Az alábbi történetet a Végzetes átváltozás című könyvből emeltem ki. Ez a jelenet azt meséli el, hogy mi történik főhősünkkel, miután a váratlan átváltozását követően hazatér a népéhez, hogy megtudja, mi is ez az egész, ki ő és miért változott át és megoldást találjon arra a kérdésére, hogy mit tegyen. Átváltozása után ugyanis külleme miatt folyamatosan támadják, vadásznak rá és alig éli túl az utat. Tudja azonban, hogy azzal is kockáztat, ha hazatér. Nem tudja, hogy a népe nem akarja-e majd azonnal megölni őt. Főhősünk Phosphor = Szeti

A titok – avagy, újra otthon

Nem sokkal később, már a palota felett köröztem azon tanakodva, mit tegyek pontosan. Rövid töprengés után arra jutottam, mindenképpen népem vezérével kell beszélnem először, ezért az oszlopcsarnok déli oldalán szálltam le. Éjfél felé járt már, így csak néhányan lézengtek odakint. Nem foglalkoztam velük, hanem azonnal, gyors léptekkel megindultam vezérünk lakosztálya felé. Idefent sehová nem állítottak őröket. Eladdig erre semmi szükség nem volt, hiszen az esetleges támadásokat már a hegy lábánál strázsáló őrök meg tudták volna állítani. Valójában azonban ők is csak a túlzott biztonsági óvintézkedés részei voltak. Népünket az emberek olyannyira tisztelték, hogy eszükbe se jutott volna megközelíteni a hegyet, nemhogy megtámadni.
      Fáklyák világították be a márvánnyal borított nagytermet. Határozott léptekkel mentem egyenesen atyánk lakosztályának ajtajához. Így is neveztük őt, mert – bár küllemre nem tűnt nálunk sokkal idősebbnek, de – mindannyiunk apja volt, gondoskodott rólunk, védelmezett minket. Ő mindenre tudta a választ, mindenre megtalálta a megoldást. Mellette, uralkodása alatt biztonságban lehetett a nép.
      Riadt és viszolygással teli tekintetek kísérték lépteim. Akkor már ismertem, fel tudtam ismerni a félelmet és a viszolygást is és tudtam, sejtettem, hogy ez a történet semmiképp se végződhet jól a számomra.
      Már majdnem meg is érkeztem, már majdnem az ajtóhoz értem, hogy kopogtassak, amikor többen elállták az utam, hogy kérdőre vonjanak. A fáklyák álmatagon lobogó fényében nem ismertek meg, pedig az arcom nem változott. A fekete bőr és haj, a szarvak és a függőlegesen hasadt pupilla azonban úgy látszik elegendőnek tűnt ahhoz, hogy ne ismerjenek rám.
      Már épp szóra nyitottam volna szám és kezdtek kilátszani hegyessé vált szemfogaim, ám mielőtt bármit mondhattam volna, kitárult az ajtó és ott állt előttünk atyánk.
      Azt hittem mondanom kell valamit, de meglepetésemre azonnal tudta ki vagyok. Nem mondta ki, de viselkedéséből azonnal láttam. Mindenkit csendre intett, majd felszólított, hogy kövessem. Miután beléptem lakosztályába, becsukta mögöttem az ajtót, majd továbbment én pedig követtem néhány helyiségen át, míg meg nem állt az egyikben. A szoba közepén egy ódon faragású asztal, mögötte és előtte egy-egy szék, körben a falaknál pedig szekrények sorakoztak, telis-tele könyvekkel.
– Kérlek, foglalj helyet! – kezdte.
      Tétováztam. Amióta szárnyaim nőttek, még nem ültem széken és nem akartam idétlenkedni, úgyhogy inkább visszautasítottam.
– Nem, köszönöm, inkább állok.
– Pedig hidd el, jobb lenne, ha leülnél. – mondta, miközben gondterhelten foglalt helyet a másik széken, majd az asztalra könyökölve a hajába túrt és így folytatta: – Reméltem, hogy sosem jön el ez a perc, de most itt van. – kezdte, aztán rám emelte tekintetét. – Súlyos dolgokat kell felfednem előtted. Szégyenletes dolgokat. Tudnod kell azonban az igazságot, arról, hogy ki vagy, hogy mi történt veled.
– Akkor hát jól gondoltam? Ön felismert?
– Igen, Phosphor. De tényleg jobb lenne, ha leülnél.
– Ugyan, – feleltem könnyedén – hisz ismer! Nem szoktak kiborítani a dolgok.
– De ez más. Amit most elmondok, az szörnyűséges, rettenetes.
– Bármilyen legyen is, az csak egy történet. Egy történet, ami aligha ölhet meg. Azokután, hogy folyamatosan közvetlen életveszélyben voltam az elmúlt hetekben, aligha boríthatna ki egy történet. – mosolyogtam.
– Rendben hát. Elmondok mindent. – kezdte, majd elgondolkozva simította végig sötétbarna szakállát, mélyet sóhajtott és rám tekintve így folytatta. – Eddig abban a hitben éltél, abban a hitben nőttél fel, hogy ez a nép, népünk befogadott. Valójában azonban egy vagy közülünk. Anyád, kit eddig mostohádnak hittél, valójában az édesanyád.
      Itt megállt, várt, bizonyára arra, hogy megemésszem szavait, de én csak elnevettem magam.
– Olyat hallottam már, hogy valakiről kiderül, hogy lelenc, de fordítva? Anyám úgy bánt velem, mintha a sajátja lennék. Miért tagadta volna le, hogy ez valóban így is van? Ezt nem mondhatja komolyan!
