Tártárosz megnyitása I. rész
Tártárosz megnyitása II. rész
30. részlet
31. részlet
32. részlet
33. részlet
34. részlet
35. részlet
36. részlet
37. részlet
38. részlet
39. részlet
40. részlet
41. részlet
42. részlet
43. részlet
44. részlet
45. részlet
46. részlet
47. részlet
48. részlet
49. részlet
VIP Könyv-Klub – Tártárosz megnyitása III. részhez

 

tartarosz 30. részlet
Káté hercegnő feltekintett az égre, miközben Phosphor tett egy kört felettük. Ahogy nézte őt, sikerült elkapnia pillantását és rámosolygott, majd intett felé. Csakhogy bosszantsa. Tudta, hogy zavarba jött ettől. Mindig ez történt az utóbbi időben. Aztán amikor később Phosphor ismét visszatekintett rá… már várta a pillanatot. Felkészülten várta, miközben jobbját mellkasára tette, majd szívverésének ütemére mozgatta a kezét.



A hercegnő legnagyobb örömére Phosphor ismét sietve kapta el a tekintetét. Káté mélyet sóhajtott, még mindig mosolyogva, elégedetten. Jó volt kicsit játszani Phosphor érzéseivel. Már persze ha egyáltalán voltak neki. Káté komolyan kételkedett ebben.

Ekkor érezte meg Desider pillantását. Felé nézett. Bár szemei nem látszottak fekete, hullámos hajától, mégis érezte átható, rosszalló tekintetét. Eszébe jutott egy emlék. Az, amikor először meglátta az új küllemét. A fogadóba belépve mindenki őfelé fordult és elnémult, nem mintha bárkinek fogalma lett volna arról, hogy ő a király. Öltözete, megjelenése azonban meglepte még a sokféle lényt látott árnyakat is. Desider azonban nem törődve senkivel, egyenest hozzájuk ment, majd lazán lehuppant melléjük, az asztalukra vetve lábait.

Akkor tette próbára először az álcáját. Azt gondolta, a legjobb ha rögtön azok előtt teszi ezt, akik a legjobban ismerték őt. Úgy vélte, ha őket meg tudja téveszteni vele, akkor megfelelő lesz az ellenséggel szemben is. Kockázatos vállalkozás volt akkoriban a vadul támadó Phosphor seregének a közelébe menni, ám ő még ennél is többet akart. Információkra volt szüksége. Legalább egy lépéssel előttük akart járni. Ehhez pedig valakinek be kellett épülnie az ellenség sorai közé, elnyerve bizalmukat. Erre azonban nem akadt vállalkozó kedvű lény még a legvadabb, legelvetemültebb mélységi árnyak közt sem. Az ellenség túl veszélyes volt. Ki akart volna egy csordányi kitagadott mocsári demiurg közé keveredni, akiknek már nem számított semmi? És ott voltak még az újraélő holtak is, akik lenézték, semmibe vették az élőket. Ez utóbbiak réges-régen már lerohanták a birodalmát, ám akkoriban még puszta lélekként nem tudtak megfogni, megérinteni e világon semmit. Fegyverük pusztán az volt, amit a sírba melléjük helyeztek, ám még így is rettenetes volt a támadásuk. ‘Ádisz tudta, hogy így, hogy testet öltve újra éltek, így, ráadásul kiegészülve a mocsáriakkal, még legyőzhetetlenebb ellenséggé váltak az élők számára. És ha ez még nem lett volna elég, pillanatok alatt lerohanták a birodalmát, miközben cselt is alkalmaztak. Közben kegyetlenül mészárolták az elébük kerülőket. Alig tudták visszaszorítani őket, de még így is nagy területet foglaltak el, ráadásul a birodalma szívében, a tavak környékén. Persze nem véletlenül. Az emlékezés tavának vize volt ugyanis a legjobb fegyverük a feledés folyamával szemben, mellyel korábban a király legyőzte őket, de ez egy másik történet. A hercegnőnek eszébe jutott az a sokféle ellenség, amivel addig szembe kellett nézniük.

Amikor a király pillantását elkapta, elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy egyszer, nem is oly rég, még ő is ellene fordult, amikor beleszeretett Phosphorba és aztán… aztán át is állt az ő oldalukra. Sietve vetette tekintetét a Tartarosz fekete porába, miközben átfutott szívén egy gondolat. És mégcsak nem is ez volt a legszörnyűbb tette, amit a király ellen elkövetett. Sosem mondta el neki. Ahhoz túlságosan szégyellte magát. Olyat tett, amit se megérteni, se megbocsájtani nem lehet. Soha! A jelenlévők közül csak egy valaki ismerte szörnyű titkát. Thánáthosz, azaz az Árny. Igen súlyos volt a vétke. Érezte ezt a lépteiben, aztán egész testében. Nem telt bele sok idő és Káté hercegnő lábai összecsuklottak, miközben elméjét magával ragadta a révület, egy nem is oly régi, súlyos vétkének emléke.


 

tartarosz 31. részlet
Elsöprő erővel rántotta magával Káté hercegnő lelkét az emlék. Hirtelen ismét ott ült, elgondolkozva a gyümölcsökkel és egyéb étkekkel megrakott étkezőasztalnál és az aranysárgán csillogó szőlőlevet bámulta, ahogy az, az áttetsző kristálypoháron át csillogott a fáklyák fényében. Látszólag semmi sem különbözött a megszokottól. A király az asztalfőnél foglalt helyet. Tőle jobbra Ásté, balra Káté hercegnő. Utánuk következtek a legközelebbi bizalmasok, köztük az Árny, végül pedig szemben Phoné, a király felesége. Az ilyen főétkezések mindig családias légkörben zajlottak és mindenki megadta a módját, szépen, alkalomhoz illőn öltözve. Ezúttal is úgy tűnt, minden olyan, mint máskor. Éppen békeidő volt. Senki se sejtette, hogy Káté lelkében mily hevesen dúl a háború. Nem látszott rajta, de gyűlölte a királyt. Pedig mennyire szerette és kedvelte korábban… Rajongással csüngött minden szaván. Megtett volna érte bármit… és azért, hogy észrevegye őt, hogy viszontszeresse. Már alig várta, hogy felnőjön és esélye legyen nála. Mivel a király nem vér szerint volt az apja, csak felnevelte, így önmagában ez az érzése még nem lett volna vétek. Akkor és ott azonban ennek a gyerekkori rajongásnak már nyoma se volt. Szívét harag és gyűlölet járta át. Fülébe csengtek még Nüx szavai: “A király nem olyan, amilyennek a nép gondolja. Ha tudnád a teljes igazságot, akkor meg akarnád ölni.” Káté töprengőn nézte a kristálypohár csillogását, miközben eltűnődve forgatta kezében az ezüstkést. Elég élesnek tűnt. És a hercegnő már tudta a teljes igazságot. Legalábbis azt, amit Nüx akként mesélt el neki.


 

tartarosz 32. részlet
Nüx csodálatosan szép asszony volt, kinek kegyeiért versengtek a férfiak, de különbnek érezte magát annál, minthogy hozzájuk leereszkedjen. Bókjaik hízelegtek neki, de úgy tett, mintha meg se hallaná kedveskedő szavaikat. Hosszú, hullámos haja fekete volt, mint az ében, akárcsak bársonyos bőre. Egy nap megtudta, hogy idegen érkezett a vidékre, aki megvalósította azt, amiről addig senki se gondolta volna hogy lehetséges. Összefogta egy egységbe a legkülönfélébb és legrettenetesebb népek hordáit és létrehozta királyságát. Az asszony csak ámult, miközben a csodálatos tettek hírét hozzá is elvitték a mavrikurgok. És ahogy hallgatta, szíve úgy vert egyre hevesebben a még soha nem látott férfiért. Aztán egy nap elhatározta, hogy látnia kell ezt a különleges idegent. Útra kelt tehát.
Nagy, fekete pupillái tágra nyíltak, amikor meglátta. Amikor pedig a férfi rátekintett ragyogó, zafírkék szemeivel, még a lélegzete is elakadt és önnön nevét is feledte. Pedig ő volt Nüx, az éjszaka sötét leánya, akinek nevét ismerték és tisztelték a világ túlsó oldalán. Nem tudta még, hogy milyen a viszonzatlan, reménytelen szerelem. Nem tartotta sokra a férfiakat. Úgy vélte, nincs szüksége rájuk, mert ő is képes bármire, elég erős a jelleme, elég nagy a tudása és nélkülük is elérhet bármit. Így érzett, bár nem tartozott a hárpiák férfigyűlölő népéhez. Amikor azonban az idegent megpillantotta, megpördült körötte a világ. Hirtelen elgyengültek a lábai és mintha ezernyi aprócska csillám bizsergette volna a gyomrát. Hirtelen mindenről megfeledkezett. Még önnön nevét is feledte egy pillanatra és csak nézte a férfi arcát, világos bőrét, melyet aranyló fürtök kereteztek és valami különleges varázs töltötte be érzékeit. Még soha eladdig nem látott hozzá hasonlót. Többé már nem érdekelte semmi, nem számított semmi más. Csak egyet tudott. Ez a férfi kell neki.
A férfi udvarias és kedves volt, de sajnos mindenkivel. Bármit tett, bárhogy próbálkozott az asszony, valahogy nem tudta lángra lobbantani a király szívét. Sehogy se értette. Amikor pedig a király végül egyértelműen nemet mondott neki, szívében abban a pillanatban a mérhetetlen szerelmet elöntötte a gyűlölet és csak egy dologra tudott gondolni. A bosszúra. Azt akarta, hogy a férfi előtte térdepeljen és teljesítse minden óhaját, ezerszer is bocsánatáért esedezve azért, hogy elutasította őt. Ehhez pedig mindenekelőtt a birodalmát akarta megszerezni. Nüx kegyetlen, rideg és szövevényes bosszút eszelt ki, melyhez képes volt arra is, hogy saját, tulajdon vérét, gyermekét is felhasználja. Olyannyira, hogy leánya meg se született volna, ha nem fogan meg elméjében a bosszú gondolata. Minderről azonban Káté semmit se sejtett. Annyit tudott, hogy a gyilkos folyam partján találták a csalitosban. Így került a palotába, majd egy jóslat következtében a király úgy döntött, hogy ő neveli fel. Ennyit tudott tehát Káté hercegnő a múltjáról és ezzel addig jól meg is volt. Boldog gyermekként élt a palotában. Húgához hasonlóan a lehető legjobb nevelést, majd tanítást kapta. Mivel elsősorban a mágia érdekelte, a legnevesebb mestereket hívta el számára a király. Gyönyörű ruhákban járhatott, csodás ékszerekkel díszíthette magát. Minden leány álma vált valóra a kis árva számára. Igazi hercegnőként élhetett, saját lakosztályban lakhatott. Nem sejtette, hogy valójában egyáltalán nem árva. Sőt! Édesanyja mindvégig ott volt vele, mellette a palotában, a király bizalmába férkőzve ártatlannak tűnő kedvességével és mindent megtett azért, hogy őt felkészítse arra, hogy egy nap majd eszközként használhassa és általa érhesse el a célját.


