Novella: Démonok

Az alábbi történetet az egyik, még most készülő urban fantasy regényemből emeltem ki, de mivel önállóan is kerek egész, így felteszem ide. A Facebook-on részletekben teszem közzé. Itt a történet elejét olvashatjátok, ha ott lemaradtatok róla és időközben már onnét levettem. Az új részek előbb mindig a Facebookra kerülnek fel, majd pár nap után áthelyezem ide és dátummal látom el, hogy egyértelmű legyen, ha frissítés került fel ide.

Jó szórakozást!

Démonok – avagy, újratalálkozás

#demonok 1.rész (február 16.)
Őszintének és barátságosnak tűnt a fickó, de amikor megfordult és az asztalhoz lépett, hogy elővegyen valamit, Phosphor meghallotta a gondolatait. Azonnal tudta, hogy minden kedvesség hazugság volt csupán és valójában meg akarja őt ölni. Nem sok ideje maradt a cselekvésre. Szemtől-szemben a démonnal biztosra vette, hogy alulmaradt volna. Azonnal támadnia kellett. Régen, réges-régen nem tett volna ilyet. Mégcsak megütni se lett volna képes senkit, de azóta megedzette már a világ. Nem várta meg, amíg megfordul. Azonnal nekirontott, kicsavarta kezéből a fegyvert és az asztalt is felborítva a szemközti falnak vágta a fickót. A márványra hulló érc csengése se zökkentette ki. Addig ütötte, verte, míg a padlóra nem került, aztán már csak rúgta, míg a felismerhetetlenségig össze nem roncsolódott. Vér borított be mindent. Fekete, kesztyűs kezeit is. Akkor állt csak meg és vett mély lélegzetet, amikor már alig maradt ellenfeléből valami. Tétován hátrált, mint aki most döbbent rá arra, hogy mit tett. De ha nem öl.. őt ölik. Ilyen ez a világ. Aljas, gonosz és hazug. Önmagán kívül nem nagyon számíthatott másra ebben az életében. Még nézte egy ideig, amíg a démon maradványai és csontjai pezsegve szerte nem oszlottak vörös vérében. Még levehette volna kesztyűjét, használhatta volna érintésének erejét, feltámaszthatta volna a fickót. Erre gondolt közben minden másodpercben. De miért tette volna meg? Azért, hogy az, kíméletlenül végezzen vele? Az alapján, amit a gondolataiban hallott, esélye se lett volna bármiről meggyőzni őt. Azt gondolta róla, hogy ő a sátán, egy vérszomjas lény, ezért végezni kell vele. És lám csak… valóban azzá vált. Gondolta, miközben lenézett a kezeiről aláhulló vércseppekkel tarkított márványlapokra. Aztán némán elhagyta a helységet. Elgondolkodva lépdelt, majd meglátott egy ablakot. Kitárta, majd felszökkent a párkányzatra. Odakünn kellemesen fújdogált a szél. Elrugaszkodott, majd széttárta hatalmas bőrszárnyait és úgy siklott tova a vidék felett. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Mi mást tehetett volna? Vajon hibát követett el? Végzetes hibát? Vajon átlépett ezzel egy határt és már nem jó lélek többé? Kezeire nézett, miközben repült a város felett. Kesztyűjét átitatta a vér. Nemrég még ugyanezek a kezek életet adtak, holtakat is visszahozva a sírból. Nemrég még hagyta, tegyenek vele bármit… nem védekezett, nem harcolt… nem tett semmit. Az édesanyjára gondolt, arra aki felnevelte. Arra, aki tanította és akinek az elveit köszönhette, melyekkel különbséget tudott tenni jó és rossz között. Arra gondolt, mi mindenen kellett keresztülmennie, mi mindent eltűrt addig. És arra, hogy most már minden addigi önuralma feleslegessé vált, hisz ezúttal olyan döntést hozott meg, mely végleges. De mit tehetett volna mást? Az a démon előbb őt, majd szeretteit akarta megölni. Valakinek végeznie kellett vele. A gondolat azonban, hogy most már nem ártatlan többé, nem hagyta nyugodni. Keresnie kellett valakit, aki választ adhat gyötrő kételyeire. Erre gondolva suhant tovább a sötét éjszakában. Akkor vette észre az idős nőt az egyik utcán, amint a járda szélénél kuporgott, papírdobozokkal körbevéve. Hasadt pupillás szemeivel már messziről látta a tündöklően tiszta aurát, mely körbevette. Csak egy igazán jó lélek nézhet ki így. Gondolta.

#demonok 2. rész
Az egyik, nem működő lámpa oszlopa alatt, alaposan bebugyolálva üldögélt az idős asszony a macskaköveken. Hajléktalan lehetett. Csak a Hold fénye világította be valamelyest meggyötört arcát, melyen csodálkozó meglepettség tükröződött, amint felnézett az égre, ahonnét egy baljósan sötét árny közeledett. Az ördögi alak gyors szárnycsapásokkal állt meg és ereszkedett alá, aztán váratlanul teljesen emberivé vált. Eltűntek szárnyai, szarvai, bőre kifehéredett és az idős asszony előtt ott állt egy különös fiatalember. Szabályos, szoborszépségű arcán gond és bánatfelhők gyülekeztek.
– Üdvözlöm, néném! – kezdte – Nagy gondban vagyok. Egy jó és bölcs lelket keresek. A legjobbat e világon.
Az asszony megdörzsölte szemeit, miközben a jelenés letérdepelt elé. Azt hitte álmodik vagy talán már meg is halt a hideg, fagyos téli éjben. Angyalokra számított. Azt hitte, hogy jó és becsületes életének a sok evilági szenvedés után legalább mennyország lesz a jutalma. Már csak ebben reménykedhetett. Erre most itt ez a démoni lény… Mintha maga a sátán érkezett volna az imént. Vagy talán csak a képzelete, a fáradtság és az éhség játszott vele? Hisz most egy emberi arc tekint rá. Sehogy se értette. Behunyta és újra kinyitotta szemeit és felnézett. A férfi esdeklőn tekintett rá zölden fénylő szemeivel. Még sose látott ekkora bánatot, ilyen kétségbeesést.
– Miért kell neked az a jó lélek, fiam? – kérdezte tétován.
– Válaszokat keresek… Miértekre… és talán… feloldozást. Bár… nem… azt nem lehet… azt úgyse kaphatok.
– Dehát mi a vétked?
– Lucifer vagyok.
E szóra tán bárkiben megfagyott volna a vér, de az asszony csak egyszerűen így felelt:
– Én pedig Katherina, de mi a vétked?
Szavára a férfi meglepetten nézett.
– Ez nem elég? – suttogta. – Vagy tán nem tudja, hogy ez mit jelent?
– De, tudom. Azt jelenti, hogy ez a neved. Ez még nem bűn. Érződik viszont a vas illata. Valakinek ártottál. Meg akarsz ölni engem is? Azért jöttél?
– Nem! Dehogyis! – hőkölt hátra a kérdezett – Nem vagyok én gyil… vagy tán mégis. – roskadt le a kövekre.
– Mit tettél?
– Végeztem egy démonnal.
– És ez volt az első, ugye?
– Ezt miből gondolja? – lepődött meg.
– Máskülönben aligha bántana a lelkiismereted ennyire. Mit tett ellened?
– Még semmit. De hallottam a gondolatait. Végezni akart velem, aztán azokkal, akiket szeretek. És alattomban már a kezében volt a fegyver.
– És úgy véled, ez elég mentség? – kérdezte az asszony.
Phosphor meglepetten emelte fel rá a tekintetét. Nem számított egy ilyen viszontkérdésre.
– Nem… dehogy… Nem lennék most itt… nem kérnék tanácsot… véleményt… ha úgy hinném, hogy ez alapján feloldozhatnám magam.
– És miért pont az én véleményem számítana neked?
– Mert idefelé láttam a fényét. Ön jó és tiszta lélek. Talán a legtisztábbak egyike a világon.
– Én? – lepődött meg az asszony – Hisz én is hibáztam, nem egyszer. Sok mindent másként tennék, ha újrakezdhetném. Nézz rám, hová jutottam!
– Akkor csak törődjek bele, hogy ez van? Fogadjam el, hogy már nem vagyok többé ártatlan? – azzal maga elé emelte véres kezeit és elgondolkodva bámulta – Hiába akartam jó maradni. Mit tegyek most?
Felröppenő kérdésére nem kapott azonnal választ. Az asszony elgondolkozva nézte a férfit egy ideig, aztán eszébe jutott valami. Már szóra nyitotta a száját, amikor váratlanul gyorsan közeledő léptek és hangok törték meg a csendet. Az asszony hátrébb húzódott az árnyékba. Phosphor mellé térdepelt. Huligánok érkeztek az aluljáró felől. Legalábbis először azt hitték. Hamar kiderült azonban, hogy egy banda szorított le néhány turista fiatalt, fenyegetve őket, hogy adják át az értékeiket. A fegyverek is hamar felcsillantak az odaszűrődő holdfényben.

#demonok 3. rész
Phosphort nem érdekelte különösképp a jelenet. Nem érzékelte, milyen veszélyt jelenthetnek. Nem félt tőlük. Sokkal komolyabb helyzetek edzették már meg. És persze ott voltak a képességei is. Még fel se kellett kelnie a macskakövekről. Csak levette kesztyűjét jobbjáról, óvatosan intett és egy erő mindenki kezéből kirántotta a fémet, fel, egészen az aluljáró tetejéig, ahol a kések csengve koppantak a betonnak. A huligánok előbb értetlenül néztek, aztán némelyek kezében megjelentek a lőfegyverek, amikkel dühödt, agresszív rémülettel kapkodtak, keresvén a titokzatos ellenséget. Phosphor csak újra intett. Egészen lazán. Alig emelte meg a kezét, de gondolatai erejével már ki is ragadta a támadók kezéből a pisztolyokat, melyek feltapadtak a kések mellé az aluljáró betonplafonjára, három méternyi magasságba. Heves szitkozódás volt a válaszuk, de ez se állította meg őket. A vezérük kiadta az utasítását, mire puszta kézzel vetették magukat jobb híján az előttük álló áldozataikra, akiket korábban kiszemeltek. Vagy legalábbis próbálták volna. Phosphor csak hitetlenkedve rázta meg a fejét és újra intett egyet. Ezúttal az erő a támadókat kapta fel és hatalmas lendülettel vágta őket a mennyezethez. Fájdalmas kiáltásaik dühös szitkozódásokkal vegyültek. Arról azonban még mindig fogalmuk se volt, hogy mi történik velük. Már csak a megtámadottak álltak a talpukon, de ők döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal.
Ekkor vette észre, hogy az egyikük, egy fiatal, szőke, mankós férfi épp őt nézi dermedten. Észrevette kézmozdulatát, azt, hogy az ő varázslatának köszönhetik az életüket, de szólni, mozdulni nem bírt. A lányokon is látszott, hogy még a sokk hatása alatt állnak mindhárman.
Phosphor velük mit se törődve, hanyag mozdulattal, mintha mise történt volna, felkelt és kezét nyújtotta az idős asszonynak, hogy felsegítse, miközben így szólt:
– Nem tűnik túl biztonságosnak ez a környék. Szerintem jobb, ha megyünk és máshol folytatjuk ezt a beszélgetést. – Kesztyűjét szándékosan nem vette még vissza. Hálás volt a nőnek azért, hogy szóbaállt vele. Viszonozni akarta kedvességét, azt, ahogy és amit mondott neki, de az asszony nem mozdult azonnal. Előbb csak csodálkozva nézett fel rá, majd így suttogott:
– És még te mondod, hogy nem vagy jó? Hisz az ő életüket is megmentetted.
– De ez természetes – felelte Phosphor könnyedén.
– Épp ez az! – tápászkodott fel az asszony, figyelmen kívül hagyva a felajánlott, segítő jobbot, majd mélyen a zöld szemekbe nézett – Nem a név és a tettek, hanem a szándék tesz téged jóvá. Az, ami itt van belül – azzal a férfi mellkasára bökött, majd így folytatta – A körülmények változhatnak. Olykor te is hozhatsz rossz döntéseket. Azt most már ne elemezzük, hogy azt a démont megölni helyes volt-e vagy helytelen. Így hozta az élet. Akkor és ott ezt választottad. De minden döntésed egy új döntés lesz. A múltat nem minden esetben tudod teljesen jóvá tenni, de mindig van esélyed jót tenni. És ez, hogy mit teszel még ma vagy holnap, ez a te döntésed. Csak a tiéd. Ezt ne feledd!

#demonok 4. rész
Phosphor csak nézett a távolba. El, az asszony arca mellett. Nem bírt fekete szemeibe nézni. Úgy érezte, mintha valami vén boszorkány lenne, aki a lelkébe lát. Mélyen érintették a szavai. Aztán letekintett az utca köveire. Az asszony közben elindult. Nem volt semmije, csak az élete. Lassan, bicegve távolodott. Nem köszönt el tőle. Nyilván azt hitte, hogy vele tart, hogy követi őt. Phosphor azonban nem mozdult azonnal. Aztán a megtámadottak felé nézett. A banditák még az aluljáró tetejére tapadva hadonásztak, szitkozódva. A lányok addigra már elillantak, de a fiatalember még ott állt, megdermedve és tán kissé lenyűgözve nézte őt a kietlen út túloldaláról. Aztán elindult felé. Nyilván, hogy köszönetet mondjon. Phosphornak azonban semmi kedve nem volt az ilyesmihez. Csak biccentett felé enyhén, majd elrugaszkodott. Szárnyai a semmiből bomlottak ki, miközben bőre ismét befeketedett, pupillái pedig résnyire szűkültek, mint a macskákéi. Képes volt már gondolatai erejével irányítani átváltozásait. Két pillanat és odafent szárnyalt a levegőégben. Onnét figyelte, amint lent egy különösen fénylő pont bandukolt a kietlen éjszakában. Az idős asszony volt az. Követte, mintha az őrangyala lett volna. Úgy gondolta, még tartozik neki a jó szóért. Szeretett volna tenni érte valamit. Aztán látta, amint az asszony bekanyarodik egy sikátorba. De különleges, hőt és a túlvilágot, egyéb síkokat és lényeket is érzékelő látásával valami mást is észrevett onnét, fentről. Valami nagy, narancssárga, homályos fényt, mely hosszan elnyújtózott a sötétben. Az asszony még nem vehette észre. Egyrészt azért, mert ő nem láthatta az aurát és a hőtérképet, másrészt még vagy száz méternyi távolságban botorkált tőle. A lény még nem fordult felé. Nem vette észre. Fénye lassan lüktetett szívének ritmusára. Pihent. Phosphor sietve zárta össze szárnyait és mint a villám, zuhanórepülésben közeledett. Ultrahangos érzékelőjére is figyelnie kellett a város utcáit behálózó drótok, vezetékek miatt, ám mint aki már igen jártas az efféle közlekedésben, könnyedén huppant a földre pár méternyire a nő előtt.
– Csak én vagyok az – suttogta.
– Azt hittem, továbbálltál.
– Nem, dehogy – mosolygott a férfi, miközben elindult felé – csak fentről figyeltem. Tudja, ahogy az őrangyalok szokták – tette hozzá, csibészes mosolyra húzva fekete ajkait. Megnyugtató hangjával éppen ellentétes hatást keltett hófehéren elővillanó, hegyes fogsora.
– És mit tehetek érted? – kérdezte az asszony, nyugalmat színlelve, de közben eszébe jutott, hogy a lény bizonyára az ő elméjébe is belelát, így jól tudja, hogy épp arra gondol, hogy talán azért jött utána a sikátorszerű, sötét utcába, hogy ott végezzen vele. Phosphor tényleg hallotta ezt, de figyelmen kívül hagyta az asszony félelmeit. Most nem volt idő arra, hogy megnyugtassa, bizonygatva neki, hogy tőle nincs oka rettegni. Sokkal komolyabb és ráadásul ismeretlen veszélyt érzett az utca túlvégében. Így felelt hát sietve, suttogón, miközben közelebb lépett:
– Azonnal hátráljon ki innen! Lassan, de sietve!
– Tessék? – suttogta a nő.
– Csak tegye, amit mondtam! – határozott parancsát vészjósló morgás erősítette meg. Phosphor sietve fordult meg, mert a hang nem tűnt oly távolinak, mint fentről gondolta. Elkéstek tehát. A lény puha lépteivel észrevétlenül már a közelükbe osont. Még nem látta, de tudta jól, ha most futni kezdenek, szabad prédává válnak. Felrepülni pedig… egy ilyen szűk helyről, fejük felett ennyi vezetékkel, szintén lehetetlennek tűnt. Tudta, egyetlen lehetősége maradt. Meg kell mutatnia, hogy ki az úr. Mélyet sóhajtott és elszánta magát. Arra gondolt, hogy végülis már ölt démont. A második bizonyára egyszerűbb lesz. Azzal már lépett volna, előre, a sötét utca, még nem látható réme felé, de puha érintést érzett a vállán és mintha az asszony is hallhatta volna az ő gondolatait és arra felelne, így suttogott neki:
– Ne feledd! A te döntésed. Nem kell mindenkit megölni.
– Induljon már! – szűrte fogai közt Phosphor a suttogó szót, anélkül, hogy megfordult volna. Mintha meg se hallotta volna az asszonyt. Aztán nem várt tovább. Elindult, hogy felkeresse a rémet.

#demonok 5. rész
A lény nem váratott sokáig magára. Phosphor alig tett pár lépést előre a holdfényben és a démon már elébe is szökkent. Jól látszott halványan lángoló, kísérteties alakja. Aztán lassan testet öltött és ott állt előtte egy igazinak tűnő, hatalmas oroszlán. Mély, velőtrázó üvöltésre tátotta száját és elővillantak óriási, agyarszerű fogai. Phosphort se kellett azonban félteni. Bár az ő szemfogai ócska fogpiszkálóknak tűnhettek az állatéhoz képest, azért elővillantotta őket és előrébb lépett, ráordítva, vicsorogva, miközben hirtelen széttárta hatalmas szárnyait. Csak abban bízhatott, hogy megjelenése, és az, hogy nem láthatott még hozzá hasonlatos lényt, elgondolkoztatja majd és hátrálásra készteti. Mozdulatára hangos csörömpölés felelt a háta mögül. Szerencsére különleges, denevérekéhez hasonlatos érzékelője által 360 fokban észlelte maga körül az eseményeket, tárgyakat, élőlényeket, azok mozdulatait, hisz az ultrahang visszaverődött mindenről. Így aztán nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy lássa, mi történt. Az asszony hátrált ijedtében a kukáknak és azokat felborítva esett a földre. Szerencsére semmilyen lény nem támadta meg. Nem fordult hát felé. Egyébként is végzetes lett volna, akárcsak egyetlen másodpercre levennie tekintetét a rémről, aki ezt azonnal kihasználhatta volna. Sietve lépett tehát inkább előre, felé egy lépést, hogy nyomatékot adjon szándékának. A lény azonban nem adta még fel. Váratlanul két lábára emelkedett. Közel három méteres monstruma ijesztően magasodott előtte, miközben emberszerűen felé mozdult. Narancsszín testéből vöröslő lángok csapkodtak fel. Phosphor már látta, hogy ennek fele se tréfa, ám ő se akarta feladni. Mély lélegzetet vett és elképzelte, hogy nagyobb, hatalmasabb nála és már emelkedett is a nézőpontja lassan, látványosan, ahogy testének mérete növekedett. Meglepetésére azonban a rém ismét előre mozdult, miközben megrázta magát és ő is hatalmasabbá vált. Phosphor már érezte, nem lesz könnyű dolga. Puszta erőfitogtatással és méretnöveléssel nem érhetett célt, nem tudta elrettenteni ellenfelét. Biztos lehetett abban, hogy hamarosan sor kerül a támadásra. És a lény már lendítette is mancsát. Erre Phosphornak hirtelen ötlete támadt. Sietve lekapta jobbjáról a kesztyűjét és anélkül, hogy ökölbe zárta volna kezét, előrelendítette és megragadta az állat mancsát. Abban a pillanatban szikrázott a lég. Ereje, melybe beleadta minden gondolati energiáját, elsöprő állati lendülettel találkozott, ám váratlanul a támadója megdermedt. Megállt a pillanat. Hirtelen minden lecsillapodott. Phosphor érintése által a hatalmas, állatinak tűnő, lángoló alak lassan emberi formát öltött és kitisztult a tudata.
– Lucifer? Te vagy az? – suttogta.
– Phosphor. Hisz hellén vagyok, nem római. – javította ki főhősünk, de aztán ő is visszahőkölt meglepetten – Lidaster? – suttogta.
A rém, mintha csak most eszmélne magára, hátrált és magára nézett, miközben visszatért régről ismert külleme és Phosphor előtt ott állt régi halálos ellensége, későbbi jó barátja, a pirospozsgás, vörös hajú, szeplős lidérc.
– Veled meg mi történt? Hogy nem ismertél fel? – kérdezte meglepetten főhősünk, miközben ő is újra teljesen emberi lett és kezetfogtak.
– Nem tudom – suttogta Lidaster – Nem emlékszem.
– De jól vagy? Jobban vagy?
– Igen, de… azt hittem te rég meghaltál. És Yperpérán? Hol vagyunk? Mi ez a hely? – nézett körül.
– Ez Pest – jegyezte meg a háttérből az asszony.
– Mi? Úgy értitek a Föld? A felszínen vagyunk?
– Úgy bizony. De, egy pillanat! Várj csak! – szólt Phosphor, majd pedig hátrasietett a kukákhoz.
– Jól van? Fel tud kelni?
– Igen… Azt hiszem… – dadogta a nő. Főhősünknek ekkor eszébe jutott a korábbi terve, hogy megfiatalítja hálából a nőt. Ezt nem mondta ki, de ismét segítőn nyújtotta felé a kezét. Kesztyű nélküli kezét. Ha az asszony elfogadja, egyszeriben leróhatta volna felé a háláját az erő által, mely tenyeréből akkor annak kezébe, testébe átfutott volna. A nő azonban bizonytalannak tűnt. Nem merte megérinteni, hisz már nem egyszer látta a kéklő szikrákat, melyek tenyeréből pattogtak. Inkább egyedül tápászkodott fel, amennyire tudott, sietve. Phosphor csalódottan engedte le a karját, majd mellé lépett.
– Hadd mutassalak be titeket egymásnak! Szabad?
Mindketten bólintottak és közelebb léptek egymáshoz.
– Katherina, hadd mutassam be Lidastert. Ő egy lidérc. Bármivé átváltozik. A legrettenetesebb ellenség, de ugyanakkor a legjobb barát. Mindenki maga dönti el, hogy áll hozzá – tette hozzá elmosolyodva – Lidaster, ő pedig itt Katherina. Nem tudom ki ő, nemrég ismertem meg, de máris az életemet köszönhetem neki.
– Azért ez igen nagy túlzás – suttogta az asszony, miközben kezetfogtak – Én csak válaszoltam pár kérdésére.
– Életmentő válaszok voltak azok – felelte elkomolyodva, hálás tekintettel Phosphor.
– Szóra se érdemes.
– Menjünk, együnk valamit! – jegyezte meg váratlanul a lidérc – Én már arra se emlékszem, mikor ettem utoljára.
– De… nekem nincs pénzem – felelte Phosphor.
– Sebaj! Hálából, hogy magamhoz térítettél, meghívlak mindkettőtöket.
– De… én ezt nem fogadhatom el… – suttogta az asszony.
– Ugyan! – nézett rá elmosolyodva Lidaster – Én lidérc vagyok. Ráadásul Phosphornak hála, régóta szabad lidérc. Kérés nélkül is tudok kívánságokat teljesíteni. A barátom barátja pedig nekem is barátom. Pénzem pedig… – azzal jobbjával tett egy széles mozdulatot és mindenfelé hullott markából az arany. Az asszony meglepve nézte.
– Látványos, de felettébb ostoba dolog így szórni – jegyezte meg Phosphor.
– Miért lenne ostobaság? Van bőven.
– Nyomokat hagysz. Vagy össze fogod szedni mind?
– Mondjuk ez igaz – állt meg a lidérc keze a levegőben. Phosphor erre tett jobbjával egy könnyed félkört az aszfalt felett, mire az arany mind felemelkedett a magasba, majd megfordított tenyerébe hullott. Aztán a lidérc felé nyújtotta, aki visszavette tőle és zsebre tette – Egyébként se tudsz itt ilyesmivel fizetni.
– És te láttad már milyen a pénzük?
– Igen. De mit számít ez?
– Akkor varázsolj nekünk!
– Én?
– Naná! Vagy tán feledted, hogy magad is lidérc voltál egykoron?
– Fekete lidérc. Az más. És különben is, rég volt.
– Az erő mégis ott a kezedben. Na! Gyerünk! Tegyél egy próbát! Képzeld el!
Phosphor erre elgondolkodott, majd pedig összpontosított és kinyitotta jobbját. Kétszázasok csillogtak benne.
– Nna, ez nem épp arany – hajolt közelebb a lidérc, miközben átvette az érméket -, de menjünk és nézzük, mit kapunk érte! Aztán, ha nem elég, majd szerzek még belőle.
– De honnan? – suttogta az asszony.
– Bárhonnan. Lidérc vagyok. Elszáguldok és hozom máris.
– Másoktól?
– Igen. De nyugalom. Olyan helyekről, ahol annyi van, hogy észre se veszik – felelte, majd elindult.
Az asszony Phosphorra tekintett, de az csak intett, jelezvén, hogy előre engedi őt.
– De ilyen ruhában… – suttogta az asszony – egyikőnket se…
Phosphor erre anélkül, hogy bármit felelt volna, csak megérintette előbb a nő, majd Lidaster vállát, mire mindkettejük ruházata, haja átalakult a kornak megfelelő divatúvá és eltűnt róluk minden piszok. A lidérc újgazdag úrfivá, az asszony igazi hölggyé változott.
– És te? – kérdezte a nő, főhősünk felé fordulva.
– Nekem van egy kis gondom. De nem kell ezzel törődni. Én úgysem ehetek. Majd kint megvárlak titeket.
Az asszony elgondolkodva nézett rá, de nem akarta faggatni. A lidérc azonban ezt hallva váratlanul visszafordult.
– Gond? Mi az, hogy gond? – azzal végigmérte régi barátját – Hisz, így szárnyak nélkül, kifehéredve, egész emberi alakod van. Csak egy normális ruha kéne neked is és bejöhetnél velünk. Ha varázsolni nem tudsz, mert nincs több erőd, akkor hozok én mindjárt. Azzal már lépett is és kezdett fellángolni, hogy apró csillaggá válva elszáguldjon, ám Phosphor megragadta a karját.
– Várj!
– Merthogy?
– Erre semmi szükség. Majd… majd egyszer elmesélem. De én most… sok minden történt… mióta utoljára találkoztunk… én most… nem vehetek fel más ruhát… nem ehetek, nem ihatok. Nem érintkezhetek jobban e világgal. És… – azzal feltekintett a sötétlő égre – szerintem már nem is soká maradhatok.
– Ne ijesztgess! Mi az? Tán meg akarsz halni?
– Nem. Dehogy. De ne vesztegessük a szót erre!
– De nem értem. Ez nem Yperpérán, hogy emiatt itt ragadhatnál! A Föld színén még nem hallottam efféle szabályról.
– Ez az én dolgom. Nem a tiéd. Induljunk! – azzal elébük vágott. Szótlanul, meglepődve követték.

#demonok 6.rész
Várt még egy kicsit, miután a többiek bementek az étkezdébe, majd az üvegen át nézte őket egy ideig, ahogy rendeltek, majd leültek enni az ablak közelében. Az asszony időnként kinézett rá, mintha ő jelentené az egyetlen biztos pontot az életében. Zavarba jött a tekintetétől. Nem is bírta sokáig. Olyan volt, akár a lelkiismerete. Folyton ott visszhangoztak szívében a szavai. Nem bírta sokáig. Elvonult hátrébb, egy kietlenebb térre, ahol nem láthatta senki, majd pedig felreppent a magasba. Aztán a helyre gondolt és megperdült körötte a világ. Émelyegve landolt a márványlapokra borulva. Lassan felállt és arra gondolt, hogy lám csak mennyire igaz, minden tettes visszatér a tetthelyre. Az ajtóhoz sietett és betekintett. Még nem járhatott arra senki. A kívülről bevilágító sápadt Hold még mindig csillogott a temérdek véren. Hányinger tört rá. Térdre rogyott, de végül sikerült uralkodnia magán. Aztán eszébe jutott, miért jött vissza. Jobbjával megérintette a márványlapot borító egyik vértócsát és arra gondolt, bár életre kelthetné a megölt démont. Nem gondolt a következményekre. Keze alatt szikrákat vetett az erő. Várt. Remélt. Azt akarta, hogy újra éljen. Beszélni akart vele. Hiába. Nem történt semmi. Elgondolkozva, csüggedten kelt fel és visszatért az ablakhoz. Felkászálódott, majd újra levetette magát, széttárva szárnyait.
Amikor a többiekhez visszaért, azok még javában falatoztak. Talán a távolléte se tűnt fel nekik. Jókedvűen nevetgéltek, beszélgettek. És nem csak ők ketten. Ott üldögélt velük, mellettük az a szőke fickó, az, akit nemrég megmentett. Phosphor megtörölte kezeit a nadrágjában, majd pedig leült az árnyékba, a járdaszegély egyik kövére és csak nézett az éjszakába. Balra tőle, egy szinte üres parkoló. Szemben az étkezde széles, üvegfala. Odabent csak páran lézengtek e késői órán. Néha kijött valaki. Hazafelé baktattak a nevetgélő fiatalok. Emberi alakjában nem törődött vele senki. Olyan volt, mint bármelyikük. Egy átlagos srác. Csak az öltözéke nem tűnt eviláginak. Ujjatlan szőttes borította felsőtestét. Csuklóján fekete pántok, kezeire pedig visszahúzta kesztyűjét. Enyhén buggyos, vékony, keleti szabású nadrágot viselt csizmás lábain, derekán öv, fekete gyolcsból. Elég szakadtnak tűnt ahhoz, hogy koldusnak nézzék. Elgondolkozva nézte végig magát. Vajon tényleg baj lenne abból, ha felvenne valamit? Valami mást. Valami evilágit. Nem merte megpróbálni. Még haza akart térni. Visszavágyott. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy itt ragadjon. Ráadásul így. Emlékezett még jól arra, hogy annakidején, réges-régen mit tettek vele, ellene az emberek. Pusztán a külleme miatt. Persze akadhattak kivételek, de nem akart ezzel kísérletezgetni, velük barátkozni. Váratlan, ütemes kopogás térítette magához gondolataiból. Sietve pattant fel és hátrált a sötétebb árnyékba. A többiek léptek ki, de velük volt az idegen, a szőke fiatalember. Hozzá is elhallatszott a szavuk. Taxit akart hívni nekik, de ők visszautasították. Lassan tehát elköszöntek egymástól. A fiatalember hátrébb húzódott az üvegablakhoz. Telefonált. Kocsit hívott magának. A lidérc és az asszony közben elindultak felé, majd hamarosan oda is értek.
– Láttad? – suttogta a lidérc. – Ez a fickó annyira hasonlít rá…
– Kire? – kérdezte az asszony, de Phosphor figyelmen kívül hagyva őt, így válaszolt:
– Azért, mert ő az.
– Az teljességgel lehetetlen – ingatta fejét a lidérc. – Akkor felismert volna engem. De nem. Elég hosszan beszéltünk, mégis… a legapróbb jel se utalt arra, hogy ő lenne… vagy, hogy bármire emlékezne. És különben is… meghalt, nem? Ha újjászületett is, nem nézhetne ki ugyanúgy. Levetted róla az átokvarázst, nem? Nekem annakidején WhindLháár még azt mondta.
– Nem emlékszem túl sokra… velem is történt azóta egy és más. De rá emlékszem. Ez valami… talán olyan, mint egy érzés itt, bent – azzal megérintette a mellkasát – felismerem őt. Akkor is felismerném, ha nem így nézne ki. Tudom. Arról viszont sejtelmem sincs, hogy miért nem emlékszik. Nem lehet, hogy csak úgy tesz?
– Miért játszaná meg? – kérdezte Lidaster, miközben elgondolkodva nézte a túloldalon álldogáló, téblábolva várakozó fiatalembert, aki a mobilja kijelzőjét bámulva várakozott.
– Elmondtál neki bármit? Úgy értem, rólunk.
– Nem. Dehogy! Új vagyok még e világon. Fogalmam sincs mivel hányadán állok. Nem őrültem meg!
– Engem mégis a nevemen szólítottál döbbenetedben.
– Jó, ez igaz. De csak mert nem voltam addig magamnál. Mindenesetre követem – tette még hozzá, amikor megjelent a taxi, és beszállni látta. Sietve húzódott jóval hátrébb, majd hirtelen fellángolt a teste és már repült is odafent a légben, mint egy aprócska fénycsóva. Fémes koppanás hallatszott az aszfalton a nyomában. Phosphor azonnal észrevette. Általában a legapróbb részletek se kerülték el a figyelmét. Sietve futott oda. A hang alapján keresnie se kellett. Felvette és tűnődve forgatta kezében a kicsiny szerkezetet.
– Mi az? – hajolt oda kíváncsian az asszony – Egy nyomkövető? – lepődött meg.
– Nyomkövető? – visszhangozta Phosphor. – Önnél is van? Nézze meg gyorsan a zsebeit!
Az asszonynak szinte mondani se kellett, már kereste is. Hamarosan előkerült még egy.
– Ez mégis mit jelentsen? – lepődött meg.
– Lehet, hogy nem tudja, hogy ki ő, de azt nagyon is, hogy kik vagyunk mi. Látta, miként mentettem meg. Aztán pedig észrevettem, hogy követ.
– Gondot jelenthet? – nézett rá ijedten az asszony.
– Nem. Ha ő az, akire gondolunk, márpedig én az éltem is merném tenni erre, hogy ő az, akkor nem fog leleplezni minket. Addig azonban nem fog nyugodni, amíg mindent meg nem tud rólunk. Jobb lesz, ha mielőbb beszélek vele. Ön pedig… – fordult ekkor az asszonyhoz – köszönök mindent, de jobb, ha most elválunk és kimarad a folytatásból. – azzal egy köteg pénzre gondolt, majd átnyújtotta a nőnek. – Tessék! Ott van egy szálloda. Vegyen ki egy szobát! Kezdjen új életet! Minden jót!
– Csak ennyi? És most csakúgy itt hagysz? – lepődött meg az asszony.
– Jah, nem – fordult vissza elmosolyodva Phosphor, majd lekapta kesztyűjét és sietve érintette meg a nő arcát. Az, riadtan ugrott hátra. Nemcsak a hirtelen, apró, áramkisülésszerű fájdalomtól, amit a férfi érintése okozott. Sokkal inkább zavarában, hogy hozzáért. Mozdulatával azonban már elkésett. Egész testét, pillanatok alatt átjárta az erő és azonnal fiatalodott jó pár évet. Phosphor hirtelen omlott térdre, amint elillant belőle a nagy mennyiségű energia. Az asszony, aki még nem sejtette, hogy mi történt, mit tett vele, aggódva omlott mellé és megragadta karjait.
– Jól vagy? Mi van veled?
Phosphor nem felelt. Csak sietve ragadta meg a nő jobbját és két kezébe zárta. Nem engedte. Villámok cikáztak. Elborította, bejárta az asszony egész testét az erő, miközben a férfi az arcát nézte, ahogy eltűnnek a ráncok, az évek és a rengeteg bánat és nélkülözés nyomai.
– Köszönöm – suttogta aztán, elengedve a törékeny kezet – Mindent köszönök. Most már mehet. És, ha bármi baj van, csak mondja ki Lidaster nevét és ő hallani fogja távolról is a gondolatait és ott terem bárhol, ha szükség van rá.
– És te? – néztek rá az epekedő fekete szemek.
– Én még nem vagyok ilyen megbízható őrangyal – mosolygott, miközben sietve felkelt, majd fordulva, magára hagyta az elképedt leányt. Gyors léptekkel haladt, mert egyre erősbödő rosszullét környékezte. Még mindig ezzel járt, valahányszor ilyesmire használta életerejét. Nem is jutott túl messzire, de a lány nem mert utána menni a csalitosba, így nem vehette észre, hogy alig ötven méter után összeesett.

#demonok 7. rész (február 18.)
Phosphor egy alig kivilágított folyosón tért magához. Ismét teljesen emberi volt a külleme. Nem túl messziről zsivaj szűrődött oda. Abban a pillanatban nyílt mellette egy ajtó és egy szöszke leány lépett ki rajta. Őt észre se véve suhant el mellette. Megdobbant a szíve, amikor meglátta az arcát. Azonnal felismerte. Te jó ég! Mi történik itt? Álom ez vagy valóság? Lepődött meg, de először földbe gyökereztek a lábai. Legszívesebben utána kiáltott volna. Cynidor! De hang hirtelen nem jött az ajkaira. Hogy kerülhetett oda? Sehogy se értette. Mire mozdult, a lány már nem volt sehol. Sietve követte.
Éppen nyúlt, hogy félretolja a lengőajtó egyik oldalát, amikor váratlanul egy lenge öltözetű nő jelent meg előtte, majd sietve elsuhant mellette. Teste a testéhez ért. Megbizsergett a bőre. Aztán még egy. És egy újabb. Nyomukban finom parfümök illata hullámzott a térben. Mielőtt felocsúdott és beléphetett volna, már egy újabb leányzó érkezett, majd még egy, aki egy könnyed mozdulattal tolta őt félre az útból. Odabent zenét váltottak. Különös, andalító dallam vette kezdetét. Lentebb állították a fényeket. Kíváncsian lépett be. Még sose látott ilyen helyet. Lengén öltözött hölgyek forogtak, pörögtek egy pódiumon, fényes rudak körül. Bandázó férfiak nevetése és kurjongatása vegyült a dallamok közé. Ismerős emlékek törtek fel benne. Réges-régi emlékek. A palotáról, a háremről. A király mindig szeretett szebbnél-szebb nők társaságában megjelenni, szórakozni. De ezek a hölgyek annyira mások voltak, oly törékenyek és haloványak, nem úgy, mint a fekete bőrű, harcedzett demiurg asszonyok.
Smaragdzölden fénylő pillantásával sietve nézett körbe. A szőke leányt kutatta tekintetével, de nem látta sehol. Akkor vette észre Lidastert és… és ott volt mellette a fiatalember is. A szőke, akivel nemrég találkoztak. A helyet látva egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt találta. Változhatnak az idők, újjászülethetünk akárhányszor, de változni mi magunk érdemben aligha fogunk. Gondolta, miközben odalépett hozzájuk. Éppen széles mozdulatok kíséretében nevetgéltek.
“- Látom, biztonságban van felséged! Mint mindig. Az asszonyok szoknyái között” – akarta mondani gúnyosan. Régen meg is tette volna, de most… Nem lehetett biztos abban, hogy a fickó bármire is emlékszik. “Ha pedig újjászületett, akkor jobb nem háborgatni elmúlt létek emlékeivel.” – Gondolta.
– Nahát! Te itt? – kiáltott fel hirtelen a szőke férfi, arrébb téve a mankóját – Ülj le ide!
Phosphor tétovázott. Se a helyet, se az időt nem érezte kedvére valónak. Elhúzta a száját.
– Csak nem vega vagy? – nevetett a fickó, majd a pódium felé intve hozzátette – Nem szereted a pipihúst?
– Remélem, ezt nem a hölgyekre értetted – vonta össze komoran a tekintetét Phosphor.
Előbb csend, majd harsány nevetés volt a felelet szavaira.
– Hát ez a fickó meg most jött le a falvédőről? – nevetett közbe valaki.
– Feltéve, ha egy ördögöt festettél rá – villant Phosphor tekintete játékosan és közben nem vette észre, hogy a szárnyai is megjelentek és szétnyíltak a háta mögött. A jelenlevők meglepve hőköltek hátra, ám a jelenés, csak egyetlen pillanatig tartott.
– A p*csába! Mit tettek ezekbe a koktélokba? – nevetett fel a szőke fickó sietve, nyilván, hogy oldja a feszültséget.
– Nagy mágus a gyerek! – szólt közbe sietve a pirospozsgás Lidaster, hogy mentse a helyzetet – Igazán hatásos belépő volt!
– Csak Odaát rajongó, nem igaz? – kacsintott a szőke srác, majd így folytatta – Hadd mutassam be nektek! Ő egy régi jó barátom! – majd zavartságot színlelve hozzátette még röviden felnevetve – Olyan régi, hogy a nevét már el is feledtem – fordult vigyorogva a többiek felé.
– Látom, te is a régi vagy még… – mosolyodott el Phosphor, de látta, amint Lidaster szemei villannak egyet a háttérben, úgyhogy ahelyett, hogy folytatta volna, inkább fogott egy széket és egykedvűen leült rá.
– Képzeld, megnősülünk! – fordult ekkor felé hirtelen a fiatalember, királyi többesben jelentve be a meglepő hírt.
– Te??? – csak ennyit bírt kinyögni meglepődve.
A fickó nem felelt, csak vigyorgott rá.
Phosphor úgy érezte, mintha leforrázták volna. Hátrált is egy lépést, miközben tétován fekete hajába túrt. Még éppcsak újra rátalált és már el is vesztette? Egyébként is… hogyhogy nősül? Elkötelezi magát? Éppen ő? És mi lett az elveivel? Vagy talán tévedett és a fiatalember csak hasonlít egykori barátjára? De, nem! Sajnos nem. Érezte, egész lényét átjárta a bizonyosság. Ő volt az!
De mégha meg is nősül, neki mi köze hozzá? Gondolta. Miért zavarja ennyire e szó? Féltékenység? Méghogy ő féltékeny lenne? Aztán eszébe jutott a szőke leány és hirtelen megértette a dolgot. Legalábbis azt hitte. Végül is, ha újra egymásra találtak… mégha a sors feledtette is velük a múltat, szívük összehozhatta őket. Ha már megházasodik, legalább Cynidor legyen az. Gondolta. Ennek se örült túlságosan, hisz egykor ő is nagyon kedvelte a lányt és még mindig megdobbant közelségétől a szíve, de a király javára le tudott mondani róla. És egyébként is… ő sosem szerelemmel szerette. Kötődött hozzá. Mindkettőjükhöz. Hisz élete nehéz időszakában találkozott velük. Nem egyszer mentették meg az életét. Hálával gondolt tehát rájuk. Sóhajtott hát egyet, majd elővette legkedvesebb modorát miközben így szólt:
– Gratulálok! És… fogadjunk tudom, miként néz ki a hölgy! – próbált mosolyogni, mint aki őszintén örül.
– Neeehem! Nem hinném, hogy kitalálhatnád.
– Azért megpróbálom. Lássuk csak… – kezdte elmerengve, miközben szemeivel a fal túloldalára tekintett és végigmérte a lányt, aki úgy tűnt, ott épp egy fiúval flörtöl – tehát rózsaszín, pántos cipellő… telitalpú, de magasított sarkakkal… rövid farmerszoknya… lábbelihez illő színben testhez tapadó felső… elől hosszan lelógó nyaklánc, ritkásan fűzött fehér gyöngyökkel… színes karkötők mindkét csuklóján… középhosszú, szőke haj néhány rózsaszín tinccsel, ragyogó kék szemek… eltaláltam? – kérdezte, majd a férfira tekintett, aki sietve forgatta a fejét, tekintetével keresve a jelenést.
– Hol? Hol látod?
– Nyugi! – nevetett – Nincs itt. Korábban láttam, kint. Épp mellettem ment el.
– Te is láttad Cynidort? – fordult vissza és hitetlenkedve nézett főhősünkre.
Phosphor érezte, hogy e névre hirtelen erőset dobban a szíve és felszökik a pulzusa. Elakadt a szava. Honnét tudhatja az eredeti nevét? Mindenre emlékszik? Ez lehetetlen! Mielőtt azonban bármit mondhatott vagy kérdezhetett volna, Lidaster közbevágott:
– Beszélnünk kell! Azonnal – és már ott is volt és húzta kifelé Phosphort a karjánál fogva.

Folytatom!

Még nincs vége!

Figyeld, mert naponta vagy még gyakrabban jön a folytatás!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük