Tártárosz megnyitása I. rész
Tártárosz megnyitása II. rész
Tártárosz megnyitása III. rész
50. részlet
51. részlet
52. részlet
53. részlet
54. részlet
55. részlet
56. részlet
57. részlet
58. részlet
59. részlet
60. részlet
61. részlet
62. részlet
63. részlet
VIP Könyv-Klub – Tártárosz megnyitása IV. részhez

 

tartarosz 50. részlet


Phosphor és Desider sokáig zuhantak, aztán váratlanul ott volt az az örvény. Pár pillanat és minden megszűnt. Amikor Phosphor magához tért, hirtelen azt se tudta, hogy a történet melyik pontjánál tart, hol van és mikor. A környezet, mely körülvette, megnyugtatóan hatott halvány árnyalataival, de teljesen idegennek tűnt. Először gyengéd barackszínnel keveredő világoskék mintákat, díszeket látott. Aztán elfordította a fejét. A helyiség minden bútora giccses cirádáktól roskadozott, de a bársonyos színek kellemessé tették a látványt, otthonossá a helyet. Még Ásté lakosztálya se nézett ki ennyire kislányosan. Az asztalokon különleges alakú, de szintén halovány színű virágcsokrok díszelegtek és sok olyan bodros, fodros, gyöngyökkel ékesített tárgy, melyről nem lehetett eldönteni, hogy dísz-e avagy étek. Mindenesetre egynémelyik finom süteménynek nézett ki, csak a színük volt kissé irreális. Még az ablak formáját is lekerekítették. Kerete öt nagy szirmot formázott. A halványsárga és világos narancsszín mozaikokból álló táblán át különleges fények sziporkáztak be odakintről.


Phosphor elméjében hirtelen realizálódott a helyzet, de csak annyi hogy nem tudja hol van és hogy került oda. Menekülési reflexe azonnal aktiválódott és felpattant. Egy pillanatra összeomlott. Körötte, mögötte valami csörömpölve omlott a szintén lágy színekkel és mintákkal díszített padlóra, de nem törődött vele. Sietve pattant fel és már az ablakhoz is ért. Felkapta a kis asztalt, melyről lezuhant egy vázaszerű alkalmatosság, de ezzel se foglalkozott, csak nekivágta az ablaknak a vasat. Ezernyi apró darabra omlott a mozaikos tábla, ő pedig már fent is volt a párkányán és levetette magát.


Messzire suhant és csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor egy kellően árnyékos menedéket talált. Onnét nézett vissza, hogy végre felmérje környezetét és megálljon gondolkodni. A látvány teljesen megdöbbentette. Egy lenyűgöző, nyüzsgő város képe tárult tekintete elé. Minden éppoly halvány tavaszi színekben pompázott, mint a szobában, ahonnét kitört. Odafent a sötét égen, több, kisebb-nagyobb színes bolygó díszlett, melyek igen lassan, de különböző sebességgel forogtak tengelyük körül. Az egyikük, a legtávolabbi, Napként ragyogott. Ha létezett volna az utópia, akkor ez bizonyára az lett volna. Gyönyörű, különleges épületek, csodálatos ornamentikák. Szép volt az éden, sőt lenyűgöző, de ez… ez minden képzeletet felülmúlt.


 

tartarosz 51. részlet
Minden oly csodásnak látszott. A völgyben az a sokféle, friss, halvány, tavaszt idéző szín. Felette a sötétkék égen azok a különleges színárnyalatokban pompázó, hatalmas, lassan forgó golyóbisok. A hatalmas völgyben sűrűn állt a sok ezer, különböző magasságú, szemet kápráztató, több helyen gyöngyházcsillogású építmény… a kellemesen éltető fény mindent beborított, miként egy üde, tavaszi hajnalon… “Vajon hol lehetek? – szállt fel elméjében a kérdés – Mi ez a hely?” Óvatosan mozdult előrébb, négykézlábra ereszkedve a párkányon, hogy jobban szemügyre vegye a helyet a több emeletnyi magasságból.


Ahogy eltekintett jobbra, megpillantotta a távolban az égen a különös jelenséget. Mintha egy óriási lyuk tátongott volna a messzeségben, lassan pörögve, mint egy örvény, a szürke, a fehér, a liláskék színeiben, melyet az egyik részénél mintha csillagokkal szórtak volna tele. Baljósan monumentális, mégis lenyűgöző volt ez a látvány. Alatta pedig egy hatalmas, immáron romokban álló ketrec rúdjai meredeztek összevissza a térben. Ekkor vette észre, hogy arrafelé teljesen feldúlták a világot. Több helyen füst szállt fel a romok közül, máshol még lángolt a tűz is. Felbolydult minden. A legkülönfélébb lények sürögtek, szemlátomást azért, hogy addigi csodaszép világukat mielőbb helyreállítsák, ám egyelőre még a lángok megfékezésével és a romok eltakarításával foglalkoztak. A baljós veszély ott lebegett a légben mindenütt. Valami rettenetes pusztíthatott, dúlhatott fel arrafelé mindent.


Ezt látva sietve igyekezett az épület falához hátrálni, az árnyékos részre. El akart rejtőzni, de a fény, mindent bevilágított. Bármerre mozdult. Nem volt előle menekvés. Ahogy így kapkodott, hátrálva, belegabalyodott valamibe. Ekkor tekintett le és vette észre, hogy kezei, karjai fehéres, opálos fényben izzanak. Értetlenül nézett le önmagára, miközben próbálta kiszabadítani magát a lepelből, mely köré csavarodott. Le kellett tépnie magáról, hogy szabaduljon tőle.


A fény ekkor hirtelen mindent elborított. Ijedten hunyta be szemeit és sietve igyekezett a falhoz visszahúzódni, de váratlanul valami puhába ütközött. Rémülten kiáltott fel és menekült volna, immáron előre, de… valami mintha fogta volna a hátát. Megfordult és kapálózni próbált, de a hatalmas, hófehér, tollas rém ott volt mindenütt. És ráadásul… ráadásul kettő is volt belőle!


 

tartarosz 52. részlet


Ekkor hangzott fel a szó, a kiáltás, de ő nem törődött vele, csak vergődött, immáron hanyatt fordulva, hogy a párkány kemény kövei által rázza le magáról hatalmas, hófehér támadóit. Közben rémülten kapálódzott és sikoltozott. Ekkor váratlanul valami sötét árny mozdult fölé, majd egy rettenetes rém vetette rá magát. Vállainál ragadta meg őt, miközben erősen, ellentmondást nem tűrően szorította le a kemény párkányzatra.


Parancsolón zengett a hang, de semmit se értett belőle. Azonnal mozdulatlanná dermedt. Lélegezni is csak alig mert. Valaki suttogni kezdett nem messze tőle. Hallotta tisztán, de nem értette egyetlen szavát se. Nem tudta ki lehet az, vagy hányan lehetnek. A szemeit nem merte kinyitni. Ügyelt arra, hogy pillája se rezdüljön, miközben érezte arcában a rettenetes rém forró leheletét. Valami negédes, friss és egyben lágy illat áramlott belőle. Ismerősnek tűnt. Édes-savanykás íz képzetét keltette.


Aztán lassan, óvatosan elkezdte felnyitni a szemeit. Amit először észrevett, az az volt, hogy amint ott feküdt, támadójának teste ijesztően közel került immáron mezítelen bőréhez. A rengeteg hegyes tövist látva, mely belőle meredezett, még óvatosabban próbálta venni a levegőt, nehogy hozzáérjen.


Ahogy főhősünk lassan emelni kezdte felfelé a tekintetét, pásztázva vele a rém alakját, az, közben úgy eresztette le a pillantását, végignézve az opálos, érzékenynek tűnő, puha bőrrel fedett testen, melyből fény szüremlett elő. A lény külleme teljesen elütött e vidék kellemes színeitől. Olyan sötét volt, mint a legmélyebb sötétség mélye, ráadásul igen fura, dupla fekete bőr borította a testét. Az egyik réteg simának tűnt. Ennek erőteljes szorítását érezte a vállainál. Melegség áramlott belőle hűvös bőrére.


A rém felső részét, mely egészen közel került főhősünk arcához, élénk, kék minták csíkozták. A második bőre az első felett vastagabbnak és jóval durvábbnak látszott, ráadásul telis-tele volt tüskeszerű, fénylő dolgokkal. Nem szívesen ért volna hozzá. Ez a bőre a felső részét is nagyrészt befedte. Alóla pedig ezen a részen rengeteg, fekete, hullámos szőrzet omlott alá, a gravitáció miatt szabaddá téve feji végét, melyet főhősünk fénye bevilágított. Szemeit azonban még így se láthatta, mert a fekete arcú rém éppen az ő mezítelen testét pásztázta velük, szempilláit lesütve.


