Ez egy kisregény az Yperpérán legendájából arról, hogy miként indult el főhősünk, Phosphor, hogy megnyissa a Tártároszt és kiengedje az ottani lényeket, remélve, hogy azok majd hálából mellé, illetve az árnyak mellé állnak majd a fények elleni harcokban, hogy megvédhessék világukat.

Történetünk idején már túl vagyunk Phosphor és a király 7 esztendőn át tartó háborúján és szövetséget kötöttek egymással. Főhősünk már nem támadja Yperpéránt, a birodalmat. Az árnyak világát új ellenség fenyegeti, a közelgő fények, akik technikai és spirituális tudásuk tekintetében is magasan e barbár világ népei felett állnak. Az eddigi szereplők összefognak, hogy felkészüljenek az új ellenségre, de Phosphor úgy érzi, elkelne még a segítség, ezért merész tervet talál ki. Meg akarja nyitni a Tartaroszt, hogy az oda zárt titánok segítségét kérje. Ez a kisregény arról szól, miként indul eme útjára, kik lesznek a segítségére és miként teljesíti a feladatot.

Görgess lentebb és Olvasd!

Jó szórakozást!


1. részlet
2. részlet
3. részlet
4. részlet
5. részlet
6. részlet
7. részlet
8. részlet
9. részlet
10. részlet
11. részlet
12. részlet
13. részlet
14. részlet
VIP Könyv-Klub – Tártárosz megnyitása I. részhez

 

#tartarosz 1. részlet
– Ezt mégis, hogy képzelted? – kiabált Floránusz Questor a fő ítélethozó, miközben fel-alá járkált idegesen Phosphor előtt. – Tudod, hogy ezzel nem hagytál nekem más lehetőséget? Most a nép megint a véred akarja. Hogy lehetsz ilyen ostoba? Miért nem vagy képes megbecsülni a nehezen kivívott bizalmat? És éppen most, amikor jönnek a fények, a legrettenetesebb ellenség, amit el lehet képzelni. Erre te… Rád itt lenne most szükség! Mit találjak én most ki… meg tudod nekem mondani? Ezért a Tartaroszba kell zárassalak az ősi törvény szerint. Te pedig pontosan tudtad ezt… ne mondd, hogy nem…
– Persze, hogy tudtam… – felelte Phosphor. Hangjából mosoly érződött ki. Floránusz Questor erre megfordult és felkapta rá a pillantását. – Mit tervezel? … Csak nem?
– Nem tudom, mire gondolhat – mosolygott a kérdezett – Még nem tért vissza a gondolatolvasó képességem.
– De a fények űrhajói… három nap egy esztendő és ideérnek.
– Éppen ezért jobb lenne, ha nem pazarolná a drága időt. Mondja ki az ítéletet és haladjunk! Mire felvillannak az égen, én már itt is vagyok az erősítéssel.
– Megbolondultál? A Tartaroszból még senki nem jutott ki önerejéből…
– De én nem senki vagyok – mosolyodott el Phosphor.
– Ez akkor is őrültség! Azt se tudod… senki se tudja, mi van odabent. A százkarúak, akiket Dzíosz kiszabadított, nem beszélnek. Lehet, hogy számodra az azonnali halál lenne… esélyek nélkül.
– Lehet, de ahogy ön is mondta, valószínűleg épp mindenki megint a vérem akarja. Nem hiányoznék senkinek. Azonkívül ez talán az egyetlen esélyünk. A fények tudása túl nagy. Technikailag és spirituálisan is. A nyomukba se érhetünk. Még én se – vigyorodott el egy pillanatra, majd ismét elsötétült fekete arca, miközben így folytatta – Pillanatok alatt el fogják törölni ezt a világot, amikor megérkeznek. Az ősök, a titánok erejével azonban talán legyőzhetjük őket.
– Túl idealista vagy! Mégha sikerül is élve kijönnöd onnét… mégha a többieket is kihozod… honnét veszed, hogy melléd, a terved mellé állnak? Miért harcolnának azokért, akik közt vannak azok is és azok ősei, akik egykor bezárták őket. Miben hiszel, mondd? Talán a jó tett helyébe jót várj mesébe illő optimizmusában?
– Vagy inkább a személyes sármomban, a lenyűgöző személyiségemben hiszek… – mosolygott Phosphor ismét pajkosan.
– Annak, látjuk mekkora ereje van. Épp megint miattad zúgolódik szinte az egész világ. De ez még semmi ahhoz képest, ahogy akkor fognak háborogni, ha kiengeded a rettegett titánokat és egyéb lényeket, akik nemhogy nem segítenek majd, de e világ ellen fordulnak ősi dühükben és a több ezer éves bosszújuk ad majd nekik erőt. Nem. Ehhez én biztos, hogy nem asszisztálok.
– De az imént mondta, hogy onnét úgyse lehet kijönni. Vagy ilyen sokra tart engem? – mosolygott főhősünk.
– Belőled én már bármit kinézek – vonta össze szemöldökeit Floránusz Questor, a legfőbb birodalmi ítélethozó. – Tehát a válaszom…
Kopogás szakította félbe a párbeszédüket. Futár érkezett és átadta a királyi pecséttel zárt levelet. Az ítélethozó összevont szemöldökkel bontotta ki, majd az arca még jobban elkomorodott, miközben olvasta. Aztán csak felnézett Phosphorra, de nem szólt azonnal.
– Úgy néz, mintha a halálos ítéletét olvasta volna – nevetett főhősünk.
– Nem a magamét. A tiédet.
– Tessék?
– Már mindegy, hogy én milyen ítéletet hoznék. A király szava felülír mindent. Azt írta, hogy a tetted nem tűrhet megbocsájtást, nem kaphatsz enyhítést. A Thartharoszba kell vetnünk azonnali hatállyal. Ezzel lezártnak tekinti az ügyed. Tudom, hogy nem fog érdekelni, de azért én még egyszer felhívnám a figyelmed valamire. A terved rettentően kockázatos. Ha sikerül véghez vinni, olyan erőket szabadíthatsz el, melyek lerombolhatják az egész világot, mielőtt a fények megérkeznek. Gondolod, hogy Dzíosz atyád és a többiek, akik bíznak benned, örülni fognak, ha ősi ellenségeik miattad újra rájuk vetik magukat? Pillanatok alatt csatatérré változik így ez a világ és megismétlődik a titanomakhia, amiben ezúttal lehet, hogy nem a mieink győznek. Vedd elő a jobbik eszed, és ne tedd meg!
Beszélhetett azonban már… mondhatott bármit… Phosphor esze már messze járt. Örülnie kellett volna. Hisz ezt akarta elérni. Mégis… így… így, hogy a király…
Nem értette. Sose gondolta volna, hogy az uralkodó, akiben már bízott, akit már a barátjának tekintett… éppen ő… ilyen ítéletet hoz ellene. Mégse számítana a léte?
Nem baj. Rázta meg a fejét. Ő ezt akkor is végigcsinálja értük. Azt meg, hogy mennyire veszélyes kiszabadítani azokat a rettenetes lényeket, majd eldönti, miután találkozott velük. Gondolta.
Aztán ismét a királyra gondolt. Persze, a népét védi. Ez teljesen érthető… de ismernie kellene már őt annyira, hogy tudhatná, ismét csak színjáték volt a tette és valójában sose ártana. Legalábbis szándékkal nem. Igaz, nagyon jól kitalált, részletesen kidolgozott illúziót hozott létre. Valósnak tűnhetett. Annak szánta. De azért, ha másnak nem is… legalább a királynak sejtenie kellett volna. Jó, persze, nem volt miből megsejteni, de… hol marad a bizalom? A feltétel nélküli bizalom. Hisz a király ezt mondta neki. Megígérte, történjék bármi, mutasson akármit a látszat, ő bízni fog benne, az ártatlanságában. Erről most megfeledkezett volna?
De, nem! Neki is hinnie kell. Hinnie, hogy az uralkodó még mindig bízik benne. Igen. Ez a parancs nem ellene szól. Ez akkor egy engedély. Engedély arra, hogy ezt megpróbálja. Mégha kimondva nem is ismeri el, nem ismerheti el, ezek szerint mellette áll.
Alig futtatta végig gondolatait, mire magára eszmélt már száguldott is körötte a tér. Oly nagy sebességgel zuhant a tátongó mélyfekete hasadékba, hogy biztos lehetett abban… ezt nem élheti túl… Talán a tartaroszi fogság nem is létezik? Gondolta. Lehetséges, hogy a zuhanás vége a puszta halál, majd… az újjászületés? Döbbenten futott át rajta a rémisztő gondolat. Talán a százkarúakat azért tudták kihozni, mert meg tudtak kapaszkodni valahol a hasadék falán… de… lehet, hogy igaza lesz Floránusz Questornak és számára onnét nincs visszaút? Lehetséges lenne, hogy ostobaság volt az egész terve?