 

tartarosz 33. részlet
Káté eltöprengve nézte az aranysárgán csillogó szőlőlevet, ahogy az, az áttetsző kristálypoháron át ragyogott a fáklyák fényében és hallotta, hogy a király éppen Ásténak magyaráz, szigorúan, elégedetlenül, mert az megint nem fogadott neki szót. Vele mindig csak a baj volt. Ellentétben Káté hercegnővel, aki bármibe is kezdett, példás eredményeket ért el. Meg akart felelni az elvárásoknak. “De minek? – gondolta. Hisz az egész csak illúzió volt… és minden csak hazugság.” Felrémlett benne az emlék, amikor Nüx sietve vonta félre, hogy beszélni szeretne vele.
– El kell mondanom neked valamit – kezdte suttogva az asszony, sietve hadarva a szavakat – Nem bírom tovább magamban tartani. De meg kell ígérned valamit! Nem rohansz el közben, hanem végighallgatsz. Mindent. Rendben?
– Dehát mi a baj? – lepődött meg a leány.
– Csak ígérd meg!… Kérlek! – szólt esdeklőn az asszony.
– Rendben – felelte a leány és már kezdett aggódni. El nem tudta képzelni, miről lehet szó.
– Az igazság az… hogy… – kezdte, majd fekete tekintetét a padlóra vetette. Igyekezett fokozni a drámai hangulatot. – A helyzet az, hogy… mi mindketten foglyok vagyunk itt.
– Tessék?
– Nem tűnt fel, hogy a király mennyire őriztet minket?
– De ez természetes. Hisz hercegnő vagyok. És ön is nagyon fontos neki.
– Fontos… persze. Annyira, hogy megzsarolt. Ha elszöknék, ártana valakinek, akit a világon mindennél jobban szeretek.
– Ez lehetetlen!
– Csak hallgass végig, kérlek! Utána teljesen másként fogsz gondolni rá.
– De én nem akarok másként gondolni rá!
– Tehát nem érdekel az igazság?
A lány tétovázott, így Nüx tovább folytatta:
– Tudod… én egykor nemet mondtam a királynak. Átkozom már azt a pillanatot, amikor a palotába léptem és találkoztam vele. De… annyira kíváncsi voltam rá. Oly sok jót és szépet regéltek róla messzeföldön. El kellett jönnöm, hogy személyesen láthassam, de akkorát csalódtam! Fontos számára a látszat. Az, hogy jó királynak tartsák. Élvezi, ha rajonganak érte. Azt akarja, hogy tökéletes királynak tartsák és mindenki imádja, de valójában aljas, sunyi, agresszív és kétszínű.
– Hogy mondhat ilyet? Ő jó király!
– Lehet, hogy királynak jó, sőt kiváló, de emberileg…
– Nem, ezt nem hiszem… Ő a legnemesebb lény, akivel valaha találkoztam. Hogy merészeli ezt kétségbe vonni?
– Tudod, sokat töprengtem azon, hogy elmondjam-e… de nem tehetek mást… Felnőttél. Én pedig nem akarom, hogy az én sorsomra juss.
– Ezt hogy érti?
– Nézd… a király nem olyan, amilyennek a nép gondolja. Ha tudnád a teljes igazságot, akkor meg akarnád ölni. Amikor először találkoztam vele, tényleg igazán kedves volt, de aztán… titkon udvarolni kezdett nekem és… én nemet mondtam. Akkor minden megváltozott. Megmutatta az igazi arcát. Azt mondta, márpedig itt ő a király és az lesz, amit ő parancsol és ha nem teszem amit mond, seregével megtámadja a népemet. Nagyon meglepett, hisz addig csak dicsérő szavakat hallottam róla. Elállt a lélegzetem, amikor így megfenyegetett, de aztán mégis nemet mondtam neki, ismét. És ott akartam hagyni, de megragadott. Nem tudom, talán túl sokáig élt önmegtartóztatásban vagy ez csak az álcája volt és valójában titkon megkapott minden nőt… de a visszautasításomra igen agresszív lett. Fiatal voltam még és naiv. Nem kellett volna kettesben maradnom vele, de… annyira megnyerő és kedves volt a modora… nem gondoltam volna róla… éppúgy, ahogy te se gondolnád. Ezért is fontos, hogy elmondjam neked mi történt valójában.
Káté nem tudott szólani se. Csak nézte az asszonyt, aki csepp gyermekkora óta ott volt vele, mellette, akire mindig számíthatott, aki mindig segítette.
– Ez lehetetlen! – ennyit tudott csak kimondani. – Ő nem tenne ilyet.
– Mégis megtörtént. Te vagy rá a bizonyíték.
– Tessék?
– Megszülettél.
E szavaknál hatásszünetet tartott, lesütve pilláit. Káté csak nézte őt. Szólni se bírt. Lélegzete is elakadt. Nüx azonban kisvártatva kíméletlenül folytatta:
– Miután megtette… bezárt a várbörtönbe. Kellettem még neki. Egy ideig még használt… aztán meglátta a nyilvánvalót… Hosszú ideig csak annyira jött felém, hogy odalökje nekem az étket… Egyedül voltam. Egyedül szültelek meg. Egyedül a sötétben… és fogságban. Senki se sejtette, hogy nála vagyok. Olyan ügyesen megoldotta. Senki se indult errefelé a keresésemre. Nála kegyetlenebb és gonoszabb alakról még soha nem hallottam. Mert legyen valaki jó vagy gonosz, de nyíltan! Ám ez a megtévesztő viselkedés. Amikor megszülettél, könyörögtem neki, hogy ne vegyen el tőlem, de nem érdekelte. Meg akart szabadulni tőled. Ő dobott be téged a folyóba. Biztos vagyok abban, hogy a saját kezével tette. Ugyanis senki nem tudott arról, hogy miket tett velem és arról se, hogy megszülettél. Aztán pechjére jött az a jóslat. Kitettek egy másik gyermeket és megindult utána a keresés. Persze így téged is megtaláltak. Mit volt mit tenni? El kellett hoznia.
– Ez lehetetlen! – vágott közbe Káté. – Nem, ezt nem hiszem el! Nem is értem miért hallgatom ezeket az ócska rágalmakat.
– Mert tudni akarod az igazságot.
– De ha igaz lenne, amit mond, akkor most hol vannak az őrök? Nyilván nem hagynának egy percre se kettesben, nehogy mindezt elmondja nekem, nem igaz?
– De… igaz… – sütötte le a tekintetét – Ám ahogy tudod, a király most nincs itt. Az ellenséges támadások miatt mással van elfoglalva mindenki. Az őreinket pedig… én… felajánlottam magam nekik… pár pillanatért cserébe.
– Ez lehetetlen!
– Emlékszel talán olyanra, hogy valaha kettesben lehettünk? Mindig voltak a közelben őrök, akik figyeltek. Még amikor aludtunk, akkor is.
Káté elborzadt a gondolattól, hogy mindez igaz lehet.
– De… ha ez igaz… ha bűnben, titokban fogant gyermek vagyok… miért akart volna felnevelni, bajlódni velem a király? Odaadhatott volna bármely demiurg asszonynak.
– Mert lány vagy.
– Tessék? – lepődött meg Káté és nem sejtette milyen aljas és alávaló rágalmakkal tudja még Nüx fokozni hazug történetét.
– Nem tűnt fel, hogy néz rád, mennyire szeret? Nem érezted még, hogy rajongása irányodban… több, mint ami normális lenne? Nem tűnt még fel, hogy nem engedi, hogy fiú pajtásod legyen… és lassan felnőtt nő vagy már, de udvarlód se lehet. Így van, nem igaz? És ahogy méreget… Bókokat is hallottál már tőle, nem igaz? Szerinted mégis miért vagyok folyton a nyomodban és miért alszom a lakosztályodban, mint egy cseléd? Próbállak védeni… bár azt mondta, amíg odaadom neki magam, addig téged nem fog… – itt elakadt a szava. Igen meggyőző színészi alakítást nyújtott és mivel Káté tényleg szerény, visszahúzódó nőnek ismerte meg, hihetően hatott a története.
– De… miért engedte ki a várbörtönből?
– Már nem volt szükség tovább a vasakra, hogy odaadjam magam neki, hisz veled tudott zsarolni. Így kényelmesebb volt neki is.
– Nem, ez lehetetlen! Ez az egész egy igen gonosz hazugság! Nem lehet az anyám! Nem, ez nem történhet meg velem!
– Nem hiszel nekem? – kérdezte keserű arcot vágva Nüx, azzal rátette a súlyos pecsétet történetére azzal, hogy lehúzta bal válláról fodros, fekete ruháját. Ébenszín bőrén különös alakú anyajegy világított. – Pont ilyened van neked is csak feketében. És pont ugyanitt. – Káté úgy érezte menten összeroskadt, miközben Nüx tovább folytatta – Megzsarolt veled. Előbb az életed volt a tét, de ahogy felcseperedtél… már téged akar.
– Nem! Nem nem! Ez nem lehet a valóság. Ő mindig jó volt hozzám. A húgomhoz is. Mindenkihez. Máskor is próbálták már bemocskolni a nevét, de ilyen aljasan még soha!
– Nem hiszel nekem?
– Én már nem tudom mit gondoljak, de… feltétel nélküli bizalom. Ezt tanította nekünk a király és ez tartja össze az egész birodalmát. Enélkül nem létezne Yperpérán. Én is bízom benne. Bíznom kell.
– Feltétel nélküli bizalom? Igen. Ezt ügyesen kitalálta. Így feltételek nélkül rabszolgája az egész nép. Feltételek nélkül megtesztek neki bármit. Feltételek nélküli engedelmesség. Igazad van. Talán bölcsebb is ekként cselekedned, hisz amíg nem fordulsz szembe vele, addig nem mutatja meg az igazi arcát. De én nem tudom elviselni… nem tudom végignézni, hogy téged is megkap. Tudod milyen érzés ez nekem? Egyedül lenni ezzel a szörnyű titokkal és hallgatni, amiket mond nekem és közben látni, ahogy mindenki mással édeleg? Legutóbb a szemembe mondta… hogy már öregszem, de szerencsére ott vagy neki te… és te nem is ellenkeznél, önként adnád magad, mert szereted, rajongva, lelkesen. Azt mondta biztos abban, hogy te bármit megtennél neki. Amikor ezt kimondta, tudtam, nem várhatok tovább és az életem árán is el kell mondanom neked az igazat.
– Beszélek vele! Mégiscsak az apám és tud erről. Látnom kell az arcát, hogy mit felel ezekre a rágalmakra. Ha igaz, én ott helyben végzek vele.
– Ne tedd, kérlek! Azt mondta, ha megtudja, hogy tudod, akkor azonnal jelet fog adni a pribékjeinek… és nekem végem. – Káté tétovázott. Túl részletes volt az asszony beszámolója és túl rettenetes. Bármennyire is küzdött az ellen, hogy mindez igaz lehet… mi van, ha mégis? Túl nagy volt a tét. – Túl nagy a tét – mondta ki Nüx is – Lassan már te is veszélyben vagy. Mondanám, hogy szökjünk meg, de lehetetlen. Nagyon éber az őrség. És véletlenszerűen rendelik ki őket. Nem tudhatom előre, hogy hol ki áll majd. Mindenkinek pedig nem adhatom oda magam… Egyetlen megoldás maradt… Én már régóta várom, hogy adódjon rá lehetőségem, de tőlem számít erre. Arra, hogy megölném. De megvallom, miattad se mertem eddig megtenni. Biztosra kell menni. Ha túléli, bosszút állna, mégpedig mindkettőnkön, de legfőképp rajtad, hogy szenvedjek. Te viszont… benned bízik. Könnyen az italába tehetnél valamit. Ráadásul kitanultad a mágiát és az alkímiát. Biztosan tudsz készíteni olyan szert, ami nem látszik, amit nem venne észre. Rád pedig nem gyanakodna senki. Hisz szerető, kedves és szófogadó leánya voltál mindig is.

Káté hercegnő ismét a szőlőlével teli kristálypohárra tekintett. Tényleg nem látszott rajta. Ugyanúgy csillogott, áttetsző aranysárga színben a fáklyák fényében, mint a többi, miközben a király felemelte és az ajkához érintette és behunyta egy pillanatra kék szemeit. Nem gondolta, hogy ketten is vannak azok, akik azt szeretnék, hogy többé már ne is nyissa ki.


 

tartarosz 34. részlet
– Az szőlőlé? – szólt közbe váratlanul Ásté hercegnő – Megkaphatom? – azzal már ki is kapta a poharat a meglepett király kezéből, miközben hozzátette még mosolyogva: – Egyszerűen imádom a szőlőlevet! – azzal az ajkaihoz közelítette a poharat, miközben behunyta a szemét.


Úgy tett, mint aki élvezi a friss, üde illatot, de még a lélegzetét is visszatartotta. Nemcsak azért tette ezt, mert közben valamire nagyon figyelt, hanem azért is, mert tudta, hogy méreg van benne. Tudta, hisz mindent hallott. A gondolatolvasás különlegessége már egészen kisgyermek korában elkezdett kibontakozni nála. Eleinte nem értette a szavakat, csak érzésként ébredtek benne a gondolatok és csak a királlyal kapcsolatban. Aztán az uralkodónak feltűnt, hogy Cynidor kéréseit is hamarabb teljesíti, minthogy azok elhangoztak volna. Ásté képessége lassan, folyamatosan, de nem egységesen fejlődött, nem hallotta mindig, mindenki gondolatait, de a király már tudta, hogy erről van szó. Amióta Lidaster, a lidérc azonosította számára egykori legjobb barátja, a pilinke lelkét és tudta, hogy az, Ásté személyében született újjá, nagyon figyelt rá.


Biztos volt abban, hogy előbb-utóbb képességei sorra visszatérnek majd, és ezúttal nem akarta elrontani. Magát okolta egykoron a pilinke haláláért. Úgy vélte, jobban kellett volna figyelnie rá. Hibáztatta magát azért, hogy egykoron nem maradt mellette. Hiszen egy teljes esztendőn át minden jól alakult. Nem volt könnyű, de a különös lény hallgatott rá. És a teremtőjét, Thánáthoszt, egykori mesterét is sikerült meggyőznie, hogy a pilinke nem oly rettenetes a képességeivel együtt, mint ő azt hiszi és nem kell feltétlenül végezni vele.