Főhősünk ismét végigfuttatta tekintetét támadóján. Észre se vette, hogy közben még a szája is nyitva maradt résnyire. Elállt a lélegzete a látványtól, attól, ahogy ez a rendkívül erőteljes, parancsoláshoz szokott lény közvetlenül felette lélegzett különös testével, melyen a leges-legmegdöbbentőbb az volt, hogy olybá tűnt, fehér csontjait mind húsán és izmain kívül hordja.


A látvány és a különös lény váratlan fellépése miatt főhősünknek eszébe se jutott, hogy megmozduljon, hogy támadjon, netán védekezzen, vagy csak önnön erejét kipróbálja. Nem is sejtette milyen könnyedén lehajíthatta volna magáról, le a mélybe, a halálba.


 

tartarosz 53. részlet
Mindez csak egyetlen pillanatig tartott, de egy igencsak hosszú, baljósnak ható pillanatig, miközben felmérték a helyzetet és egymást. Nem tudta, nem értette mit akarhat tőle ez a lény, de készült arra, hogy az első adandó alkalommal, amint szorítása lazul, ismét megkísérelje a menekülést. Érezte, amint pulzusa felgyorsult, szemei pedig tágra nyíltak és úgy nézte dermedten a támadóját. Közben észre se vette, hogy odafent az addig csodásan kék égen szürkés fellegek kezdenek gyülekezni, lassan eltakarván a Napot.


A rém ekkor váratlanul felvetette tekintetét és reá villantak irreálisan kék szemei, majd pedig megszólalt. Hangja immáron lágyabban csengett, de még mindig nem értette. Közben továbbra is hallotta, végig hallotta a suttogó szavakat. Oldalra pillantott, de kettejükön kívül látszólag nem volt ott senki más. Ekkor a rém váratlanul elengedte őt, oldalra fordult róla és talpra szökkent, vigyázva hová lép, óvatosan félretolva a puha, hófehér tollakat, majd előrehajolt és megfogta a karját. Könnyedén rántotta talpra.


Főhősünk nem próbált ellenkezni. Menekülni is elfeledett. Csak azok a kék szemek jártak az eszében, melyeket mindössze pár pillanatig látott, mielőtt még a fekete, hullámos lobonc függönyként el nem takarta, miután felkelt. Mintha látta volna már őket korábban.
A lény ekkor elengedte a karját, mire ő megtántorodott, mert valami, bár nem túl erősen, de húzta hátra. Mivel nem számított erre, majdnem hanyatt is esett, de a különös, fekete lény utánakapott, megragadva őt. Közben azonban reflexszerűen vágódtak szét a hatalmas, hófehér szárnyak, hogy kiegyensúlyozzák, megakadályozva az esést. Az egyikkel túl közel állt a falhoz. Érezte is azonnal a hasító fájdalmat. Amint visszanyerte egyensúlyát, sietve fordult meg, majdnem lesodorva a lényt, aki még mindig ott állt mellette. Az, sietve ugrott távolabb. Szerencsére elég széles párkányzaton álltak, így nem zuhant le.


Főhősünk egyébként nem törődött vele azokban a pillanatokban. Teljesen lefoglalta a felfedezés, hogy vannak szárnyai. Nem is akármilyenek! Ekkor döbbent rá arra, hogy amitől addig rettegett… hogy ami addig a hátát húzta… amitől kiabálva igyekezett megszabadulni…


Szégyenkezve fordult vissza az idegen felé, az arcát elöntő pír azonban az őt körbevonó fényétől nem látszott, ahogy testének pontos részletei se. Az idegen ennek ellenére felemelte egy gyors és könnyed mozdulattal a párkányzatról a főhősünk által korábban leszaggatott leplet és közelebb lépve köré tekerte. Az, mozdulatlanul hagyta, hogy alkalmi ruházatát elkészítse. Hosszan omlott alá a halványzöld lepel, sűrű redőzetet vetve, miután derekán egy zsinórból készült övvel még megerősítette.
Aztán a félelmetesen fekete lény hátra vetette felső, szegecses bőrét, majd beletúrt hullámos loboncába és ismét mondott valamit. Immáron barátságosnak tűnt, de még mindig nem értette. Se azt, hogy mit akar, se azt, hogy ki lehet…


 

tartarosz 54. részlet
Főhősünk nem tudta, hogy mit tegyen. Csak állt ott és nézte a sötét idegent, aki váratlanul felé nyújtotta jobbját. Barátságosnak tűnt, de ő nem mozdult. Nem értette, hogy mit akarhat. Aztán az idegen, akiről nem sejtette akkor és ott még, hogy egy cseppet se idegen és hogy évezredes közös múlt köti már őket össze, intett felé. Ő mégse mert mozdulni. Sőt! Hátrált egy lépést. Ekkor jelent meg váratlanul egy különös lény a háttérben. Egyetlen szemvillanás volt az egész. A semmiből érkezett. Külleme, ahogy illata is, a tavasz üde színeit idézte. Egészen halvány, citrom és narancssárga színek tündököltek lenge, virágmintás, hófehér ruháján és ugyanilyen színek díszítették arcát is. Megannyi fodra könnyedén lebegett a szélben. Barátságosnak és kedvesnek tűnt. Amint megérkezett újabb suttogás hangja éledt a térben, de főhősünk ezt se értette, ahogy azt se, honnét jöhet a szó, hisz a jövevény ajkai nem mozdultak. Az érkező először csak lassan végigmérte őt, miközben kedvesen mosolygott és csak azután mondott valamit a sötétbőrű idegennek. Nem értette az ő szavait se. Elképzelni se tudta, hogy vajon mit akarhatnak tőle. Bátortalanul hátrált még egy lépést, miközben szemmel láthatóan róla beszélgettek. Azután az újonnan érkezett teremtmény jelt adott és egy különleges, lapos, de széles, szalagszerű lény úszott oda az épület párkányához. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet az. Talán nem is volt élő, talán nem is lélegzett, de oly fürgén mozgott, akár a hínár a tavon. A fekete fickó ekkor ismét felé fordult, kedvesen mosolygott, miközben magára mutatott és csak ennyit mondott:
– Melenedesz – mivel azonban látta főhősünk arcán az értetlenséget, ezért megismételte az utolsó szót, a nevét: Desz. Aztán főhősünk felé mutatott: – Posselene? – ő azonban még mindig hallgatott. Azt már sejtette, hogy a neve iránt érdeklődik, de… fogalma se volt mit felelhetne. Nem tudta ki ő. Nem emlékezett semmire. Sietve kutatott elméjében, de csak az üres sötétség mindenütt. Közben még mindig hallotta a suttogást. Mintha a fekete fickó és a különös lény suttogott volna, de a szája egyiknek se mozgott. Sehogy se értette. Aztán az, aki az imént Desznek nevezte magát, így folytatta tovább, újra önmagára mutatva: – Toónomámuíne…ádisz… to… dikó… szu? – tette hozzá ujjával megérintve főhősünk mellkasát ismét feltéve a kérdést, immáron tagolva: – Pos…sze… lene? – itt várt egy keveset, miközben az élénkzöld, tanácstalan tekintetbe nézett, majd megadta saját kérdésére a választ: – Sze… lene… Fószforosz.


 

tartarosz 55. részlet
Ekkor váratlanul képek, szavak, hangok tűntek fel elméjében, mintha egy szótárprogramot pergettek volna végig tekintete előtt. Elakadt a lélegzete, ahogy ámulva figyelte a jelenést, miként állnak össze a mondatok. Eltartott egy ideig. Közben folyamatosan hallotta, hogy a fickó és a lény beszélnek, egyszer az egyik másszor a másik mondott valamit. Minden elhangzó és elsuttogott szavuk sietve reppent fel és kereste meg a helyét az elméjében, miközben összeállt egy egész nyelv és értelmet nyert minden hang, minden szó, minden addigi beszéd. Miután eltűnt a káprázat és kitisztult tekintete előtt a kép, már világosan értette mindkettejüket, még suttogó gondolataikat is. Azt azonban még mindig nem tudta, hogy ki is ő és hogy került oda, ahogy reájuk se emlékezett.
– Már értesz minket, igaz? – lépett elő váratlanul egy fekete köpönyeges alak. Szürke szemei áthatóan fénylettek.
– Mondtam, hogy egy időre húzd meg magad! – fordult felé Desz elég dühösen – Úgy tűnik nem emlékszik semmire. Törékeny még a helyzet, nem látod? Most legkevésbé a te stílusod hiányzik ide.
– Vigyázz, mert mindent ért már! – jegyezte meg az újonnan érkező.
– Ezt honnét veszed? – lepődött meg Desz és összevont szemöldökkel fordult főhősünk felé, kutató pillantást vetve reá.
– Láttam, amint az imént átfutott rajta a szófelismerő és értelmező alkalmazás. Igen büszke vagyok erre. Zseniális, nem? Elég pár kimondott szó és felépít a logikája alapján egy egész nyelvet. Én is így tudok megérteni bármely népet. Igen sok időt meg lehet takarítani vele.
– Igaz ez? Tényleg értesz minket? – kérdezte erre bátorító, megértő hangon Desider, miközben közelebb hajolt hozzá.
– Igen – suttogta a kérdezett, de közben lefoglalták az új jövevény gondolatai. Döbbenetes, rémisztőn sötét dolgokat tudott meg belőlük.


 

tartarosz 56. részlet

Hirtelen futott át rajta a gondolat… aztán döbbenten lépett előre, balra, közben félretolva Desidert:
– Nem! Nem! – kiáltotta miközben a távolba nézett a még mindig füstölgő, helyenként lángoló világra – Ezt én tettem?… Én romboltam le?… Én tettem tönkre? Sokan meghaltak… igaz? Mindent… mindig mindent tönkreteszek! Igaza van az apámnak… már rég végezni kellett volna velem… örökre!
Desider sietve mozdult elé. Le kellett állítania mert már gyülekezni kezdtek felettük a sötéten gomolygó felhők és erősödött a szél.
– Szeti! Phosphor! Hallod? Nézz rám! Nem számít, hogy mi történt. Nem te vagy a hibás. Rám nézz, hallod? – kiabált rá, miközben mindkét karját határozottan, mégis gyengéden fogva éppen vele szemben állt meg. Phosphor rátekintett. Már annyira elhalványodott a fénye, hogy jól látszottak élénkzöld szemei. Desider tudta, hogy ez csak egyet jelenthet. Valahol súlyosan megsérült. Sietve tekintett végig rajta. Igaz, már korábban is észrevette a vért, mely ruháját is több helyen megfogta, de úgy látta, az üveg okozta karcolásai már begyógyultak, szinte azonmód. Nem értette. Aztán hirtelen átfutott rajta egy rémült gondolat. Csak nem! Thánáthosz lehet, hogy hátbaszúrta? Ismét a gyors és egyszerűnek tűnő megoldást választotta volna? – Várj! Ne mozdulj! – szólt rá, sietve kerülve meg őt, de sebet se az oldalán, se a hátán nem talált. Szárnyai is épek voltak. Ismét elébe állt és a szemébe nézett: – Bíznod kell bennem! Hallod? Nem véletlenül vagyunk itt. Volt egy tervünk. Az időnk viszont gyorsan fogy. Most mennünk kell. Majd elmondok mindent, de most van ennél fontosabb is. Mondd, tudsz bízni bennem?
Kérdésére Phosphor csak révetegen bólintott.
– Akkor most zárd össze a szárnyaid!
– Minek? – kérdezte a pilinke, miközben már teljesítette is a kérést, Desider erre könnyedén felkapta a párkányról és óvatosan a járműbe helyezte. Jól gondolta. A súlya ezúttal is éppoly pihekönnyű volt, mint egykoron. Akár egy kis madárkáé, az üreges csontjai miatt, ami a repüléshez kellett. Az üde, tavaszi öltözetű lény közben már szintén beült a járműbe és Thanathosz is követte példájukat. Indulhattak.


 

tartarosz 57. részlet Ahogy leült vele szemben, akkor vette észre talpa alatt az egyre növekvő vértócsát. Korábban is látta, hogy mindenütt véres a párkány, de azt hitte, hogy csak a már begyógyult sebeiből folyt alá. Sietve hajolt előre, megfogva bal lábát és kissé felemelte:
– Egek! És ez neked nem fáj? – lepődött meg Desider.
A pilinke sietve próbálta kikapni lábát a kezéből, hogy maga is megnézze, de barátja lefogta mindkettőt.
– Nem! Jobb ha nem nézed meg! Majd én rendbe teszem – azzal már le is tépett egy-egy csíkot a szakadt lepel szegélyéből és sietve kötözte be a nyíltan vérző sebeket, melyek közül az egyik szemmel láthatóan ütőeret is ért, így bár a pilinke gyorsabban gyógyult másoknál, annyira mégse, hogy a veszteséget teljesen pótolja. Ezzel pedig életereje és így fénye is egyre jobban fogyott. – Ne foglalkozz most ezzel! – intette le Desider, mert ismét megkísérelte elvonni a lábát, hogy megnézze. – Jobb, ha nem látod. Nem túl szép látvány – tette még hozzá, nem sejtve, hogy a pilinke már olvas a gondolataiban, éppúgy mint régen és ez egyben azt is jelentette, hogy amit ő lát, az képként jelenik meg a fejében. Így pontosan tudta, mi a helyzet, hány és mekkora szilánk állt bele a talpába. – Nem kell aggódnod, gyorsan gyógyulsz! – folytatta Desider – Amint visszaérünk, eltávolítom a szilánkokat és pillanatok alatt szebb lesz a talpad, mint új korában. Addig felesleges nézegetned. Még idehánynál nekem.
– Nem tud hányni – jegyezte meg háta mögött színtelen hangon Thánáthosz. – Ha valóban teljesen visszaváltozott, akkor nincs emésztőrendszere.
– Fantasztikus! – jegyezte meg a pilinke enyhe gúnnyal elmosolyodva – És ez most jó vagy rossz hír? – régi stílusa, mint egy közelgő vihar könnyed előszele érintette meg Thánáthosz szívét. Megborzongott, de nem a hidegtől. Vajon már mindenre emlékszik? Hisz már azt is tudja, hogy ő rombolta le félig a tájat, a várost. Talán ahogy a képességei és a nyelvtudása, úgy az emlékei is már pillanatok alatt visszatérnek. És akkor… az ég irgalmazzon mindannyiójuknak!
A pilinke elmosolyodott, amint meghallotta ezen gondolatokat, de nem tekintett fel. Thanathosz nem sejthette hát, hogy a helyzet még a rémálmainál is rettenetesebb, mert a fia már az elméjébe is belelát, így többé nem lehet titka előtte. És ez egyben azt is jelentette, hogy többé legyőzni se tudná, hisz amint támadna a fejében egy ellene irányuló gondolat, a pilinke könnyedén megakadályozhatná, még mielőtt az tetté válhatna. Kivéve persze… ha besegít egy kis vérveszteség. Ez volt utolsó gondolata, mielőtt elájult, így azt az élményt nem élhette át, ahogy a jármű az egyik túloldali épületbe dokkol, majd Desider könnyedén kiemeli onnét és a legközelebbi helyiségben az ágyra letette. Csak a fájdalom riasztotta fel, amikor barátunk elkezdte eltávolítani talpából az ablak meglehetősen nagy szilánkjait. Nagyot kiáltott és rúgott is volna, ha Thanathosz erős kézzel le nem szorítja a lábát. Szerencsére Desider a legjobb gyógyítók egyike volt, kiváló kézügyességgel, gyors, határozott, de rendkívül óvatos mozdulatokkal. Viszonylag hamar végzett. Mivel pedig a pilinke közben már magánál volt, így aztán a sebei pillanatok alatt begyógyultak. Mivel azonban a testét különösen fejlett és érzékeny idegrendszer hálózta be, így a folyamatos sikoltozást és vergődést követően, ismét elájult. Thanathosz elgondolkodva nézte az ölébe omlott lényt. Lám csak! Milyen tökéletesre teremtette egykoron, legalábbis ezt hitte és mégis mily gyámoltalan tud lenni…


 

tartarosz 58. részlet
– Indulni kellene! A fények most már bármikor megérkezhetnek. Elébük kellett volna vágni – kezdte Thánáthosz. Desider nem felelt azonnal. Csak nézte az alélt Phosphort.
– Hallod?
– Igen, tudom.
– Őt itt kell hagyni. Ilyen állapotban, mégha magához térne se segíthetne.
– Igen, ezt is tudom. De jó lett volna megígértetni vele, hogy nem jön utánunk, hogy itt marad – mondta Desider elgondolkodva, miközben felkelt a kanapéról.
– Aligha jöhetne utánunk. Azt se tudja, most hol van. Gávrielék pedig majd vigyáznak rá. Nem kell aggódni miatta – tette hozzá Thánáthosz, miközben a karjaiba hanyatlott pilinkét óvatosan lefektette és betakarta egy bársonyos selyemtakaróval. Desider elnézve mozdulatait, arra gondolt, bár mindig ilyen atyai módon, gondoskodón és odafigyelőn bánt volna a fiával, Thánáthosz pedig arra, hogy mily könnyen magához téríthetné, de… tényleg nem bízott abban, hogy teremtménye ilyen állapotban a többiek segítségére lehet. Időre volt még szükség. Phosphorként már bizonyított. Képességei nélkül is, pusztán stílusával, blöffjeivel, bátor vakmerőségével is képes volt csodákat művelni. Thánáthosz elhitte, hogy a fényeket is megállíthatná… de így… feledve mindent… ráadásul fogalma se volt arról, hogy mi történhetett vele… – A lehető legrosszabbkor jött ez az egész – tette hozzá, miközben nyomában Desiderrel elhagyta a helyiséget. – Ki törölhette az emlékeit?
– Én azt hittem, te tetted… – kapta fel a fejét Desider és felé fordult megtorpanva.
– Én? Pont most, amikor közeleg az idő… a pillanat, amire teremtettem? Azt hittem egy nap majd bosszút áll helyettem is a fényeken. Minden adva volt már ehhez… és amikor ráadásként visszaváltozott és újra olyan lett, mint egykoron… minden képessége, tudása, ereje… nem is remélhettem volna jobbat, tökéletesebb fordulatot… Miért vettem volna el az emlékeit? Hisz a sérelmeit, amiket ellene elkövettem, félre tudta tenni a cél érdekében. Ezt mondta. Te pedig azt, hogy nem hazudik. És egyébként is, veletek tartott volna, míg én itt maradok. Nem kerülhettünk volna összetűzésbe. Nem volt okom arra, hogy tartsak tőle. És ráadásként el is tűnhettem volna addig, amíg távol vagytok. Nem tudom, miért esett össze és miért tűntek el az emlékei és miért került vissza egy csecsemő szintjére, de így… az emlékei nélkül, anélkül, hogy képességei tudatában lenne… így semmi hasznát nem vesszük és elhiheted nekem ez aztán végképp nem állt érdekemben.
– Tudom. És ez így még aggasztóbb…
– Talán a pilinkék adhatnának neki erőt… Talán magához téríthetnék.
– Már próbálták. A pilinkék és a titánok is. A szempillája se rezdült. Nem is tudom mitől tért később mégis magához. Látszólag valami más van a háttérben, amiről nem tudunk. Egy biztos. Az ereje megvan. Valami más a gond.
– Ugye nem gondolod, hogy én manipulálom a helyzetet?
Desider elfordította a fejét és a padlózat mintáira tekintett, miközben ezt gondolta:
“Nem vagyok teljesen ostoba, mégha gyakran azt is gondolod rólam. Tudom, hogy ezt teszed. Manipulálni próbálsz. Mindig, mindent és mindenkit. Most meg attól félsz, hogy elbukik az egyetlen fegyvered. Mert ennek teremtetted. Fegyvernek. Azt hiszed nem vettem még észre, hogy képes vagy az érintéseddel gyógyítani? Most mégse teszed. Pedig magához téríthetnéd, talán még az emlékeit is vissza tudnád adni. De, nem. Te időt akarsz. Időt addig, míg mi távozunk, azért, hogy ne jöhessen velünk. Félted, de nem azért, mert a fiad, hanem mert túl sok munkád volt a megteremtésében, ahogy ezt már ki is mondtad egyszer. Félsz, hogy elveszítheted, mert nem áll még készen és tudod, ha magához térne, nem lehetne megakadályozni, megállítani, jönni akarna! Nem lennék meglepődve, ha te blokkolnád valamivel. De tudod mit? Igazad van. És én se akarom a halálát. Nem fogom vitatni ezt a kérdést. Én is azt szeretném, ha maradna. Biztonságban. Már persze amennyire melletted biztonságban lehet valaki. Mi mindenesetre megyünk és vagy túléljük, vagy se. De ő legalább életben marad még.”
– Komolyan mondom, hogy az emlékeit nem én vettem el – szólt közbe Thánáthosz, aki Desider gondolataiból semmit se hallott – Tudod, hogy az igazat mondom.
– Tudom. Csak aggasztó, hogy nem te tetted és így fogalmunk sincs, mi történhetett vele. Mindenesetre akkor legyen úgy, ahogy szeretnéd. Maradj mellette, vagy legalábbis a közelében.
– Honnét veszed, hogy nem akarok veletek menni, hogy hátramaradnék, gyáván? – méltatlankodott Thánáthosz.
– Ugyan! Erre semmi szükség. Mindketten jól tudjuk, mi a terved. Szövetségeseket gyűjtöttél, teremtettél, isteneket, árnyakat, pilinkéket, szedonurgokat… hogy aztán… ha a fények rád találnak, legyen, aki kiáll elébük, amíg te szépen elillansz és valahol távol, jóval távolabb újrakezdhetsz mindent… újra a teremtést és, ha ott is rád találnak… ismét lesznek szövetségeseid… és te ismét…
– Hogy gondolhatsz rólam ilyeneket? És még ki is mondod… és éppen itt? Mi van, ha meghallja és… – lopva betekintett a helyiségbe, de a pilinke látszólag még mindig öntudatlanul aludt… igen lassan, de egyenletesen lélegzett.
– Emiatt ne aggódj! – intette le Desider – Tőle tudom mindezt. Vagy tán feledted, hogy egykor képes volt olvasni mások gondolataiban? Nem jutott még eszedbe, hogy talán most is… ?
– De… azóta én már készültem erre. Az én gondolataimban már senki se tud olvasni – felelte büszkén Thánáthosz, miközben kihúzta magát – Vagy mégis? Ezt ő mondta neked?
– Ehh! Hihetetlen, hogy most ez a legnagyobb problémád. Mit számít, hogy ki hallja a másik gondolatait és ki nem? Talán nem egy oldalon állunk mind? Nem tiszta lapokkal játszunk? Előttem se kell és egyben felesleges is az alakoskodás. Nem kell titkolnod, hogy félsz. Megértem. Több ezer éve élsz már. Ki tudja mióta… Nem neheztelek rád, nem neheztelhetek a terved miatt se. Egy oldalon állunk? Nem az a célunk, hogy a fényeket legyőzzük? Ha nem is számít neked Szeti, mint a fiad, de mint egy lehetőség, még mindig jól jöhet. Mi most megyünk. Meglátjuk mit tehetünk. De ne értsd félre, nem érted, hanem a népért, a világunkért. Te pedig addig felkészítheted őt, miután magához tér, illetve ha már túl késő lesz, akkor magaddal teleportálhatod egy későbbi alkalomra. Csak egyet kérek tőled! Ne feledd! Ő nem ellenség! Ha csak feleannyira az apja leszel, mint amennyire nekem az voltál, ő attól már nagyon hálás lesz. Képes a halálba is menni érted. Csak arra kérlek, ne élj vissza ezzel!
– Ha hiszed, ha nem, sokat változtam már. Nekem éppoly fontos ő, mint neked. Biztosíthatlak, hogy vigyázni fogok rá, mint önmagamra.
Desider tudta, Thánáthosz ezúttal minden szavát komolyan gondolja. Kezet nyújtott hát neki.
– Akkor minden jót! – Thánáthosz csak bólintott. Sok mindent mondott volna, de nem akarta az időt húzni már, mert onnét, ahol állt, észrevette, amint a pilinke ébredezni kezdett.
Desider észrevette rezdülését, szürke szemeinek villanását. Tudta, hogy ez mit jelent, de nem mondott már semmit. Pedig szeretett volna elköszönni Phosphortól… úgy érezte, talán most láthatná utoljára, de aztán csak fordult és sietős, határozott léptekkel indult a titánokkal, titanniszokkal megbeszélt találkozóhelyre. Egy nagy energiakaput nyitottak a rét kellős közepén, ahol már várt rájuk egy űrjármű. Néhány pilinke is ott állt a mezőn. Mélyet sóhajtott, miközben arra gondolt, amiket az imént Thanathosznak mondott arról, hogy mennyire megérti őt. Persze, nem hazudott neki. Megértette. Megértette, hogy nincs mit tenni. Túl gyáva. Így kell őt elfogadni. Pedig amilyen ereje van… és tudása… és ki tudja még milyen eltitkolt képességei. Erre kik fognak ha kell csatázni helyette? A titánok és titanniszok, akiknek már eme távoli galaxisban megvolt a maguk élete, akiknek semmi közük e harchoz és az ő oldalukon a pilinkék, akiket erre teremtett… na, meg ő… aki csak egy porszem… igaz, király lett, de mégiscsak egy ember. Egy halandó ember. De már az se érdekelte, ha a biztos halál várt volna rá. Elrendezett már mindent. Birodalma, sőt immáron a világ melyet felépített, erős és biztos alapokon állt. Működött már nélküle is. Vezetőjéül pedig nem akárkit bízott meg, hanem az egyetlen lényt, akiben Szetin kívül igazán bízni tudott, mégpedig ősidők óta. Ő pedig nem volt más, mind Cynidor (Szünidor), az egyszerű, vad és barbár demiurg leányzó, aki idő közben gyönyörű nővé, ugyanakkor erőskezű vezérré vált. Tudta, a világa és népe jó kezekben lesz. Csak azt sajnálta, hogy nem búcsúzott el a leánytól kellőképpen, de akkor és ott nem látta értelmét az érzelmeknek, az ellágyulásnak. Számolnia kellett azzal is, hogy nem tér vissza többé. Nem akarta, hogy a lányt az esetleges gyász megingassa abban, hogy ellássa feladatát. Túl sok munkája volt Yperpérán megteremtésében. Nem eshetett, nem omolhatott össze minden pusztán egyvalaki, az ő halála miatt.
– Nem halunk meg! Ne aggódj! – súgta mellé lépve Rápháél, mintha ő is hallotta volna a gondolatait és bátorítón a vállára tette a kezét.
– Ti lehet, hogy nem… – nevetett fel Desider, könnyedséget színlelve, aztán elindult, hogy felszálljon a járműre, követve a többieket. Még pár pillanat és becsukódott mögöttük a feljáró, majd az űrhajó útra kelt a megnyitott kapun át a galaxis egy távoli pontja felé, arra az útvonalra, amerről a fények érkezését várták. Az újonnan nyitott energiatölcsér ezt követően szikrázva omlott össze mögöttük, hogy senki és semmi ne követhesse őket e világból.


 

tartarosz 59. részlet
Desider mélyet sóhajtott, miután a többiekhez hasonlóan ő is helyet foglalt és az űrhajóraj, mint egy csapat komor ragadozó, nekiindult… szépen, puhán, halkan, nesztelenül, egy alakulatként, hogy becserkésszék az ellenséget, mielőtt azok találnak rájuk, illetve világukra. Észre se lehetett venni, amint hyper-űrsebességre váltottak és már száguldottak is céljuk felé. Nem tudták pontosan, hogy hol fognak találkozni a közelgő fények űrhajójával, de azt igen, hogy milyen útvonalon várhatóak. Mindenesetre a Földhöz legközelebbi részt célozták meg, mégpedig két okból is. Egyrészt azért, nehogy elkerüljék a közelgőket. A terv szerint ott akartak fordulatot venni, hogy onnéttól már azon a vonalon haladjanak, amerről a fényekre számítani lehetett, ha azok egykori otthonuktól egyenesen tartanak feléjük. Másrészt azért indultak előbb arra, mert ott várakozott a bolygó egyetlen holdjának árnyékában a korábban hozzájuk lezuhant felderítőhajó, benne a tizenkét fénylénnyel, akik már az ő oldalukon álltak. Tőlük tudták meg, hogy mi történik, hogy társaik elindultak és milyen szándékkal közelednek. El akarták törölni az árnyakat és világuk helyén új, saját világot szándékoztak teremteni, új klímát és környezetet hozva létre.


A felderítők, miután összebarátkoztak velük, védelmükbe akarták venni az őslakosokat, megegyezést keresve, de előre szóltak, ismerve társaikat, hogy ez nem lesz egyszerű és azért jobb, ha készülnek a harcra is, mert a békés megoldás valószínűleg nem vezet majd eredményre. Tisztességesek voltak, mert azt se titkolták el, hogy ebben az esetben újra az övéik mellé állnak, akiket addig se árultak el egyetlen szóval se. Nem beszéltek az árnyaknak se technikai, se spirituális tudásuk részleteiről, nem adtak át nekik semmilyen tudást. Kivéve egyet. Elkezdték tanítani nekik a nyelvüket, hogy békés úton szót érthessenek majd velük.



Desider is ebben reménykedett. A békés megoldásban. Ezért királyként eljuttatta a közelgő fények hírét mindenhová, a határain túlra is, majd pedig összehívatta a legkülönfélébb lények és törzsek vezéreit, minden szintről. A tanácskozáson tájékoztatta őket a helyzetről és beszéltek a hozzájuk lezuhant, velük addigra már barátságot kötött felderítők is, valamint előadta tervét, ötletét, amit végül egyöntetűen fogadtak el. Már addig is szinte mindenki a király birodalmához szeretett volna tartozni, de nem lehetett bárki mélységi árny. A király alaposan megválogatta, kik lehetnek birodalma tagjai. Ha ez nem így lett volna, ha csak a szabad választáson múlik, már mind a hét körön ő uralkodott volna, de ő kitartott elvei és elképzelései mellett. Mindenkinek próbákat kellett kiállnia, mindenkit egyesével meg akart ismerni. Nem érdekelte, hogy mekkora a birodalma, csak az, hogy az ott élőknek a legjobb életszínvonalat tudja biztosítani és hogy mindenki számíthasson a másikra. Tehát, nem az volt a lényeges, ki milyen lény. A jellem volt az egyetlen, ami számított neki, ami alapján döntött, hogy kiben bízik meg, ki tartozhat Yperpéránba.


Ekkor azonban, a közelgő veszély hatására úgy döntött, megnyitja határait és átrendezi, újraszervezi a mélységi világot. Nagy népvándorlások indultak meg, de nem véletlenszerűen, mégcsak nem is szabad akaratból. A legbelső körökre menekítették a gyermekeket és az ifjakat és ezeken a részeken kapott helyet a legtöbb asszony is, valamint a túl idős férfiak. Minden szintet külön lezártak. Fizikailag is, azaz elrejtették az átjárókat és mágiával is gondoskodtak a biztonságukról, arra az esetre, ha a felső kör elveszne és azt a fények megszereznék. A következő körön a lánya, Hekáté uralkodott volna, de ő faképnél hagyta őt, a parancsával együtt és még az ajtót is becsapta maga mögött úgy, hogy zengett tőle az egész terem. Csatlakozni akart a lázadókhoz, és nem lehetett megállítani. Legalábbis ezt állította. Aztán nemsokára mégis odaát találkozott vele, a Tartaroszban, hogy azt megnyissák. “Vele is mi lehet vajon?” Töprengett Desider. “Remélem, ha már rám nem is, de legalább Thanathoszra hallgat és nem vár a visszatértünkre a pilinkékkel együtt, hanem mielőbb visszatérnek. Igen nagy a tudása. A világunknak, a harcosainknak nagy szükségük van rá, a mágikus képességeire.”

A legjobbak mind sorsot húztak, még azok is, akik nem tartoztak a népéhez. Ennek során kétféle szerepet osztottak ki. Egy részük csatlakozhatott a Phosphor vezetésével megalakult lázadók seregéhez, akik a terv szerint azonnal támadni akarták az érkező fényeket, kérdés és felszólítás nélkül, míg másik részük beköltözött az egykori birodalom erődjeibe, palotáiba és újra kiosztásra kerültek a tisztségek. Az ő feladatuk lett a későbbi bosszú, ha a felkelők elbuknának és a békés megegyezés se sikerül az érkező fényekkel. Ők arra esküdtek fel, hogy a végsőkig türelmesek és kedvesek lesznek, békére törekedve. Így valójában az egykori Yperpérán helyén új birodalom alakult meg, melynek vezetésével Cynidort, az egykor csak mutánsnak gúnyolt demiurg leányt, szíve szerelmét bízta meg, míg ő vissza nem tér.


Desider mélyet sóhajtott erre. Arra gondolt, hogy vajon sikerül-e békésen megegyezniük a fényekkel, mielőtt azok a lázadók gyűrűjét elérik és megkezdődik a mindent elsöprő, nyilvánvalóan sokak halálával járó háború. Szerencsére, hála Thánáthosznak, aki őt felnevelte, ő már mindenki másnál hamarabb elkezdte a fények nyelvének elsajátítását, így már folyékonyan értette és beszélte. Kommunikációs képességeinek hála már számos esetben sikerült véres harcokat, háborúkat elkerülnie. Nem véletlenül volt ő a király. Persze erről ekkor és ott se a titánok, se a titanniszok nem tudtak még semmit. Hazugság volt ez vajon a részéről? Aligha. Nem ismerte még őket. Felesleges lett volna megelőlegeznie a bizalmat és felfednie kilétét. És talán veszélyes is. Egyébként is… tudta, ha odaáll a fények elé és nem sikerül a terve… és esetleg a titánok is kudarcot vallanak, ha a lázadókat is elsöprik… rá ismét szükség lesz a birodalma élén, ahol majd meg kell győznie őket arról, hogy népe békét akar és ha kell, könyörögnie kell nekik, hogy életben maradhassanak. És ha ez megtörténne… tiszta lappal kell előttük állnia. Azt kell hinniük, hogy akkor és ott látják majd először. Ezért is jól jött most az álcája és ha már ez így alakult, jobbnak látta, ha nem fedi fel senki előtt az igazat. Aztán eszébe jutott Phosphor. Persze tudta, hogy nélküle se esik szét a lázadók serege, hisz az eszme tartja őket össze, a közös cél és nem pedig a vezér, de azért nyugodtabb lett volna, ha ő is ott van a csapatoknál, ha rá is számíthat. “Vajon mi lehet vele?” – gondolta. – “Azóta már teljesen magához tért? Talán már elkezdtek visszatérni az emlékei? Vajon mennyi idő kell neki, hogy újra önmaga legyen?” Biztos volt abban, hogy Thanathosz tarsolyában van pár trükk, amit titkolt és titkol, mert mások előtt nem akarta felfedni, milyen nagy tudású lény. Biztos volt abban, hogy hamar összeszedi Phosphort és igyekezni fog, hogy mielőbb képes legyen használni képességeit, hogy mielőbb felkészüljön. Aztán eszébe jutott, hogy mindez az ő hibája. Talán adnia kellett volna még időt Szetinek, azaz Phosphornak és nem kellett volna azonnal a titánok segítségét kérnie a számára, gyógyító erejüket elfogadnia, de akkor… nagyon megijedt. Azt hitte elveszíti őt… azt hitte, nincs más mód. És talán nem is volt. Talán nem tehetett mást.


 

tartarosz 60. részlet
Eltartott jó ideig az út. Desidernek volt ideje visszagondolnia a történtekre.
Miután a megnyílt, víznyelőszerű, hirtelen kialakult szakadékba beugrottak, ahogy zuhantak alá, nemsokára megismétlődött az, ami korábban. A gravitáció váratlanul itt is csökkenni kezdett, majd miután újra visszatért, szépen, puhán landoltak, de ezúttal nem egy puszta, kietlen helyen. Mintha csak váratlanul egy távoli galaxisba csöppentek volna, ahol szebb, üdébb és különlegesebb volt a világ még az édenkertnél, sőt talán a mennyországnál is. Desider lopva barátjára tekintett, akinek még a szája is nyitva maradt e látványra. Akár egy tavaszi hajnalon. Kissé hűvös, még párás levegő lengte körül őket. Jobbra és balra messzire húzódott a dús füvű, virágoktól tarka mező, csörgedező patakokkal, csilingelő lombú fákkal, bokrokkal, erdővel, a távolban hófödte hegyekkel. Boldogan csivitelő lények dallama szállt hozzájuk a térben. Mindenütt békésen futkározó fura, ám csodaszép, szivárványszínekben pompázó állatok lépdeltek, szaladtak, vagy szárnyaltak a légben. Igazán varászlatos volt ez a táj, beleértve a hihetetlenül lenyűgöző várost is, mely előttük nyúlt el az üde völgyben. Egyetlen dolog nem illett csak oda. Nem, nem Phosphorra gondolok és mégcsak nem is Desiderre, bár a fekete szín egyetlen árnyalata se jelent meg rajtuk kívül sehol e pompás vidéken. Nem. Valami más rontotta el a látványt, a táj lenyűgöző szépségét. Mégpedig a vastag és rideg vasak, melyek őket körülvették minden irányban, az ég felé meredezve, ahol az átjáró örvénye forgott felettük, melyen át oda bezuhantak. Hamar rádöbbentek, hogy egy óriási ketrec kellős közepén térdepelnek, melyből úgy tűnt, nincs kiút.


 

tartarosz 61. részlet
Phosphor sietve pattant fel, miközben szinte észrevétlen mozdulattal lecsatolta kesztyűinek tenyere felé eső részét és már lépett volna a rácsokhoz, ám Desider megragadta a karját és visszahúzta.
– Várj! Mit akarsz tenni?
– Természetesen nem fogom itt bent bevárni a fogadóbizottságot – vigyorodott el. – Könnyen szétfeszítem és már kint is vagyunk.
– Én se azt terveztem, hogy tétlen üldögéljünk itt, elhiheted – mosolyodott el erre Desider is – de ne rongáljunk meg semmit, ha nem muszáj! – azzal kezébe vette a nyakában függő medalionját, majd megérintette Phosphort és máris a közeli rét szélének árnyas fái mellett találták magukat, jó pár száz méterrel arrébb – Nem kell, hogy azonnal megtudják az érkezésünk – tekintett vissza Desider, miközben letérdepelt a magas növényzetbe, maga mellé húzva Phosphort – Előbb nézünk szét!
– Én ugyan nem bujkálok! – rázta le őt magáról főhősünk és ismét felkelt, úgy mosolygott rá vissza – Sokkal jobb szeretem a drámai belépőt! – majd a távolba, a ketrec felé tekintett. Nem sejtette, hogy kívánsága hamarosan, sokszorosan is teljesül majd. Kesztyűjét már átitatta a kénes harmat. Még nem érezte, de feledni vágyott baljós végzete már közelgett hozzá.
– Komolyan mindig szándékkal keresed a bajt? – kapott utána Desider és ellentmondást nem tűrően húzta vissza maga mellé a harmatos fűbe. Akkor még nem sejtette, hogy ez mekkora hiba volt. Phosphor elégedetlenkedve térdepelt mellé:
– Ez a híres bizalma, felségednek? – fordult felé suttogva, nem leplezett gúnnyal.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy bízhatna kicsit jobban bennem, de nem. Inkább feltételezi, hogy ostoba vagyok, mint azt, hogy tudok valamit.
– Mert? Mit tudhatnál? Te se jártál itt eddig, nem?
– Nem, valóban nem. De gondolja, hogy csak úgy beugrottam a Tartaroszba, mindenféle terv nélkül?
– Mi tagadás, kinéztem belőled, hogy ilyet teszel.
– Akkor jöjjön a meglepetés! – vigyorgott – Rám itt már várnak! Talán még finomságokkal megrakott asztalokkal és zeneszóval is készültek.
– Ezt hogy érted? Honnét tudhatnák előre?
– Hála, a képességeimnek. Még Ástéként vettem fel a kapcsolatot az egyikükkel. Tőle az útmutatás és a jóslatok.
– Asztrálkivetítést használtál? – lepődött meg Desider. – És mi van még hátra a jóslatból? Mit mondott még?
– Azt, hogy várjunk rá, miután megérkezünk… és ne… ne távolodjunk el,… mert…
– Mert? – sürgette Desider.
A kérdezett azonban nem felelt azonnal. Mintha figyelmét elvonta valami. Tekintetét a növényzetre szegezte, majd enyhén megingott és mindkét kezével megtámaszkodott a harmatos növények közt, hogy szilárd pontra leljen.
– Mi van veled? Jól vagy?
– Egek! Megint… én meg azt hittem már… hisz oly régóta nem…
– Miről beszélsz? – nézte aggódva barátja.
– És megint… nem! Egek!… Ez olyan szánalmas!… És elkeserítő… És pont most… és… – azzal sietve nézett körbe, mint aki menedéket keres. Érezte, kezd felszökni a pulzusa. Hányinger futott át rajta. Újra és újra. Érezte, megkezdődött az átváltozás. – … bíznod kell bennem! … vissza kell menned a ketrechez. Szemisz az,… őt keresd… rám hivatkozz!
– Mert te?
– Engem most hagyj! Ne gyere utánam! – azzal minden erejét összeszedve felpattant, berohant az erdő fái közé, ahol azonmód össze is esett. Desider nem törődve kérésével, sietett utána. Csak amikor megpillantotta őt a dús, virágos aljnövényzetben vergődni szárnyaival, akkor értette meg, miről beszélt az imént. Pedig látta már őt korábban átváltozni. Nem is egyszer. Látta miként változik fekete, démoni alakból, világos bőrű, emberi alakba, oda és vissza. És látta későbbi átváltozásait is… azt, amikor felszállt a kéklő csillámpor, eltűntek a szárnyak és minden, ami nem emberivé tette, majd ott feküdt előtte Ásté, a hercegnő. Számos alkalommal volt szemtanúja ennek is. De ez, akkor és ott egészen más volt. Mintha lelke nem tudta volna eldönteni, mi szeretne inkább lenni. Emberi, mint Szeti, démoni, mint Phosphor, angyali, mint a Pilinke vagy egy egyszerű leány, Ásté, aki hercegnő lett…


 

tartarosz 62. részlet
– Menj el! Mondtam már,… hogy menj! Ne nézd! – kiabálta, miközben oldalra fordult, hogy szárnyaival takarja magát, ám azokból nemsokára kéken szállt fel a csillám és köddé váltak. Először úgy tűnt, csak átváltozik, Ástévá, de alig fejeződött be az átalakulás, még épp csak kezdett magához térni a fájdalomból és térdepelt volna fel, már kezdődött is újra minden, ezúttal visszafelé. Aztán pedig már úgy tűnt nincs megállás. A különböző részei eltérő ütemet diktáltak. Más-más sebességgel változott bőrének színe, más ütemben nőttek ki szárnyai, szarvai, karmai és szemfogai, majd tűntek el a térben és mindemellett hol férfi, hol pedig női testet öltött. Még a haja is önállóan, minden mástól függetlenül változott. Rövid, göndörkés, fekete tincsei előbb gesztenyebarnává, majd aranylóvá váltak, miközben hosszuk egyre nőtt, majd a hullámoson át végül egyenesbe váltott és egy hirtelen ragyogást követően seszínű, halványbarna lett, majd a folyamat ismétlődött. Újra- és újra. Egyre gyorsuló ütemben. Desider nem tudta mit tegyen, mit tehetne érte. Közelebb lépni nem tudott, mert hol bőr, hol pedig hófehér szárnyai vágódtak szét a térben és verdestek veszettül. A megannyi erdei lény már az elején messzire rohant ijedtében. Főhősünk hamar elvesztette a kontrollt vagy tán azzal még egyáltalán nem is rendelkezett, aztán pedig már azt se tudta ki ő valójában és még kevésbé azt, hogy mit szeretne. Hol üvöltött, hol sírt, hol sikoltott a fájdalomtól.
Desidernek még mindig elszorult a szíve, amikor visszagondolt a jelenetre. Ha nem érkeznek meg akkor a titanniszok, akik számítottak az érkezésükre éppúgy, ahogy Phosphor mondta, ha nem ajánlották volna fel a segítségüket, és ha ő nem fogadja el azt barátja nevében is… akkor… fogalma se volt arról, hogy akkor, milyen vége lett volna e történetnek. Persze lehet, hogy csak várnia kellett volna, és mint egy vadul kilengett mérleg esetén, az egyensúly Phosphornál is előbb-utóbb megérkezett, beállt volna, de légzése rendkívül szaporává vált, pulzusa pedig már az egekbe szökött. Egy átlagember a felét se élte volna túl. Nem tudta, ő meddig bírná. Le kellett állítani. Véget kellett ennek vetni. A jelenlévő három titannisz érintése csillapította, de meg nem oldotta a helyzetet. El kellett mondania nekik az igazságot, hogy mi ez az egész. Be kellett avatnia őket Phosphor titkába. Ők eközben azonnal hívták a társaikat. Azok, amióta Szemisztől tudták, hogy Phosphor el fog jönni, azóta mind a közelben várakoztak. Nem mintha szükségük lett volna bármilyen megmentőre. Bezárásuk után nem sokkal megtalálták szabadulásuk módját, mégpedig olyformán, hogy dimenziókaput nyitottak egy távoli galaxisra. Miután pedig átjutottak, lassan új világot hoztak létre. Egy olyan világot, melyben szívesen éltek. Különféle lényeket is létrehoztak, teremtettek. Phosphorra tehát, mint megmentőre nem volt szükségük. Ha pedig bosszút akartak volna, képesek lettek volna visszatérni, igaz, csak más irányból, és könnyedén elintézhettek volna bárkit. Hogy miért gyűltek mégis mind az átjáróhoz? Mindaz, amiket Szemisz mondott nekik Phosphorról, felkeltette a figyelmüket. Vajon tényleg sikerülhet neki? Valóban képes lenne arra, hogy felkeresse, megmentse őket? Kíváncsiak voltak rá. Várták. A hívó jelre pillanatok alatt megérkeztek. Kétszer hatan, nem számítva Szemiszt, a vak leányt, aki jóslataival és tanácsaival addig asztrálisan segítette főhősünket, hogy a találkozó létrejöhessen. Szemisz irányította őket szavaival, bár nem ő volt a vezérük, de hallgattak rá. Mind körbevették Phosphort, a férfiak az egyik, a nők a másik oldalon és mindenki más és más energiaközpontjánál érintette, fogta le a testét, majd megindították az erő áramlását, jobb ötletük nem lévén. Azon, nem volt idő elmélkedni, hogy miért nincs főhősünknek egyáltalán színes aurája, mégpedig egyik alakjában se. Azt hitték, egyszerűen csak túl alacsony az energiaszintje, amit fel kell emelniük, mégpedig egyenletesen és ebben részben igazuk volt. Enélkül talán túl se élte volna. Ám egyikük se sejtette, hogy valami ennél sokkal összetettebb és komolyabb titok áll a háttérben, aminek ismerete nélkül aligha segíthetnek teljes mértékben.


 

tartarosz 63. részlet
Phosphor érezte a testében és körötte növekvő erőt, mely hűvös nyugalommal áradt szét benne. Béke lengte be a teret. Leálltak nyughatatlan átváltozásai és amint a fényjelenség eloszlott, ott feküdt egykori pilinke alakjában. Fénye izzott, elfedve vonásait. A titánok és titanniszok azt hitték megoldották a helyzetet. Lassan, csendben magára hagyták a különös formájú, almazöld, virágmintás ágyon, mely az egyik kellemes hangulatú, hatalmas szobájuk közepén állt. Csak Szemisz maradt mellette. A többiek igyekeztek rábeszélni Desidert, hogy velük tartson és mondja el, miért jöttek, pontosan mit szeretnének. Tudták jól mind, hogy Phosphor elméjének időre van szüksége ahhoz, hogy múltját feldolgozza és immáron lelkileg is kiegyensúlyozottan térjen magához.


Úgy tűnt, nem lesz semmi gond, ám barátunk nem mert hinni ebben. Sejtette, hogy Phosphor képzeletében végigperegnek múltjának történései. Mindkét múltjáé. Mindazok, melyeket Ástéként élt át és azok is, melyeket Phosphorként. És aztán, miután felvette egykori küllemét és újra régi alakjában, pilinkeként feküdt előttük, Desider tudta, hogy előző életének emlékei is mind visszatérnek és a többiekkel ellentétben azt is tudta jól, mily rettenetes ezen emlékek többsége, ezért semmiképpen nem akarta magára hagyni Phosphort.


Kérésére tehát behoztak egy nagyobb asztalt, amit a kitárt ablak elé tettek és oda ültek le, aköré, hogy átbeszéljék a helyzetet. Suttogva kezdték, hogy ne zavarják főhősünket, aki lassan, nyugodtan pihegett. Még nem tért magához. Miközben beszélgettek, Desider folyton felé pillantgatott. Persze tekintetét a hajától senki se láthatta, de tudták jól mind, hogy nagyon aggódik érte.
– Tehát, – kezdték az általa is beszélt nyelven, melyet egykor ők is megtanultak, amikor a hellén partokhoz elértek – hallgatunk, hogy pontosan miről lenne szó.
– Azt hittem már tudjátok… hogy Szemisz elmondta nektek.
– Ismered őt?
– Én nem, de a barátom Phosphor – intett az ágyon fekvő pilinke felé – azt mondta, hogy vele vette fel távolról… nem értek hozzá miként, a kapcsolatot, mielőtt elindult és hogy hivatkozzak rá. Elnézést, a nagy kavarodásban még be se mutatkoztam mindenkinek. A nevem Desider. Azért jöttünk, mert hallottuk, hogy egykoron a Tartaroszba vetették a titánokat és titanniszokat, vagyis titeket és segíteni szerettünk volna kiszabadulni, de, amint látom, nem ti szorultok megmentésre, hanem mi. És ezzel csak az adósaitok lettünk… Ismételten hálásan köszönöm, amit érte tettetek.
– Ugyan, ez semmiség ahhoz képest, amit ő akart tenni értünk – mosolygott az egyik titannisz – És igen, tudtuk, hogy jön. És kíváncsian vártuk. Nem hittük, hogy lesz valaha bárki olyan elvetemült és bátor, hogy utánunk jön az életét kockáztatva, hogy kiszabadítson minket és még ide is talál.
– Meg kell vallanom, nem önzetlen eme tettünk. Nagy segítségre lenne szükségünk, de ezek után nem fogok előhozakodni vele. Pofátlanság lenne. Amint magához tér, megyünk. Persze aki akar, az jöhet velünk.
– Köszönjük a meghívást, talán majd egyszer. És külön köszönjük az őszinte, nyílt beszédet. Ezt mi igen sokra tartjuk. És igen, jól látod, mi itt egész jól berendezkedtünk. Ami azonban a segítségünket illeti, ha nem kéred, mi akkor is szívesen megteszünk bármit. Tudunk mindenről. Tőle. És megígértük neki, hogyha valóban eljön értünk, személyesen, akkor mi segítünk nektek elleneitekkel szemben. Semmibe nem telik. Igaz, a dimenziókapu amin átjöttetek olyan utat nyitott, hogy millió fényévekre vagyunk az otthonotoktól, de vannak űrhajóink. A számításaink szerint, az alapján, amit tőle tudunk, még nem vagyunk késésben, de lassan indulnunk kéne.
– Én nem hagyom magára, míg tudatára nem ébred.
– És a világotok? Sokak élete múlik ezen. Vagy menjünk nélkületek?
– Nem, semmiképp. Ilyet nem kérhetek. Nem is kérnék. És nem is fogadnánk el. Soha. És egyébként is én mindenképpen veletek akarok tartani, mert először megpróbálkoznék valami békés megoldással. Hátha szót lehet érteni velük. Ha mégse, akkor viszont szívesen vennénk a segítséget. Nem megölni akarjuk őket, elég csak az erődemonstráció, hogy visszaforduljanak és elmenjen a kedvük attól, hogy minket valaha megtámadjanak. Egyébként utánunk jön még pár barátunk hamarosan az örvényen át.
– Az átjáró jelez nekünk, amikor érkeznek. Emiatt nem kell aggódni. Mi pedig elindulhatunk néhányan veled és vihetjük őt is magunkkal. A többiek hátramaradnak, bevárják a barátaitokat és később csatlakoznak.
– Nem. Ez nagyon nem jó ötlet. Phosphor… nem tudom mi lesz, ha magához tér, de egykoron nagyon nehéz volt parancsolni neki és megfékezni őt. Nem mintha rossz vagy gonosz lenne, hanem mert oly hatalmas erőkkel bír… és nem volt akkoriban ideje és lehetősége arra, hogy megtanulja uralni… attól tartok, nem volt jó ötlet, hogy az energia által… hogy most minden emléke és képessége egyszerre zúdul rá. Persze, aligha volt egyéb megoldás. Szóval most nem tehetek mást, minthogy abban reménykedem, hogy tévedek és az energiátok segít neki, hogy mindent el tudjon rendezni magában. Mindenesetre itt kell lennem mellette, hogy ha kell… – Mondatát azonban már nem fejezhette be, mert hirtelen erőteljes fény villant fel, mely mindent beborított és a pilinke sikoltott egyet. Ekkor ért el képzeletében előző életének végéhez. Eljött a pillanat, az, amikor Thánáthosz csapdába csalta és ő újra átélte egykori vergődését, ahogy küzdeni próbált az életéért. Amint a fényjelenség eloszlott, már talpon is volt, de összecsuklott egy pillanatra. Odakünn azonnal feltámadt a vihar. Erőteljes szél tépett, szaggatott mindent, becsapva, majd kivágva az ablaktáblákat, szaggatva a függönyöket. Leomlottak a díszes üvegtáblák és sorra szakadtak le csörömpölve a csillárok, tükrök. Phosphor tenyereiből, melyekkel a padlót érintette, villámok cikáztak minden irányban és nyomukban repedések futottak végig a falakon, és megremegett, majd omlani kezdett a torony. Pedig hogy állították a titánok, hogy minden épületük földrengésbiztos és elpusztíthatatlan… Desider sietve futott oda hozzá, hogy medalionja segítségével kiteleportálja valahová, messze, mondjuk a rétre, ahol nem okozhat túl nagy kárt, de a pilinke nem látta őt, nem látott még maga körül semmit a valóságból. Képzelete előtt még múltjának végzetes rémképe pergett, az utolsó rettenetes pillanatok, így aztán önkívületi állapotban igyekezett menekülni, előbb négykézláb, mint annak idején, de aztán felkelt, hisz most talpra tudott állni és csak futott, csak rohant. Nem nézte merre az ablak, merre az ajtó. Egyenest nekiszáguldott az egyik támfalnak, de ezt mintha meg se érezte volna. Kidöntött, áttört mindent. Ha nincsenek ott a titánok, talán Desider odaveszett volna, mert döbbenetében elfeledett teleportálni az omló épületből. Így azonban néhány pillanat múlva már mind kijutottak, mégpedig egy túloldalon álló, akkor még biztonságosnak tűnő építmény tetején, ahonnan jól láthatták, miként csapódik a pilinke a város egyik terének központjába. A vihar addigra már szinte mindent felborogatott, leszaggatott, amit lehetett, tüzek gyúltak, cikázott mindenütt az elektromosnak tűnő energia, de a pilinke még mindig nem nyugodott. Fel-felrepült, de aztán újra és újra a talajhoz vágódott. Úgy tűnt, a saját maga által keltett vihar nemcsak körötte az épületeket, de ha így folytatja, hamarosan őt is elpusztítja.

Folytatom!

Naponta teszem fel ide a folytatást, amiről azok, akik a VIP listára feliratkoztak, minden este közvetlen linket kapnak az egyszerűbb olvasásért!

Ha még nem iratkoztál fel:

 
 

14
Szólj hozzá!

avatar
3 Comment threads
11 Thread replies
0 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
3 Comment authors
Mandy KristófKristófUhrin Ede Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Uhrin Ede
Vendég
Uhrin Ede

Ide került a jelenbe , a világunkba ? Vagy a pilinkék által létrehozott rétre ?
Elvileg ébren van , nem ? 🤔

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Sejtettem, hogy zavaró lesz a kontraszt. 😀 de így legalább jobban együtt tudtok érezni főhősünkkel és azzal, hogy miért ugrott ki az ablakon hirtelen. 😀

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

A történetben a mi világunk és az övék párhuzamosak egymással. Az időszámításuk csak azért tér el mert mást vesznek az év alapjául. A történeteimben időugrás csak emlékezéskor van. Az időben senki se utazik. Ilyen zavar nincs. Amikor majd a mi jelenünkbe átjönnek, addigra máf naluk is XX. század lesz. Továbbra is megmarad a természetközeli, barbárnak ható szemléletmód, de sok változás is végbemegy náluk is, ahogy nálunk.

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

A mi világunk nem így néz ki. Ennyi bolygó az égen…

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

A pilinkék világa ismerőnek kéne legyen a számára. Bár, azóta talán építkeztek. Viszont ha jól emléxem ott három Nap van az égen, nem?

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Nem réten van… komplett város számára fura építményekkel.

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Ébren van, igen.

 
Uhrin Ede
Vendég
Uhrin Ede

Talán én is ébredezem ! 🤫
Tehát , ” Te ” vagy ” Kristóf ” ? 😈
A múltkor volt egy komment , ezen név alatt , amit ” provokatívnak ” véltem …🤔 majdnem válaszoltam is . 😈 Nem gondoltam volna , hogy Te vagy , hisz Mandy Kristóf néven is jelen voltál . 😈

 
Kristóf
Vendég
Kristóf

Nem volt szándékos. Mobilról ha írok, így jelez ki. De ha valamivel nem értettél egyet, nyugodtan beszólhatsz ám. 🙂

 
Uhrin Ede
Vendég
Uhrin Ede

Tudod , az udvariasság … 😈

 
Uhrin Ede
Vendég
Uhrin Ede

Most még inkább nagyobb a katyvasz .
Van pár dolog , ami letisztult , de …

 
trackback

[…] .post-gombok {position:relative;float:left;display:block;color:white;margin-bottom:20px;} 1. részlet VIP Könyv-Klub – A Kiérdemelt jutalom című novellához   […]