 

#tartarosz 2. részlet
Thanathosz, azaz az Árny elgondolkozva ült le a nagy étkezőasztalhoz. Még csak Káté, az egyik hercegnő érkezett meg. Mindig bevárták egymást, mert szerettek mind családként összeülni, ám a többiek ezúttal még nem voltak sehol. Háborús idők közeledtek. Tudta, hogy a király valószínűleg még szervezi a birodalom jövőjét és az ezzel kapcsolatos teendőkkel foglalatoskodik, miként a többiek is. Nem nagyon számíthattak tehát további társaságra. Hekáté, a király fogadott lánya nem vehetett részt már semmilyen gyűlésen, hisz a lázadókhoz csatlakozott. Valójában már a palotában se lett volna szabad lennie, de még várta az uralkodót. Nem akart így távozni. Legutóbb amikor az apját látta, heves vitába bonyolódtak, majd rácsapta az ajtót. Szeretett volna még ezért bocsánatot kérni, mielőtt elhagyja a palotát. Sajnos a közelgő fények miatt megoszlott a világ. Legszívesebben mindenki hadba ment volna, hisz tudták, hogy az érkezők nem néznek majd se istent, se embert. Mindent a földdel akartak egyenlővé tenni. Hatalmas technikai és spirituális tudásuknak köszönhetően pedig minden esély megvolt arra, hogy ezt könnyedén meg is tegyék. A nép azonban tisztelte a királyt, az uralkodót, aki békét akart. Megoldásként mindenki sorsot húzott, mind a hét körön. Az őslakók legnagyobb része leköltözött vagy lent maradt a mélyben, míg voltak, akik feljöhettek a felső szintre, ahol kétfelé váltak az árnyak. Egy részük létrehozta egy békés birodalom látszatát. Ők voltak azok, akiknek a király vezetése alatt első körben a békére kellett törekedniük, hogy aztán a harcosok esetleges bukása után megfontolt ám rideg bosszút állhassanak a támadókon. A többiek pedig a harcra készültek. Hekáté, a hercegnő, aki kimagasló szinten értett a mágiához, a király parancsszava ellenére is hozzájuk csatlakozott. Nem lehetett hát tovább mélységi árny, a birodalom része. Az apja kitagadta őt. És az Árny? Ő vajon miért üldögélt ily nyugodtan az étkezőasztalnál?
– Ön harcol vagy a királlyal marad? – törte meg váratlanul a csendet a hercegnő.
– Én jobb, ha nem vagyok itt, mert ahogy már mondtam, régen nagyon meggyűlöltek engem a fények. Ha maradnék… meglátnak és elönti őket a bosszú… akkor a királynak, e népnek esélye se lenne a békére.
– Akkor? Csakúgy távozik, mintha soha nem lett volna ez a hely az otthona, az itteniek pedig a családja?
– Ne próbálj meg a lelkemre hatni, te lány! Nem aggódom én egy percig se értetek. Phosphor vezetésével könnyedén győzhettek a fények ellen, kiváltképp így, hogy a tizenkét korábban ide lezuhant fény is az oldalatokon áll.
– De ők nem harcolnak velünk.
– De sok mindent elmondtak, elmeséltek magukról és én is meséltem nektek róluk eleget azokból az időkből, amikor még köztük éltem. Ha pedig mégse sikerül a győzelem, ők is ott lesznek, hogy lenyugtassák az ellent és valamiféle kompromisszumos megoldást találjatok. Nem aggódok én emiatt egy pillanatig se. Ne feledd, én már több ezer éves vagyok. Sok mindent megértem már. Úgy tudom például, hogy a titanomakhia sokkal hatalmasabb próbatétel volt. Dzíoszék mégis győztek. Ezúttal pedig ők is a ti oldalatokon állnak. Tényleg, erről jut eszembe, te sokat olvastál, tanultál… mit tudsz te a Tartaroszról? Remélem onnét senki se tudna kijönni! Ugye nincs semmi módja annak, hogy bárki onnét magától kiszabadulna? Én ugyanis ettől sokkal jobban tartok. Meg lehet valahogy erősíteni? Nem lenne jó, ha a nagy harcok közepette annyira megremegne a világ, hogy valahogy szabadulnának…


 

#tartarosz 3. részlet
A hercegnő elgondolkozva nézte Thanathoszt. “Valóban ennyire gyáva lenne? Vagy csak önző? De lehet, hogy neki van igaza és inkább menekülni kéne. Hisz a fények… lehet, hogy már sokat tudnak róluk, de… kétségtelen, hogy nem eleget. Sokan meg fognak halni így. Ezt mindannyian tudták jól. Lehet, hogy a királynak van igaza?”
– Nos? – zökkentette ki gondolataiból az Árny – Ne mondd, hogy nem tudsz semmit a Tartaroszról!
– Nem kell miatta aggódni. Annyit mondhatok. Alaposan lezárták. A kulcsa pedig biztos helyen van.
– A királynál?
– Nem. De a kulcsról ennél többet nem mondhatok. A Tartarosz egy feneketlen mélység, mélyen, nagyon mélyen, a hetedik körön belül, ahová semmilyen Nap vagy egyéb fény soha le nem hatol. Egy olyan hasadék, amelyet hatalmas bronzfalak, azon belül pedig erős és tömör csapóajtók zárnak körül és le, hatalmas, erős lakatokkal. Réges-régen nagy hatalmú lények éltek a világban, akiket titánoknak neveztek. Dzíosz atyánk és a többiek miután nagy nehezen legyőzték, letaszították őket a mélybe. Őreiknek a százkezű óriásokat tették meg, tehát onnét nincs menekvés. Csak lefelé vezet az út. Amikor valakit lehajítanak és felnyitják a bejáratot, nyirkos levegő áramlik fel a homályba vesző sötét mélységből. Rettenetes egy hely. Régóta nem vetettek le oda senkit. A legszörnyűbb bűnösöket, például a legelvetemültebb gyilkosokat, a legkegyetlenebb szadistákat is egyszerűen csak kivégzik, de nem dobják a mélybe. Csak három olyan vétek van, ami miatt az ősi törvény még büntet ezzel, de csak akkor, ha valaki mindhármat elköveti. Ezekről senki se beszél. Még csak nem is gondolnak rá. Mindenki féli azt a helyet.
– Akkor onnét valóban senki ki nem mászhat?
– Biztos, hogy nem – felelte a hercegnő.
– És mondd, te nem gondoltál még arra, hogy a fények ellen jól jönne pár erős szövetséges?
– Már mindenki mellettünk áll, akinek bármilyen különleges képessége van.
– A titánok még nem – jelentette be váratlanul az Árny. A hercegnő meglepetten kapta fel rá mélyfekete tekintetét.
– Egek! De hisz most mondta, rettenetes lenne, ha kiszabadulnának.
– Talán hatni lehetne rájuk észérvekkel. A szabadságuk a segítségükért cserébe. Mit gondolsz?
– Ezt hogy? Előbb megígérteti velük, majd kiengedné őket? És ha megszegnék az ígéretüket?
– Igen. Ez előfordulhat. De talán érdemes lenne megpróbálnunk. Legalább beszélni velük.
– Nem tartom jó ötletnek a régmúlt erőit megbolygatni éppen most, amikor nyakunkon egy szinte ismeretlen erejű ellenség.
– De te magasfokon ismered és műveled a mágikus tanokat.
– Én menjek le hozzájuk?
– Nem. Csak nyisd ki nekem a kaput!
– Tessék? Ön kockáztatná az életét és lemenne?
– Dehogy! Nem bolondultam meg. De vannak módszereim… technikai eszközeim, amiket leküldenék… mindent látnánk, hallanánk… megtaláljuk őket és így távolról beszélni is tudnánk velük. Megegyezünk velük, hogy megmutatjuk a kiutat, ha megesküsznek, hogy mellettünk harcolnak. Már csak a te segítségedre van szükségem.
– Az enyémre?
– Igen. Tudom, hogy nálad a kulcsa! – jegyezte meg váratlanul az Árny, mire meglepetten csillant meg a leány tekintete.
– Nálam? Mégis, hogy lenne nálam? Honnét vesz ilyesmit?
– Nagyon egyszerű. Amikor felvetettem az ötletem, nem zártad rövidre a beszélgetést azzal, hogy ez képtelenség, hanem belementél a társalgásba. És most is. Ahelyett, hogy azt kérdezted volna, hogy mégis hogy tudnád kinyitni a kaput, az én biztonságomért aggódtál – húzta enyhe mosolyra vékony, rideg szavakhoz szokott ajkait Thanathosz. – Ezenkívül senki más nincs e vidéken, aki nálad jártasabb az ősi mágiákban. Biztos vagyok abban, hogy a Tartaroszt nem csupán pár ócska bronzlemez védi. Mágia is köti, nemde? És szerintem te magad vagy a kulcs – tette hozzá az Árny, miközben eltűnődve nézett át a leány éjszín ruháján. Különleges látása előtt jól kirajzolódott a keblek közé rejtett különleges alakú bronztárgy. Csak az lehetett a mágikus kulcs.
– Egek! – suttogta a leány.
– Nem kérek sokat! – folytatta az Árny – Csak add oda a kulcsot, ami a nyakadban a láncodon lóg…
– A kulcs csak egy tárgy, ahogy ön is mondta… a módszert is ismerni kell.
– Akkor gyere el velem! Csak kinyitod egy pillanatra. Számodra ez teljesen veszélytelen lenne.
– Áruljam el a népet, a királyt, Dzíoszt, e világot? A végén még, ha túl is élem a harcokat a fények ellen, bedobnak majd oda engem is hazaárulásért és a világ létének kockáztatásáért.
– Ha viszont meggyőzöm a titánokat és mellénk állnak, akkor ünnepelni fognak.
– Lényegtelen. Mégha működbe is a terv, mégha beszélhetnénk is velük, ki onnét úgyse tudna jönni senki. Nagyon erős a mágneses tere. A gravitáció beránt mindent. Aki kinyitja, az is könnyen bezuhanhat, ha nem elég óvatos. Évekig tanultam titkon a módszert.
– Akkor bizonyára elég ügyes vagy már ahhoz, hogy ne jelentsen neked gondot.
– Nem! Ez nekem nem megy. Így is apám ellen fordultam már azzal, hogy a harcosok mellé álltam. A titánokat is kiszabadítani… ráadásul úgy, hogy ez szinte teljesen lehetetlen és mégha sikerülne is… nem tudhatnánk mire számítsunk tőlük. Ez kész ostobaság. Nincs olyan őrült e világon, aki ezt megtenné. Ön se gondolhatja ezt komolyan. Ha tenni akar valamit, inkább álcázza magát, mint eddig és harcoljon mellettünk, velünk! Sokkal értékesebb lenne, ha velünk tartana. Én biztos nem segítem ebben – azzal már fel is pattant és szó és evés nélkül elrohant.
– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát az Árny. “Akkor megnézem a magam szemével a bejáratot és ha kell, kirobbantom.” gondolta. “Nem hiszem, hogy olyan erős mezeje lenne, hogy ne lehetne onnét szabadulni. Ha így lenne, akkor nem zárnák annyira. Talán sikerül valamiképp egyedül is kinyitnom. A többit meg majd meglátom. Már nincs sok időm, mielőtt a fények ideérnek” – azzal felhajtott egy korsónyi ambróziát, majd felkelt és már teleportálta is magát.


 

#tartarosz 4. részlet
Káté, azaz Hekáté hercegnő eltöprengve sétált a palota folyosóján, fel-alá a király tárgyalóterme előtt. A tanácskozás már véget ért. Mindenki távozott, de az uralkodó még nem jelezte, hogy beléphet. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó. Egy küldönc lépett ki, kezében egy levéllel és sietve távozott. Jelezték, hogy beléphet.
– Mondd gyorsan, mert nem érek rá! – szólt a király, miközben felkelt és sietve pakolt el az asztalán. Ekkor nézett csak fel rá.
– Én csak bocsánatot szeretnék kérni. Nem akarom… ha bármi történne… így elválni, hogy kiabáltam és bevágtam az ajtót.
– Nem te voltál az első. Asté is megtette. Felnőtt nők vagytok már. Saját akarattal. Mit számít már nektek, hogy mit beszél a ti bolond apátok? De azért mint uralkodótok felé, lehetett volna egy kis tiszteletet tanúsítani irántam. De tudod mit? Már ez se számít – azzal mélyet sóhajtott és levette köpönyegét, majd a szék támlájára helyezte és így folytatta – A fények hamarosan ideérnek. Nincs sok időnk – azzal a mostohalánya felé fordult és határozottan nézett a szemeibe – Nézd, én nem haragszom rád. Most viszont tényleg nincs több időm. Kérlek, távozz! – a lány tétovázott. A király kék szemeiben különös csillogást látott. Úgy nézett, mint aki elszánta magát valamire. Mintha sötét fellegek árnyékolták volna be. Olyan volt, mint aki elszánta magát a végsőkre, arra, hogy eldobja az életét. De miért tett volna ilyet a király? És éppen most? Ez aligha tűnt valószínűnek.
– Távoznál, kérlek? Ahogy mondtam, nincs sok időnk – hangja komolyan csengett.
– Persze… természetesen – azzal a lány enyhén meghajolt és sietve távozott. Amint becsukódott mögötte az ajtó, ‘Ádisz sietve emelte le szőke fejéről a koronát és zárta a szekrénybe. Közben arra gondolt, hogy mindent alaposan elrendezett és ott már nincs szükség tovább rá. Ismét sóhajtott. Tudta, most nincs idő késlekedésre, tétovázásra.


 

#tartarosz 5. részlet
A hercegnő alig jött ki a királytól, alig lépett párat, már villogott is a karkötője. Meglepődött, amikor látta, hogy az ítélethozó hívatja. Nem volt messze az ajtaja, hamar odaért. Sietve lépett be.
– Itt is vagyok – kezdte köszönés nélkül – Mi olyan sürgős?
– Az ítélet a Tartarosz.
– Tessék? Ki? Kit kell?
– Az mindegy. Menjünk! – azzal a hercegnő felé lépett, de a leány hátrált.
– Nem megyek míg el nem mondja kiről van szó. Ki követte el a három legsúlyosabb bűnt egyszerre? Mert ugye az illető ezt tette? Csak akkor vethetjük le.
– Biztosíthatom, kisasszony, hogy az illető mind elkövette. Hazaárulás, felségsértés, lázadás.
– De hogy?
– Az ősi törvények ellen vétett. Elárulta nemcsak ezt a népet, de az egész világunkat, koordinátáival és titkainkkal együtt a fényeknek, sőt, általa keltek útra. Aztán nyíltan ellenünk fordult és merényletet követett el, majdnem megölve a királyt.
– De ki az?
– Nem beszélhetek róla. Parancsom van rá. De önnek nem is kell tudnia róla. Csak meg kell nyitnia a Tartaroszt. Képes rá, ugye?
– Igen, de csak egy pillanatra.
– Nem is kell több.
A leány erre megérintette a medált, melyet Floránusz Questor a fő ítélethozó felé nyújtott és máris ott álltak a Tartarosz kapuja mellett, a kőbe vésett mágikus rajzoknál. Érkezésükre fellobbantak köröttük a fáklyák fényei. Egy erős vasrudakból álló kalitka lógott a kétszárnyú kapu fölé, mely vízszintesen zárta le a tátongó mélységet. Onnét, ahol álltak, csak a tetejét láthatta, azt nem, hogy kit láncoltak bele, ki az aki az ítélet szerint hamarosan alázuhan, miután feloldja a mágikus zárat és a hatalmas kapu szárnyai felnyílnak.


 

#tartarosz 6. részlet
Thánáthosz óvatosan járta körbe a területet, pillanatok alatt teleportálva magát hol ide, hol oda. Nagy mennyiségű robbanószert helyezett el, álcázva, mindenüvé, főként a vízszintes, kétszárnyú, hatalmas ajtó zsanérjaihoz. Biztosra akart menni. Óvatosan és csendesen kellett eljárnia, mivel tudta, hogy időről-időre járőrözők szemlélik meg a területet. Nem lett volna szerencsés, ha észreveszik, hogy miben mesterkedik. A terve úgy szólt, hogy felrobbantja a bejáratot, aztán bedobja a műszereit, majd teleportál, mintha soha nem is járt volna ott. Ezt követően a szerkezeteket távirányítással akarta működtetni, feltérképezve vele a mélységet, megkeresve a még élő foglyokat odalent. Már végzett a robbanóanyag elhelyezésével. Már csak meg kellett gyújtania a karjára tekercselt zsinór végét. Elég hosszúra vette, hogy megfelelő távolságba húzódhasson. Amint a járőrözők elvonultak, már indult volna, ám ebben a pillanatban erőteljes fényvillanás jelezte, hogy foglyot teleportáltak a ketrecbe. Meglepetten nézett fel. Erre nem számított. Persze tudta ő, hogy mint tett a fia, Phosphor. Tudta hogy mind a három ősi vétket elkövette, de nem gondolta volna, hogy a Tártároszba vetik emiatt, főleg nem ilyen időkben. Hisz most minden különleges képességű lényre hihetetlenül nagy szükség volt. Összevont szemöldökökkel figyelt. Nem tudta, mit tegyen. Ekkor vette észre, hogy a támfal mögött megjelent Floránusz Questor és Káté hercegnő. Köröttük fáklyák fénye lobbant. Kezdetét vette a Tártárosz kapuit megnyitó szertartás.


 

#tartarosz 7. részlet
Káté hercegnő minden erejét és tudását összpontosította, miközben a mágikus jelek kellős közepén térdepelt. Floránus Questor, a fő ítélethozó a tér szélén állt. Ott, ahonnét jól láthatta a lassan nyílni kezdő kapukat, melyek fölött a vasrácsos ketrec lógott. Lassan tekerődtek a súlyos láncok, miközben a kalitka egyre lejjebb ereszkedett. Az ítélethozó hátrált pár lépést, mert már érezni lehetett a mélységből feltörő nyirkos, dohos levegőt. Legszívesebben leállította volna az egészet, de ott motoszkált elméjében a gondolat. Mi van, ha Phosphor képes rá? Mi van, ha ki tudja szabadítani a foglyokat? Hisz oly sok lehetetlennek tűnő tettet végbevitt már. Aztán a király levelére gondolt, benne a paranccsal. Vajon az uralkodó a történtek után már nem bízik benne? Véget ért az a híres feltétel nélküli bizalma? Vagy épp ellenkezőleg? Lehetséges volna, hogy ő is így látja jónak és levelével csak a beleegyezését fejezte ki Phosphor újabb ostobának tűnő tervére? De Phosphor miért nem kérte, hogy nyissák meg neki a Tartaroszt? Miért nem mondta el egyszerűen csak, hogy mit szándékozik tenni? Miért kellett ez a felhajtás, hogy elárulta ezt a világot és ő hozta rájuk ezt a rettenetes ellenséget, a fényeket és… ráadásul még az a merénylet is a király ellen… annyira hihető és látványos volt minden. Mi van akkor, ha mindez mégis igaz? Mi van, ha mindezt valóban megtette? Végül is mi más magyarázat lett volna arra, hogy az ellenség épp az ő világuk felé közeledik? A tizenkét korábban lezuhant fény nem árulhatta el őket. Ők már melléjük álltak, őket védték. Minden tettük ezt mutatta. És különben is. Ha el akarták volna árulni őket, már réges-rég megtehették volna és ők már nem léteznének. Aztán arra gondolt, hogy talán Phosphor mégis átverte, átveri őket és ez az egész egy hatalmas színjáték része csupán. Igen. Ez nagyon is hihető lett volna. Főleg azokután, hogy kiderült róla, bizonyos értelemben ő maga is fény… hisz előző életében a nagyapja nem más volt, mint a fények vezére. Közös múltjuk miatt Phosphor méltán akarhatott bosszút állni Thánáthoszon. Ráadásul ez a világ addig nem bánt túl kedvesen vele. Hihetőnek tűnt, hogy az ellenség mellé áll. Hisz valójában ők voltak a családja. Ráadásul a bizonyítékok… mind-mind ellene szóltak. Kétségek nélkül. Könnyen lehetett tehát, hogy mégis áruló lett belőle. De lehet, hogy ő maga nem is nevezte volna így magát. Hisz ha azt nézzük, az ő szemszögéből ez aligha lett volna árulásnak nevezhető. De nem! Az ítélethozó megrázta a fejét. Feltétel nélküli bizalom! Mégis mi más adhatna erőt és egységet, mint az egymásba vetett hit?


 

#tartarosz 8. részlet
Miután letette a koronáját, sietve vonult be az egyik hátsó, titkos helyiségbe. Sok ilyen és hasonló rejtekajtóval volt telis-tele az egész palotája, melyet csak és kizárólag a közvetlen bizalmasai ismertek, de ezt az egyet még ők sem. Miután magára zárta az ajtót, sietve vetkezett mezítelenre, majd beállt a zuhany alá, mély lélegzetet vett és meghúzta a zsineget. Víz helyett fekete átokpor omlott reá, csillámokat vetve. Pillanatok alatt oly fekete lett az egész teste, az arca és a haja is, mintha demiurg anya szülte volna. A varázs mindenütt egyenletesen oszlott szét. Lemoshatatlannak, letörölhetetlennek tűnt. A tükörbe pillantott. Csak vakítón kék szemszínét nem változtathatta meg így. Sietve kócolta össze hullámos fürtjeit, mélyen homlokába húzva a tincseket, hogy valamelyest eltakarja vele tekintetét. Aztán a tükörnél kék átokporral, széles vonalakat futtatott bőrére, keresztül-kasul a szemein, hogy azok eltereljék a figyelmet, ha netán mégis kivillanna pillantása. Füleibe gyorsan csontokból álló fülbevalókat pattintott, felkapta szegecsekkel díszített ruháit, felvette karkötőit és kesztyűit, valamint a teleportáló medaliont a nyakába akasztotta és már készen is állt. Azaz majdnem. Felkapott még egy tarisznyát és egy mindenfélével teleaggatott széles derékövet. Még egy pillantás a tükörbe és elégedetten nyugtázta, hogy a saját édesanyja se ismerne rá. Már persze, ha lenne. Dehát ugye… sok száz év eltelt már azóta, hogy Thánáthosz a sztyeppéken reá talált. Szüleiről, egy szó nem sok, annyit se tudott, de a származásáról… az anyanyelvét nem feledte el. Megrázta a fejét e gondolatra. Nem! Nem számított többé a régmúlt. Ő már hellén. Sőt! Mélységi árny. Ő már ide tartozik. Teljes szívével, akár élete árán is szolgálni akarta e népet, e világot. És ezúttal is megtett ennek érdekében mindent. Most már jöhettek a fények. De addig is… még volt ideje… ideje arra, hogy tegyen egy kis kitérőt. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mennyire fog örülni, azaz milyen képet vág majd Phosphor, amikor meglátja. Szinte már hallotta is a szokásos felkiáltását: “Ez fantasztikus!” És szinte látta miként méri majd végig, lenézően. Sietve vett fel egy légszűrős maszkot. Biztos volt abban, hogy a mélység dohos, nyirkos és ki tudja milyen mérges gázokkal teli levegőjében ez még nagyon jó szolgálatot fog tenni neki. Betett még belőle párat a tarisznyájába, aztán fejére kanyarította csuklyáját, kezébe vette medalionját és már meg is érkezett a helyszínre. Még nem késett le semmiről. A kalitka, benne Phosphorral épp lefelé ereszkedett, szépen, lassan, miközben mint egy rettenetes virág nyílni kezdett alatta a Tartarosz kapujának két súlyos szárnya.


 

#tartarosz 9. részlet
Phosphor képes volt arra, hogy a sötétben is jól lásson. Igaz, nem annyira és nem is úgy, mint a demiurgok. Ő csak a hőt érzékelte, ám az, e lángoló világban nem segített neki túl sokat. Arra azonban épp elég volt, hogy észrevegye az árnyékban megbúvó Thanathoszt, az apját, azaz felismerje alakját. Tekintetük találkozott, miközben a szürke szemek megvillantak egy pillanatra a fáklyák lobogó fényében, de egyikük se mozdult, nem szólt egy szót sem. Közben a Tártárosz kapuja lassan kitárult.
Hirtelen engedett el lánc. Már nem tartotta semmi. Felgyorsult ütemben tekerődött le és a ketrec, benne Phosphorral, már zuhant is lefelé a sötétlő mélységbe.
‘Ádisz féltérdre ereszkedve kuporgott még mindig ott, ahova a teleportálással megérkezett, a tömör bronzkapu szélénél. Mozdulatlan alakja beleolvadt a háttérbe. Csak nézte, amint megnyílik a mélység. Érezte halántékán a rémisztő dohos sóhajt és közben arra gondolt, hogy a titánok és titanniszok aligha követhettek el egykor akkora bűnt, amiért ilyesmi jár. Már épp ideje volt annak, hogy valaki kiszabadítsa őket. De vajon életben lehetnek még? És mekkora lesz a dühük? Vajon nem akarnak-e majd véres bosszút állni? Ezt nem lehetett tudni. Ahhoz, hogy erre egyértelműen válaszolni tudjon, szükség volt arra, hogy találkozzon velük, hogy megkérdezze őket. De vajon rájuk találhat-e még élve? És vajon létezik-e onnét visszaút?
Gondolataiból a lánc váratlan csörömpölése zökkentette ki, amikor azt elengedte a szerkezet és a ketreccel együtt megindult a mélység felé. ‘Ádisz nem tétovázott. Felpattant, és elrugaszkodva nagy lendülettel a mélységbe vetette magát úgy időzítve, hogy a ketrec rácsaiban zuhanás közben puhán landolva megkapaszkodhasson.
Thánáthosz amikor meglátta, hogy Phosphort a mélybe taszítják, nem tudta mit tegyen. Szeretett volna segíteni rajta, de tudta, hogy az erőteljes mágneses tér ellen aligha lenne elég az ereje. Ráadásul nem feledkezhetett meg a tervéről se. Pár pillanata volt csupán, hogy szerkezeteit a megnyíló mélységbe hajítsa. Figyelmét azonban elterelte előbb Phosphor, majd pedig a lelkiismerete… dilemmázott… próbálja meg megmenteni? De akkor fel kéne fednie magát. És ha nem sikerül, akkor lemarad a pillanatról és a szerkezetei nem juthatnak a mélybe. És aztán várhat jóideig. Tudta, Káténak idő kell majd, mire újra annyi erőt gyűjt, hogy fel tudja nyitni a kaput. De egyébként se segítene. Egyszer már visszautasította őt. Nem szalaszthatta tehát el a lehetőséget. Nem ugorhatott a fia után. Egyébként is. Micsoda meggondolatlan ostobaság lett volna ez? Hisz talán a mélyből nincs visszatérés. Akkor azonban meglátta Desider árnyát, amint felpattan és leugrik. Elakadt a lélegzete, de még ekkor se mozdult azonnal.
Káté minden erejével összpontosított miközben a mágiát beindítva a kaput feltárta. Csak lassan ment, mert nehezére esett odafigyelnie. Gondolatai folyton akörül jártak, hogy vajon ki lehet az elítélt. Ki lehet az az ostoba, aki mindhárom vétket elkövette? Ki lehet vajon ennyire elvetemült és önfejű? Hazaárulás, felségsértés, lázadás… csak nem? Phosphor? Nem! Ez még tőle is túl sok lenne. És ha mégis? E gondolatra elszánta magát. Minden maradék erejét a kapu megnyitására összpontosította hirtelen. Annak szárnyai erre váratlanul fellökődtek. Sietve rohant a pártázathoz, hogy letekintsen az akkor már zuhanó ketrecre. A vastag lánc, mely addig tartotta, szabadon omlott alá.
– Phosphor! – sikoltott fel a leány felismerve egykori szerelmét és nem tétovázott. Azonnal a mélybe vetette magát utána. Sietve ugrott, hogy a lánc másik végét megragadja. Aztán jöhetett a mágikus erő, de a mélység nem ismert kegyelmet. Sötéten tátongó szájába érve kicsiny, tehetetlen porszemekké váltak. A ketrec magával rántotta az egész láncot, sőt még a csévélő szerkezetet is. Csak Káté lélekjelenlétén múlt, hogy annak becsapódását elkerülhették.
Phosphor, Desider és most Káté. Látta, hogy még a hercegnő mágikus ereje se bizonyult elégnek ahhoz, hogy Phosphort kimentse. Ezekután ő se tétovázott már soká. Mielőtt még a nagy, tömör bronzajtók lecsapódtak volna,
Thánáthosz is a mélybe vetette magát. Sajnos gondolkozás nélkül. Így aztán már zuhanás közben jutott csak eszébe, hogy Káté a kulcs és mivel most ő is bezuhant… nélküle senki se fogja tudni kívülről kinyitni a Tartárosz kapuit. De nem is fogják keresni őket, hisz jobb dolguk is van ennél. Készülniük kell a rettegett fények érkezésére, mely már alig hat árapály és bekövetkezik. Innentől már csak magukra számíthattak, azaz… volt még valaki.


 

#tartarosz 10. részlet
Phosphor persze azonnal észrevette, amikor Desider csatlakozott és nyugtázta is a tőle már jól ismert kifejezéssel: – Ez fantasztikus! – hangját azonban ekkor még elnyomta a láncok csörgése és a morajlás, mely a mélyből tört elő. Káté érkezését is érzékelte, de a ketrec csak halványan ingott meg, amikor a leány a tetejére huppant. Más észre se vette volna a leheletnyi különbséget. Azt azonban már nem láthatta, hogy Thánáthosz is utánuk ugrik, pedig hamarosan ő is száguldott lefelé, miközben a karjára húzott zsinegtekercs, melyet elfeledett eldobni, pörögve tekerődött lefelé.
Az újonnan érkező végignézte az egész jelenetet. Látta mindhármójuk tettét, ahogy a zuhanó kalitka után ugrottak és azt is, hogy az ítélethozó hátramaradt, majd eltűnik. Nyilván visszateleportált, hogy megvigye a hírt. Már persze amennyit látott az eseményekből. Az ő érkezését ugyanis nem vehette észre. Elgondolkozva állt, baljával szakállába túrva, miközben a kapu súlyos szárnyai port kavarva a szemei előtt csapódtak vissza, de ez számára nem jelentett gondot. A mágikus rajzokhoz lépdelt. Néhány könnyed mozdulat és a Tartarosz ajtaja ismét feltárult. Aztán összpontosított, mire láthatatlan méteres oxigéndús levegőréteg gyűlt köré. Különleges védelmi pajzs volt ez a számára, mely akár egy kardcsapástól is megvédhette. Nemhiába élt már több ezer éve. Persze Thanathosz, ahogy a többiek is azt gondolták róla, hogy csak egy különleges képességekkel rendelkező, gyorsan tanuló ember. És jól is volt így. Mit számított, hogy valójában honnét érkezett? Csatlakozott Thánáthoszhoz, a mesterhez. Követte útmutatásait és az végül neki is elárulta az örökfiatalság titkát, nem is sejtve, hogy Dzíosz már réges-rég elmúlt száz esztendős és csak játsza a huszonéves, egyszerű legénykét. Látványos áhitattal hallgatta Thánáthosz szavait és követte őt. Élvezte a társaságát. Végre valaki, aki nem átlagos. Nem tudta akkor még, hogy a mester honnét érkezett, de érezte, hogy hozzá hasonlóan egy másik galaxisból. Örült annak, hogy személyében sorstársra lelt, de nem érezte szükségét annak, hogy ezt el is árulja neki. Inkább mellé szegődött és igyekezett tanulni tőle. Volt még mit.
Alig telt el pár év és Thanathosz már annyira bízott benne, hogy beavatta az örök fiatalság titkába, ő pedig követte az útmutatásait, így a mesternek nem tűnt fel, hogy ő már egyébként is halhatatlan volt. Bár, ebben nem lehetett biztos. Csak azt tudhatta magáról, hogy nem öregszik és különleges képességei által sok helyzetet túlélt már. Méltán érezhette és gondolhatta hát halhatatlannak magát.
Persze nem emiatt ugrott be oly laza egyszerűséggel az ismételten megnyitott Tartaroszba. Pedig még azt se tudta, ki tud-e majd jönni onnét. De ez már nem is számított neki. A titanomakhiában ő zárta a mélybe a titánokat és titaniszokat. Tudta, hogy emiatt rettenetesen dühösek lehetnek rá, ha egyáltalán még életben vannak. Ám azt is tudta, hiszen már épp eleget hallott a közelgő fényekről, hogy szükség lesz ellenük minden segítségre. És ha ennek az ő élete az ára… már az se érdekelte. Tudta, meg kell őket keresnie és ki kell vezetnie a mélyből. Azt ugyan még nem tudta hogyan, de ezért volt akkor ott.
Nem számított a többiekre. Azt hitte egyedül lesz. Nem szólt senkinek a tervéről. Nem kérte senki segítségét. Nem akart senkit bajba keverni. Amikor meglátta mit tesznek a többiek, nem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön vagy se. Igaz, ők addig mindig mellette álltak, hála ‘Ádisznak, a fogadott öccsének. Nem akart azonban senki mást bajba sodorni. Ráadásul azt se tudta, előnye vagy hátránya származik-e majd neki abból, hogy ők is ott lesznek, de ezellen már tenni nem tudott. Elrugaszkodott hát és már száguldott is utánuk, le a mélybe. A súlyos vaskapu döngve záródott be felette és ezzel eltűnt a fentről beszűrődő fény, szertefoszlott a remény. A remény, hogy ki lehet onnét még jutni… hogy életben lehet maradni.


 

#tartarosz 11. részlet
Phosphor érezte, túl sebesen zuhannak ketrecestől. Igen erősnek tűnt a gravitáció, ráadásul a kalitka vasának súlya is igen sokat nyomhatott, ami még gyorsabbá tette a sebességet. Tudta, túl veszélyes lenne odabent maradnia, mert így a biztos halál vár rá, amint földet érnek és összeroskad a vasketrec. Jó, igaz, talán mégse halt volna meg annyira, mert ilyen formában, így átváltozva képes volt arra, hogy könnyedén regenerálódjon, túlélt már sok mindent. De Desider, aki kívülről kapaszkodott a rácsokba… a sötétségben csak az alakját láthatta, melyet testének hője jelzett a számára. Tudta, barátja nem láthatja őt, hisz ő csak egy ember. Különleges képességekkel nem rendelkezett. Tudta, valamiképp meg kell mentenie. Ha kívül lett volna, csak megragadja és már repülhettek volna. Erős, denevéréhez hasonlatos szárnyaival jelentősen csökkenthette volna zuhanásuk sebességet és ha nem is puhán, de viszonylag zökkenőmentesen tudott volna landolni vele. De mégis hogy juthatott volna ki a vastag rudak alkotta börtönéből? Ekkor eszébe jutott az átokbilincs, amit nem is oly rég oly könnyedén vett le csuklóiról elméje erejének segítségével. Lepattintotta gyorsan kesztyűinek belső részét, így szabaddá vált mindkét tenyere, melyekben máris kékes fényben cikáztak az apró villámok. Aztán megragadott két egymás szomszédságában lévő rudat, behunyta a szemét, összpontosított és úgy húzta szét őket, mintha csak gumiból lettek volna. Aztán épp lentebb akart hajolni, hogy megismételje a mozdulatot ott is, hogy könnyedén kiférjen, de e pillanatban nagyot döndült a ketrec ajtaja, ahogy kivágódott.
– Hé! – kiáltott oda neki Desider – Kinyitottam a lakatot! Erre gyere és gyorsan, mielőtt földetérünk!
– Add a kezed és ugorjunk, nem biztonságos a rácsok közelében – kiáltott vissza Phosphor, miközben egy gyors mozdulattal visszazárta kesztyűit tenyereire, aztán máris a kitárt ajtóban állt, megragadva barátja karját.
– ‘Ádisz! – hallatszott váratlanul fentről egy női hang.
– Káté! – kiáltottak fel egyszerre meglepetten.
– Fantasztikus! – méltatlankodott Phosphor – Minek kellett mindkettőtöknek utánam ugrani? – kiabálta, hogy túlharsogja a köröttük zúgó szelet. – Most én válasszak? Kettőtöket nem tudnám megtartani.