Ha visszamehetett volna az időben, akkor nem hagyta volna magára, nem fogadta volna el testvérei és mestere ünnepi meghívását. Bár lehet, hogy azzal csak késleltette volna az eseményeket, a véget, de most… Nem tudta miként lehetséges ez, de oly sok száz év után ott volt ez a csoda… és a kezében tartotta a lehetőséget, hogy ismét segítse. Ezúttal talán hatékonyabban, hisz ő nevelhette fel. Igyekezett tehát jobban figyelni rá. Sokkal jobban.


A rövidtávon működő telepátia felfedezését követően azonnal tudta tehát, hogy csak idő kérdése a teljesen tiszta gondolatolvasás megjelenése. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez éppúgy átok, mint áldás és emiatt ezt majd csak szép lassan szabad felfedni a nép előtt, ha egyáltalán érdemes erre sort keríteni. Ásténak azonban előre szólt erről. Kezdte felkészíteni. Azt ugyan nem mondta el neki, hogy ki volt az előző életében, mert az túl nagy teher lett volna a megítélése szerint, de leendő képességeiről amikor már úgy érezte eljött az idő, előre beszélt neki és tanácsokkal látta el ezekre vonatkozóan, hogy miként kezelje azokat.


Így volt ez a gondolatolvasással is. Ásté alig volt pár esztendős, még épp csak elkezdett beszélni, amikor elmondta neki, hogy a gondolatok magánügyek és amikor majd hallani fogja másokét, úgy mintha azokat kimondanák, meg kell tudnia különböztetni az elme suttogását az elhangzó szavaktól és azokat tiszteletben tartani. Mindenkinek lehetnek titkai. Attól nem lesz rosszabb, vagy gonoszabb. Csak a tettek számítanak. Figyelmeztette arra is, hogy valószínűleg nincs még egy lény arrafelé, aki ilyesmire képes és lehetnek, akik emiatt ellene fordulnának, emiatt ha be is avat ebbe valakit, azt alapos megfontolás után tegye csak meg és megkérte, ha ez megtörténik, neki is mondja el, hogy ki tud még róla, hogy jobban figyelhessen, de egyébként ezzel kapcsolatban rábízta a döntést. És ahogy egykoron, úgy ebben az életében is megkérte arra, hogy senkinek ne mondja tovább mások gondolatait, csak végszükségben, ha élet és halál múlik ezen a megítélése szerint.


És most… Ásté elgondolkozott. Ezúttal vajon szólnia kéne a királynak? El kéne mondania, hogy mit tett Káté? Minek? Hisz a méreggel teli pohár már nála és amint átvette, már hallotta is Káté ijedten suttogó gondolatait: “Jajj, ne! Most mit tegyek? ‘Ásté nem ihatja meg!” Jól hallotta belső vívódását és érezte, hamarosan fel fog pattanni, hogy kiüsse a kezéből vagy valamit tegyen, hogy megakadályozza, hogy megigya. Ismerve őt, biztos volt abban, hogy mindennek tetejébe még be is vallotta volna tettét. És milyen büntetés járt volna egy ilyen súlyos vétekért? Halál? Mégha a király meg is bocsájtotta volna ezt neki, többen is ültek az asztalnál. Elterjedt volna ennek a híre és akkor Káté vérét követelte volna a nép. És a király mit tehetett volna? Nem hihették az árnyak, hogy egy ilyen tett megtorlás nélkül maradhat.


Mindeközben azonban valaki mást is elég erőteljesen hallott ‘Ásté hercegnő. Nüx volt az. “Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel az asszony gondolatban – Ostoba kis fruska! Nem hiszem el, hogy még ebbe is képes belerondítani. Mindig csak a baj van vele. Na mindegy! Ő is csak útban van folyton. Nem kár érte. Igya csak meg! Így legalább a lányom lesz az egyetlen örökös. A királlyal meg majd később is végezhetünk. Ha kell, a saját kezemmel teszem meg. Fenébe is! Pedig már annyira vártam, hogy titkon felajánlva neki az ellenszert, térdepelni lássam. Végre valóra válhatott volna az álmom. De ezzel még semmi sincs veszve. Majd legközelebb.”


Ásté úgy döntött, ezzel eleget hallott. Már tudta, hogy itt Nüx a fő bűnös. Őt kell leleplezni, félreállítani és eltüntetni a birodalomból, nehogy újból az apja, a király ellen fordulhasson. És Káté? Nem szívesen árulta volna be. Főleg azokután, hogy húga számtalanszor kisegítette őt, valahányszor bajba került és az életét is több alkalommal megmentette. Tudta jól, hogy lobbanékony, az érzései könnyen elárasztják szívét, legyen szó szeretetről vagy gyűlöletről, ettől azonban ő még nem rossz vagy gonosz. Őt csak meg kéne győzni valahogy és elérni, hogy soha, de soha többet ne kételkedjen a királyban. De hogy és miként? Talán fedje fel előtte, hogy olvas mások elméjében és innen tudja, hogy Nüx minden szava hazugság? Kár, hogy azt még nem tudta elérni, hogy az ő gondolatait is hallja valaki, ha azt akarta. Akkor ezúttal kimondott szavak nélkül is megbeszélhette volna a dolgot a húgával, anélkül, hogy ebből az asztalnál ülők bármit megsejthettek volna. Bár mondjuk várhatott is volna ezzel és étkezés után is felkereshette volna Kátét, hogy négyszemközt átbeszéljék.


Ásté sietve futtatta végig gondolatait, hogy kiskaput találjon Nüx állításai közt. Tudta, csak logikai ellentmondással lehetne Káté szemét felnyitni. Ráadásul akadt még egy nehézség. Az egészet úgy kellett megvalósítania, hogy abból se a király, se a húga, se egyik jelenlévő se észleljen semmit és azt se fedje fel, hogy hallja a gondolatokat. Bár az apja ezt nem tiltotta meg neki, de ő nem érzett vágyat arra, hogy ezt szétkürtölje. Elég volt számára két bizalmas. ‘Ádisz, a király és Cynidor (Szünidor), a régebben mutáns demiurgnak hitt lány. Nem emlékezett még a múltra. Nem tudta még, miért pont kettejükben képes ennyire megbízni, hinni és miért ez az erős lelki kötelék, ami által az ő gondolataikat mindenki másénál hamarabb érzékelte.


‘Ásté nem várakozott sokáig, csak egy igen hosszú pillanatig, ami alatt mindezt érzékelte és átgondolta, majd váratlanul leeresztette a poharát az asztalra és a királyra tekintett:
– Lehet egy kérdésem?


 

#tartarosz 35. részlet
– Három is lehet! – felelte elmosolyodva a király, nem sejtve, hogy ezt még megbánhatja.
– Azon gondolkodtam… – kezdte eltöprengve Ásté, miközben a poharát babrálta – hogy vajon miért tettek ki engem annakidején a folyóra. Ön szerint meg akartak ölni? – vetette fel tekintetét kérdőn a királyra.
– Nem hiszem. A Styx egy gyilkos folyam. A vize szinte azonnal vagy legalábbis igen gyorsan szétmarja a bőrt és a húst és egy idő után a csontokat is. Nyomtalanul. Ha végezni akartak volna veled, csak bedobtak volna, kosár nélkül.
– Akkor jól gondolom, hogy Káté húgomat még annyira se akarták megölni? Hisz az ő kosarára a csalitosban találtak rá. Az ő esetében tehát teljesen bizonyos, hogy valaki azt akarta, hogy megtalálják, nem?
– Így van. De miért fontos ez épp most?
– Sok kérdés foglalkoztat. De akkor jól gondolom, hogy bárki is tette ki Kátét, az anyja, az apja – itt hatásszünetet tartott – vagy valaki más, az teljes bizonyossággal nem akarta a halálát? – erőteljesen megnyomta a nem szót.
– Sőt! – felelte a király – Amíg a te kosarad ott bukdácsolt a vízen, ki tudja pontosan honnét jött, és nyilván azt akarták, hogy jó messzire sodorja a víz és ne derüljön fény arra, hogy ki tette, addig Káté kosara a csalitosban hevert, mondhatni biztonságban. Persze feltételezhetnénk, hogy fennakadt, de a fonatok állapota közt jelentős volt a különbség. A tiéd régóta sodródott már a vízen, míg az övé alig pár kvadrátnyit lehetett ott. Ez utóbbira két jel is utalt. Egyrészt a csalitosban semmilyen lénynek nem volt még arra ideje, hogy megtapadjon rajta, másrészt egyáltalán nem tűnt oly masszívnak, hogy akárcsak egy árapályt kibírjon a gyilkos folyamon. Ezek alapján gyanítom, hogy valaki a jóslat miatt tette ki, azért, hogy megtaláljuk, tehát, igen, semmiképp se akarta megölni őt az illető.
Káténak elakadt a lélegzete e gondolatra. Nüx tehát hazudott neki. Legalábbis abban biztosan, hogy a király meg akarta volna ölni őt. Akkor… lehetséges, hogy ennyire félreismerte az asszonyt? Vajon mennyi igaz a történetéből? Lehet, hogy semmi? Mindenesetre az anyja. Ez biztosnak látszott. Az anyajegy, amit mutatott, valódinak tűnt. Káté elgondolkozott. Milyen rettenetes nőszemély az anyja? Mégis miért akarja ennyire a király halálát? És ő megtette volna. Ostobán besétált a csapdába. Vagy… mi van, ha a többi, amiket mondott, az azért igaz… és nőként a király valóban kihasználta… talán ezért túlzott Nüx a történeten. De az a tény, hogy az elhangzott szavakra pár jelenlévő, akik annakidején maguk is ott voltak, bólogattak, mindez egyértelműen azt bizonyította, hogy a király nem akarta megölni őt. Ez máris megrengette az anyjába vetett hitét.


 

#tartarosz 36. részlet
– Egyéb kérdés? – érdeklődött a király, miközben elvett egy másik poharat és friss gránátalma-levet töltött bele. Ezt már nem kapta ki senki a kezéből. Nem is volt rá szükség. Az Árny figyelő tekintete követte minden mozdulatát. Csuklyájának feketén gomolygó sötétjén át alaposan szemmel tartotta a jelenlévőket. Azok minden rezdülését érzékelte. Bármely esetben képes lett volna arra, hogy felfedezzen egy merénylőt, ha az nyíltan támadni készül. A méreg azonban más volt. Sunyi és alattomos. Szerencsére igen sok ismerettel és számos különleges képességgel rendelkezett, hiszen nem más volt ő, mint Thánáthosz, eredeti nevén Ávhriol Gláhál, egy távoli galaxis szülötte, aki a fények tudásának felét is birtokolta. Például olyan dolgokat is látott, amiket mások nem. Tekintete felfedte előtte az élők és a tárgyak molekuláris természetét is. Tehát a méreggel teli poharat is azonnal észlelte. Elég volt csak rátekintenie néhány másik szőlőlével teli kupára és tisztában volt azok összetételével. Minden alkalommal végigpásztázta ily módon az asztalra került étkeket. Tehát ezúttal se kerülhette el a figyelmét a merénylet. Azt azonban nem tudhatta, hogy kinek a műve volt ez. Hiába élt már több ezer esztendeje, a gondolatolvasás képességét még nem sikerült elsajátítania. Tudta azonban, hogy akkor és ott ez nem számít, hisz az uralkodó, már a kezébe vette az ékköves talpú kristálypoharat. Meg kellett akadályoznia, hogy a király a méregből igyon. De miként tehette volna meg ezt? Ha szól, azzal felfedi önmagát. Felmerült volna ugyanis a kérdés, hogy miből tudta, hogy méreg van benne. Akár még rá is terelődött volna a gyanú. Ha meg felfedi különleges képességeit, akkor oda az álcája. Az álcája, mely szerint ő csak egy átlagos árny, immáron közel 16 esztendeje, tehát egy a nép tagjai közül. Döntenie kellett, hogy mi számára a fontosabb. Szerencsére rendelkezett még pár különleges képességgel. Ilyen volt például a teleportálás. Az asztal alatt tehát levette jobbjáról a kesztyűjét, behunyta szemeit, kinyitotta tenyerét és összpontosított a pohár tartalmára. A kérdéses molekulák pillanatok alatt a kezében termettek. Aztán pedig mivel értett az alkímiához, atomjaira bontotta gondolati energiájával mindet. Ezt követően gyorsan feltekintett és ellenőrizte mit lát. Megnyugodva nyugtázta, hogy a szőlőlé immáron teljesen tiszta, miként minden más is az asztalon. Persze ebből senki, semmit észre nem vehetett. Ezután már nem volt más dolga, minthogy figyelje a további eseményeket, az elhangzó szavakat, miközben megpróbált rájönni arra, hogy vajon miként került a pohárba a méreg. Nem kellett sokáig kutatnia a jelenlévők ruhái alatt, mindenen átlátó szürke tekintetével. Hamar megtalálta Káté zsebében a gyilkos szert. Ismét összpontosított és megismételte az előbbit, ezzel megsemmisítve, eltüntetve onnét is a mérget. Aztán elgondolkozva hallgatta Ásté szavait. Sehogy se értette, miért tett ilyet Káté. Nem tudta mit tegyen. Fel nem fedhette, mert akkor felmerült volna, hogy honnét tud ilyesmiket. Ez azonban nem maradhatott ennyiben. Az Árny azonban még valami mást is észrevett akkor és ott. Valamit, ami újabb kérdéseket vetett fel benne.


 

#tartarosz 37. részlet
Különleges látásával, ha arra összpontosított, akkor Thánáthosz képes volt arra is, hogy lássa a lények energiáját. Ez, emberek és néhány egyéb lény esetén a szivárvány minden színét jelentette. A király esetében tisztán kivehette lentről felfelé a pirostól, a narancs- majd a citromsárgán és a zöldön, majd a kéken át a liláig és fehérig a különféle színek árnyalatait. Büszke volt rá, arra, hogy az ő tanítványa azon kevesek közé tartozik, akik szellemileg és jellemileg ily magas szintre jutottak már, hogy ennyire tökéletesen tisztává vált az energetikája.


Ásté esetén azonban nem érzett mást, csak aggodalmat és félelmet. Nem is szívesen nézett felé, amikor erre a látásmódra váltott. A hercegnő üde jelensége, virágmintás, fodros ruhája és arca körül ugyanis fekete füstként gomolygott az energia. Nem értette és ez baljós érzéseket keltett a szívében, márcsak azért is, mert jól tudta ki ő. Személyében ő maga teremtette újjá a pilinkét, a lényt, akit annakidején utoljára alkotott meg az édenbe, akit nem lehetett leállítani, megfékezni és rombolt mindent maga körül földön és égen. A lényt, akinek testében egykori gyermeke lelkét helyezte el, új életet adva neki. Pilinkeként hófehéren ragyogott. Nem értette, mi okozhatja ezúttal a koromszín energetikai mezejét. Először azt hitte, rossz lesz és gonosz, de a hercegnő csak lázadó volt, élénk, büszke és kitartó, aki ha rosszat is tett, az valamiképp mindig a körülmények szerencsétlen összjátékának következménye volt. Úgy tűnt azonban, hogy a király tudja kezelni őt. Jónak vélte hát a tervét, miszerint el kellett érnie azt, hogy a palotában, ‘Ádisz gyermekeként nőjön fel. Igaz, ehhez bonyolult tervet kellett kieszelnie, amit egy nő miatt nem is sikerült úgy megvalósítania, ahogy akarta, de az eredmény végül így is az lett, amit szeretett volna. Végül a lány csak a palotába került.


Az Árny ezúttal nem töprengett rajta. Felé se tekintett. Az ő energiájából úgyse tudott volna semmit kiolvasni. Annál beszédesebb volt azonban Káté és Nüx körül a gomolygó tér. Már akkor feltűnt neki a hercegnőt körülvevő élénkvörössé vált burok, amikor az asztalhoz leült. Ez az árnyalat és intenzitás dühöt, gyűlöletet és kétségbeesést jelentett, de akkor azt még nem tudhatta, hogy ki ellen. Látta azonban rögtön, hogy valami nincs rendben, bár az arcára tekintve ebből semmi se látszott.


A mellette ülő Nüx körül az összes színt jól kivehette. Kiegyensúlyozottnak, de rendkívül piszkosnak, sárosnak tűnt. Ez alapján tudta jól már régóta, hogy az asszony lelkében valami nagyon nincs rendben, de mivel időnként, amikor a gyermekével játszott, vagy vele beszélgetett, akkor tisztábbá vált, így az Árny azt gondolta, van még számára remény. Ezért is egyezett bele abba, hogy feleségül vegye azért, hogy így a palotában maradhasson, a gyermeke közelében. Amikor azonban Ásté elkapta a király szája elől a poharat, az Árny felfigyelt egy különös változásra. Káté körül megjelent az ijedtség, a bűnbánat jele és a vörös szín alábbhagyott, miközben Nüx színei közt váratlanul mindent elöntött a vörös, mely ezúttal egyértelműen bosszúságot és nem szerelmet jelentett, hisz sötét volt, mit a vér és piszkos, mint a legsötétebb gondolatok.


Az Árny ebből azonnal tudta, hogy az asszony volt a felbujtó és ha ilyenre képes… akkor nem lehet neki több lehetőséget, megértést adni, mert túl veszélyes. Azonnal elhatározta hát, hogy az étkezés után félrehívja és a birodalmon kívülre teleportálva a szemébe mondja, hogy fel is út és le is. És persze tervben volt még egy erőteljes fenyegetés is, mely szerint ha még egyszer meglátja ő vagy valamelyik pribékje a határon belül, akkor gondolkodás és kérdés nélkül végezni fognak vele. Az Árny, ha fontos volt számára valaki, akkor nem ismert kíméletet. Persze végezhetett is volna vele és sose derül ki, hogy ő tette, de volt egy ígérete. Annakidején megegyezett az asszonnyal, hogy ha megszüli gyermekét, akkor beavatja az örök fiatalság titkába és támogatja abban, hogy örökké élhessen. És a nő belement az alkuba. Az Árny pedig tartotta magát a szavához és beavatta. Nüx tehát ismerte a titkot, bár egyelőre még nem használta ezt a tudást, mert túl feltűnő lett volna, ha nem öregszik. Az Árny tehát az egyezség miatt nem zárhatta le drasztikusabban a történetet. Egyelőre.


 

#tartarosz 38. részlet
– Nos? Lenne még kérdésed? – szólt a király gyanútlanul, miközben bele akart kortyolni a poharába.
– Persze. Az érdekel, hogy bírja felséged ennyi éve szex nélkül – mondta ki a lány váratlanul. A király kék szemei elkerekedtek, kezében hirtelen megállt a már megdöntött pohár. A vérvörösen csillogó gránátalmalé, mely már az ajkához ért, a lendülettől a nyakába borult. Az Árny alig tudta elfojtani nevetését, pedig ő sosem volt az a mulatós fajta. Ásté húzásai azonban, ha azokat nem az ő rovására tette, mindig szórakoztatták.
 
Minden tekintet a király felé fordult, aki közben visszanyerve lélekjelenlétét, a világ legtermészetesebb módján, nyugodt mozdulattal visszahelyezte a tálcára a poharát, letörölgette magát egy díszes szalvétával, majd ismét Ástéra emelte a pillantását és így szólt:
– Honnét veszed, hogy én nem…? – szándékos meglepettséggel tette fel a kérdést, hisz tudta jól a választ. Ásté már jó ideje tökéletesen hallotta a gondolatait. Előtte, ha akarta volna se lehetett már titka.
– Miért? Talán nem igaz? És még sose beszélt nekünk erről a témáról.
– Nézd, én értékelem a kíváncsiságod és tudom, már rég ideje lenne beszélni erről, hisz majdnem felnőttetek, lassan esélyes, hogy jön a szerelem és az, hogy párt választotok, de nem gondolnám, hogy a hely vagy az idő alkalmas lenne hálószobai dolgok megvitatására. Főleg nem az enyémekre. Ez utóbbiak ugyanis nem tartoznak rátok, ahogy másokra se. De ha már így rákérdeztél, megvallom, hogy a felvilágosításra nem én vagyok a megfelelő személy és ezt nem azért mondom, mert férfi vagyok, hanem mert e témáról egyáltalán nincsenek gyakorlati ismereteim. Sokáig szerzetesként éltem és bár király lettem, azóta is betartom a fogadalmaim, így az önmegtartóztatást is, ami egyébként, kérdésedre felelve, nem esik nehezemre. Erről azonban nem szeretek beszélni, mert a többség számára ez érthetetlen és hihetetlen… bár úgy vélem, ha én megértek ennyiféle lényt és szokást a birodalmamban, akkor én is megérdemlem, hogy elfogadjátok azt, hogy én másként élek, más szükségleteim vannak.    
– És a szükségletei közé tartozik, hogy mindig tart pár nőt megláncolva a várbörtönben? – nevetett Ásté, mintha viccnek szánná, de remélte, hogy az uralkodó komolyan veszi és válaszol.
– Miért tennék ilyet? – döbbent meg a király, de közben azonnal megértette, hogy nem véletlen a kérdés. Régóta tudott a hercegnő képességéről. A gondolatolvasásról. Pontosan tudta tehát, hogy az ő elméje, szíve és lelke nyitott könyv Ásté számára, tehát benne sose merülne fel ilyen aljas rágalom. Nem volt túl nehéz kitalálnia, hogy van valaki az asztalnál, aki számára akarja kimondatni vele a válaszokat. Valaki megvádolta őt? Ennyire aljas rágalommal? De ki lehetett az? Mindegy is. Tette félre a gondolatot. Tudta, hogy akkor és ott nincs idő hosszan elemezni a helyzetet, hanem ahogy ő is el szokta várni, bíznia kell Ástéban és őszintén felelnie a legabszurdabb kérdéseire is. Miközben mindez átfutott elméjén, már hallotta is a hercegnő válaszát.
– Ki tudja… mondjuk arra az esetre, ha nem tudna uralkodni magán… akkor így senki nem tudná meg, ha megteszi.
– Te most vádolsz valamivel? – vonta össze szemöldökét.
– Nem. Csak érdeklődöm.
– Gondolod, hogy én, aki egy egész birodalmon képes vagyok uralkodni, magamon nem tudnék?
– Csak érdekelne, hogy akkor miért jár oly gyakran az alagsorban, ahová csak háborús időkben vonul le a nép.
– Ti is, ahogy bárki más is, szabadon megnézhetitek a vár alatt húzódó helyiségek mindegyikét. Sehol senkit nem tartok rabságban. Tudhatnád már jól, hogy ellenzem a szabadság megvonását. Törvényeink értelmében még ellenségeinket se zárjuk be tovább, mint ami feltétlenül szükséges az adott helyzetben. Nem tartunk és sose tartottunk rabokat. Akkor gondolod, hogy én majd megszegem a saját magam által hozott törvényemet, azt, amiért annyit küzdöttem, az itteni lények akaratával és szokásaival is szembeszállva? Annyira ellenemre van az ilyesmi, hogy annakidején, amikor ez az egész elkezdődött és hálájuk jeléül három napra megtettek királynak, már akkor eszembe jutottak a rabok és szembemenve az őslakók akaratával kiadtam nekik a parancsot, hogy minden törzs szabadítsa fel a foglyait. Ezzel kockáztattam az életem, azt hogy emiatt rám támadnak. És akkor gondolod, hogy pont én tennék ilyet, ráadásul nőkkel? Az alagsorba egyébként azért járok, mert ott van az a vájatrendszer is, ami először épült ki, saját két kezemmel én magam is részt vettem a munkálatokban. És ott található az a helyiség, ahol igen sok időt töltöttem, miután e világra megérkeztem. Akkoriban még egy senki voltam, aki ráadásul élet-halál közt lebegett. Az volt a kezdet. Időnként lejárok oda elmélkedni, hogy ne feledjem ki vagyok valójában.
– Mert? Ki ön? – lepődött meg a lány, mert hirtelen maga se tudta, hogy ebből mit akar kihozni a király.
– Egy ember vagyok. Egyszerű, halandó ember, aki nagyot mert álmodni. Egy ember, aki egykoron fogadalmak sorát tette egy kolostorban. Felvállaltam, hogy fokozott igyekezettel törekszem a megismerésre a szellemi úton. Nem kötődhetek vágyakkal, tárgyakkal a világhoz. Nem ragaszkodhatok semmihez. Szegénység, tisztaság, engedelmesség. Ez a három alapelv. Egyszerűség, böjt, borotvált fej. Mert a külcsín nem számíthat. Így éltem sok-sok éven át. Aztán jött ez a fordulat. Ezért vonulok vissza időnként. Igénylem a csendet, a magányt, az egyszerűséget. Tudod, sose hittem volna, hogy valaha király leszek. Ezzel minden megváltozott köröttem. De hisz láthatod. Csillogás, fényűzés, a hajamat is hagytam megnőni és nők százai vonzódnak körém rajongva, ami bárki számára komoly kísértést jelentene. Nem mondom, hogy nem tetszik mindez és nem legyezi a hiúságomat, de semmi több. Én nem kényszerből lettem szerzetes hanem saját, belső indíttatásból, egy távoli, reménybeli cél érdekében. Engem csak a tudás érdekel, önmagam fejlesztése. Tudod, először nem is akartam elfogadni a koronát, de aztán rájöttem, hogy ezzel is szolgálhatok. De hisz hallottátok tőlem már nem egyszer, hogy én vagyok az utolsó a birodalomban. Ismeritek a parancsaimat, láttátok nem egy esetben, hogy ezt komolyan így is gondolom.
– De nem nehéz így élni? Sose csábult még el?
– Dehogynem… hisz látod… – intett az étkező csodás berendezése, arannyal gazdagon borított mintás falai és szobrai, ékköves berakásai felé – Mindez nem a nép miatt néz ki úgy, ahogy. Jól tudjátok, hogy errefelé a gyémánt, rubin és egyéb drágakövek kavicsokként hevernek a porban. Értékük nincs. Az én szememet azonban kápráztatja a látvány és ahonnét jöttem, ott a gazdagságot szimbolizálja, ezért hoztam létre mindezt. Önmagam miatt. De úgy tudom, – mosolyodott el – a népemnek sincs kifogása az ellen, hogy mindenkinek jutott egy lakosztály és bőségben, békében, gazdagságban élhetnek. Ezenkívül a hajam se vágatnám már szívesen kopaszra. Minden mást azonban betartok. Látjátok mit és mennyit eszem és … időnként, amikor visszavonulok az alagsorba hosszabb időre, akkor böjtölök is.
– És a nők?
– Elhatározásom régi és végleges. Még sose inogtam meg senkiért. Én ilyen tekintetben is szerzetes maradok már. Beszélj azzal a százkilenc asszonnyal, akik kíséretem, háremem közvetlen tagjai, akik egykoron annak a törzsnek a tagjai voltak, akik megmentették az életem! Ők el tudják mesélni, hogy miként versengtek értem és hogy kényszerítettek a párbajra az akkori vezérükkel és milyen erőteljesen igyekeztek rávenni arra, hogy válasszak közülük, de végül megértették, hogy így kell elfogadniuk és jelenleg is csak a látszat miatt gyűlnek körém.
– Még én is megértettem – szólt közbe Cynidor (Szünidor) – Pedig még ma is… szóval bármit megtennék, meg is halnék érte, ha kell, de ő ilyen makacs. El kellett fogadnom. Szerencsére sok jó tulajdonsága van, amivel ezt a… ki tudja mekkora hibáját ellensúlyozza – tette hozzá játékos gúnnyal elmosolyodva.
– Nos, mit is mondhatnék erre? – felelte elégedetlennek tűnő hangon a király, kissé elhúzva a száját – Mindenesetre, köszönöm, ha ezt bóknak szántad. A sor elején egyébként Cynidor áll. Ha meg is szegném a fogadalmam, azt vele tenném, de ha már ennyi ideig bírtam…
 
Itt megállt, mert közben eszébe jutott, hogy talán jó ötlet lenne sorra venni az asztalnál ülő valamennyi hölgyet, hogy lássa reakcióikat.
– Akkor egy nővel se? Soha még? És Phoné, hisz ő a felesége? – kérdezte Ásté, megelőzve őt. Persze jól tudta már a választ.
– Nézd, szerintem eleget beszéltem már erről a témáról. Az asztalnál ülők többsége már jól tudja ezeket rólam, de végig is kérdezheted majd őket egyesével. Phoné is csak egy vádat hozhat fel ellenem, azt, hogy elraboltam. Mentségemre legyen mondva, hirtelen kellett cselekednem. Akkoriban találtunk titeket a folyón, aztán érkeztek a hírek a határmenti erőteljes támadásról. Mire észbe kaptunk, már le is rohanták a birodalmam. Holtak szellemei voltak, nagyon is valós és éles fegyverekkel. Nem tűnt úgy, hogy könnyen legyőzhetjük őket. Azonnal kellett valaki mellétek, aki kevésbé barbár, hisz szinte újszülöttek voltatok még. Elhoztam hát az első nőt, akit a napfényes világban találtam. De utána őt is visszaengedtem. Az édesanyja is a megmondhatója ennek. Phoné azonban… de ezt majd ő elmondja, ha akarja. Jelentősége már nincs annak, ami történt. A lényeg, hogy ő se fogoly és királynőhöz méltó életet él itt.
– Nincs miért titkolni tovább – hangzott a csilingelő hang az asztal túlsó végéről. Phoné volt az. – Már rég meg kellett volna vallanom a lányoknak az igazat, a bűnömet. Úgy történt, hogy halálosan beleszerettem akkoriban a királyba. De ahogy tapasztaltam ezzel nem voltam egyedül – azzal egy jelentőségteljes pillantást tett Nüx felé, elmosolyodva, majd ismét elkomolyodott és így folytatta – azóta is szégyellem, amit akkor tettem. Csellel rávettem a királyt, hogy feleségül vegyen.
– Csellel? Hogy lehet ilyesmit csellel véghezvinni?  
– Amikor a palota kezdett összedőlni az ellenséges támadások közepette, megmentettelek titeket. Akkor a király azt találta mondani örömében, hogy kérhetek bármit, teljesíti. Én pedig… ezt kértem – szép arcát e szavakra elöntötte a pír és a mintás abroszra vetette pillantását, miközben így folytatta – és a király, aki számára rendkívül fontos az adott szó betartása, teljesítette e kérésem. Lakosztályt is kaptam. Semmilyen panaszra okom nem lehet. Közeledni azonban sose közeledett hozzám. Sőt! Már a legelején leültünk és átbeszéltük az egészet. Eleinte nem akartam elfogadni, küzdöttem, de már beletörődtem, elfogadtam, hogy ő ilyen és már annak is örülni tudok, hogy a közelében lehetek.
– Nos – szólt ekkor a király – erről beszéltem. Végül mindenki megértette a döntésemet és így létrejött a béke és a nyugalom. Még Nüx is elfogadta, hogy én ilyen vagyok. Pedig ő aztán igen szenvedélyes hévvel kezdte, ami ugyancsak imponáló volt – mosolygott kissé zavartan – …sokáig úgy tűnt, erre nem lesz megoldás… már arra is gondoltam, kopaszra borotválom a fejem, hogy ő is megértsen… vagy kiábránduljon… bár… sajnáltam volna, mert kedvelem a szőke hajam… de aztán szerencsére rátalált a viszonzott szerelemre az Árny oldalán és lecsillapodtak a kedélyek. Szóval férfinak nem igazán nevezhetném magam, de talán királynak még megfelelek – mosolyodott el ismét, feltekintve átható, irreálisan kék szemeivel, melyektől elalélt bármely női szív. Aztán még hozzátette könnyedén tekintve körbe a jelenlévőkön, mintha jelentősége nem lenne: – Bár, attól tartok, mégha a hajam le is vágatnám, a szemeimet is ki kéne szúrnom, mert… minden beképzeltség nélkül mondhatom, egy hölgy se bír ezek miatt ellenállni nekem. Áldás ez vagy átok, de így aligha lehetne valaha arra szükségem, hogy bármely nőt fogságban tartsam, így kényszerítve bármire. Sokkal inkább van nekem félnivalóm a hölgyektől – nevetett fel zavartan Nüx felé vetve egy jelentőségteljes pillantást, emlékezve a múltra. Azt ekkor még nem sejtette, hogy ez az asszony akarta megmérgezni az imént. Nüx azt se tudta hová nézzen. Érezte, most omlik végleg össze minden reménye.
 
Káté hallgatta válaszait és ekkor értette meg mekkorát hibázott. Rettenetesen elszégyellte magát amiatt, amit tett.
– Megkaphatnám a szőlőlevet? – szólt oda váratlanul Ásténak, de az meghallotta gondolatát, azt, hogy kétségbeesésében képes lenne meginni azt.
– Hozok másikat – kelt fel hirtelen az asztaltól Ásté, kezében a pohárral – Ebbe beleesett valami kis szárnyas lény – azzal könnyed mozdulattal kiborította a nyitott ablakon a tartalmát és ezzel részéről le is zárta a történet egyik részét. Tudta, Káté már rendben lesz, amint lecsillapodik. Hisz nem derült ki mit tett és biztos lehet abban, hogy már nem is fog. Hacsak Nüx nem lesz oly aljas, hogy megvádolja. Az asszony azonban csak hallgatott. Nem sejtette még, hogy a jelenlévők közt egyre többen tudják vagy legalábbis sejtik, sötét, aljas titkát.
 
Ásté tudta, hogy a húgával már nem lesz gond. Hallotta a gondolatait. Már megértette az igazságot. Dühe, gyűlölete helyét felváltotta a mélységes bűntudat. Mindig is hirtelen természet volt és most rettenetesen szégyellte magát emiatt. Ásté azonban tudta, hamarosan rendben lesz. Hiszen a király végülis még mindig életben volt. Mintha semmi se történt volna.
 
Már csak egy dolgot kellett megoldani. Valamiképpen Nüx-öt el kellett távolítani, mielőtt még újabb merényletet kísérel meg. Amikor azonban Ásté térült-fordult a pohárral, majd sietve visszafelé igyekezett, a folyosón megpillantotta az Árnyat. Nüx ott volt vele.
– Hová megyünk? – kérdezte éppen az asszony, követve őt.
– Többé nincs olyan, hogy mi – felelte váratlanul a kérdezett, majd visszafordult, megfogta a nő karját és mindketten eltűntek Ásté tekintete elől. A hercegnő várt még. Kis idő múlva az Árny ismét megjelent és nyugodt léptekkel visszatért az étkezőbe. Így tűnt el Nüx a palotából, sőt az egész birodalomból, az életükből. Az Árny később csak annyit mondott, megromlott a kapcsolatuk, de erről beszélni többet nem akart. Ezzel megoldódott a probléma, mégpedig úgy, hogy a királynak fogalma se volt arról, hogy mi történt.
 
Az uralkodó később se kérdezett rá Ásténál. Egyrészt mert bízott benne, másrészt pedig, mert ő maga mondta neki korábban, hogy nem akar tudni mások gondolatairól, mert az az elvei szerint nem lett volna etikus. Ráadásul azt gondolta, tudja is, hogy mi történt. Miután látta, hogy Ásté elvette a poharát, majd kiborította, nem volt nehéz kitalálnia, hogy abban bizony méreg volt. Amikor pedig az Árny távozott a feleségével, aki nem tért vissza vele, már nem volt nehéz arra se rájönnie, hogy Nüx ellene fordult és meg akarta ölni. Nem maradt kérdése, így lezártnak tekintette az esetet elégedetten nyugtázva, hogy legközelebbi bizalmasai elintézik a problémákat az ő segítsége nélkül is. Egy dolgot azonban nem sejtett. Soha, legvadabb álmában se feltételezte volna, hogy Káté bizalma így meginog benne és ily gyalázatos, aljas módon fordul ellene. Feltételek nélkül bízott benne, ahogy mindkét lányában. Ezért is nem vette észre a jeleket. Soha nem gondolta volna, hogy bármelyikőjüket gyanakvással kéne figyelnie.


 

#tartarosz 39. részlet
Káté hercegnő akkor és ott csak hallgatott. Csendesen ült az asztalnál. Nem tett és nem mondott semmit. Most azonban, hogy gondolatban újra átélte bűne súlyát, kitörtek belőle a szavak. Hirtelen pattant fel, majd térdre omlott a király mellett.
– Sajnálom! – kiáltotta – Annyira sajnálom, hogy mérget tettem a poharába! Én… annyira dühös voltam önre… de nincs mentségem… erre nem is lehet… a halálát akartam… és majdnem megitta… nem rajtam múlt… egek! Milyen szörnyű és aljas vagyok?! És felvállalni se mertem. Gyáva, nyomorult gyilkos vagyok. Nem érdemlek kegyemet!


Desider meglepetten állt a leány mellett a Tartarosz fekete földjén és hallgatta e döbbenetes szavakat. Hogy mit történt? Mit tett a lánya? Meg akarta ölni őt? Ránézett, fekete szemeibe, melyek még mindig üvegesen csillogtak. Tudta, gondolatban még nincs jelen. Hallucinációk gyötörték. De vajon ezeket csak képzelte vagy emlékezett és mindez tényleg megtörtént? De nem! Ilyet nem tehetett a lánya! Hisz még soha senki nem fordult ellene ily aljasan, persze Nüx-öt leszámítva, de az egy igazán őrült nő volt. Szerelemből lett gyűlöletből tette. De Káté? Mi oka lett volna ilyesmire? Hisz mindent megkapott tőle.


Akkor és ott biztos volt abban, hogy ez az egész csak a hely, a Tartarosz játéka lehet. Sietve döntött tehát:
– Kérlek, állj fel! Én nem haragszom! – suttogta – Tudom mit tettél, de nem gond. Megértelek. Csak kelj fel, nna… – azzal felsegítette a leányt – tudod, hogy a birodalmamban senki se térdepelhet! Ezt pedig felejtsük el! Megbocsájtok!


A leány szemei e pillanatokban tisztultak ki és reá tekintett.
– De szörnyű dolog az, amit tettem. Nem bocsájthatja meg nekem! Főleg nem ily egyszerűen… – Desider érezte, amint ekkor átfutott rajta egy ijesztő gondolat. Lehetséges, hogy a leány már teljesen magához tért és úgy mondja ezt? Talán igaz? Tényleg megtette? Meg akarta őt ölni? De nem. Lehetetlen, hogy ő ebből semmit se vett volna észre.
– Pedig megbocsájtottam – felelte gépiesen – Valóban nem gond! Most azonban indulnunk kéne, mert a Tartaroszban vagyunk és fogy az időnk. A lány ekkor tekintett körbe és teljesen kitisztult az elméje.
– Elmondtam? – fordult hirtelen vissza. – Egek! Elmondtam, hogy mit tettem?


Desider e szavakra úgy érezte, megfordul körötte a világ. Tehát igaz! Minden szó igaz volt! Hányinger környékezte. Sietve fordult el, hogy Káté ne láthassa az arcán végiggördülő könnycseppeket. Miért? Hisz megtettem érte mindent! Igyekeztem jó apa ként felnevelni, és ő példás gyermek volt. Bízhattam benne, bármi történt. És akkor… ily aljas módon ellenem fordul? De mikor történt? És hogyhogy nem ittam meg a mérget és nem haltam bele? Meggondolta volna magát közben vagy csak a véletlenen múlt? De mindegy is. Most összpontosítanunk kell a feladatra! A többieken is segítenünk kell még! De… miért nekem kell mindig erősnek lennem? Gondolta, de közben csak ennyit mondott ki:
– Most segítenünk kell mielőbb a többieken is, hogy magukhoz térjenek. Tehát a bűntudat a kulcs… – majd suttogóra véve hangját hozzátette még – mindenkinek van valami titkos vétke… de kié, mi lehet? – sietve törölte le arcát a kezével, majd körbetekintett a jelenlévőkön. Phosphorra nézve azonnal eszébe jutott, hogy őt miért gyötörheti a bűntudat. Sietve fordult Kátéhoz:
– Ha azt akarod, hogy egyáltalán ne haragudjak rád a történtek miatt, akkor meg kell tenned valamit.
– Bármit – suttogta a leány.
– Beszélj Szetihez és mondd neki, hogy megbocsájtasz! Ne kérdezz tőle semmit és igyekezz rövidre fogni!
– Tett ellenem valamit? Akkora vétke van ellenem, mint nekem ön ellen? És… ön tud róla? – lepődött meg a lány.
– Inkább csak sejtek valamit. De a lényeg, hogy bármi hangzik is el, ne törődj vele és tarts ki amellett, hogy megbocsájtasz, mégha nem is így érzel!
– Akkor ön se bocsájtott meg nekem? – suttogta félve a leány.
– Ez más… – próbált kitérni a kérdés elől a király – Te köztudottan hirtelen haragú vagy. Ezért mondtam. Egyébként pedig válts vissza tegezésre. Most Desider vagyok, ezt ne feledd! És most se a hely, se az idő nem alkalmas a lelkizésre. Indulnunk kéne már, úgyhogy tedd kérlek, amit mondtam! – a leány erre csak bólintott, majd Phosphorhoz suhant és letérdepelt mellé.


 

#tartarosz 40. részlet
Phosphor a baldachinos ágyon feküdt éppen és az antik mintákat bámulta, miközben arra gondolt, hogy nem kellett volna így beszélnie a lánnyal. Miért is nem mondta el neki az igazat? Azt, hogy ő már Ásté is. Átkozott Thánáthosz! Hogy tehette ezt vele? Egy lelket két testbe… kettétörni… Aztán arra gondolt, vajon mikor lett ilyen gyáva. Pedig ami történt, nem az ő bűne. Elmondhatta volna. Legalább a húgának. De ő nem tette. Ehelyett összevissza sértegette, hogy megszabaduljon tőle. Ezeken töprengett, miközben erősen gyötörte a bűntudat. Ekkor hallotta meg Káté hangját. Sietve fordult felé és meglátta őt. Nem értette, miként jöhetett be a zárt ajtón. Sejtelme se volt arról, hogy mindez csupán képzeletének játéka:
– Én megbocsájtok! Hallod? – suttogta a lány.
– Nincs mit megbocsájtanod! – förmedt rá főhősünk – És különben is, hogy jöttél be?… Azt mondtam, senki ne zavarjon!
– Akkor ki, vagy mi miatt van bűntudatod, ha nem miattam?
– Nem akarok erről beszélni. Veled meg főleg nem! – jelentette ki Phosphor, és elfordította a fejét. Káté azonban nem hagyta magát. Megérintette az állát és maga felé fordította.
– Tudom, hogy miről van szó… beszéltem a királlyal és…
– Elmondta?
– Igen, de a lényeg, hogy ez nem gond. Én akkor is… így is szeretlek. Elmondhattad volna nyugodtan nekem. Én megértelek.
– Valóban? – kérdezte gyanakodva főhősünk, de közben lassan lekúszott a szívéről a bűntudat árnya.
– Valóban – felelte határozottan Káté – De most szedd össze magad és kelj fel! Mennünk kell!
– Hová? – lepődött meg Phosphor és feltápászkodott. Smaragdzöld szemeiben még mindig az illúzió fényei csillogtak, de már látta a leányt.
– Nézz körbe! – utasította Káté hercegnő – A Tartaroszban vagyunk. Látod?
Phosphor szemei ekkor realizálták valódi környezetét, a poros, kietlen, sziklás vidéket és a körötte lévőket.
– Fantasztikus! – jelentette be, miközben elhúzta a száját. – Tehát a jóslat eme része is valóra vált. Magadra hagytunk mind! – fordult Desider felé.
– Igen. És ez tudod mit jelent? Hogy el kell mondanod, ami még hátravan belőle, hogy számíthassunk rá. De van jó hírem is. Közben kaptunk erősítést. Pilinke társaid, valamint Zephír és Floránusz is utánunk jöttek.
– És hol vannak most? – nézett körbe Phosphor, őket keresve.
– Ketten összeestek. A többiek meg elmentek körbenézni, ahányan voltak, annyifelé, hogy mielőbb megtaláljuk a titánok nyomát. Magukhoz kéne téríteni még őket is… – intett a földön heverők felé – hogy folytathassuk az utunkat.

– Előbb gyorsan, fel a szárnyalóra! – kiáltotta Phosphor, akinek eszébe jutott, miként folytatódott a jóslat. Szavával azonban megkésett. Hirtelen megremegett a föld és megindultak a tektonikus lemezek a lábaik alatt, a szárnyaló pedig, mielőtt hozzá elérhettek volna, már a magasba is reppent. Phosphor futtában sietve ragadta fel a talaj porából az elalélt Dzíoszt, miközben Desider és Káté az Árnyat felnyalábolva a sziklás részek felé vették az irányt. Még időben értek oda. Amikor visszatekintettek, látták, amint a talaj alápereg a síkságon, tölcsérszerűen, mintha egy víznyelő lett volna ott. Hatalmas kráter keletkezett, mely már kezdett is bezárulni. Döbbenten nézték. Tudták, sietniük kell. Négy társuk még magatehetetlenül feküdt, mielőbb magukhoz kellett volna téríteni őket. Közben pedig… Phosphor a jóslatra gondolt. “A mélység leránt. Arra az út, a halálon át.”


 

#tartarosz 41. részlet
Phosphor sietve igyekezett átgondolni, hogy mit lenne érdemes tennie. Még alig tért magához a saját, kínzó emlékeiből. Káté felé pillantott. Vajon tényleg tudja? És megbocsájtott? Ádisz elmondta neki? Hogy tehette ezt? Mindegy! Intette le magát. Erre akkor és ott nem volt alkalmas a pillanat. Tudta, összpontosítania kell. Az idő mindenesetre rendkívül gyorsan fogyott.
– A bűntudat a kulcs – kiáltotta Desider, hogy túlharsogja a föld morajlását. Közben intett a szárnyalónak. Az, bizonytalanul, de bízva benne, leszállt mellettük. – Nem csodálnám, ha miattad lenne bűntudata! Tudom, hogy nehéz… és nem is szabadna ilyet kérni tőled, de mondd neki, hogy megbocsájtasz!
Phosphor elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a gondolat, de azért sietve térdepelt le az Árny mellé. Annak arcát már nem fedte az átokvarázs, melyet addig tudatával tartott fent. Csuklyája a porba omlott. Főhősünk jól látta Thánáthosz arcvonásait, de ez nem lepte meg. Azzal, hogy ki ő valójában, már akkor szembesült, amikor Ástéként véletlenül fül és szemtanúja lett annak, hogy az Árny bevallotta mit tett, hogy megölte őt, megölte Phosphort… és a király nem bírta türtőztetni magát, nekiment és akkor… akkor követelte, hogy fedje fel magát.
– Náthosz! – kiáltotta – Phosphor vagyok. Nézz rám! Hallasz? Náthosz! – kiabálta – Tudok mindenről, amit ellenem tettél. Mindenre emlékszem – az Árny ekkor mozdult meg és felé fordult.
– Erről nem tudhatsz… – suttogta – Erre nem emlékezhetsz. Túl kicsi voltál még… és én… én egy átkozott gyilkos vagyok… sosem bocsájthatom meg magamnak. Te sem bocsájthatod meg!
Phosphor nem hallotta őt a hangzavar közepette, de nem is érdekelte, rendületlenül folytatta tovább:
– Már régóta tudok mindenről! Mindenre emlékszem! Ha megbocsájtást akarsz, kapd össze magad, ugorj talpra és gyerünk, különben itt szúrlak szíven, mindazért, amit ellenem tettél, de úgy, hogy lassan szenvedj ki! Megbántad, amit tettél ellenem? Hallod? Náthosz! Megbántál bármit is? Akkor itt az idő, hogy jóvá tedd! Nézz körül! Ez a Tartarosz! Szükségünk van rád! Hallod, Náthosz?! Gyere, és ments meg! – kiáltotta még, majd Desiderhez fordult – Nem várhatunk tovább! Káté majd összeszedi őket. Mennünk kell!
– Hová? – kérdezte a hercegnő – Megőrültél? Belehaltok.
– Mondd el a többieknek, mi történt! – kiáltotta még Phosphor és már meg is ragadta Desider karját és vonta magával – Siessünk, mert lemaradunk!
Pár pillanat még és már csúsztak is lefelé a szürkén kavargó porral teli verem csúszdaszerű oldalfalán, miközben egyik kezükkel egymást fogták, a másikkal pedig takarták az arcaikat. Nyakukba omlott a föld, miközben zárult be felettük az átjáró. Nem tudhatták mi vár rájuk odalent. Csak a jóslatban bízhattak. A jóslatban, melyről Desider még nem sokat tudott.


 

tartarosz 42 részlet
Az Árny, akit sokan Thánáthosznak hívtak, amikor meglátta, hogy Phosphor a Tártárosz szürke porába zuhan, megrémült. Nem akarta elveszíteni a fiát. Annak ellenére, hogy gyakran úgy tűnt, ő sose akarta a halálát. Erről eszébe jutott az a réges-régi, sose feledett emlék… a bűne, aminél rettenetesebb nincs, amit megbocsájtani nem lehet. Legszívesebben meghalt volna. Elöntötte az érzés. A mérhetetlen bűntudat érzése. Ledermesztette, ahogy tekintete előtt felrémlett a kép, amint szerelme könnyed léptekkel, boldogan szárnyal a réten egy kicsiny gyermek körül, az ő gyermeke, büszkesége körül, aki bár újra és újra elhuppan a színes virágok tengerében, mégis mindig ismét talpra áll és igyekszik tovább. Egyszerűen idilli volt ez a kép. Aztán a leány nevetve szólította, hívta őt, de ő csak mosolyogva utasította el ismét. Jobb szerette szemlélni őket. Amióta meglépett a fények tudásának több, mint a felével és ráadásként még a vezérük leányával, nem tudott nyugodni. Folyton attól félt, attól rettegett, hogy egy nap utolérik. Hiába nyugtatta a leány. Hiába ölelte körül őt végtelen szeretetével. Ávhriol, mert ez volt az eredeti neve, képzeletében baljós fellegeket látott és kezdetben minden idejét azzal töltötte, hogy az ellopott tudást tanulmányozza és ezáltal magát fejlessze. Ahogy azonban telt-múlt az idő és nem történt semmi rossz, kezdte hinni, hogy a leánynak igaza lehet. Mégis… jobb szerette inkább figyelni őket. Félt attól, hogy ha átadná magát a boldog pillanatoknak, akkor igen váratlanul valami rossz érné őket. Figyelt hát és vigyázott rájuk. Őrizte őket.
Azokban a pillanatokban, a felhőtlen boldogság pillanataiban Ávhriol már-már meg is feledkezett a múltról, de aztán egyszer csak váratlanul, szinte a semmiből megjelentek a fények. Nem, nem az űrhajójuk az égen, hanem ők maguk teljes testi mivoltukban. Pedig Ávhriol első és legfontosabb lépése a védelmi rendszer kiépítése volt. A jelzőrendszernek azonnal be kellett volna indulnia, amikor landoltak. Így azonban esélyük se volt a menekülésre. Ávhriol úgy érezte, bénító rettenet fut végig egész testén. Lelki szemei előtt pedig szinte már látta, hogy egyetlen szemvillanásnyi idő alatt fog elveszíteni mindent. Teljesen magával ragadta ez az emlék. Már el is feledte, hogy valójában a Tártárosz földjén áll, dermedten. Szemei előtt már nem látott mást, csak azt a rettenetes emléket.


 

tartarosz 43. részlet
Ávhriolnak arra se maradt ideje, hogy eléjük álljon, hogy szerelmét és gyermekét védelmezze. De mégha a közvetlen közelében bukkantak volna fel, akkor is késve mozdult volna. Túl váratlanul érte a fények megjelenése. És túlságosan eltompította már érzékeit a boldogsággal negédes jólét. Mielőtt tehát még bármit tehetett volna… akárcsak egy szót szólhatott volna, a fények vezére már ott állt a gyermek mellett. Könnyű volt neki, hisz képes volt arra, hogy teleportálja magát. Aztán már meg is ragadta a gyermeket és felemelte a földről.
Ávhriol legnagyobb meglepetésére azonban a fények vezére, a leány apja megdöbbentően kedves volt. Valóban ennyire örült volna az unokájának? Ávhriol szürke szemei hitetlenkedve nyíltak tágra, miközben figyelte a jelenetet. Nem ilyennek ismerte. Azt gondolta azonnal lesújt majd mindhármójukra és porrá teszi dühében velük együtt az egész világot. Meglepetésére azonban egyáltalán nem ez történt. Gyanakvóan figyelte miként ölelik át egymást. A vezér azt mondta, átgondolta a dolgot és megbocsájt nekik, ha visszatérnek. Leánya igen örült ennek. Csak Ávhriol sejtette, hogy egyetlen szava se őszinte. Csak az ő szívében növekedett egyre a félelem. De mit tehetett volna? A szerelme hitt az apjának.
Ávriol sejtette, hogy a vezér kegyetlen bosszúra készül, de erre még tőle se számított. Később ugyanis arrébb hívta Ávhriolt míg a többiek, bár nem szándékosan, ám elterelték a leány figyelmét. Aztán döbbenetesen dermesztő dolgot suttogott, úgy hogy azt rajtuk kívül más ne hallhassa.


 

tartarosz 44. részlet

– Ne gondold, hogy megbocsájtottam, amit a lányom ellen tettél – kezdte a fények vezére. Egy ősöreg lélek volt, örökké fiatal testben. Nem változott semmit, amióta utoljára látta. Fényét kissé leengedte, azaz visszafogta, visszatartotta a testében így bőrét, arcát csak vékonyan vette körbe a hófehér erő, mely folyamatosan áramlott, fenntartva sejtjei energiáját, biztosítva gyors megújulási, felfrissülési képességét és egyben pajzsot is jelentett a számára az esetleges támadások ellen és nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. Ennek következtében senki se láthatta, nem sejthették rettenetes gondolatait, amire készült. Szeme zölden fénylett, ahogy Ávhriolra tekintett, hidegen, könyörtelenül, miközben arca megtévesztőn mosolygott. Félhosszú haja aranyló barnán keretezte arcát. A cseppnyi gyermek jól láthatóan hasonlított reá, de még ez se lágyította meg a szívét, miközben így folytatta:
– Azért jöttem, hogy bosszút álljak rajtad.
Ávhriol sejtette, hogy eljön ez a pillanat, de nem gondolta, hogy ilyen hamar. Elakadt a lélegzete. Nem akart még meghalni, de annak örült, hogy legalább láthatta még a fia első lépteit, hallhatta első szavát.
– Mikor és hol? – kérdezte.
– Na, na, ne siessünk még annyira előre! Egyelőre csak élvezd a látványt, amíg még megteheted. Közben én is kiélvezem a bosszúm. Akarsz esetleg még mondani valamit? Esetleg valami mentség?
– Én szeretem a lányát.
– Csak ennyit tudsz mondani? Szereted? Nna, persze! Elvetted a fényét, az életét, a halhatatlanságát.
– Az életét? Nézzen rá! Látta valaha ennél boldogabbnak?
– Boldogság? Mondd csak, mennyi ideig is él a te fajtád?
– Nem mindegy már? Nemsokára úgyis végez velem.
– Ó, nem, ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – ebben a pillanatban mondta ki a gyermek az első szavát, az ég első csillagára mutatva, amit nagy ováció követett és mind feléjük fordultak. A vezér visszamosolygott rájuk és kedvesen intett feléjük, miközben így folytatta:
– Tudtad jól, hogy a mi fajtánk,… ha nem tartjuk be a törvényeket és elillan a fényünk, nem élünk már soká! A lányom bármikor összeeshet és meghalhat. Vagy tán nem vetted észre, hogy gyengébb, fáradtabb lett az utóbbi időben? A legjobb esetben talán azt még megérheti, hogy felnő a fiatok. Mondd, megéri ez a pillanatnyi boldogságot? Elloptad az életét! És meg se bántad?
– Nem kényszerítettem. Ő is szeret engem. Hozzám hasonlóan ő is tudta jól, hogy amit teszünk, az bizonytalan jövőt hoz és az öröklét elvész. Beszéltünk róla, de így is akarta.
– Fantasztikus! Most jön mindjárt az a rész, hogy az egészet csak a lányom akarta. Még kiderül a végén, hogy letepert és te teljesen ártatlan vagy. Nem szégyelled te magad, mondd?


 

tartarosz 45. részlet
– Én csak azt mondom, hogy mindketten akartuk. Én is és a lánya is – felelte Ávhriol – És a szerelem egyáltalán nem bűn.
– Bár sose vetődtél volna a világunkba vagy ha már rád is találtunk, hagytunk volna ott holtan. De nem… mi ostobán megmentettünk. És mi volt a hála a jó cselekedetünkért? Hát ez. – intett a vezér a gyermek, az unokája felé, akinek bőre hozzá hasonlóan hófehéren izzott. A leánya viszont. Neki teljesen tovatűnt a fénye. – Ezt itt és most befejezzük.
– És mi a terve? A lánya majd visszatér önökkel?
– Természetesen.
– Nem hiszem, hogy megteszi. A gyilkosság bűn. Elveszti vele a fényét. Ér ennyit önnek a bosszú?
– Ó, nem! Emiatt nem aggódom. Gondolom neked is van késed vagy tőröd. De más módon is megoldhatod.
– És ha nem ölöm meg magam?
– Ó, nem! Nem rólad van szó! – azzal intett fejével a mező felé.
– A lányát? Ön megöletné velem a lányát, hogy bűntudatom legyen életem végéig? Ez az aljas terve? Ez a bosszú? Ettől boldogabb lenne?
– Ó, nem! Nem a lányomról beszélek. Nem ő itt a probléma – mosolygott tovább rendületlenül a fények vezére.


 

tartarosz 46. részlet
Ávhriol elméjén e szavakra átfutott a rettenetes gondolat.
– A gyermekem? – suttogta.
– Te elvetted az enyémet, én elveszem a tiédet – ilyen egyszerű a képlet – felelte a vezér, miközben még mindig mosolygott a többiek felé.
– De nem lenne elegendő annyi, hogy… magával is vihetné őket… hogy soha többé ne találjak rájuk… az is épp elég kín lenne nekem. És úgy nevelhetnék fel, hogy gyűlöljön engem.
– Nem, ennyi nekem nem elég.
– De nézzen rá! Mennyire hasonlít önre. Ha tetszik, ha nem, az ön vére.
– És hagyjam érte meghalni a lányom? Nem! Azt már nem! Meg kell halnia. Ha nincs, olyan, mintha semmi nem történt volna. Az ereje remélhetőleg visszaszáll a lányomra és talán újra a régi lehet.
– Remélhetőleg? Talán? Kockáztatná, hogy elveszti mindkettejüket?
– Ha ezzel olyan fájdalmat okozhatok neked, mint te nekem!
– Ilyen gyűlölettel el fogja veszíteni a fényét és mindent… a lányát… az unokáját… a boldogságát… az életét.
– Már az se érdekel. Elégtételt akarok! Tudtad jól a szabályainkat. Tudtad, hogy az életünk múlik ezeket. Senkihez nem lett volna szabad hozzáérned, nemhogy a lányomhoz, te nyomorult gaz! Ezt nem úszhatod meg! Békében és boldogságban éltünk, de halált és gyászt hozol ránk. Gyűlölettel töltötted meg a szívemet. Ha belehalok is bosszút fogok állni rajtad – közben még mindig mosolygott a többiek felé, hogy azok ne sejtsenek semmit.
– Nem érdekel! Én ezt akkor se teszem meg.
– Dehogynem! Különben… jön az én megoldásom. De az cseppet se kellemes. Sokféle lényt tudok teremteni, melyek különféle módokon hozzák el a véget – azzal kinyitotta tenyerét, melyben megjelent valami egész elképesztően ocsmány, aprócska jószág, melyet a földre ejtett. Az pedig már rohant is a virágos mező felé.
Ávhriol hirtelen lépett előre. Mozdulatát recsegés követte.
– Eltaposhatod – felelte erre közömbösen a vezér – Sőt! Velem is végezhetsz. De mindenre felkészültem. Ha meghalnék, az időzítő beindul és legalább százféle csapás zúdul a világra. Rátok. Választhatsz. Vagy a gyerek vagy mindhárman. Persze ez utóbbi esetben rád kerülne legvégül a sor. Ne aggódj, adnék bőven időt neked a kínra, mielőtt bevégzed! Dönts gyorsan, mert nincs sok időd! Amikor az utolsó Nap is eltűnik a horizont mögött, elindul a bosszúm, hacsak… Ja, igen! És még valami! Nem tűnhet véletlennek! A lányomnak tudnia kell, hogy te végeztél a gyermekkel. És ami még fontos, nem mondhatod el neki, semmilyen módon nem adhatod tudtára, hogy miért tetted, hogy miről beszéltünk mi itt és most. És amikor jelzek, mert már látszik a szemében a gyűlölet irányodban, akkor te távozol. Azonnal. És soha többé nem keresel minket, nem keresed a lányom. Megértetted?


 

tartarosz 47. részlet
Ávriol sejtette, hogy a vezér kegyetlen bosszúra készül, de erre még tőle se számított. Nem tudta mit tegyen. A vezér rideg, könyörtelen szavai folyamatosan a fejében visszhangoztak. Legvadabb rémálmában se gondolta volna, hogy ily rettenetes ultimátummal szorítja majd sarokba. Végezzen a saját gyermekével vagy különben ők fognak végezni nemcsak vele, de a leánnyal is… és persze erről nem beszélhet senkinek… adta ki parancsát a vezér… máskülönben a szerelmének vége… Visszakérdezett ugyan hitetlenkedve… nem gondolta ugyanis, nem tudta elhinni, hogy a vezér a saját lányával is végezne… de az ridegen felelte, hogy neki többé nincs lánya… azóta, hogy az, összeállt vele… és csak akkor fogadja vissza Celestét, akkor bocsájtja meg bűnét, ha Ávhriol meghozza számára az áldozatot… azzal ott is hagyta rémült gondolataival.
Ávhriol nem tudta mit tegyen, mit tehetne, de azt jól tudta, hogy tudása még nem elég nagy ahhoz, hogy túlélje, ha szembeszáll a fényekkel. Szerintetek mégis mit tehetett volna? Meg kellett volna kockáztatnia, hogy a fények vezére talán csak blöfföl? De mi van, ha mégse? Mi van akkor, ha valóban ily kegyetlen? És egyébként is rajta akart bosszút állni. És mi mással okozhatott volna annál nagyobb fájdalmat neki, minthogy elveszi tőle azt a két lényt, akit a világon mindennél jobban szeretett?
Ávhriol úgy hitte, hogy valójában nincs választása. Ráadásul az idő is sürgette, mert a vezér azt is megszabta neki és lassan az utolsó Nap felső széle is a láthatárhoz közeledett. Lassan, reményvesztetten tűnni kezdett minden fénysugár. Ávhriol tehát felvette a gyermeket. Senki se sejtett semmi rosszat, észre se vették, amikor félrevonult vele. A vezér feltétele volt, hogy látni akarta azt, hogy valóban megteszi, ezért a sziklák mögé vonult vele. Oda, ahová parancsolta, amire észrevétlenül ráláthatott. Mit tehetett volna mást? A leány apja szerint meg kellett semmisítenie a szégyenfoltot. Csakhogy ez a szégyenfolt oly ártatlanul nézett rá nagy, smaragdzöld tekintetével. Ávhriol a fények vezérére emelte pillantását remélve, hogy az mégse gondolja komolyan és leállítja. Ehelyett azonban csak ridegen bólintott.


 

tartarosz 48. részlet
Ávhriol sietve pörgette végig elméjében mindazt a tudást, amit addig megszerzett és amivel találkozott, de nem jutott eszébe semmi, ami megoldást jelenthetett volna. Fogalma se volt arról, miként lehetne legyőzni egy ilyen fénylényt. De mégha ezt képes is lett volna megtenni, mihez kezdett volna az általa időzített csapással, mely kiszabadul? Talán a tudás közt, melyet ellopott akadhatott erre válasz, de annak még csak töredékét volt ideje áttanulmányozni. Sok minden az eszébe jutott, de egyik se jelenthetett volna biztos megoldást. Felemelte tehát a gyermeket és a kőlapra fektette. Az, ellenkezés nélkül tűrte. Bízott benne. Ahogy azonban Ávhriol közben előrehajolt, előrelendült a nyakában függő kristály és eszébe jutott egy gondolat. Hiszen olvasott egy lelket csapdába ejtő varázslatról is.
Talán a hatalmas erejű vezért megölni nem lenne képes, de mi lenne, ha ezt kipróbálná rajta? Mi kell hozzá? Tőrt tartó markába egy kristályt kellett rejtenie és úgy leszúrni a vezért, hogy a kő közben a fém markolathoz érjen. Azt olvasta, hogy így bárki lénye csapdába ejthető. Jónak tűnt az ötlet, de aztán eszébe jutott a kockázat. Mert mi van, ha nem sikerül? Akkor bizony a vezér dühében végezne velük. Persze őt életben hagyná, hogy átélje a tehetetlenség szörnyű kínjait. Nem. Ez mégse jó megoldás. Nem tökéletes megoldás. Aztán a gyermekre tekintett és eszébe jutott egy újabb gondolat. Elővonta hát a tőrét és azt suttogta a gyermeknek, hogy most játszani fognak. Azzal másik kezével eltakarta szemeit, mert nem bírta volna, hogy közben nézze őt. Ávhriol közben kissé oldalra fordult egy pillanatra és észrevétlenül tépte le a nyakában függő kristályt, majd a markába zárta azt. Pillanatig még tétovázott, de aztán… biztos kézzel, könyörtelenül megtette. Aztán csak állt ott… rémült döbbenetté dermedt az idő… nem húzta ki azonnal a tőrt. Várt, hogy a lélek biztosan átérjen. Igaz, úgy tudta, ehhez elegendő egy pillanat. Aztán sietve rejtette el a kristályt, mielőtt még azt bárki észrevehette volna.


 

tartarosz 49. részlet
Az ezt követő időszak mintha nem is vele történt volna. Mintha jelen se lett volna. Oly távolinak tűnt minden és mindenki. Hányinger és rosszullét környékezte, miközben csak állt ott, majd mindenki nyüzsögni kezdett körötte. A leány sírva, zokogva kérte számon rajta, hogy mit tett. Nem értette szavait, mert oly távolinak tűnt minden, de tudta mit kell mondania, mit parancsolt neki a vezér. Gépiesen, szinte önkívületi állapotban felelt tehát, hogy inkább ő végzett a gyermekkel, minthogy a fények tőle elvegyék. Szerelme döbbenten hallgatta szavait. Azt hitték mind, hogy megőrült. Aztán Ávhriol a leány felé is tett egy lépést, az utasításnak megfelelően, véres tőrrel a kezében és kimondta, amit sose gondolt volna komolyan. Azt, hogy inkább vele is végez, de nem hagyja, hogy a fényekhez visszatérjen. A vezér ekkor eléállt, mint aki óvni akarja a leányát, akit aztán a többiek sietve menekítettek ki a helyzetből. Minden oly gyorsan történt… még pár pillanat és ott álltak, csak ők ketten, ő és a vezér, szemtől-szemben egymással. És Ávhriol tudta, mindennek vége… csak az ő életének nem. És a vezér ki is mondta, hogy nem fog végezni vele, mert az nem lenne számára elég nagy büntetés azért, amit a lányával tett. Mindketten jól tudták mit ért ezalatt. A fények leánya immáron halandó lett. Csak remélni lehetett, hogy visszatérve idővel a fénye ismét felragyog majd.


Nem telt bele sok idő és Ávhriol ott állt teljesen egyedül az egykor virágoktól tarka, vidám színekben pompázó, immáron sötétbe borult rét szélén és tekintete előtt magasba emelkedett egy űrhajó. A fények éppoly gyorsan és hangtalanul távoztak, miként érkeztek… és velük együtt minden boldogság is elillant.


Ávhriol sokáig csak állt ott, teljes révületben nézve a távozó fények után, vértől csöpögő kézzel, aztán érezte, amint váratlanul görcsbe szorul a szíve és földre rántotta a fájdalom, miközben levegő után kapkodott. Még két pillanat és szinte az egekbe szökött a pulzusa és egész testében érezte, hogy rázza a hideg. Tudta, pillanatok alatt felfutott a láza. Sietve próbált feltápászkodni, majd fuldokolva és bukdácsolva a közeli patakhoz mászott. Épp csak sikerült félig megmártóznia, amikor elvesztette az eszméletét…


Nem tudta mennyi idő telt el, mire magához tért, de azonnal tudta mit kell tennie. Bármily szép is volt az a világ, nézni se bírta tovább. Tudta, tovább kell mennie, mielőbb. Az ellopott űrhajóban ott volt a fények tudásának több, mint a fele, beleértve a különféle lények teremtését is. Már csak az adott neki erőt a létezéshez, hogy gyermeke lelkének mielőbb új testet, új életet adjon.


Egyelőre azonban még felállni se bírt. Csak feküdt a folyó sáros partján a sötétben. Hányinger kavarta gyomrát. Átjárta a bűntudat, melytől mozdulni se bírt. Bármennyire is fel akart kelni és szeretett volna indulni, ledermesztette mindaz, ami történt, ami tett és azon gyötrődött, hogy vajon mégis… nem lett volna más megoldás? Nem bírt másra gondolni csak azokra a nagy, fényes, zöld szemekre. Gyermeke tekintete örökre bevésődött emlékeibe. Szinte látta maga előtt, mintha a pillanat még nem múlt volna el… végleg és örökre… vajon miként nézne ki, ha felnőhetett volna? Efféle gondolatok cikáztak elméjében. Aztán a zöld szempár pupillái váratlanul függőleges résnyire szűkültek és lassan derengeni kezdett számára, hogy körötte nem az éjszaka sötétjét látja, hanem egy koromfekete arcot. Aztán váratlanul hegyes fogak villantak és ekkor… ekkor meghallott egy bársonyosan zengő hangot.
– Náthosz! – csengett a sötét éjben a szó. Oly ismerősnek tűnt. – Phosphor vagyok. – folytatta a hang, mire kezdett tisztulni az elméje – Nézz rám! Hallasz? Náthosz! – kiabálta.
Tekintete előtt lassan tisztulni kezdett a kép. A fekete, hullámos haj nem tűnt ismerősnek először, ahogy az enyhén csavart szarvak és a nagy bőrszárnyak se, de… ez az arc… ezek az irreálisan élénk, smaragdzöld szemek! Villámként hasított át rajta a felismerés!

“Fiam! Sikerült? Megmentettelek? Újra élsz? Hát sikerült!” Szürke szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni, miközben Phosphor így folytatta:
– Tudok mindenről, amit ellenem tettél. Mindenre emlékszem.
– Erről nem tudhatsz… – suttogta – Erre nem emlékezhetsz. Túl kicsi voltál még… és én… én egy átkozott gyilkos vagyok… sosem bocsájthatom meg magamnak. Te sem bocsájthatod meg! – szavait azonban elnyelte valamiféle erőteljes robaj. Phosphor nem hallotta őt a hangzavar közepette, de nem is érdekelte, rendületlenül folytatta tovább:
– Már régóta tudok mindenről! Mindenre emlékszem! – pedig akkor még dehogy emlékezett. Ha így lett volna, talán ott szúrja szíven az apját, viszonozva neki az egykori kedvességét. De Phosphor akkor és ott még erre az előző életére, ennyire régre még vissza nem emlékezett.
– Ha megbocsájtást akarsz, kapd össze magad, ugorj talpra és gyerünk, – kiabált tovább a fia – különben itt szúrlak szíven, mindazért, amit ellenem tettél, de úgy, hogy lassan szenvedj ki! – véletlen egybeesés volt, hogy épp e szavakat használta fenyegetésként – Megbántad, amit tettél ellenem? Hallod? Náthosz! Megbántál bármit is? Akkor itt az idő, hogy jóvá tedd! Nézz körül! Ez a Tartarosz! Szükségünk van rád! Hallod, Náthosz?! Gyere, és ments meg! – kiáltotta még, majd Desiderhez fordult – Nem várhatunk tovább! Káté majd összeszedi őket. Mennünk kell! – eközben tisztult ki Ávhriol, azaz Thánáthosz előtt teljesen a kép. Még látta, amint Phosphor és Desider eltűnnek a mélyben, de az átjáró bezáródott, mielőtt még bármit tehetett volna. Ekkor fogta csak fel, hogy mi is a valóság, hogy a Tartaroszban eddig csak mélységes bűntudata játszott vele, legrémesebb emlékképét felélesztve benne, és a fia, akinek a neve immáron Phosphor, életben van! Ez a jelen! Mindketten életben vannak. Még. És átvillant rajta a gondolat, hogy nem véletlenül vannak a Tartaroszban. A titánokat jöttek kiszabadítani. És miért? Mert közelegnek a fények! Azok, akik ellen annakidején, immáron több, mint ezer esztendeje, hogy bosszút esküdött. Azok, akik még nem sejtik, hogy ő is itt van. Sőt! A fia is, akinek sikerült új életet adnia, és akiből nem akármilyen, különleges képességekkel rendelkező lény lett. És a jelleme… remélte, hogy hamarosan a fények vezérére éppúgy rá fogja tudni hozni a frászt, ahogy rá szokta. Már alig várta a bosszú pillanatát. Azt, hogy elégtételt vegyenek hármójukért.

Még nincs vége!

Naponta teszem fel ide a folytatást, amiről azok, akik a VIP listára feliratkoztak, minden este közvetlen linket kapnak az egyszerűbb olvasásért!

Ha még nem iratkoztál fel:

 
 

35
Szólj hozzá!

avatar
12 Comment threads
23 Thread replies
1 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
5 Comment authors
Simondán-Szabó EditUhrin EdeKristófWéger MónikaMandy Kristóf Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
trackback

Köszöntök mindenkit! Íme a folytatás! Jó szórakozást kívánok hozzá és továbbra is várom gondolataitokat és esetleges kérdéseiteket a történettel kapcsolatban. 🙂

 
Wéger Mónika
Vendég
Wéger Mónika

Köszönöm a részletet! Súlyos emlék lehetett, ami ilyen megingató hatással volt Ph-ra.

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Ebben a részben nem is Phosphorról van szó.

 
Uhrin Ede
Vendég

Mi a bűnöd , mond ? 😈

 
Uhrin Ede
Vendég

Mi lehet Káté bűne ?
Bizalom ? – igen , a bizalmába férkőzött ( még ha tudtán kívül is ) királyunknak .
Hűség ? – igen , hűséges volt , míg Phosphor oldalán szembe nem fordult a királlyal és birodalommal .
Őszinteség ? – igen , őszinte volt és szerelmes volt a királyba , míg az vissza nem utasította . A csalódott leány hitt az anyja , Nüx hamis és hazug szavának . Ez vezetett a bűnösségéhez . A BŰNE pedig az volt , hogy nem vallotta be a királynak , ő Nüx lánya !?

 
Wéger Mónika
Vendég
Wéger Mónika

Köszönöm a részleteket! Félelmetesnek tűnik Nüx bosszúja és mindenek előtt aljasnak. Remélem, h Káté idejében megtudja, mire akarják felhasználni őt.

 
Uhrin Ede
Vendég

Na , most mit mndhatna erre , az ember ?
A mérgezésre nem gondoltam …
Olvastam már ( Bocsánatot kérek a hölgy olvasóktól ) fondrlatos női logikáról , de ilyen aljas módon kieszelt tervet ( hála az égnek ) , keveset ! 😡👿

 
Simondán-Szabó Edit
Vendég
Simondán-Szabó Edit

Nüx azért jó hantázó az egyszer biztos

 
Uhrin Ede
Vendég

Na ugye , hogy !? 😈 Amikor a női logikák összecsapnak , ott férfi ember jobb , ha figyel . 😳 De éberen ám ! 😈

 
Uhrin Ede
Vendég

Kijelenthetjük , finom megoldás volt .

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Milyen értelemben volt finom? 😀 Vagy most gúnyolódsz?

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

A királynak biztos nem, hisz őt nem hagyták enni. 😀

 
Uhrin Ede
Vendég

Korrekt és következetes volt a király , hogy nem kételkedett Ástéban .

 
Uhrin Ede
Vendég

Lenyűgöző !
Szeretem , ahogy történetünk ezen szakaszát leírod . Kíváncsian várom a folytatását .