– Pedig a legkomolyabban mondom. Ez így igaz. Úgy történt, hogy miután megszülettél, nem sokkal később átváltoztál. Sajnos voltak tanúi is az esetnek. A történtek híre gyorsan elterjedt, ahogy a félelem és borzadály is. Népünk azt gondolta, szörnyeteg vagy és ha hagynának felnőni, az olyan lenne, mint kígyót melengetni a keblünkön. Féltek attól, hogy egy nap lemészárolnál mindenkit.
– Hát ezt nem hiszem el! – nevettem fel erre.
– Mi az? Mi ilyen mulatságos?
– Az emberek egész idáig üldöztek, hogy végezzenek velem, csak mert féltek tőlem, attól, hogy lemészárolom őket. És most kiderül, hogy ez az egész már megtörtént egyszer velem, mégpedig a saját népem, a rokonaim fordultak ellenem. Ez abszurd. Még az embereket csak-csak meg tudom érteni, de a népünket… hiszen most egy csecsemőről beszélünk.
– Igen. Egy kisdedről, akinek hirtelen karmai, szarvai és szárnyai nőttek, akinek bőre befeketedett, szájában pedig hegyes, agyarszerű szemfogak jelentek meg. Nem mondom, hogy értsd meg őket. Én se értettem. Miután azonban szinte azonnal jóslatok kezdtek terjedni, veszedelmes jövőt ígérő jóslatok, a nép megoszlott. A kérdés azonban nem az volt, megöljenek-e vagy se, hanem az, hogy miként. Próbáltam nyugtatni a kedélyeket, de nem lehetett. Én meg akartalak menteni, de elkéstem. Mire édesanyádhoz értem, már eltűntél. Keresni kezdtelek… és végül…
      Elakadt a hangja.
Kíváncsian vártam a folytatást.
– Hallgatom. – suttogtam.
– Végül megtaláltalak… – folytatta tétován.
– Hol?
– Kimondani is borzasztó. – felelte – …kitettek az Apothetai-ra.
– A Taigetoszra?
– Igen, de nem oda, ahová az emberek is kitették gyermekeiket, ha azok hibásan születtek. Azok a gyermekek legalább kaptak egy esélyt, hogy valaki megtalálja és felneveli őket. Téged a szikláknál tettek ki, egy olyan helyen, ahol senki nem találhatott rád és ahol keselyűk köröztek. Nem voltak képesek arra, hogy saját kezükkel végezzenek veled, rábízták hát a ragadozókra. Mire odaértem, addigra a rajtad lévő takarót már leszaggatták rólad a keselyűk és a ruhád is meg volt tépázva. Szerencsére azonban még nem sérültél meg.
      Ahogy beszélt, hirtelen bevillantak az emlékek. Szinte újra éreztem a hegyi szél fagyos leheletét, láttam a keselyű fertelmes pofáját, amint csőrével újra- és újra lecsap, hallottam önnön fájdalmas ordításomat és éreztem a hasogató fájdalmat. A képek és érzetek oly élesen villantak elém, mintha ismét ott lettem volna. Megszédültem és sietve kapaszkodtam meg a szék támlájában, miközben mellkasomhoz kaptam, mert szinte újra éreztem a kínt. Már tudtam, Dzíosz atyám téved. Azon az éjjelen nem a szerencsémnek köszönhettem életem, hanem annak, hogy sebeim gyorsan gyógyultak.
      Nem tudom, mikor ültetett le, mert nem láttam és éreztem mást csak annak az éjjelnek a borzadályát. Aztán csak arra emlékszem, hogy térdre rogytam lefordulva a székről és elhánytam magam. Éreztem, hogy kehely széle ér a számhoz és hűs vizet itat velem. Eltartott egy ideig, mire eltűntek a káprázatok és magamhoz tértem.
– Én meg már azt hittem… – szólaltam meg nevetve – hogy amióta csak élek, teljes unalom az életem.
– Sajnálom. – felelte gondterhelten – Tudom, hogy borzasztó és nem könnyű most neked. A mai napig nem értem, hogy ilyesmi miként történhetett meg. Nem derült ki, hogy ki vagy kik vittek ki oda. Senki se vállalta magára, mindenki tiltakozott. Pedig csak népünk tagjai közül lehetett valaki a tettes.
– Szerintem ez már mindegy. A jelenlegi helyzeten nem változtat. – jelentettem ki, majd felkeltem. – Engedelmével én most nyugovóra térnék. Hosszú és nehéz út áll mögöttem. Maradhatnék egy kis időre? Csak amíg kipihenem magam.
– Természetesen. Itt biztonságban leszel. Az oltalmamat élvezheted. Én pedig közben ki fogok találni valamit. Ne aggódj emiatt! Most pedig kérlek, jöjj, megmutatom fekhelyed!
      Rettenetesen fáradt voltam már. Ekkor kezdett kijönni rajtam az elmúlt hetek gyötrelmeinek hatása, de tudtam, nem lennék képes aludni. A fejemben ezer gondolat kavargott. Leültem a díványra és kitekintettem az ablakon. Odakint a fák árnyai együttérzően bólogattak. Mintha hívogattak volna, hogy erdejeik védelmében menedéket nyújtsanak nekem. A folyamatos veszély ellenére is hiányoztak azok az éjszakák. Az éjszakák, amikor a sötétség jóságos leple alatt repülhettem odafent, távol minden gondtól és bajtól.
      Ahogy a gondolatok fel-alá száguldoztak elmémben, lassan elnyomott az álom és fejem a karfára bukott, de alig hunytam be szemeimet, ismét feltűntek az emlékképek és egész éjjel ezekkel viaskodtam. Egy szemernyit se tudtam aludni. Reggelig azonban volt időm átgondolni mindent. Végül aztán úgy döntöttem, semmi értelme a múlton keseregni. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy nem fedhetem fel kilétem a nép előtt. Ezek megölnének. Ugyanakkor azt is jól tudtam, az emberek közé se mehetek. Mit tegyek hát? Tényleg nem lesz más lehetőségem, mint változni? De … talán van még egy utolsó esélyem. Atyánk megértőnek tűnik. Talán tőle hosszabb távra is menedéket kapok. De akkor se élhetek örök időkig bezárva…
      Reggelre végre elnyomott az álom és a díványon eldőlve át is aludtam az egész napot. Csak késő este ébredtem fel. Akkorra már nagyon éhes is voltam, de nem mertem enni, amíg a történetet teljes egészében nem hallottam.
– Hogy vagy? – kérdezte Dzíosz, amikor ismét eljött hozzám.
– Kíváncsian. Szeretném ismerni a folytatást. – feleltem.
– Biztos vagy benne? Készen állsz?
      Erre csak határozottan bólintottam. Kétkedve tekintett rám.
– Mindig más voltál, mint a többiek. – kezdte. – Annyira rideg és közömbös. Pedig valójában rád is hatnak a dolgok. Nem kell mindig erősnek mutatnod magad és úgy tenni, mintha semmi se számítana.
– Nem mondtam azt, hogy nekem nem számít semmi, de nincs értelme ezen sokat elmélkedni. Levontam a következtetéseimet. Amit mesélt, sok mindent megváltoztat.
– Most bizonyára végeznél velük azért, amit tettek.
– Inkább, ha lehetne, kérném, hogy folytassa! – feleltem ridegen.
– Rendben hát. – bólintott – Tehát miután rád találtam, magamhoz vettelek, és elvittelek édesanyádhoz. Megbeszéltük, hogy úgy tesz, mintha a történtekbe beleőrült volna és elhagyta a vidéket, téged titokban magával víve. Én ezután a pólyádat megszaggatva, vérbe mártva magammal vittem, azt állítva, hogy meghaltál és számon kértem a népet. Persze mindenki tagadott.
– És miként kerültünk vissza a hegy lábához?
– Anyád akkor elhagyta a hegyet, népünk lakhelyét, hátrahagyva fiait. A történtek után hamarosan visszaváltoztál és az eset nem ismétlődött meg többé. Évek teltek el és édesanyádnak hiányzott a többi gyermeke, így később, amikor már kezdett feledésbe merülni ez a történet, anyád visszatért a hegyhez és ott telepedett le, ahol ma is él. Magához vette négy fivéredet, rólad pedig azt mondta, talált gyermek vagy. Ebben senki se kételkedett. Így kezdődött minden.
– Nem túl szerencsés kezdet – jegyeztem meg mosolyogva – de legalább történt valami. – Atyám döbbenten nézett rám, e szavakra.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen. Jó kis történet volt. – feleltem még mindig mosolyogva. Láttam rajta, hiába szembesült már számtalanszor azzal, hogy engem semmi se érint meg, ezúttal ismét sikerült meglepnem.
– De ez nem csak egy történet. Ez az életed.
– Ugyan már! Minden csak egy történet, amit utólag mesélni lehet. Némelyik unalmas, más szórakoztatóbb. Ez is az utóbbiak közé tartozott. Bár nem volt annyira szórakoztató, mint mindaz, amit az utóbbi hetekben éltem át. – mosolyogtam rendületlen gúnnyal.
      Láttam rajta, végtelenül elborzasztja válaszom. Mindig is ilyen voltam, így beszéltem, ilyen könnyed hangon, de most, az új külsőmmel szavaimnak teljesen más, rémisztő hatása lett.
– Örülök, hogy ilyen könnyedén fogod fel, de azt ugye tudod, hogy az életed így nagy veszélyben van?
– Gondolja, ezzel most újat mondott nekem? – mosolyodtam el ismét, kivillantva hófehér, hegyes fogaim.
– Tudom, hogy nem félsz, sose féltél semmitől – szólalt meg ismét atyánk – de…
– De mégis mit tegyek? – vágtam közbe – Mi mást tehetnék? Ha aggódok, ha pánikba esek, az aligha oldhatna meg bármit.
– Én viszont nagyon aggódom érted! – felelte – Nem akarom, hogy a múlt megismétlődjön. Félek, most rosszabb sors várna rád.
– Értem aggódik? – nevettem fel – Azokután amiket mesélt, nem inkább a népe miatt kéne aggódnia? Mi van, ha nekik megyek?
      Kérdésemre egy pillanatnyi dermedt csend volt a felelet, aztán hitetlenkedve így suttogott:
– Nem… te nem tennél ilyet…
– Miért nem? – kérdeztem, tovább feszítve a húrt. – Már felnőttem. Kegyetlen bosszút tudok állni, hiszen már korántse vagyok oly védtelen, mint egykor. – tettem hozzá miközben felkeltem és a hatás kedvéért elővillantottam karmaimat.
– Nem. Te nem tennél ilyet. – állította, ezúttal már határozottabban, miközben ő is felkelt és elém állt, mélyen a szemembe nézve.
– Lehet. – feleltem és megadóan roskadtam vissza. – És értelme se sok lenne, hisz fogalmam sincs arról, hogy valójában ki volt a tettes. De ha támadnak… akkor mégis mit tegyek? – néztem fel kérdőn. – Viseljek el mindent, csak azért, hogy jó maradjak? Megéri egyáltalán jónak lenni? Odakint az emberek végeznek velem. Az, hogy idáig el tudtam érni élve, az csak a véletlennek volt köszönhető. Nem tudok harcolni, nem voltam képes arra, hogy megvédjem magam. Tudom, változnom kell, de nem tudom, hogy… én… nem hiszem, hogy képes lennék vért ontani… de aligha lesz más lehetőségem.
– De van más lehetőséged! – állította.
      Hangjában határozottság csengett. Először csak értetlenül néztem rá, de aztán átfutott elmémen a felismerés.
– Igaz… – suttogtam – egy lehetőségem még van.
      Azzal felkeltem és elindultam.
– Várj! Most hová mész? – szólt rám.
– Ne aggódjon! Nem fogok senkinek se ártani. – feleltem, majd elmosolyodva hozzátettem még. – Legalábbis másoknak nem.
      Szavaimra először döbbent csend volt a felelet.
– Meg akarod ölni magad? – suttogta aztán elhűlten.
– Ne aggódjon! Nem itt teszem meg. Nem okozok gondot ezzel.
– Miket beszélsz! – kiáltott fel erre megragadva karom. – Nem mész sehova! Nem fogom hagyni, hogy meghalj. Azt pedig még kevésbé, hogy megöld magad. Nem tudom még, hogy mi lesz, de az biztos, hogy ki fogok állni érted és…
– De én nem akarom, hogy miattam szembeforduljon a többiekkel.
– Mit érnék, ha nem állnék ki melletted, az elveim mellett? Erről nem nyitok vitát. Ki fogom találni a megoldást. Addig is itt maradunk bezárkózva. Ez igen biztonságos hely. Elég vastagok a falak és az ajtók. Csak az jöhet be, akit beengedünk. Úgyhogy szépen egyél és gyűjts erőt, engem pedig hagyj gondolkozni! – azzal leült az egyik díszes karosszékbe.
– Már bánom, hogy idejöttem. – jegyeztem meg.
– Bizonyára azért jöttél, mert bíztál bennem, nem? – kérdezte rám tekintve – Én pedig eddig is megoldottam mindent. Ezért vagyok a vezéretek. Ezúttal is meg fogom találni a megoldást, csak egy kis időre van szükségem, hogy…
      Nem fejezhette be a mondatot, mert váratlan dörömbölés szakította félbe, majd egy indulatos női hang hallatszott kintről:
– Azonnal engedj be minket, Dzíosz! Tudom, hogy ott vagy. Azonnal beszélnünk kell! Mégis mit kell hallanom?
– Egek! Ezek az asszonyok… nem hiszem el, hogy… Várj! Phosphor várj, hová mész? – kiáltott rám Dzíosz, mert közben gyors léptekkel megindultam és már az ajtóhoz is értem.
      Tudom, hogy bölcsebb lett volna megbújnom és csendben hallgatnom, de nem akartam többé már menekülni.
Hirtelen úgy döntöttem, szembenézek a sorsommal, szembenézek velük és ezáltal akár a halállal is. Úgy véltem, kész vagyok elfogadni, hogy ezzel véget ér a történetem. Nem adtam időt Dzíosz-nak arra, hogy megállítson. Mire felpattant a székből, én már határozott mozdulattal elfordítottam a reteszt és hátrébb lépve kinyitottam az ajtó szárnyait. Aztán széttártam karjaimat és így szóltam:
– Tessék! Itt vagyok hát! Végezzetek velem kedvetek szerint!
      Amint az ajtó szélesre tárult, az asszony nagy lendülettel lépett volna be, de meglephette szavam és nyilván a látványom is, így megtorpant. Egy dermedt, hosszú pillanatig csak álltam ott széttárt karokkal, megadóan, szemben velem Éra, a vezér nővére, nyomában a többiekkel. Oly sokan voltak… és tudtam, többen közülük, velem ellentétben igen nagy harcosok is… tudtam, esélyem se lehet ellenük. De aztán az asszony, legnagyobb meglepetésemre egy könnyed mozdulattal félretolt, illetve jelezte, álljak félre, miközben így szólt:
– Ugyan már Szeti! Hagyd ezt a badarságot! Közülünk senki se akar végezni veled. – miközben ezt mondta, engem szinte figyelmen kívül hagyva, méltóságteljes léptekkel haladt el mellettem, miközben fagyos, kék szemeit Dzíoszra vetve, számonkérően így folytatta: – Mégis mit jelentsen ez? Nem hiszek a füleimnek. Te még mindig azt hiszed, hogy nekünk közünk volt egykor ahhoz, ami történt? Mégis, hogy gondolhatod rólunk, hogy ártottunk egy kisdednek? Mondd, hogy vádolhatsz minket ilyesmivel?
– Pedig csak köztünk lehet a tettes… vagy tettesek. – felelte erre Dzíosz, miközben a jelenlévők elé lépett. Összevont szemöldökei alól tekintete szinte villámokat szórt, mialatt végignézett rajtuk.
– Ebben tévedsz! Nem lehet köztünk! – állította határozottan a nő.
– Miért ne lehetne?
– Talán már nem emlékszel? Feltétel nélküli bizalom! Ezt ígértük egymásnak mind, miután leszámoltunk az előző nemzedékkel. Örök és feltétel nélküli bizalom, történjék bármi! És megígértük, hogy mindig számíthatunk egymásra és soha, semmilyen körülmények közt nem fordulunk egymás ellen. Ezt egyikőnk se szegné meg.
– Ennyire bízol bennük? Mindenkiben?
– A bizalom kölcsönös. Ha én nem bízok, nem várhatom el, hogy bennem bízzanak.
– Igaza van. – lépett elő népünk egy másik tagja. – Mi egy család vagyunk.
– Már megbocsássatok, de túl nagy a tét. Meg kell értenetek, hogy a jelen helyzetben nem kockáztathatok.