 

#tartarosz 12. részlet
– Miattam ne aggódj! – rázta le magáról a segítő jobbot Desider nevetve – Tudok én magamra vigyázni! – azzal ellökte magát a rácsoktól, majd bucskázott párat a levegőben, aztán kinyílt egy hatalmas ernyő felette, melyet addig bőrkabátjának háta rejtett. Phosphor a sötétben ebből semmit se láthatott, de a Desider testéből áradó hő nagyjából kiadta az alakját. Karjait nem fedte ruha, így azok erősebb narancsszínben világítottak, akárcsak az arca, miközben perdült párat a levegőben távolodva. Amikor kinyílt felette a drapéria, az, eltakarta Phosphor tekintette elől, akinek fogalma se volt arról, hogy mi történt. Töprengeni azonban nem volt ideje. Nemcsak karjaival, de a szárnyain lévő kezeivel is kapaszkodott, miközben sietve mászott fel a leányhoz.
– Ugranunk kell! – jelentette be – Kapaszkodj! – azzal a választ meg se várva átnyalábolta a Káté derekát, ellentmondást nem tűrően és elrugaszkodott, széttárva hatalmas bőrszárnyait. A leány nem ellenkezett. Nem volt rá ideje, annyira meglepődött. Mire felocsúdott, már nem volt választása. Ahogy testük szorosan egymáshoz ért, érezte Phosphor forróságát és a régi vágy újraéledt lelkében. A vágy, mely miatt egyszer már elárulta apját a királyt és az egész birodalmat és megszökött vele, amikor még főhősünk ádázul támadta a mélységi árnyakat, amikor még ellenség volt. Hiába… mégis melyik szív felett uralkodhat a józan ész?


 

#tartarosz 13. részlet
Phosphor lentebb ereszkedett a lánnyal. Bár szárnyaival fékezte zuhanásuk sebességét, mivel azonban kettejük súlya nagyobb volt, mint Desideré, akit egyébként is jobban lassított a vászon, így főhősünk hamarosan megelőzte. Mivel így már nem takarta tekintete elől a drapéria, így láthatta, hogy jól van, nála is minden rendben. Úgy tűnt már semmi gond, csak ki kell várniuk, amíg szépen lassan talajt érnek. Ám ekkor… ekkor elszáguldott mellettük Thanathosz. Ő még zuhant. Semmi se lassította. Kezeiből fényeket sugárzott a mélyseg felé. Akkor még azt gondolták, hogy az alkarjaira erősített szerkezetekkel képes ilyesmikre. Az egyiken nagy tekercset látott. A zsineg még mindig gyors sebességgel tekercselődött lefelé. Mintha egy vékonyka köldökzsinórt húzott volna maga után a légben. Phosphor letekintett. A fény messzire világított, de a talajt látni még mindig nem lehetett. Ennek ellenére félő volt, hogy Thánathosz ezzel a sebességgel hamar leér.
– Des! Ha odadobom Kátét, el tudod kapni? – kiáltott oda főhősünk a barátjának.
– Naná! De azért gyere közelebb! – hangzott a valasz. Erre Phosphor sietve verdesett párat a szárnyaival, majd pedig széttárta őket és úgy siklott a vászonernyő alá. Pár pillanaton múlt az egész, de igen jól időzített. Nagy gyakorlattal rendelkezett már a manőverezés terén. Amint Desider közelébe ért, odadobta neki a leányt, aki puhán landolt az erős karokban. Immár ismét biztonságba került. Phosphor gyorsan siklott tovább, mozdulatlan szárnyakkal, nehogy a levegőt felkavarva tönkretegye a szépen kifeszült drapériát és tartószárait. Aztán jóval arrébb sietve perdült és már fordult is. A fényben jól láthatta Thánáthoszt, ahogy azt is, hogy odalent már láthatóvá vált a talaj sötétlő, kopár árnya. Gyorsan célzott, majd összezárta szárnyait és már kezdetét is vette a zuhanórepülés.


 

#tartarosz 14. részlet
Ahogy már mondtam, Phosphor kiválóan értett a célzáshoz és az időzítéshez még zuhanórepülés közben is. Volt bőven alkalma gyakorolni az ilyesmit annakidején a birodalom elleni harcok alatt a sziklás vidékek keskeny szurdokaiban. Nagy lendülettel érkezett, megragadta Thánáthosz egyik karját, akinek a kezéből emiatt össze-vissza villogott a térben a kiáramló fénynyaláb. Desider sietve fordította el a tekintetét. Néhány pillanat és Phosphor már mindkét kezével biztosan tartotta az apját, majd erős, gyors szárnycsapásokkal igyekezett lassítani zuhanásukat. Ez valamelyest sikerült is, de még így is nagy sebességgel száguldottak lefelé. Már nem haltak volna bele a földetérésbe, de bizony sajgott volna minden porcikájuk rendesen. Aztán váratlanul jelentősen csökkent a gravitáció és könnyedén huppantak a földre nem messze a ketrec roncsaitól. Lassan Desider is leért, karjában a leánnyal, majd könnyedén a talajra állította. Thánáthosz sietve tápászkodott fel. Sajgott minden porcikája attól, ahogy Phosphor nekirepült, miközben megragadta, de igyekezett összeszedni magát. A fiához lépett:
– Jól vagy? – azzal a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse. Phosphor nem törődött vele. Tudta, hogy amíg a Tartaroszban vannak, félre kell tennie kettejük viszályát, de egyelőre még nehezére esett volna a jópofizás, az, hogy úgy tegyen, mintha mi se történt volna. Miután nagy nehezen ő is feltápászkodott, jobbját bordáira szorítva állt meg, miközben baljával porolgatni kezdte magát. Ekkor ért oda hozzájuk futva Katé és Desider. Thánáthosz kezeiből még mindig áradt a fény. Így találhattak oda hozzájuk. Általa messzire beláthatták a kopár földet. Phosphor elmosolyodva tekintett végig rajtuk, az apján, a nevelőapján és a mostohahúgán.
– Ez fantasztikus! Nem számítottam arra, hogy ilyen családias lesz itt a légkör!
E pillanatban érkezett meg közéjük Dzíosz. Könnyedén, puhán landolt. Féltérdre érkezett. Aztán könnyedén felállt.
– Remélem, azért engem még hiányoltál volna a családi idillből! – mosolygott, majd a kezét nyújtotta és kölcsönösen üdvözölték egymást. Kezdetét vehette tehát a küldetés, ami így már nem is tűnt oly lehetetlennek. Hisz a barátai bizonyították ismét Phosphor számára, hogy többé nincs egyedül.
……
Ezzel véget is ért ez a történet, melyben azt meséltem el, miként állt össze a csapat, hogy megkeressék és ha még életben vannak, kimentsék a foglyokat a Tartaroszból. Egy újabb posztban folytatom tovább. Kattints az alábbi gombra, ha érdekelnek a további kalandok!


Tártárosz megnyitása II. rész
 
 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés