozni, mintha kettészakadna az egész teste. Tudta, hogy sajnos, átváltozva semmilyen szer nem hathat rá, nem csillapíthatja fájdalmait. A falon azonban nem nagyon talált biztos kapaszkodót. Kétségbeesetten kapkodott, de szerencsére nem sokáig. Jobbról WhindLhár, a növekvő lény, aki legalább három méterre magasodott, már ott is volt és ágaival megragadva, erősen megtartotta. Aztán balról megérkezett ‘Ádisz a király, jobbról pedig Voltrán, az ellen csapatainak vezére és az ágakat használva lépcsőül, már ott volt mindkettő mellette és megragadták. Tekinteteik egymásra villantak, mint ragadozóké a konc felett.


 

#tartarosz 24. részlet


Lassan szemerkélni kezdett az eső. Ezen a vidéken, a határmentén gyakori volt az ilyesmi, de a birodalomban nem. Phosphor a királyra tekintett, miközben igyekezett nem kapkodni a levegőt, de már egyre jobban érezte a fájdalmat, ám ez most… a hasogató kínhoz, melyet a dárda okozott, valami más is társult. “Egek! Mi lesz, ha megtudja mi történt velem? – gondolta a királyra tekintve – De mindjárt… mindjárt mindenki meg fogja tudni… egek… Nem változhatom át! Ha most… mindenki előtt Asté leszek… – érezte a semmivel össze nem téveszthető fájdalmat, miközben tekintetük találkozott. Sietve kapta el pillantását a király átható, kék szemeiről, melyek úgy érezte, mintha a lelke legmélyéig látnának. Zavarba jött. Behunyta zöld szemeit. – “Mit tegyek? – töprengett tovább – Elkezdődött… – ekkor ‘Ádisz a jobbjába fogta medálját, megérintette főhősünk vállát, a másik kezével pedig megragadta a dárdát és máris teleportált a harctéri gyengélkedő részlegre. Mivel Voltrán és WhindLhár is fogta éppen Phosphort, így sajnos az erő mindannyiójukat magával rántotta. Óvatosan helyezték a talajra, az egyik lepedőre. Paravánok különítették el őket a kíváncsi tekintetektől, de Phosphor tudta, hogy ez nem elég, így nem jó – “Egek! – gondolta – Nem! Voltrán nem láthatja meg! Nem nézheti végig! Mit tegyek? Ha Asté leszek, Voltrán azt fogja hinni az egész csak átverés és azonnal elhurcol túsznak. Számukra a hercegnő… egek! Az árnyak Phosphor vérét akarják… a mocsáriak és élőholtak meg a hercegnő vérét… Megint csak a probléma van velem. Bár meghaltam volna… Nem! A mocsáriak nem tudhatják meg…” – ekkor hallotta meg a király hangját.
– Menjetek és kerítsétek elő gyorsan Ylariont és hívjatok gyógyítókat is! – parancsolta sietve. Azok erre elengedték őt és már mentek is. Phosphor érezte, hogy közeledik a pillanat. Felkészült arra, hogy amint ‘Ádisz elengedi őt, azonnal letépi a medalionját és teleportálja vele magát. “A király se tudhatja meg… – gondolta, de e szónál érezte, hogy ‘Ádisz erősebben szorítja meg a karját, majd ismét teleportáltak. Hányinger öntötte el.
– Emiatt nem kell aggódnod – suttogta a király.
“Mi miatt?” – lehelte a kérdést, de már csak gondolatban Phosphor. “Mindent tudok. Hallom a gondolataid.”
– Hogyan?
– Most összpontosíts az öngyógyításra. Lassan eltávolítom a dárdát – azzal megragadta és elkezdte kihúzni, de alig kezdett neki, amikor váratlanul kékes csillámok szálltak fel a térben Phosphor testéből mindent elborítva. Mire eltűnt a varázs, már Asté feküdt a helyén.


 

#tartarosz 25. részlet


Phosphor úgy nőtt fel, hogy azt gondolta magáról, nem több, mint egy átlagos ember, aki oly szerencsés, hogy istenek közt élhet. Sose hitte volna, hogy mennyi sötét titok lapul a mélyben. És nemcsak átvitt értelemben.
Aztán átváltozott.
Már az se volt túl kellemes. Se oda, se később vissza. Átváltozott, valahányszor életveszélybe került és vissza, ha levágták a szárnyát. Lassan megszokta az ezzel járó kínt és fájdalmat. Sok minden történt. Átjutott egy másik világba, ahol menedékre számított, de ehelyett csak szenvedésben és fájdalomban volt része. Az ott élők, az árnyak ellenségévé vált egy félreértés miatt. Harcolt, de egy idő után már azt se tudta miért. Bosszút akart állni. El akart venni mindent a királytól. A birodalmát. A rajongói figyelmét. Az asszonyok szerelmes pillantásait. Fiatal és csodaszép felesége szívét, aztán a lányai hűségét… és közben megismerte Ástét, de nem tudta róla, hogy ő az egyik hercegnő… ám a szíve… azonnal megdobbant… Nem tudta mi ez, de hallott már arról, hogy minden embernek él valahol a világon a másik fele. Érezte, hogy ő is megtalálta, de azt még nem sejtette, hogy ez mennyire igaz.
Kezdetben… segítették egymást és lassan kezdett kibontakozni valami, de aztán megtudta róla az igazságot… azt, hogy ő az egyik hercegnő. Az, akit addig nem talált sehol. És végig ott volt mellette, a közelében. Amikor azonban megtudta, hogy ki ő… attól kezdve folyton-folyvást csak szórakozott vele. Bosszantotta és ellenségnek tekintette. Taszították, mégis vonzották egymást. Összezavarta, mégis megnyugtatta a lány közelsége. Korábban még sose érzett ilyet.
Sok minden történt még velük és köröttük, aztán végül a lány titkos találkozóra hívta és akkor… akkor minden megváltozott. Ásté már tudta az igazságot. Rájött. Álmai vezették a felismeréshez. Ő volt egykor a pilinke… csakhogy… Phosphor is. Átbeszélték és elszánták magukat. Az apjuk és teremtőjük, az Árny azonban még idejében érkezett, hogy tervüket megakadályozza. Nem akart végezni a fiával, csak félre akarta állítani, ahogy egészen odáig is csak azon munkálkodott, hogy minél nagyobb távolságra tartsa őket egymástól. Nem tudta, mi történne, ha újra egyesülnének, de úgy érezte, tán még az univerzum is összeomolna tőle… és ha tényleg visszatérne egykori teremtménye, a pilinke… teljes életnagyságában… minden emlékével… jól ismerte egykoron és nem akart volna jelen lenni abban a pillanatban, amikor eszébe jut minden, amit ellene tett. Elborzadt valahányszor erre gondolt. De persze ez nem akadályozta meg abban, hogy hibát hibára halmozzon és egyre csak újabbakkal tetézze ellene elkövetett bűnei listáját. Pedig csak el akarta távolítani és rá akart ijeszteni. Nem gondolta, hogy eközben véletlenül… miért kellett olyan ostobán eléugrania? Ehh. Visszaváltozott emberi teste, fehér bőre nem bírta ki a tüzet. Egyetlen pillanat alatt megsemmisült.
Thánáthosz akkor azt hitte végzett vele. Nem gondolta, hogy e tettével saját rémálmát váltotta valóra. Phosphor azonban tudta ezt. Ismerte a félelmeit. Astéként egyre gyakrabban hallotta a gondolatait és egyre jobban vágyott arra, hogy emlékezzen. Mindenre. Olyan akart lenni, mint egykor. Pilinkeként. És akkor… váratlanul ez be is következett. Ideje azonban nem volt ezen töprengeni, mert különös dolog zuhant le az égből. Nem volt ideje a saját, új helyzetén töprengeni. Neki, mint rependátornak, azaz kúszó felderítőnek, azonnal indulnia kellett.
Az átváltozás addig se volt számára valami kellemes élmény, de ez az új… Amikor a lakosztályában a tükör előtt összeomlott, pár pillanatig Phosphor szemén át látta a világot, de akkor és ott azt hitte, ez csak valami hallucináció. Máskor is előfordult már vele, hogy képzeletben átélte, amit ő. Nem tulajdonított hát ennek nagyobb jelentőséget, de aztán hallotta véletlenül a király és az Árny párbeszédét és megtudta, hogy Phosphor halott. Úgy érezte, szíve is darabokra tört azzal az antik vázával együtt, melynek akkor és ott zavarában nekihátrált. Csörömpölve hullottak a padlóra a cserepek. Mintha darabokra tört volna a lelke, pedig csak nem sokkal azelőtt vált eggyé, teljes egésszé. Sietve tűnt el a hátsó helyiségből, nehogy észrevegyék, hogy ő járt ott. Gondolkodásra azonban sajnos akkor és ott nem maradt ideje. Pedig sokkal többet tudott meg akkor, mint amit az Árny kimondott, hisz hallotta a gondolatait is.
Aztán a terepen, egyszerűen nem volt képes összpontosítani a feladatra. Fejében ezernyi kérdés zsongott. Így történt meg, hogy amikor a világukba lehullott lények egyikét megmenteni próbálta, elügyetlenkedte és utánazuhant a lávafolyamba. Hercegnői fehér bőre nem bírta a hatalmas hőt. Azt hitte akkor és ott vége mindennek, de… miután Phosphorként magára eszmélt, kirángatta a különös lényt a partra. Aztán ki is próbálta rajta ott helyben, hogy működik-e még képessége az érintéssel gyógyítás. És működött. Csakhogy erre válaszként már végig is hömpölygött rajta az újabb átváltozás érzete. Sietve rohant a rengeteg fái közé. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy el kell menekülnie a világ elől.
Akkor még nem tudta pontosan mivel jár ez az egész. Borús idő volt akkor is. Előbb csak csepegett, majd zuhogni kezdett az eső és ő nem volt képes uralni átváltozásait. Nem tudta miért történik ez vele oly sűrűn. Talán a lelkében tomboló kháosz okozta. Még szerencse, hogy ott volt vele Árlen, aki rátalált a rengetegben és végignézte az első visszaváltozását. Ő volt akkoriban az egyetlen, aki mindkettejükre barátként tekintett. És ő volt az, aki mellette volt, miközben ki akart rohanni a világból. De ő volt az is, aki aztán, amikor a demiurgok támadásáról hír érkezett, rábeszélte őt a visszatérésre, arra, hogy elébük kiálljon és vállalja, ami történt. Főhősünk azonban a tanácsát csak félig fogadta meg. Visszatért… de aztán… nem, nem akarta felfedni senki előtt se a titkát.
Csakhogy a király… ehh… mi ez az irányíthatatlanul működő gondolatolvasás? Ahelyett, hogy ő látna mások fejébe, az ő elméje lett nyitott könyv mindenki számára? Vagy csak a király érzékelte, mert a közelében tartózkodott? De akkor Voltrán és WindhLhár… egek! Ha ők is megtudták, akkor az végzetes lehet. De csak nem! Ha így lenne, látszott volna rajtuk…” – ezek a gondolatok foglalkoztatták, miután magához tért izzadtan, csapzottan, kimerülten.
Nyelvét végighúzta fogsorán. Megnyugodva sóhajtott fel, amikor érzékelte hegyes szemfogait. Oldalra fordította a fejét. Sötét bőrszárnya lazán nyugodott mellette a fekete bársonytakarón. Aztán tétován kapott mellkasához. Már nyoma se volt se a dárdának, se a sebnek. Mintha az egész csupán egy rettenetes rémálom lett volna, melyben megállíthatatlanul, kontrollálhatatlanul változott oda-vissza.
Újra felidéződtek benne a történtek. Még soha nem élt át ennél rettenetesebbet. Úgy érezte, mintha egy végeláthatatlanul hánykódó hajó lett volna, kiszolgáltatva a sorsnak, miközben segíteni próbálnak rajta, hogy túlélje ezt az egészet. Csakhogy a helyzetét nemcsak az nehezítette, hogy Astéként képtelen volt a gyors regenerálódásra, hanem az is, hogy a dárda a kisebb, női mellkasban nagyobb helyet követelt magának, jobban roncsolva a belső szerveket, közelebb vonva őt a halálhoz. Mielőbb vissza kellett változnia. Csak ez menthette meg. Ám fogalmuk se volt arról, hogy mi váltja ki ezt. Szerencsére azonban nem kellett sokáig várakozniuk. A folyamat oda és vissza újra és újra végbement. Nehezítette a helyzetet, hogy ahhoz hogy gyorsan gyógyuljon az is kellett, hogy magánál legyen közben. Szerencsére hamar előkerítették Ylariont, a dokit, aki egykor a legjobb barátja volt, és akivel már átéltek egyszer hasonlót. Akkor egy tőrt kellett eltávolítani egyenest a szívéből. Ezúttal jobb volt a helyzet. A dárda csak a kulcscsontjánál találta el, de az átváltozások miatt így is vérzett rendesen. Sok idő eltelt, mire sebe gondolatai ereje által begyógyult és hagyták neki, hogy elveszítse eszméletét.
És most… most, hogy magához tért, kipihenve magát, Ylarion még mindig ott volt mellette. Őrizte őt, ahogy régen. Tehát még mindig számított neki a léte. Azt gondolta, már örökre meggyűlölte őt. Előbb egy nő miatt… aztán meg, mert a birodalom ellen vezette a seregét. És ekkor, mintha csak a gondolatai keltek volna létre, nyílt az ajtó és belibbent a leány.


 

#tartarosz 26. részlet


A leány könnyed cipellőben és lenge, fodros, halványkék ruhában érkezett. Lábai szinte alig érték a talajt, akárcsak egykoron, amikor még testetlen szellemként lebegett élet és halál közt a térben, halovány, sejtelmes sóhajként, de már nem volt puszta lélek többé. Réges-rég megmentették. Egyike lett azoknak, akiket Phosphor az érintésével hozott vissza az életbe. Amikor megmentették Ylarion azonnal beleszeretett. Megdobbant volna a szíve, ha vert volna még és elpirult volna, ha lett volna még pulzusa. Még soha senki nem viseltetett irányában íly kedvességgel. Persze biztos volt abban, hogy a leány ezt csak hálából teszi. Mégis mi szeretnivaló lehetne egy hozzá fogható gyáva, vékonydongájú alakban? Már éltében is holtnak nézett ki, nemhogy most… ideát. Nem tett tehát egyértelmű lépéseket a leány felé. Nem gondolta, hogy érzései viszonzásra lelhetnek. Legalábbis olyan hamar semmiképp. Óvatosan és hosszan akart udvarolni, észrevétlenül közeledni.
Vele ellentétben azonban Phosphor szinte berobbant kettejük közé, a frászt hozva küllemével a lányra, aki azt hitte, elrabolják. Nem gondolta, hogy épp megmentik, így eléggé vadul küzdött is ellene. Aztán később, amikor megmenekült és megtudta mi történt, a lány még félve, de próbált beszélgetni Phosphorral, bocsánatot kérve és köszönetet mondva…. aztán… talán Phosphor közvetlen, barátságos hangnemének következtében… amikor Ylarionról kezdtek beszélni, a lány megvallotta, hogy tetszik neki a fiú, de nem tudja mit tegyen, mert semmi jelét nem látja annak, hogy ez kölcsönös lenne… és ahogy emígyen szó szót követett, a hangulat elég gyorsan kötetlenné és barátságossá vált. Így ültek egymás mellett és Phosphor már nevetgélt a lánnyal, amikor Ylarion visszatért és meglátta őket. Ezen húzta fel magát. Hisz milyen barát az ilyen? Nem sokkal előtte mondta el neki, hogy mennyire szerelmes a leányba és még a tanácsát is kérte, hogy mitévő legyen.
Phosphor akkor csak kinevette és megvonta a vállát. Nem tűnt túl segítőkésznek. Amikor tehát megpillantotta őket együtt, azt hitte, megértette, hogy miért. Phosphor magának akarta a leányt. Ezt gondolta Ylarion. És látva őket abban is biztos volt, hogy barátja a leány szívét is megérintette abban a pillanatban, amikor az életbe visszarántotta. Nem sejtette, mekkorát téved. Nem hitte, hogy neki esélye lehet. Persze Phosphor elég rettenetesen nézett ki szarvakkal, denevérszárnyakkal, koromfeketén, de az arca még mindig pont oly angyalian szép volt, mint korábban. Ylarion hallotta, hogy a hölgyek mindig körülrajongták. Elég volt egy félmosoly és már be is lopta magát mások szívébe.
Attól tartott, külleme hiába változott… és amikor megpillantotta azt a sokat emlegetett, kihívóan szexi mosolyt az arcán, miközben smaragdzöld szemeivel a leányra kacsintott, na az volt az a pillanat, amikor legszívesebben lekevert volna neki egyet. Csakhogy Ylarion nem az a fajta volt. Ő csak mélyet sóhajtott és észrevétlenül elkullogott. Akkor és ott nem is találkoztak. Arra se volt tehát lehetőség, hogy a félreértésre fény derüljön. Ez volt az a pont, amikor addigi öröknek hitt barátságuk egyetlen pillanat alatt darabokra tört és semmivé foszlott.
Phosphor csak Ázimortól, a leány nagybátyjától tudta meg, hogy Ylarion távozott. Újra élni akart. Élni és feledni. Visszatérni a körforgásba. Újrakezdeni… elkezdeni egy új életet. Phosphor már nem lelhette nyomát. Egyedül maradt. Mit tehetett volna? Azt már látta, hogy sehol sincs számára igazán hely. Annyi mindent átélt már akkorra… kegyetlen és igazságtalan dolgokat… így amikor a barátja, az egyetlen, akiben bízhatott, az is magára hagyta, elhatározta visszatér édesanyjához, a nőhöz, aki felnevelte.
Azt tervezte, levágja majd a saját szárnyait. Tudta, hogy ez kegyetlen fájdalmakkal jár, de azt is tudta, hogy csak így lehet ismét emberré. Semmi másra nem vágyott akkor, csak az otthon melegére, biztonságára. Akkor, azon a tavaszi napon útra is kelt az emberek világába, de aztán leesett a hó és ez keresztülhúzta terveit. Akkor ismerte meg Astét, de nem tudta róla, hogy ő az egyik hercegnő… azt pedig még kevésbé, hogy ő… Mélyet sóhajtott e gondolatra, és megrázta a fejét. El akarta űzni az emlékeket. Aztán oldalra fordult, majd felkelt. Hatalmas szárnyai miatt ez nem volt egy egyszerű művelet. Közben kesztyűs kezeivel mezítelen, fekete teste elé vonta takaróját, majd leült úgy, hogy részben összecsukott szárnyai mögötte, a paplanon terültek el. A könyökizületeknek megfelelő részt követő csontjai végén, a szárnyak peremén lévő további kezeivel az ágy szélét markolta zavarában.
Aztán ismét a leányra emelte tekintetét. Nézte a könnyed teremtést, ahogy elsuhant előtte, köszöntve őket és elhúzta a függönyöket, balján egyensúlyozva a megrakott tálcát, majd visszatért és megkerülte Ylariont, hogy az ágy, tőle jobbra eső szélén álló asztalkára helyezze az italt és az étkeket.
– Egy kis frissítő és ambrózia, pár gyümölccsel, hogy gyorsabban erőre kapj! – lehelte a szót, miközben lehajolt.
Phosphor tekintete ekkor az arcáról, hófehér bőrére omló sötét tincsein át lágyan hullámzó keblére kalandozott, aztán még lejjebb. A fodros ruha, bár takarta teljes testét, kiadta alakját, csípőjének lágy vonalát. Phosphor lélegzetét visszafojtva nézte őt. Olyan volt, mint egy törékeny éji tünemény. Nem bírta levenni róla a tekintetét. Ylarion is felfigyelt erre. Ezüst szemei megvillantak.
– Megkívántad, mi? – jegyezte meg hirtelen, mintha csak a gyümölcsökre értené, de barátja számára egyértelmű volt az üzenet.
Ekkor vette észre magát. Sietve sütötte le tekintetét a padlóra. Semmi kedve nem volt újrakezdeni a régi vitát. Persze, igen különleges teremtés volt a leány, de tudta, hogy azóta ők már egymásra találtak. Ráadásul… akkor és ott neki megvolt a maga baja. Eszébe jutott ismét Asté. Nem érezte, mintha sose létezett volna. De az emlékei, elevenen éltek még benne. Tudta, bármikor átváltozhat ismét. És fogalma se volt arról, hogy mi váltja ki. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.


 

tartarosz 27. részlet
Egy ideig csak hallgattak. Phosphor ekkor vette észre, hogy a leány egészen addig mozdulatlanul állva, nézte, figyelte párbeszédüket. Amikor tekintetük találkozott, sietve fordult meg és már surrant is kifelé. “Nna, most már előtte is lejárattam magam” – gondolta Phosphor, majd mélyet sóhajtott és folytatta az öltözködést. Épp végzett, amikor nyílt az ajtó. A király volt az.
– Üdv! Hallom, jobban vagy – kezdte.
– Igen. Sőt! – igyekezett mosolyogni Phosphor – Velem minden teljesen rendben. Mi a helyzet az ellennel? Gondolom még nem vonultak el.
– Nem bizony. Igaz barátaid lehetnek, mert addig nem hiszik el, hogy jól vagy és nem tartunk fogságban, amíg tőled nem hallják.
– Akkor indulhatunk! Elmondom nekik – szólt Phosphor és már az ajtó felé tartott, elhaladva a király mellett.
– Egy pillanat! – szólt rá ‘Ádisz – Itt vannak a szomszéd helyiségben.
– Annál jobb. Legalább gyorsan túl leszünk rajta. Látják, hogy megvagyok, jól vagyok és megkérem őket a visszavonulásra. Mielőbb rendeznünk kell ezt az ügyet, hogy a béke helyreálljon.
– De biztos, hogy készen állsz?
– Úgy hiszem, igen. Aligha lehet gond. Ha… szóval érezni szoktam… akkor vissza tudok vonulni ide. Senki nem fog megsejteni semmit.
– Szerintem vannak, akikkel előbb külön kéne beszélned. A bizalmasainkra gondolok. Ők megérdemelnék, hogy megtudják mi történt.
– Remélem, felséged nem akar kényszeríteni ilyesmire, mert hogy én egy ilyen vallomásra még egyáltalán nem állok kész, az bizonyos. Épp elég kellemetlen már az is nekem, hogy ön tudja… – e szavaknál egészen elhalkult és lesütötte szemeit, majd így folytatta – … bár ne hallotta volna a gondolataim… most is hallja?
– Nem, már nem, de azért ha lehet ne gondolj semmi rosszra. Mindent megoldunk, ahogy eddig is. Elmondtam már ezerszer, hogy rám, történjék bármi, mindig számíthatsz. Ehhez tartom magam.
– Köszönöm. De azért…kellene egy kis idő. Amióta… szóval… azóta… nem volt időm gondolkodni… kell egy kis idő… pár árapálynyi… ha lehet.
– Rendben. De akkor legyél rövid és lényegre törő. Próbáld meg kerülni a hazugságokat, mégha az igazat nem is akarod elmondani. Nem csak az ellen küldöttei várakoznak a szomszédos teremben, hanem a mieink is. Nem lenne jó, ha hazudnánk nekik. Mégha ez csak átmeneti és jótékony hazugság lenne, akkor se. Tudod jól, hogy én, mint király milyen sokra becsülöm az őszinteséget.
– Nem kell aggódnia – mosolyodott el főhősünk – Csak megnyugtatom és elküldöm az ellent, azaz a csapataimat. Remélem, hallgatnak még rám. No meg időt kérek. Én se szívesen mennék bele most hosszabb beszélgetésekbe.
– Rendben. Akkor indulhatunk – bólintott rá a király, nem sejtve, hogy Phosphor az ígéretét betartva is képes lesz hamarosan alaposan megdöbbenteni mindenkit egy meglepő bejelentéssel.


 

tartarosz 28. részlet

Phosphor elgondolkozva lépett be a szomszédos helyiségbe. Annyira magával ragadták már az események, hogy rég megfeledkezett arról, hogy mindez puszta álom, mely múltját eleveníti fel és teste mindeközben valahol ott hever a Tartarosz mélyén, a fekete porban.

Ahogy belépett, meglepődött azon, mily sokan gyűltek össze, mennyien várták már, hogy megjelenjen. Ellenségek és barátok. Igaz, abban az állapotában már nehezen tudott volna különbséget tenni e kettő között, de akkor és ott nem is ez volt a lényeg. Mielőbb véget kellett vetnie a háborúskodásnak, mely miatta robbant ki. Azért, mert oly hosszú időre eltűnt.


Igen ám, de még arra se volt ideje, hogy rácsodálkozzon az összegyűlt társaságra, váratlanul elsöprő lendülettel ugrott a nyakába egy leány, amitől hátratántorodott és önkéntelenül is széttárta hatalmas bőrszárnyait, leverve ezzel pár antik, hellén vázát, majd a falhoz szorult. Fekete, hullámos haj borult vállaira és az arcába. Mielőtt még felocsúdhatott volna, a rubinvörös ajkak már fekete szájára tapadtak, ám épp csak egy pillanatra, aztán záporoztak a csókok orcájára, jobbra és balra mindenüvé.
– Annyira örülök, hogy élsz! – lelkendezett közben a leány, de csak nem hagyta abba.
– Hé! Hé! – próbálta eltolni magától Phosphor a hercegnőt, akit szemmel láthatóan cseppet se érdekelt se az illem, se a protokoll. A rideg mozdulatra azonban megtorpant és feltekintett a smaragdzöld szemekbe:
– Jaj! Ne haragudj! Fájdalmaid vannak még? – kérdezte ijedten – Azt mondták teljesen rendbejöttél. Vagy nem?
– De igen. Csakhogy most nincs időm nőkre.

Szava célba talált. Egyenest Káté szívébe, aki zavartan vonult félre. Phosphor nem törődve vele Voltránhoz és Azimorhoz, a vezéreihez lépett és kezetfogtak.
– Üdv! Köszönöm, hogy kerestetek, hogy számít a létem.
– Ugyan, ez természetes – felelte erre az élőholtak vezére – Aggódtunk miattad.
– Szerencsére jól vagyok – mondta, miközben félrehúzta bal válláról a ruháját és megmutatta, hogy nyoma sincs már rajta a dárda ütötte sebnek – Amint tudjátok, gyorsan gyógyulok. És nem, nem voltam fogoly. Messze jártam innét. Azért tértem vissza, mert hallottam, hogy kerestek. Gondoltam, szólok, nincs ok az aggodalomra. Aztán meg valami vadbarom eltalált a csata hevében. Az ilyesmi azonban meg se kottyan nekem. Hisz ismerhetnétek már!
– Öröm ezt hallani – felelte Ázimor, de nem mosolygott. Az élőholtak már nem tudtak nevetni. Aztán így folytatta: – Akkor indulhatunk is vissza. Azonnal kivonjuk a csapatokat, ahogy ígértük – azzal intett az övéinek és már fordult, hogy induljon. Phosphor mintegy mellékesen szólt utána:
– Majd én is megyek utánatok!
– Mikor? – nézett vissza meglepetten a vezér.
– Miután feleségül vettem Astét.
Hirtelen jött az ötlet. Mondjuk nem kellett volna, hogy meglepje őket. Phosphor gyakran mondott váratlanul meghökkentő dolgokat, de ezúttal még saját magát is megdöbbentette vele. Már érezte, hogy ostobaság volt. És ezt nemcsak abból gondolta, hogy a király már mindkét kezét szőke hajába túrta. Pedig ő direkt megkérte… “hát beszélhet ennek az ember…” – hallotta Phosphor a gondolatait is.


 

tartarosz 29. részlet
– Mi ez az őrültség? – szólt közbe Niporán, az árnyak seregének vezére. – És egyáltalán hogy merészeled a hercegnő nevét a szádra venni?
“El kéne mondanod nekik az igazságot. Tedd meg! Nem lesz ennél jobb alkalom – hallotta Phosphor még mindig a király gondolatait – Garantálom a védelmed… Hallasz engem?”
Főhősünk azonban úgy tett, mintha nem hallaná… de azért eltöprengett e szavakon. Talán mégis meg kéne tennie… Talán ez lenne a helyes. Aztán így szólt:
– A helyzet az… el kell mondanom valamit… Nos, előrebocsájtom, hogy… attól tartok ez mindent megváltoztat majd… talán olyanok is lesznek, akik emiatt ellenem fognak fordulni… de… szóval a helyzet az, hogy… Asté és én… – tétovázott. Érezte, kezdi kiverni a víz. Rosszullét környékezte. Enyhén megszédült. Talán máris kezd visszaváltozni? Nem, ez most nem a megfelelő alkalom. Rövidre kell zárnia. Mielőbb.
“Mondd már ki! – hallotta a király suttogó gondolatait – Nem lesz egyhamar kedvezőbb alkalom.”
Phosphor tekintetét egy pillanatra a padlóra vetette, majd mélyet sóhajtva tekintett fel.
– Szóval Ásté és én úgy döntöttünk, együtt akarunk élni. Csak még nem tudjuk, hogy hol. Ő ide tartozik, én oda.
– Te most komolyan feleségül akarod venni a húgom? – vonta össze erre feketeívű szemöldökeit Káté, és kissé elébe lépett, számonkérőn tekintve rá. Phosphor hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy se a leány indulatain. Annyira szórakoztatta, hogy így odavan érte. El is mosolyodott kissé, de aztán egy pillanatra a király felé tekintett, aki már megint a fejét ingatta. Miatta. Aztán figyelmen kívül hagyta a leányt és a többi jelenlévőre tekintve így felelt:
– Asté és én szeretjük egymást,… miként önmagunkat. És már… nem tudunk egymás nélkül élni. Ennyi. Nem kívánok erről többet mondani most – igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy azokkal ne hazudjon, de látta, a királynak így se tetszik mindez.
– De… mi ez az egész? – szólt közbe a hercegnő értetlenül – Nemrég még odavoltál értem, azt mondtad szeretsz, hogy bármit megtennél értem. És különben is… Asté sose szeretett úgy, mint én. Sőt! Még az érintésed se bírta. Mi ez a hirtelen fordulat most? Miért őt akarod választani?

Phosphor erre csak ránézett, ridegen, lenézően és ennyit felelt:
– Nem bírom a kényeskedő és akaratos, követelőző hercegnőket. Ennyi. Fogadd el! – aztán a többiek felé fordult, akik közül nem egynek tátva maradt a szája – Majd mindenkit értesítünk a lagzi időpontjáról, de egyelőre még meg kell egyeznünk pár dologban. Addig én itt maradok, de ti menjetek nyugodtan! – tette hozzá Voltrán és Ázimor felé fordulva, majd közelebb lépve hozzájuk így suttogott: – Bízzatok bennem! Ne támadjatok, amíg nem szólok! – ezt már a mocsáriak ősi nyelvén mondta, így a jelenlévők nem érthették. Azok, csak bólintottak és távoztak. Ezzel megszűnt az egyik veszély. A másik azonban még nem. Phosphor hiába tett pontot, sőt felkiáltójelet szavai végére, majd tért vissza határozott léptekkel a szomszédos helyiségbe, magukra hagyva a döbbent jelenlévőket, a hercegnő nem hagyta magát. Utánarohant, feltépve a főhősünk mögött már becsukódott, de még be nem zárt ajtót. Aztán csak megragadta Phosphor karját és a benti falnak szorította. Kívülről nem láthatták, nem hallhatták őket. Hangszigetelt burkolat fedte az ajtót és a falakat.
– Mondd, hogy csak kényszerítenek erre! – suttogta erélyesen a leány. Fekete szemei számonkérőn villogtak. – Vagy adj valami jelet! Én nem ilyennek ismertelek meg.

Erre már Phosphor szemei is megvillantak. Szemöldökeit összevonta. Tényleg azt hiszi ez az elkényeztetett liba, hogy őt bárki, bármire kényszerítheti? És még ő mondja, hogy ismeri. “Ehh. Szánalmas. Akárcsak a másik. De a másik már… Egek! Együtt élni vele. Örökre. Ez még büntetésnek is rettenetes! Nem erre a kettősségre számított. Azt gondolta, újra pilinke lesz, egy tökéletes lény és teljes mértékben visszatérnek lenyűgöző képességei az emlékeivel együtt. Ehelyett ebbe a képtelen, szürreális, zavarba ejtő, ráadásul életveszélyes helyzetbe keveredett. Az árnyak Phosphor vérét akarták, míg a mocsáriak és újraélők Astéét. Se a határon innen, se túl nem volt többé biztonságban. Ha átváltozik… Tudta, neki hamar vége. Ott kínoznák, túszként használnák, itt egyszerűen csak kivégeznék. Talán ez a bejelentése kissé összezavarta a feleket. Talán ezzel legalább időt nyert. De mintha még nem lenne emiatt elég baja, ráadásként itt ez a lány… Mit mondhatna neki? Ellensége volt, nemcsak neki, de a népének is. Csábította és átverte. Ugyanakkor… Ástéként, a testvéreként, legjobb barátjaként nőtt fel. Káté mindig, minden helyzetben kiállt mellette. Gyakran a saját életét is kockáztatta érte. Tényleg nem érdemli meg az igazságot? Legalább ő… de nem! Mi lenne, ha megtudná? Annyira szenvedélyes és indulatos. Azonnal meggyűlölné. Kétszeresen is.”
– Mondj már valamit! – erősködött a hercegnő.
– Nna, jó! Ha éppen tudni akarod, elegem van belőled – azzal erélyesen eltolta magától a leányt – Csak azért kellettél volna, hogy eláruld az árnyak titkait. Mivel nem tetted meg, nincs rád szükségem többé.
– Miért… Asté… ő talán elárulta a birodalmat?
– Nos, ha épp tudni akarod – suttogta Phosphor – Már mindent tudok, amit Ásté tud. Ennyi. Törődj bele, hogy nekem többé nem kellesz! – azzal szépen fogta és erélyesen kitessékelte az ajtón a megdöbbent leányt – Most pedig egy ideig senki se zavarjon! – szólt még ki a meglepett, különféle lényeknek, akiknek a király épp a türelmét kérte, ígérve, hogy hamarosan összehívja a tanácsot és tájékoztat mindenkit a jövőbeli tervekről. Phosphor nem várta meg, amíg mindenki megérti és elfogadja ‘Ádisz szavát és távozik. Egyszerűen csak becsukta az ajtót a hercegnő mögött és elhúzta a reteszt. Aztán az ágyhoz ment és elnyújtózkodott rajta, széttárva szárnyait. Feje alá tette kezeit, mélyet sóhajtott és a baldachinos ágy tetejének cifra mintáit elnézve arra gondolt, végre magára maradt és lesz ideje átgondolni mindent. Csakhogy tévedett. Hiába akart ‘Ástéra, a múltra, a történtekre gondolni, folyton felrémlett előtte Káté arca. Hogy tehette ezt vele? Miért kellett így beszélnie vele? Nem ezt érdemelte. Miért viselkedett ilyen gyáván? Éppen ő, aki mindig mindennek bátran, sőt vakmerően nekiment. Bűntudat gyötörte a ki nem mondott titok miatt és ez a vétke oly erősen körbevonta testét, hogy mozdulni se bírt a Tartarosz mélyének közepén. És ami még ennél is rosszabb, már rég feledte, hogy valójában hol van és fogalma se volt arról, mennyien aggódnak érte, nem sejtve, milyen látomások gyötrik őt is a múltja miatt, mely a jelenébe is begyűrűzött. Sok minden történt ugyanis azóta, de még mindig nem érkezett el a megfelelőnek ítélt pillanat. Káténak még mindig sejtelme se volt arról, hogy mi történt vele. És ha ez még nem lenne elég, azóta is újra és újra bántotta szavaival a leányt, ha az közeledni próbált hozzá.

Tártárosz megnyitása III. rész
 
 

15
Szólj hozzá!

avatar
6 Comment threads
9 Thread replies
2 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
4 Comment authors
Mandy KristófSimondán-Szabó EditUhrin EdeMandy KristófEde Uhrin Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
admin
Vendég
admin

Sziasztok! Ha bármilyen gondolatotok vagy kérdésetek van a fenti történettel kapcsolatban, itt megírhatjátok nekem. Beszélgessünk! Az ingyenes olvasásért cserébe osszátok meg velem gondolataitokat! 🙂 Köszönöm!

 
Ede Uhrin
Vendég

Na , mi a közös ?

 
admin
Vendég
admin

Egy dolog közös bennük. Mindegyiknek van valamije, amire ugyanaz a 3 szó illik: t…. – v…. – b……. – Ez három főnév.

 
Uhrin Ede
Vendég

Mikor szólítjuk a nevén a ” lebegő ” leányzót ? 🤔

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Amikor eszembe jut a neve 😀 vagy megtalálom az eddigi írásaim közt. A végzetes átváltozásban vagy a folytatásában szerintem leírtam. De az is lehet, hogy csak valamelyik novellámban, vagy csak kéziratban van neve. Adhatnék neki újat, de nem szeretnék magammal ellentmondásba keveredni. 🙂

 
Uhrin Ede
Vendég

Addig nevezzük ; Vonzalom-nak . 😇
Két kérője is akad , akik valóban és látszólag is vonzódnak hozzá . 😀

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Ez a lány már Ylarionhoz tartozik. Azt hittem ez már egyértelmű. Történetünk idejére Phosphor már lemaradt. 😀

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Azt ki mondta, hogy Phosphor vonzódik hozzá? Csak van szeme és megnézi a szépet. 😀

 
Uhrin Ede
Vendég

Mikor fogják végre megbeszélni ezt a dolgot ? 🤔
A ” zöld szemű szörnyeteg ” ( esetünkben nem Phosphor ) , láthatóan nagy problémát okoz . 😈

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Ez csak egy mellékes probléma. Pár kötet erejéig elvan. 😀

 
Uhrin Ede
Vendég

Na ! 😃 Ez egy jó bejelentés volt , szerintem . Így kis szerencsével , akármelyik alakjában jelenik meg valahol , tud védekezni . Csak arra lenne jó a szerencse , hogy ne akkor változzon át , amikor épp társaság veszi körül .
De jó lenne , ha irányítani tudná az átváltozást .

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Hehe. 😀 Örülök, hogy tetszett. Látod, a királynak is tetszett. 😀 És itt még nincs vége. 😀

 
Simondán-Szabó Edit
Vendég
Simondán-Szabó Edit

Ennyi mimdenen agyal mig ott fekszik azért az érdekes

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Elég sokáig fekszik. Ahogy láttad, sok minden történik közben. És nem is ő lesz az első, akit magához térítenek.

 
Mandy Kristóf
Vendég
Mandy Kristóf

Csak azért tűnik hosszúnak, mert napokon át adagolva írom. Ha egyben visszaolvasod, nem olyan hosszú a Phosphor-ról szóló rész. 🙂