– Ha már a bizalomnál tartunk – szólt közbe ismét Éra – akkor ilyen alapon mi is megkérdőjelezhetnénk téged. Mi van, ha végzel Szetivel, miközben elhiteted mindannyiónkkal, hogy te csak a javát akarod?
– Ezt komolyan mondod? Képes vagy ilyet feltételezni rólam? – lepődött meg Dzíosz.
– Ahogy te is rólunk. – szikráztak Éra szemei.
– Nade, akkor mégis minek mentettem volna meg annakidején?
– Egy pillanat! – szólt közbe ekkor egy fiatal lány odalépve melléjük.
– Mítisz! Te most ne szólj közbe! – intette le Éra.
– De igen! Szólni fogok. Lehet, hogy én még nem éltem annyit, mint a jelenlevők, de az esküt már én is letettem.
– És? Az eskü nem lehet biztosíték. Ha valaki megszegi, csak kitagadjuk, ennyi. – jegyezte meg Éra.
– Ugye tudod, kedves nővérem, hogy ezzel elismerted, hogy semmire se tartod az esküt? – jegyezte meg Dzíosz.
– Mégis mit képzelsz? – háborodott fel ismét az asszony – Hogy képzeled, hogy engem megvádolsz?
– Nyugalom! – próbált ismét közbeszólni a lány – Csak úgy értettem, hogy az esküt letettem, így van jogom szólni.
      Ekkor előlépett egy szőke ifjú. Haja oly aranysárgán ragyogott, mint a Nap. Ismertem őt. Úgy tudtam, ő anyám fivére, bár érdekes módon, jóval fiatalabbnak tűnt nála.
– Minden tiszteletem az önöké, – kezdte – de attól tartok a tét nagyobb, mint gondolják. Nem csak Szeti életéről van szó, hanem valami ennél sokkal fontosabbról.
– Miről beszélsz? Mi lehet fontosabb ennél? – háborgott ismét Éra.
      Elmosolyodtam szavait hallva. Erre ugyanis nem számítottam. Még a végén összevesznek azon, hogy kinek vagyok fontosabb. De… ha egyikük se akar ártani nekem, akkor ki lehetett az, aki egykor mégis megtette? Vagy talán valaki hazudik? De nem… hiszen korábban még soha senki nem állított valótlant közülük. Legalábbis az eskü letétele után eskü alatt már biztosan nem. Vagy talán csak én nem vettem észre? Én lennék túl naiv?
      Ekkor vettem észre, hogy kintről sietős léptek közelednek. Aztán a tömeg szétnyílt és megjelent anyám. Ermíz kísérte. Gondolom, amíg odaértek, felkészítette a történtekre, így a látványomra is, mégis… mégis, amikor megpillantott, megtorpant. Csak álltunk ott egy hosszú percig és nézett rám.
– Elismerem, elég rémesen nézek ki. – nevettem el magam, hogy oldjam a helyzetet.
– Nem, dehogyis! – felelte – Csak… csak emlékszem még arra, amikor először átváltoztál… és most… most éppolyan vagy, csak felnőttél. – azzal közelebb lépett és kitárta karjait, hogy átöleljen, ám én gyors mozdulattal tértem ki előle. Úgy véltem, nem bírnám elviselni, ha hozzám érne. Talán valami máris megváltozott? Az elmúlt hetek fényében azonban aligha lettem volna képes arra, hogy elhiggyem, őt nem borzasztja el, amit lát.
– Nem volt jó ötlet idehozni őt. – jegyeztem meg és a helyiség másik végébe mentem, ahol egykedvűen leültem. Láttam rajta, hogy bántja viselkedésem, de nem törődtem vele. Nem tudtam elhinni, hogy őszintén örül nekem. Aztán észrevettem a többiek tekintetét. Tudtam, magatartásom nem éppen azt támasztja alá, hogy érdemes hinni és bízni bennem, de nem szóltak erre semmit.
– Attól tartok valaki az egységünket akarja megtörni. – hallottam közben nagybátyám hangját, miközben ismét Dzíosz felé fordult – A hatalmunk, az életünk a tét.
– Mégis honnét veszel ilyesmit? – szólt közbe egy meglepett hang.
– Minden nap az emberek közt járok, keletről-nyugatra. Sok mindent hallok, látok az útjaim során. Az utóbbi időben kezdem azt tapasztalni, hogy az emberek egyre kevésbé hisznek bennünk. Egyre többen gondolják azt, hogy nem is vagyunk istenek.
– Én sejtettem, hogy ez előbb-utóbb kiderül. – jegyezte meg valaki.
– De azért sokat tettünk értük. Igazán lehetnének hálásabbak is. – szólt közbe egy másik.
– Igen. És mi sose állítottuk, hogy istenek vagyunk.
– De azt, se, hogy nem. – mosolyodott el egy másik.
      Meglepetten hallgattam e szavakat.
– Várjatok! – szólt közbe ekkor Dzíosz – Sok mindent elmondtam már Phosphor-nak, de ezekről még nem tud. Ne feledjétek, hogy őt még nem avattuk be!
– Akkor éppen itt az ideje. – jegyezte meg nagybátyám.
– Tudom, de lépésenként. Minden beavatottnak szoktunk időt adni.
– Idő? Abból van most a legkevesebb. Mindenről tudna kell, amit mi is tudunk, hiszen az ő életéről is szó van.
– Ez igaz. – bólintott rá Dzíosz.
      Arra gondoltam közben, hogy ugyan mi derülhet még ki…
– Majd én elmondom neki. – szólt közbe édesanyám.
– Jól van. – folytatta nagybátyám – Most azonban térjünk vissza arra, amit mondani akartam. Tehát, a látszattal ellentétben nemcsak úgy rátok törtünk, hanem megvitattunk előtte mindent odakünn. Ermíz fültanúja volt a tegnapi beszélgetéseteknek és elmondta mindazt, amit hallott. Amikor megtudtuk, hogy Szeti valójában a húgom fia, akiről azt hittük, hogy halott, mindannyian megkönnyebbültünk, hogy életben van. Megértjük azonban a döntésed Dzíosz. Emlékszünk még a régi jóslatra, ami Szetiről szólt és emlékszünk arra is, hogy mennyire megdöbbentett minket az átváltozása. A helyzet, a körülmények, a döbbent reakcióink valóban azt mutatták, hogy köztünk kell keresni a tettest. Csak mi tudjuk azt, hogy nem mi tettük. De mindenki csak a saját ártatlanságában lehet biztos és senki se tudja bizonyítani azt. Mítisz azonban érdekes dolgokat mondott nekem. Azt hiszem érdemes meghallgatnotok őt. Szerintem az életünk múlhat ezen.
      Szavaira minden tekintet a lány felé fordult ő pedig így folytatta:
– Azok alapján, amiket hallottam, felvetődött bennem egy gondolat. Szeti felnőtt, átváltozott és azzal szembesült, hogy az emberek ellenségnek gondolják. Azt hiszik, hogy ő a sátán, egy elvetemült szörnyűséges lény. Ezt hiszik, mert a leírás éppen ráillik. De honnét ez a leírás? Mindannyian sokfelé jártunk már, sok mindent megéltünk, de még soha nem hallottunk ilyen lényről annak előtte.
– Igen. – szólt közbe erre Dzíosz – Még az öcsém birodalmában, Yperpéran-ban se találkoztam pont ilyennel, csak hasonlókkal.
– Így van. – bólintott a nagybátyám – A leírás azonban igen pontos.
– Bizony. – folytatta Mítisz – Tehát csak olyasvalaki indíthatta el a szóbeszédet, aki látta gyermekként átváltozni. Valaki, aki meglátva őt, a halálát akarta. Valószínűleg ugyanaz, aki a sziklákra kitette. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy az illető tudta, Szeti mégse halt meg. Azt azonban nem tudhatta, hogy hol van, mi lett vele. Az illető nem lehet túl kegyetlen vagy nem volt túl nagy hatalma, mert ekkor megtehette volna, hogy minden hasonló korú gyermekkel végez, de ezt mégse tette. Logikusnak tűnik, hogy ő volt az, aki kitalálta ezt a jóslatot annakidején, aztán pedig elterjesztette. Azt akarhatta, hogy ha a gyermek valóban túlélte és mégis felnő és újra átváltozik, bármerre is jár, felismerjék, gyűlöljék és végezzenek vele.
– De mégis mi oka lett volna bárkinek arra, hogy megölje? És ráadásul ennyi energiát áldozni erre?
– Arra gondoltam, – felelte erre a lány – mi van akkor, ha valójában Szeti nem a cél, hanem az eszköz. Mi van, ha a mi hatalmunkat akarták megdönteni ezzel?
– Mégis, hogy?
– Talán arra számítottak, hogy a történtek után egymás ellen fordulunk és mindenki a másikat vádolja majd és a belső viszály megbontja az egységet, a feltétel nélküli bizalmat, amire oly büszkék voltunk. És ha ez mégse történne meg? Arra az esetre ott van az emberek közt elhintett jóslat. Próbára tesz minket a helyzet. Sorsára hagyhatjuk Szetit, hogy mentsük magunkat, elhatárolódva az eseményektől. De esetleg valóban végezhetünk is vele. Ebben az esetben, ha megöljük az emberek által oly rettegett ellenséget, azzal mintegy bizonyíthatnánk, hogy valóban istenek vagyunk. De fel is vállalhatjuk, hogy egy közülünk és akkor az emberek fordulnak ellenünk, mondván, hogy a gonosz oldalára álltunk.
– De… ha ez igaz… – szólalt meg ekkor Dzíosz elgondolkozva – akkor mégis ki tehette? Csak ketten tudtuk, hogy életben maradt. Én és az anyja.
– Lehet, hogy még nem léteztem akkor – szólalt meg ismét Mítisz – és túl fiatal vagyok még, hogy számítson a szavam, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ennek az egész történetnek csak egy célja van. Az, hogy minél több vád és gyanakvás jelenjen meg köztünk. Itt és most azonban csak egy kérdés van. Képesek vagyunk-e bízni egymásban és feltételezni, hogy mind igazat szólunk és egyikőnk se akar és sose akart ártani neki.
      Látszott rajtuk, hogy elgondolkoznak e szavakon.
Úgy tűnt, mindenki egyetért vele.
– Na, persze, – szóltam közbe ekkor váratlanul és gúnyosan elmosolyodtam – bizalom és szeretet… szép szavak… feltételezzük nyugodtan, hogy mindenki szeret engem és majd, amikor elalszom és védtelen leszek, mint egykor, akkor kiderül, hogy mennyit ért valójában ez a bizalom, nem igaz?
– Szeti! Már mondtam, hogy hagyd ezt a badarságot! – felelte Éra – Senki se akar végezni veled. Hányszor mondjam még? De persze ezt nem kell elhinned! Attól, hogy mi megpróbálunk bízni egymásban, neked nem kell. Zárhatod belülről az ajtókat, amikor lepihensz.
– És egyébként is, – jegyezte meg valaki – gondolod, ha végezni akarnánk veled, nem tudnánk most megtenni?
– Sokat változtam, ami bizonyára feltűnt. – mosolyodtam el erre – Talán az a jóslat igaz lesz.
– Elég legyen ebből, Phosphor! – szólt rám Dzíosz erélyesen – Semmi szükség arra, hogy tovább feszítsd a húrt! Mindenki nyugodjon meg szépen! Senki se fog ártani senkinek.
– Ez így igaz! – suttogta Mítisz – Mi szeretjük egymást. Tudod, hogy téged is szeretünk. A családunkhoz tartozol. Ránk mindig számíthatsz.
– Szép szavak. De akkor most mi lesz? Mit tesztek? Csak nem fogtok miattam szembefordulni az emberekkel?
– Jól van! Elég volt mára. – felelte Dzíosz – Pihenj és egyél! Mi átbeszéljük. – azzal intett, mire mindenki távozott.
      Anyámra tekintettem. Kettesben maradtunk, aminek nem igazán örültem. Mi van, ha ő tette? Mi van, ha ő akarta a halálom? Logikus kérdések lettek volna, de ezek akkor és ott nem merültek fel bennem. Anyám fontos volt a számomra. Bármire képes lettem volna érte, de attól tartottam, zavarja a külsőm. Nem tudtam miként beszéljek vele, mit mondhatnék neki.
– Elmeséled mi történt veled? – fordult felém és odajött, majd leült a közelemben a kanapéra.
– Erről nem szeretnék beszélni neked. – suttogtam miközben elgondolkozva bámultam a márvány kőlapokat.
– Pedig fontos lenne, hogy őszinte legyél hozzánk. El kéne mesélned mindent, hogy segíthessünk.
– Ahhoz elég annyit tudnotok, hogy az emberek közt aligha maradnék életben. – feleltem.
      Aztán felnéztem sötétbarna szemeibe és így szóltam:
– De ha már az őszinteségnél tartunk, nekem van egy kérdésem. Tudni akarom, hogy ki az apám!
– A nevét nem mondhatom meg. – sütötte le tekintetét.
– Miért nem?
– Mert esküt tettem neki, hogy nem fedem fel kilétét, mindaddig, míg vissza nem tér. Ő akarja elmondani.
– Legalább annyit mondj, a külsőmet tőle örököltem?
– Bizonyára, mivel tőlem nem örökölhetted, mert én ember vagyok.
– Ember? Akkor hát te nem élsz örökké? Nem vagy halhatatlan?
– Én? Ugyan, fiam! – mosolyodott el keserűen – Nézz rám! Öregszem, akár az emberek.
– De… mi van a nagybátyámmal? Ő halhatatlan, nem? Vagy ő nem is a fivéred?
      Erre mélyet sóhajtott, majd szemeit a virágos paplanra sütötte.
– Igen. Ez az, amiről beszélnem kell veled. Ahogy hallottad, úgy vélik, itt az ideje, hogy mindent megtudj és én megígértem, hogy elmondom neked. Ők halhatatlanok, de nem azért, mert így születtek. Azért élnek még ma is, oly sok emberöltő óta, mert ők már ismerik a titkot. Nem a halhatatlanság, hanem az örök fiatalság titkát. De ez nem jelenti azt, hogy sérthetetlenek. Mivel azonban egy családként védik egymást, kiállnak egymásért és igen nagy tudással rendelkeznek, például a gyógyítás terén is, így az avatatlan külső szemlélő könnyen elhiheti róluk, hogy halhatatlanok. Kiváltképp így, hogy nem öregszenek. És minél régebb óta él valaki, annál erősebben kapaszkodik az életbe, annál jobban félti azt. Ezért van igazán nagy súlya az eskünek, amit tesznek. Ha azt megszegné valaki, ha az egység megbomlana, könnyen meghalhatna valaki közülük és akkor, akkor pillanatok alatt leomlana minden tekintélyük, minden, amit addig elértek és sorra vesznének oda.
– De miért mondod el ezt éppen nekem? Nekem, akitől a jóslatok szerint tartani kéne.
– Mert egy család vagyunk és bíznunk kell egymásban. Lehet, hogy most úgy tűnik számodra, hogy te nem tartozol közéjük, ahogy én se, de ez nem így van. A nagybátyád valóban a fivérem, de ő velem ellentétben már jóideje nem öregszik, mert beavatták.
– Akkor neked miért nem mondták még el a titkot?
– Volt egy mesterük réges-régen. Csak és kizárólag ő avathat be valakit a titokba. Csak ő döntheti el, hogy ki méltó arra, hogy örökké éljen. Ráadásul nem valami pár mondatban elmondható titokról van szó, hanem egy hosszú és bonyolult beavatási szertartásról. Sok szabályt ismernek, amit be kell tartani az örök fiatalság megőrzéséhez, de a szabályok önmagukban nem elegendőek. Mesterük a világot járja, hogy új követőket találjon, akiket méltónak gondol erre az életre. Minden évszázadban egyszer tér vissza.
– És te már láttad őt?
– Nem, még soha. De állítólag nem sokkal a születésed előtt indult el újra a világba. Hosszú ideig kellett volna várni rá, mire ismét visszatér. Nekem azonban nincs annyi időm. Emiatt döntött apád úgy, hogy utánamegy és megkeresi. Azt mondta, nem akar elveszíteni engem és nem bírná ki, ha meghalnék. Nagyon szeretett.
– Miért mondod múlt időben? Meghalt?
– Nem tudom. De a születésed előtt útra kelt és azóta nem is hallottam felőle. Nagyon szeretett. Ha élne, már visszatért volna hozzánk… De, tudod, inkább lenne itt velem és élnék csupán egy emberöltőt. Így, hogy elment, talán soha többé nem láthatom már…
      Pár hosszú pillanatig csak hallgattunk. Közben láttam, amint egy könnycsepp gördül alá arcán. Nagy szerelem lehetett az övék.
– Akkor változtam át, amikor lezuhantam egy szikla széléről. – szólaltam meg kis idő múlva – Gyerekkoromban is történt velem valami hasonló? Vagy mi okozhatta az első átváltozásom?
– Nem, dehogy! Én nagyon vigyáztam rád! Semmi bajod nem eshetett. Bár a születésed váratlanul ért, mert éppen Dzíosz öccsénél jártunk vendégségben, de a palotájában mindenünk megvolt, mindent megkaptunk. Miután visszatértünk, még sokáig nem látszott rajtad semmi. Aztán egy nap sírni kezdtél és egyre többet sírtál. Aztán úgy tűnt, mintha mindened fájna. Nem lehetett megérinteni, mert üvöltöttél, de akkor is sírtál, ha hozzád se értem. Egyre jobban aggódtam érted, így segítségért küldtem a legidősebb fiam. Sokáig nem látszott rajtad semmi, de egyre jobban üvöltöttél, aztán váratlanul minden felgyorsult. A bőröd pár pillanat alatt befeketedett. A szemem láttára nőttek ki szarvaid, karmaid, fogaid, szárnyaid. Még fel se ocsúdtam első döbbenetemből, amikor megérkeztek. Nem volt időm, hogy elrejtselek. Akkor és ott, még nem tett ellened senki, semmit, csak döbbenten néztek. A történtek híre azonban hamar elterjedt. A többit már tudod. – ismét hallgattunk. – Szerintem most jobb, ha magadra hagylak. – szólalt meg kisvártatva. – De tudnod kell, hogy ránk számíthatsz.
      Nem feleltem erre. Őszintén szólva már fogalmam se volt, hogy mit gondoljak. Magamra húztam inkább a takarót és hátatfordítottam neki. Nem tiszteletlenségből, hanem mert egyszerűen másként nem fértek volna el a szárnyaim. Nemsokára hallottam, amint felkel és elhagyja a helyiséget. Hiába feküdtem a frissen húzott pihe-puha, hófehér, virágmintás paplannal betakarva és hiába esett oly jól meggyötört testemnek a bársonyos fekhely kényelme, amit már oly régóta nélkülöznöm kellett, mégse tudtam igazán megnyugodni. Egyfolytában a jövő bizonytalansága járt a fejemben. Vajon miként döntenek sorsom felől? Mi lesz velem? Nem sejtettem.
      Kínzó álomképek közt vergődve aludtam át a napot.
      Csak estefelé ébredtem fel újra. Ismét finom, friss étkek vártak rám és forró fürdővel kényeztethettem magam. Volt időm gondolkozni és eszembe is jutott valami. Dzíosz említett egy helyet. Egy helyet, ahol az öccse is él és ahol léteznek hozzám hasonlatos lények. Talán, ha elmondanák hol van és oda eljuthatnék… Anyám palotáról beszélt. Akkor ott biztonságban is lehetnék és talán ismét félelmek nélkül élhetnék. A remény, hogy van kiút, hogy egy másik világban még lehet életem, erőt adott. Ettől az étvágyam is megjött. Már nem kellett attól tartanom, hogy kijön belőlem az étek, hisz sokkal jobban éreztem magam. Új ruhákat is kaptam.
      Aznap este anyámon kívül atyánk és Ermíz is megjelent. Ismertem őt. Korábban egész jó barátok voltunk. Tudtam, meg lehet bízni benne. Legalábbis addig meg lehetett. Nem volt okom kételkedni.
– Volt szó egy helyről, ahol hasonló lények élnek. – kezdtem.
– Igen. – felelte atyánk – Van egy ilyen hely távol innét… egy másik világ… ahol az öcsém uralkodik. Az a világ teljesen más, mint ez. És ott élnek hozzád hasonlatos lények.
– Talán odamehetnék és itt se okoznék gondot. Mindenki jól járna.
– Nem okozol gondot. Megbeszéltük és addig maradhatsz, amíg csak akarsz. Előbb-utóbb bizonyára újra visszaváltozol majd, ahogy annakidején is történt. Talán ehhez csak meg kéne nyugodnod és el kéne hinned, hogy biztonságban vagy.
– Én mégis megnézném ezt a másik világot. Vagy gondolja, hogy veszélyes lehet?
– Aligha. Az öcsém, garantálná a biztonságod. Ő ott a király, korlátlan hatalommal. A palotájában gondtalan nyugalomban élhetnél és ott nem tűnnél ki a külsőddel sem. De ha maradsz, itt is éppúgy biztonságban leszel. Neked kell döntened, de nem azonnal. Maradhatsz bármeddig és gondolkozhatsz rajta, amíg jólesik. Én sajnos nem kísérhetlek el, mert meg kell szilárdítanunk a hatalmunkat. Meg kell oldani ezt a helyzetet, de később utánad megyek, meglátogatlak. Ermíz jól ismeri az utat. Írok egy ajánlólevelet is, amit az öcsémnek átadhatsz. Megírom benne a helyzetet és ő garantálni fogja a biztonságod. Palotájában mindent megkaphatsz majd, amit csak szeretnél. Nagyon igazságos és jó király. Szólj, amikor készen állsz az indulásra! Tudom, hogy nála jó helyen lennél és biztonságban, de megvallom, jobb szeretném, ha maradnál. Ennek ellenére elfogadom a döntésed. Csak gondold át alaposan! Szerintem érdemes lenne inkább megvárni itt, amíg visszaváltozol. Ha azonban menni akarsz, nem foglak maradásra kényszeríteni.

Vége

De csak ennek a jelenetnek van vége!

Főhősünk kalandjai innentől egy másik világban, Yperpéránban folytatódnak!

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés