Démonok – avagy, újratalálkozás

Az alábbi történetet az egyik, még most készülő urban fantasy regényemből emeltem ki, de mivel önállóan is kerek egész, így felteszem ide. Ebben ismét találkozhattok főhőseinkkel, bár sok minden változott. Az egyes részekhez kommentelhettek is és beszélgethetünk. Jó szórakozást!


#demonok 1.rész (február 16.)
Őszintének és barátságosnak tűnt a fickó, de amikor megfordult és az asztalhoz lépett, hogy elővegyen valamit, Phosphor meghallotta a gondolatait. Azonnal tudta, hogy minden kedvesség hazugság volt csupán és valójában meg akarja őt ölni. Nem sok ideje maradt a cselekvésre. Szemtől-szemben a démonnal biztosra vette, hogy alulmaradt volna. Azonnal támadnia kellett. Régen, réges-régen nem tett volna ilyet. Mégcsak megütni se lett volna képes senkit, de azóta megedzette már a világ. Nem várta meg, amíg megfordul. Azonnal nekirontott, kicsavarta kezéből a fegyvert és az asztalt is felborítva a szemközti falnak vágta a fickót. A márványra hulló érc csengése se zökkentette ki. Addig ütötte, verte, míg a padlóra nem került, aztán már csak rúgta, míg a felismerhetetlenségig össze nem roncsolódott. Vér borított be mindent. Fekete, kesztyűs kezeit is. Akkor állt csak meg és vett mély lélegzetet, amikor már alig maradt ellenfeléből valami. Tétován hátrált, mint aki most döbbent rá arra, hogy mit tett. De ha nem öl.. őt ölik. Ilyen ez a világ. Aljas, gonosz és hazug. Önmagán kívül nem nagyon számíthatott másra ebben az életében. Még nézte egy ideig, amíg a démon maradványai és csontjai pezsegve szerte nem oszlottak vörös vérében. Még levehette volna kesztyűjét, használhatta volna érintésének erejét, feltámaszthatta volna a fickót. Erre gondolt közben minden másodpercben. De miért tette volna meg? Azért, hogy az, kíméletlenül végezzen vele? Az alapján, amit a gondolataiban hallott, esélye se lett volna bármiről meggyőzni őt. Azt gondolta róla, hogy ő a sátán, egy vérszomjas lény, ezért végezni kell vele. És lám csak… valóban azzá vált. Gondolta, miközben lenézett a kezeiről aláhulló vércseppekkel tarkított márványlapokra. Aztán némán elhagyta a helységet. Elgondolkodva lépdelt, majd meglátott egy ablakot. Kitárta, majd felszökkent a párkányzatra. Odakünn kellemesen fújdogált a szél. Elrugaszkodott, majd széttárta hatalmas bőrszárnyait és úgy siklott tova a vidék felett. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Mi mást tehetett volna? Vajon hibát követett el? Végzetes hibát? Vajon átlépett ezzel egy határt és már nem jó lélek többé? Kezeire nézett, miközben repült a város felett. Kesztyűjét átitatta a vér. Nemrég még ugyanezek a kezek életet adtak, holtakat is visszahozva a sírból. Nemrég még hagyta, tegyenek vele bármit… nem védekezett, nem harcolt… nem tett semmit. Az édesanyjára gondolt, arra aki felnevelte. Arra, aki tanította és akinek az elveit köszönhette, melyekkel különbséget tudott tenni jó és rossz között. Arra gondolt, mi mindenen kellett keresztülmennie, mi mindent eltűrt addig. És arra, hogy most már minden addigi önuralma feleslegessé vált, hisz ezúttal olyan döntést hozott meg, mely végleges. De mit tehetett volna mást? Az a démon előbb őt, majd szeretteit akarta megölni. Valakinek végeznie kellett vele. A gondolat azonban, hogy most már nem ártatlan többé, nem hagyta nyugodni. Keresnie kellett valakit, aki választ adhat gyötrő kételyeire. Erre gondolva suhant tovább a sötét éjszakában. Akkor vette észre az idős nőt az egyik utcán, amint a járda szélénél kuporgott, papírdobozokkal körbevéve. Hasadt pupillás szemeivel már messziről látta a tündöklően tiszta aurát, mely körbevette. Csak egy igazán jó lélek nézhet ki így. Gondolta.


#demonok 2. rész
Az egyik, nem működő lámpa oszlopa alatt, alaposan bebugyolálva üldögélt az idős asszony a macskaköveken. Hajléktalan lehetett. Csak a Hold fénye világította be valamelyest meggyötört arcát, melyen csodálkozó meglepettség tükröződött, amint felnézett az égre, ahonnét egy baljósan sötét árny közeledett. Az ördögi alak gyors szárnycsapásokkal állt meg és ereszkedett alá, aztán váratlanul teljesen emberivé vált. Eltűntek szárnyai, szarvai, bőre kifehéredett és az idős asszony előtt ott állt egy különös fiatalember. Szabályos, szoborszépségű arcán gond és bánatfelhők gyülekeztek.
– Üdvözlöm, néném! – kezdte – Nagy gondban vagyok. Egy jó és bölcs lelket keresek. A legjobbat e világon.
Az asszony megdörzsölte szemeit, miközben a jelenés letérdepelt elé. Azt hitte álmodik vagy talán már meg is halt a hideg, fagyos téli éjben. Angyalokra számított. Azt hitte, hogy jó és becsületes életének a sok evilági szenvedés után legalább mennyország lesz a jutalma. Már csak ebben reménykedhetett. Erre most itt ez a démoni lény… Mintha maga a sátán érkezett volna az imént. Vagy talán csak a képzelete, a fáradtság és az éhség játszott vele? Hisz most egy emberi arc tekint rá. Sehogy se értette. Behunyta és újra kinyitotta szemeit és felnézett. A férfi esdeklőn tekintett rá zölden fénylő szemeivel. Még sose látott ekkora bánatot, ilyen kétségbeesést.
– Miért kell neked az a jó lélek, fiam? – kérdezte tétován.
– Válaszokat keresek… Miértekre… és talán… feloldozást. Bár… nem… azt nem lehet… azt úgyse kaphatok.
– Dehát mi a vétked?
– Lucifer vagyok.
E szóra tán bárkiben megfagyott volna a vér, de az asszony csak egyszerűen így felelt:
– Én pedig Katherina, de mi a vétked?
Szavára a férfi meglepetten nézett.
– Ez nem elég? – suttogta. – Vagy tán nem tudja, hogy ez mit jelent?
– De, tudom. Azt jelenti, hogy ez a neved. Ez még nem bűn. Érződik viszont a vas illata. Valakinek ártottál. Meg akarsz ölni engem is? Azért jöttél?
– Nem! Dehogyis! – hőkölt hátra a kérdezett – Nem vagyok én gyil… vagy tán mégis. – roskadt le a kövekre.
– Mit tettél?
– Végeztem egy démonnal.
– És ez volt az első, ugye?
– Ezt miből gondolja? – lepődött meg.
– Máskülönben aligha bántana a lelkiismereted ennyire. Mit tett ellened?
– Még semmit. De hallottam a gondolatait. Végezni akart velem, aztán azokkal, akiket szeretek. És alattomban már a kezében volt a fegyver.
– És úgy véled, ez elég mentség? – kérdezte az asszony.
Phosphor meglepetten emelte fel rá a tekintetét. Nem számított egy ilyen viszontkérdésre.
– Nem… dehogy… Nem lennék most itt… nem kérnék tanácsot… véleményt… ha úgy hinném, hogy ez alapján feloldozhatnám magam.
– És miért pont az én véleményem számítana neked?
– Mert idefelé láttam a fényét. Ön jó és tiszta lélek. Talán a legtisztábbak egyike a világon.
– Én? – lepődött meg az asszony – Hisz én is hibáztam, nem egyszer. Sok mindent másként tennék, ha újrakezdhetném. Nézz rám, hová jutottam!
– Akkor csak törődjek bele, hogy ez van? Fogadjam el, hogy már nem vagyok többé ártatlan? – azzal maga elé emelte véres kezeit és elgondolkodva bámulta – Hiába akartam jó maradni. Mit tegyek most?
Felröppenő kérdésére nem kapott azonnal választ. Az asszony elgondolkozva nézte a férfit egy ideig, aztán eszébe jutott valami. Már szóra nyitotta a száját, amikor váratlanul gyorsan közeledő léptek és hangok törték meg a csendet. Az asszony hátrébb húzódott az árnyékba. Phosphor mellé térdepelt. Huligánok érkeztek az aluljáró felől. Legalábbis először azt hitték. Hamar kiderült azonban, hogy egy banda szorított le néhány turista fiatalt, fenyegetve őket, hogy adják át az értékeiket. A fegyverek is hamar felcsillantak az odaszűrődő holdfényben.


#demonok 3. rész
Phosphort nem érdekelte különösképp a jelenet. Nem érzékelte, milyen veszélyt jelenthetnek. Nem félt tőlük. Sokkal komolyabb helyzetek edzették már meg. És persze ott voltak a képességei is. Még fel se kellett kelnie a macskakövekről. Csak levette kesztyűjét jobbjáról, óvatosan intett és egy erő mindenki kezéből kirántotta a fémet, fel, egészen az aluljáró tetejéig, ahol a kések csengve koppantak a betonnak. A huligánok előbb értetlenül néztek, aztán némelyek kezében megjelentek a lőfegyverek, amikkel dühödt, agresszív rémülettel kapkodtak, keresvén a titokzatos ellenséget. Phosphor csak újra intett. Egészen lazán. Alig emelte meg a kezét, de gondolatai erejével már ki is ragadta a támadók kezéből a pisztolyokat, melyek feltapadtak a kések mellé az aluljáró betonplafonjára, három méternyi magasságba. Heves szitkozódás volt a válaszuk, de ez se állította meg őket. A vezérük kiadta az utasítását, mire puszta kézzel vetették magukat jobb híján az előttük álló áldozataikra, akiket korábban kiszemeltek. Vagy legalábbis próbálták volna. Phosphor csak hitetlenkedve rázta meg a fejét és újra intett egyet. Ezúttal az erő a támadókat kapta fel és hatalmas lendülettel vágta őket a mennyezethez. Fájdalmas kiáltásaik dühös szitkozódásokkal vegyültek. Arról azonban még mindig fogalmuk se volt, hogy mi történik velük. Már csak a megtámadottak álltak a talpukon, de ők döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal.
Ekkor vette észre, hogy az egyikük, egy fiatal, szőke, mankós férfi épp őt nézi dermedten. Észrevette kézmozdulatát, azt, hogy az ő varázslatának köszönhetik az életüket, de szólni, mozdulni nem bírt. A lányokon is látszott, hogy még a sokk hatása alatt állnak mindhárman.
Phosphor velük mit se törődve, hanyag mozdulattal, mintha mise történt volna, felkelt és kezét nyújtotta az idős asszonynak, hogy felsegítse, miközben így szólt:
– Nem tűnik túl biztonságosnak ez a környék. Szerintem jobb, ha megyünk és máshol folytatjuk ezt a beszélgetést. – Kesztyűjét szándékosan nem vette még vissza. Hálás volt a nőnek azért, hogy szóbaállt vele. Viszonozni akarta kedvességét, azt, ahogy és amit mondott neki, de az asszony nem mozdult azonnal. Előbb csak csodálkozva nézett fel rá, majd így suttogott:
– És még te mondod, hogy nem vagy jó? Hisz az ő életüket is megmentetted.
– De ez természetes – felelte Phosphor könnyedén.
– Épp ez az! – tápászkodott fel az asszony, figyelmen kívül hagyva a felajánlott, segítő jobbot, majd mélyen a zöld szemekbe nézett – Nem a név és a tettek, hanem a szándék tesz téged jóvá. Az, ami itt van belül – azzal a férfi mellkasára bökött, majd így folytatta – A körülmények változhatnak. Olykor te is hozhatsz rossz döntéseket. Azt most már ne elemezzük, hogy azt a démont megölni helyes volt-e vagy helytelen. Így hozta az élet. Akkor és ott ezt választottad. De minden döntésed egy új döntés lesz. A múltat nem minden esetben tudod teljesen jóvá tenni, de mindig van esélyed jót tenni. És ez, hogy mit teszel még ma vagy holnap, ez a te döntésed. Csak a tiéd. Ezt ne feledd!


#demonok 4. rész
Phosphor csak nézett a távolba. El, az asszony arca mellett. Nem bírt fekete szemeibe nézni. Úgy érezte, mintha valami vén boszorkány lenne, aki a lelkébe lát. Mélyen érintették a szavai. Aztán letekintett az utca köveire. Az asszony közben elindult. Nem volt semmije, csak az élete. Lassan, bicegve távolodott. Nem köszönt el tőle. Nyilván azt hitte, hogy vele tart, hogy követi őt. Phosphor azonban nem mozdult azonnal. Aztán a megtámadottak felé nézett. A banditák még az aluljáró tetejére tapadva hadonásztak, szitkozódva. A lányok addigra már elillantak, de a fiatalember még ott állt, megdermedve és tán kissé lenyűgözve nézte őt a kietlen út túloldaláról. Aztán elindult felé. Nyilván, hogy köszönetet mondjon. Phosphornak azonban semmi kedve nem volt az ilyesmihez. Csak biccentett felé enyhén, majd elrugaszkodott. Szárnyai a semmiből bomlottak ki, miközben bőre ismét befeketedett, pupillái pedig résnyire szűkültek, mint a macskákéi. Képes volt már gondolatai erejével irányítani átváltozásait. Két pillanat és odafent szárnyalt a levegőégben. Onnét figyelte, amint lent egy különösen fénylő pont bandukolt a kietlen éjszakában. Az idős asszony volt az. Követte, mintha az őrangyala lett volna. Úgy gondolta, még tartozik neki a jó szóért. Szeretett volna tenni érte valamit. Aztán látta, amint az asszony bekanyarodik egy sikátorba. De különleges, hőt és a túlvilágot, egyéb síkokat és lényeket is érzékelő látásával valami mást is észrevett onnét, fentről. Valami nagy, narancssárga, homályos fényt, mely hosszan elnyújtózott a sötétben. Az asszony még nem vehette észre. Egyrészt azért, mert ő nem láthatta az aurát és a hőtérképet, másrészt még vagy száz méternyi távolságban botorkált tőle. A lény még nem fordult felé. Nem vette észre. Fénye lassan lüktetett szívének ritmusára. Pihent. Phosphor sietve zárta össze szárnyait és mint a villám, zuhanórepülésben közeledett. Ultrahangos érzékelőjére is figyelnie kellett a város utcáit behálózó drótok, vezetékek miatt, ám mint aki már igen jártas az efféle közlekedésben, könnyedén huppant a földre pár méternyire a nő előtt.
– Csak én vagyok az – suttogta.
– Azt hittem, továbbálltál.
– Nem, dehogy – mosolygott a férfi, miközben elindult felé – csak fentről figyeltem. Tudja, ahogy az őrangyalok szokták – tette hozzá, csibészes mosolyra húzva fekete ajkait. Megnyugtató hangjával éppen ellentétes hatást keltett hófehéren elővillanó, hegyes fogsora.
– És mit tehetek érted? – kérdezte az asszony, nyugalmat színlelve, de közben eszébe jutott, hogy a lény bizonyára az ő elméjébe is belelát, így jól tudja, hogy épp arra gondol, hogy talán azért jött utána a sikátorszerű, sötét utcába, hogy ott végezzen vele. Phosphor tényleg hallotta ezt, de figyelmen kívül hagyta az asszony félelmeit. Most nem volt idő arra, hogy megnyugtassa, bizonygatva neki, hogy tőle nincs oka rettegni. Sokkal komolyabb és ráadásul ismeretlen veszélyt érzett az utca túlvégében. Így felelt hát sietve, suttogón, miközben közelebb lépett:
– Azonnal hátráljon ki innen! Lassan, de sietve!
– Tessék? – suttogta a nő.
– Csak tegye, amit mondtam! – határozott parancsát vészjósló morgás erősítette meg. Phosphor sietve fordult meg, mert a hang nem tűnt oly távolinak, mint fentről gondolta. Elkéstek tehát. A lény puha lépteivel észrevétlenül már a közelükbe osont. Még nem látta, de tudta jól, ha most futni kezdenek, szabad prédává válnak. Felrepülni pedig… egy ilyen szűk helyről, fejük felett ennyi vezetékkel, szintén lehetetlennek tűnt. Tudta, egyetlen lehetősége maradt. Meg kell mutatnia, hogy ki az úr. Mélyet sóhajtott és elszánta magát. Arra gondolt, hogy végülis már ölt démont. A második bizonyára egyszerűbb lesz. Azzal már lépett volna, előre, a sötét utca, még nem látható réme felé, de puha érintést érzett a vállán és mintha az asszony is hallhatta volna az ő gondolatait és arra felelne, így suttogott neki:
– Ne feledd! A te döntésed. Nem kell mindenkit megölni.
– Induljon már! – szűrte fogai közt Phosphor a suttogó szót, anélkül, hogy megfordult volna. Mintha meg se hallotta volna az asszonyt. Aztán nem várt tovább. Elindult, hogy felkeresse a rémet.


#demonok 5. rész
A lény nem váratott sokáig magára. Phosphor alig tett pár lépést előre a holdfényben és a démon már elébe is szökkent. Jól látszott halványan lángoló, kísérteties alakja. Aztán lassan testet öltött és ott állt előtte egy igazinak tűnő, hatalmas oroszlán. Mély, velőtrázó üvöltésre tátotta száját és elővillantak óriási, agyarszerű fogai. Phosphort se kellett azonban félteni. Bár az ő szemfogai ócska fogpiszkálóknak tűnhettek az állatéhoz képest, azért elővillantotta őket és előrébb lépett, ráordítva, vicsorogva, miközben hirtelen széttárta hatalmas szárnyait. Csak abban bízhatott, hogy megjelenése, és az, hogy nem láthatott még hozzá hasonlatos lényt, elgondolkoztatja majd és hátrálásra készteti. Mozdulatára hangos csörömpölés felelt a háta mögül. Szerencsére különleges, denevérekéhez hasonlatos érzékelője által 360 fokban észlelte maga körül az eseményeket, tárgyakat, élőlényeket, azok mozdulatait, hisz az ultrahang visszaverődött mindenről. Így aztán nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy lássa, mi történt. Az asszony hátrált ijedtében a kukáknak és azokat felborítva esett a földre. Szerencsére semmilyen lény nem támadta meg. Nem fordult hát felé. Egyébként is végzetes lett volna, akárcsak egyetlen másodpercre levennie tekintetét a rémről, aki ezt azonnal kihasználhatta volna. Sietve lépett tehát inkább előre, felé egy lépést, hogy nyomatékot adjon szándékának. A lény azonban nem adta még fel. Váratlanul két lábára emelkedett. Közel három méteres monstruma ijesztően magasodott előtte, miközben emberszerűen felé mozdult. Narancsszín testéből vöröslő lángok csapkodtak fel. Phosphor már látta, hogy ennek fele se tréfa, ám ő se akarta feladni. Mély lélegzetet vett és elképzelte, hogy nagyobb, hatalmasabb nála és már emelkedett is a nézőpontja lassan, látványosan, ahogy testének mérete növekedett. Meglepetésére azonban a rém ismét előre mozdult, miközben megrázta magát és ő is hatalmasabbá vált. Phosphor már érezte, nem lesz könnyű dolga. Puszta erőfitogtatással és méretnöveléssel nem érhetett célt, nem tudta elrettenteni ellenfelét. Biztos lehetett abban, hogy hamarosan sor kerül a támadásra. És a lény már lendítette is mancsát. Erre Phosphornak hirtelen ötlete támadt. Sietve lekapta jobbjáról a kesztyűjét és anélkül, hogy ökölbe zárta volna kezét, előrelendítette és megragadta az állat mancsát. Abban a pillanatban szikrázott a lég. Ereje, melybe beleadta minden gondolati energiáját, elsöprő állati lendülettel találkozott, ám váratlanul a támadója megdermedt. Megállt a pillanat. Hirtelen minden lecsillapodott. Phosphor érintése által a hatalmas, állatinak tűnő, lángoló alak lassan emberi formát öltött és kitisztult a tudata.
– Lucifer? Te vagy az? – suttogta.
– Phosphor. Hisz hellén vagyok, nem római. – javította ki főhősünk, de aztán ő is visszahőkölt meglepetten – Lidaster? – suttogta.
A rém, mintha csak most eszmélne magára, hátrált és magára nézett, miközben visszatért régről ismert külleme és Phosphor előtt ott állt régi halálos ellensége, későbbi jó barátja, a pirospozsgás, vörös hajú, szeplős lidérc.
– Veled meg mi történt? Hogy nem ismertél fel? – kérdezte meglepetten főhősünk, miközben ő is újra teljesen emberi lett és kezetfogtak.
– Nem tudom – suttogta Lidaster – Nem emlékszem.
– De jól vagy? Jobban vagy?
– Igen, de… azt hittem te rég meghaltál. És Yperpérán? Hol vagyunk? Mi ez a hely? – nézett körül.
– Ez Pest – jegyezte meg a háttérből az asszony.
– Mi? Úgy értitek a Föld? A felszínen vagyunk?
– Úgy bizony. De, egy pillanat! Várj csak! – szólt Phosphor, majd pedig hátrasietett a kukákhoz.
– Jól van? Fel tud kelni?
– Igen… Azt hiszem… – dadogta a nő. Főhősünknek ekkor eszébe jutott a korábbi terve, hogy megfiatalítja hálából a nőt. Ezt nem mondta ki, de ismét segítőn nyújtotta felé a kezét. Kesztyű nélküli kezét. Ha az asszony elfogadja, egyszeriben leróhatta volna felé a háláját az erő által, mely tenyeréből akkor annak kezébe, testébe átfutott volna. A nő azonban bizonytalannak tűnt. Nem merte megérinteni, hisz már nem egyszer látta a kéklő szikrákat, melyek tenyeréből pattogtak. Inkább egyedül tápászkodott fel, amennyire tudott, sietve. Phosphor csalódottan engedte le a karját, majd mellé lépett.
– Hadd mutassalak be titeket egymásnak! Szabad?
Mindketten bólintottak és közelebb léptek egymáshoz.
– Katherina, hadd mutassam be Lidastert. Ő egy lidérc. Bármivé átváltozik. A legrettenetesebb ellenség, de ugyanakkor a legjobb barát. Mindenki maga dönti el, hogy áll hozzá – tette hozzá elmosolyodva – Lidaster, ő pedig itt Katherina. Nem tudom ki ő, nemrég ismertem meg, de máris az életemet köszönhetem neki.
– Azért ez igen nagy túlzás – suttogta az asszony, miközben kezetfogtak – Én csak válaszoltam pár kérdésére.
– Életmentő válaszok voltak azok – felelte elkomolyodva, hálás tekintettel Phosphor.
– Szóra se érdemes.
– Menjünk, együnk valamit! – jegyezte meg váratlanul a lidérc – Én már arra se emlékszem, mikor ettem utoljára.
– De… nekem nincs pénzem – felelte Phosphor.
– Sebaj! Hálából, hogy magamhoz térítettél, meghívlak mindkettőtöket.
– De… én ezt nem fogadhatom el… – suttogta az asszony.
– Ugyan! – nézett rá elmosolyodva Lidaster – Én lidérc vagyok. Ráadásul Phosphornak hála, régóta szabad lidérc. Kérés nélkül is tudok kívánságokat teljesíteni. A barátom barátja pedig nekem is barátom. Pénzem pedig… – azzal jobbjával tett egy széles mozdulatot és mindenfelé hullott markából az arany. Az asszony meglepve nézte.
– Látványos, de felettébb ostoba dolog így szórni – jegyezte meg Phosphor.
– Miért lenne ostobaság? Van bőven.
– Nyomokat hagysz. Vagy össze fogod szedni mind?
– Mondjuk ez igaz – állt meg a lidérc keze a levegőben. Phosphor erre tett jobbjával egy könnyed félkört az aszfalt felett, mire az arany mind felemelkedett a magasba, majd megfordított tenyerébe hullott. Aztán a lidérc felé nyújtotta, aki visszavette tőle és zsebre tette – Egyébként se tudsz itt ilyesmivel fizetni.
– És te láttad már milyen a pénzük?
– Igen. De mit számít ez?
– Akkor varázsolj nekünk!
– Én?
– Naná! Vagy tán feledted, hogy magad is lidérc voltál egykoron?
– Fekete lidérc. Az más. És különben is, rég volt.
– Az erő mégis ott a kezedben. Na! Gyerünk! Tegyél egy próbát! Képzeld el!
Phosphor erre elgondolkodott, majd pedig összpontosított és kinyitotta jobbját. Kétszázasok csillogtak benne.
– Nna, ez nem épp arany – hajolt közelebb a lidérc, miközben átvette az érméket -, de menjünk és nézzük, mit kapunk érte! Aztán, ha nem elég, majd szerzek még belőle.
– De honnan? – suttogta az asszony.
– Bárhonnan. Lidérc vagyok. Elszáguldok és hozom máris.
– Másoktól?
– Igen. De nyugalom. Olyan helyekről, ahol annyi van, hogy észre se veszik – felelte, majd elindult.
Az asszony Phosphorra tekintett, de az csak intett, jelezvén, hogy előre engedi őt.
– De ilyen ruhában… – suttogta az asszony – egyikőnket se…
Phosphor erre anélkül, hogy bármit felelt volna, csak megérintette előbb a nő, majd Lidaster vállát, mire mindkettejük ruházata, haja átalakult a kornak megfelelő divatúvá és eltűnt róluk minden piszok. A lidérc újgazdag úrfivá, az asszony igazi hölggyé változott.
– És te? – kérdezte a nő, főhősünk felé fordulva.
– Nekem van egy kis gondom. De nem kell ezzel törődni. Én úgysem ehetek. Majd kint megvárlak titeket.
Az asszony elgondolkodva nézett rá, de nem akarta faggatni. A lidérc azonban ezt hallva váratlanul visszafordult.
– Gond? Mi az, hogy gond? – azzal végigmérte régi barátját – Hisz, így szárnyak nélkül, kifehéredve, egész emberi alakod van. Csak egy normális ruha kéne neked is és bejöhetnél velünk. Ha varázsolni nem tudsz, mert nincs több erőd, akkor hozok én mindjárt. Azzal már lépett is és kezdett fellángolni, hogy apró csillaggá válva elszáguldjon, ám Phosphor megragadta a karját.
– Várj!
– Merthogy?
– Erre semmi szükség. Majd… majd egyszer elmesélem. De én most… sok minden történt… mióta utoljára találkoztunk… én most… nem vehetek fel más ruhát… nem ehetek, nem ihatok. Nem érintkezhetek jobban e világgal. És… – azzal feltekintett a sötétlő égre – szerintem már nem is soká maradhatok.
– Ne ijesztgess! Mi az? Tán meg akarsz halni?
– Nem. Dehogy. De ne vesztegessük a szót erre!
– De nem értem. Ez nem Yperpérán, hogy emiatt itt ragadhatnál! A Föld színén még nem hallottam efféle szabályról.
– Ez az én dolgom. Nem a tiéd. Induljunk! – azzal elébük vágott. Szótlanul, meglepődve követték.


#demonok 6.rész
Várt még egy kicsit, miután a többiek bementek az étkezdébe, majd az üvegen át nézte őket egy ideig, ahogy rendeltek, majd leültek enni az ablak közelében. Az asszony időnként kinézett rá, mintha ő jelentené az egyetlen biztos pontot az életében. Zavarba jött a tekintetétől. Nem is bírta sokáig. Olyan volt, akár a lelkiismerete. Folyton ott visszhangoztak szívében a szavai. Nem bírta sokáig. Elvonult hátrébb, egy kietlenebb térre, ahol nem láthatta senki, majd pedig felreppent a magasba. Aztán a helyre gondolt és megperdült körötte a világ. Émelyegve landolt a márványlapokra borulva. Lassan felállt és arra gondolt, hogy lám csak mennyire igaz, minden tettes visszatér a tetthelyre. Az ajtóhoz sietett és betekintett. Még nem járhatott arra senki. A kívülről bevilágító sápadt Hold még mindig csillogott a temérdek véren. Hányinger tört rá. Térdre rogyott, de végül sikerült uralkodnia magán. Aztán eszébe jutott, miért jött vissza. Jobbjával megérintette a márványlapot borító egyik vértócsát és arra gondolt, bár életre kelthetné a megölt démont. Nem gondolt a következményekre. Keze alatt szikrákat vetett az erő. Várt. Remélt. Azt akarta, hogy újra éljen. Beszélni akart vele. Hiába. Nem történt semmi. Elgondolkozva, csüggedten kelt fel és visszatért az ablakhoz. Felkászálódott, majd újra levetette magát, széttárva szárnyait.
Amikor a többiekhez visszaért, azok még javában falatoztak. Talán a távolléte se tűnt fel nekik. Jókedvűen nevetgéltek, beszélgettek. És nem csak ők ketten. Ott üldögélt velük, mellettük az a szőke fickó, az, akit nemrég megmentett. Phosphor megtörölte kezeit a nadrágjában, majd pedig leült az árnyékba, a járdaszegély egyik kövére és csak nézett az éjszakába. Balra tőle, egy szinte üres parkoló. Szemben az étkezde széles, üvegfala. Odabent csak páran lézengtek e késői órán. Néha kijött valaki. Hazafelé baktattak a nevetgélő fiatalok. Emberi alakjában nem törődött vele senki. Olyan volt, mint bármelyikük. Egy átlagos srác. Csak az öltözéke nem tűnt eviláginak. Ujjatlan szőttes borította felsőtestét. Csuklóján fekete pántok, kezeire pedig visszahúzta kesztyűjét. Enyhén buggyos, vékony, keleti szabású nadrágot viselt csizmás lábain, derekán öv, fekete gyolcsból. Elég szakadtnak tűnt ahhoz, hogy koldusnak nézzék. Elgondolkozva nézte végig magát. Vajon tényleg baj lenne abból, ha felvenne valamit? Valami mást. Valami evilágit. Nem merte megpróbálni. Még haza akart térni. Visszavágyott. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy itt ragadjon. Ráadásul így. Emlékezett még jól arra, hogy annakidején, réges-régen mit tettek vele, ellene az emberek. Pusztán a külleme miatt. Persze akadhattak kivételek, de nem akart ezzel kísérletezgetni, velük barátkozni. Váratlan, ütemes kopogás térítette magához gondolataiból. Sietve pattant fel és hátrált a sötétebb árnyékba. A többiek léptek ki, de velük volt az idegen, a szőke fiatalember. Hozzá is elhallatszott a szavuk. Taxit akart hívni nekik, de ők visszautasították. Lassan tehát elköszöntek egymástól. A fiatalember hátrébb húzódott az üvegablakhoz. Telefonált. Kocsit hívott magának. A lidérc és az asszony közben elindultak felé, majd hamarosan oda is értek.
– Láttad? – suttogta a lidérc. – Ez a fickó annyira hasonlít rá…
– Kire? – kérdezte az asszony, de Phosphor figyelmen kívül hagyva őt, így válaszolt:
– Azért, mert ő az.
– Az teljességgel lehetetlen – ingatta fejét a lidérc. – Akkor felismert volna engem. De nem. Elég hosszan beszéltünk, mégis… a legapróbb jel se utalt arra, hogy ő lenne… vagy, hogy bármire emlékezne. És különben is… meghalt, nem? Ha újjászületett is, nem nézhetne ki ugyanúgy. Levetted róla az átokvarázst, nem? Nekem annakidején WhindLháár még azt mondta.
– Nem emlékszem túl sokra… velem is történt azóta egy és más. De rá emlékszem. Ez valami… talán olyan, mint egy érzés itt, bent – azzal megérintette a mellkasát – felismerem őt. Akkor is felismerném, ha nem így nézne ki. Tudom. Arról viszont sejtelmem sincs, hogy miért nem emlékszik. Nem lehet, hogy csak úgy tesz?
– Miért játszaná meg? – kérdezte Lidaster, miközben elgondolkodva nézte a túloldalon álldogáló, téblábolva várakozó fiatalembert, aki a mobilja kijelzőjét bámulva várakozott.
– Elmondtál neki bármit? Úgy értem, rólunk.
– Nem. Dehogy! Új vagyok még e világon. Fogalmam sincs mivel hányadán állok. Nem őrültem meg!
– Engem mégis a nevemen szólítottál döbbenetedben.
– Jó, ez igaz. De csak mert nem voltam addig magamnál. Mindenesetre követem – tette még hozzá, amikor megjelent a taxi, és beszállni látta. Sietve húzódott jóval hátrébb, majd hirtelen fellángolt a teste és már repült is odafent a légben, mint egy aprócska fénycsóva. Fémes koppanás hallatszott az aszfalton a nyomában. Phosphor azonnal észrevette. Általában a legapróbb részletek se kerülték el a figyelmét. Sietve futott oda. A hang alapján keresnie se kellett. Felvette és tűnődve forgatta kezében a kicsiny szerkezetet.
– Mi az? – hajolt oda kíváncsian az asszony – Egy nyomkövető? – lepődött meg.
– Nyomkövető? – visszhangozta Phosphor. – Önnél is van? Nézze meg gyorsan a zsebeit!
Az asszonynak szinte mondani se kellett, már kereste is. Hamarosan előkerült még egy.
– Ez mégis mit jelentsen? – lepődött meg.
– Lehet, hogy nem tudja, hogy ki ő, de azt nagyon is, hogy kik vagyunk mi. Látta, miként mentettem meg. Aztán pedig észrevettem, hogy követ.
– Gondot jelenthet? – nézett rá ijedten az asszony.
– Nem. Ha ő az, akire gondolunk, márpedig én az éltem is merném tenni erre, hogy ő az, akkor nem fog leleplezni minket. Addig azonban nem fog nyugodni, amíg mindent meg nem tud rólunk. Jobb lesz, ha mielőbb beszélek vele. Ön pedig… – fordult ekkor az asszonyhoz – köszönök mindent, de jobb, ha most elválunk és kimarad a folytatásból. – azzal egy köteg pénzre gondolt, majd átnyújtotta a nőnek. – Tessék! Ott van egy szálloda. Vegyen ki egy szobát! Kezdjen új életet! Minden jót!
– Csak ennyi? És most csakúgy itt hagysz? – lepődött meg az asszony.
– Jah, nem – fordult vissza elmosolyodva Phosphor, majd lekapta kesztyűjét és sietve érintette meg a nő arcát. Az, riadtan ugrott hátra. Nemcsak a hirtelen, apró, áramkisülésszerű fájdalomtól, amit a férfi érintése okozott. Sokkal inkább zavarában, hogy hozzáért. Mozdulatával azonban már elkésett. Egész testét, pillanatok alatt átjárta az erő és azonnal fiatalodott jó pár évet. Phosphor hirtelen omlott térdre, amint elillant belőle a nagy mennyiségű energia. Az asszony, aki még nem sejtette, hogy mi történt, mit tett vele, aggódva omlott mellé és megragadta karjait.
– Jól vagy? Mi van veled?
Phosphor nem felelt. Csak sietve ragadta meg a nő jobbját és két kezébe zárta. Nem engedte. Villámok cikáztak. Elborította, bejárta az asszony egész testét az erő, miközben a férfi az arcát nézte, ahogy eltűnnek a ráncok, az évek és a rengeteg bánat és nélkülözés nyomai.
– Köszönöm – suttogta aztán, elengedve a törékeny kezet – Mindent köszönök. Most már mehet. És, ha bármi baj van, csak mondja ki Lidaster nevét és ő hallani fogja távolról is a gondolatait és ott terem bárhol, ha szükség van rá.
– És te? – néztek rá az epekedő fekete szemek.
– Én még nem vagyok ilyen megbízható őrangyal – mosolygott, miközben sietve felkelt, majd fordulva, magára hagyta az elképedt leányt. Gyors léptekkel haladt, mert egyre erősbödő rosszullét környékezte. Még mindig ezzel járt, valahányszor ilyesmire használta életerejét. Nem is jutott túl messzire, de a lány nem mert utána menni a csalitosba, így nem vehette észre, hogy alig ötven méter után összeesett.


#demonok 7. rész (február 18.)
Phosphor egy alig kivilágított folyosón tért magához. Ismét teljesen emberi volt a külleme. Nem túl messziről zsivaj szűrődött oda. Abban a pillanatban nyílt mellette egy ajtó és egy szöszke leány lépett ki rajta. Őt észre se véve suhant el mellette. Megdobbant a szíve, amikor meglátta az arcát. Azonnal felismerte. Te jó ég! Mi történik itt? Álom ez vagy valóság? Lepődött meg, de először földbe gyökereztek a lábai. Legszívesebben utána kiáltott volna. Cynidor! De hang hirtelen nem jött az ajkaira. Hogy kerülhetett oda? Sehogy se értette. Mire mozdult, a lány már nem volt sehol. Sietve követte.
Éppen nyúlt, hogy félretolja a lengőajtó egyik oldalát, amikor váratlanul egy lenge öltözetű nő jelent meg előtte, majd sietve elsuhant mellette. Teste a testéhez ért. Megbizsergett a bőre. Aztán még egy. És egy újabb. Nyomukban finom parfümök illata hullámzott a térben. Mielőtt felocsúdott és beléphetett volna, már egy újabb leányzó érkezett, majd még egy, aki egy könnyed mozdulattal tolta őt félre az útból. Odabent zenét váltottak. Különös, andalító dallam vette kezdetét. Lentebb állították a fényeket. Kíváncsian lépett be. Még sose látott ilyen helyet. Lengén öltözött hölgyek forogtak, pörögtek egy pódiumon, fényes rudak körül. Bandázó férfiak nevetése és kurjongatása vegyült a dallamok közé. Ismerős emlékek törtek fel benne. Réges-régi emlékek. A palotáról, a háremről. A király mindig szeretett szebbnél-szebb nők társaságában megjelenni, szórakozni. De ezek a hölgyek annyira mások voltak, oly törékenyek és haloványak, nem úgy, mint a fekete bőrű, harcedzett demiurg asszonyok.
Smaragdzölden fénylő pillantásával sietve nézett körbe. A szőke leányt kutatta tekintetével, de nem látta sehol. Akkor vette észre Lidastert és… és ott volt mellette a fiatalember is. A szőke, akivel nemrég találkoztak. A helyet látva egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt találta. Változhatnak az idők, újjászülethetünk akárhányszor, de változni mi magunk érdemben aligha fogunk. Gondolta, miközben odalépett hozzájuk. Éppen széles mozdulatok kíséretében nevetgéltek.
“- Látom, biztonságban van felséged! Mint mindig. Az asszonyok szoknyái között” – akarta mondani gúnyosan. Régen meg is tette volna, de most… Nem lehetett biztos abban, hogy a fickó bármire is emlékszik. “Ha pedig újjászületett, akkor jobb nem háborgatni elmúlt létek emlékeivel.” – Gondolta.
– Nahát! Te itt? – kiáltott fel hirtelen a szőke férfi, arrébb téve a mankóját – Ülj le ide!
Phosphor tétovázott. Se a helyet, se az időt nem érezte kedvére valónak. Elhúzta a száját.
– Csak nem vega vagy? – nevetett a fickó, majd a pódium felé intve hozzátette – Nem szereted a pipihúst?
– Remélem, ezt nem a hölgyekre értetted – vonta össze komoran a tekintetét Phosphor.
Előbb csend, majd harsány nevetés volt a felelet szavaira.
– Hát ez a fickó meg most jött le a falvédőről? – nevetett közbe valaki.
– Feltéve, ha egy ördögöt festettél rá – villant Phosphor tekintete játékosan és közben nem vette észre, hogy a szárnyai is megjelentek és szétnyíltak a háta mögött. A jelenlevők meglepve hőköltek hátra, ám a jelenés, csak egyetlen pillanatig tartott.
– A p*csába! Mit tettek ezekbe a koktélokba? – nevetett fel a szőke fickó sietve, nyilván, hogy oldja a feszültséget.
– Nagy mágus a gyerek! – szólt közbe sietve a pirospozsgás Lidaster, hogy mentse a helyzetet – Igazán hatásos belépő volt!
– Csak Odaát rajongó, nem igaz? – kacsintott a szőke srác, majd így folytatta – Hadd mutassam be nektek! Ő egy régi jó barátom! – majd zavartságot színlelve hozzátette még röviden felnevetve – Olyan régi, hogy a nevét már el is feledtem – fordult vigyorogva a többiek felé.
– Látom, te is a régi vagy még… – mosolyodott el Phosphor, de látta, amint Lidaster szemei villannak egyet a háttérben, úgyhogy ahelyett, hogy folytatta volna, inkább fogott egy széket és egykedvűen leült rá.
– Képzeld, megnősülünk! – fordult ekkor felé hirtelen a fiatalember, királyi többesben jelentve be a meglepő hírt.
– Te??? – csak ennyit bírt kinyögni meglepődve.
A fickó nem felelt, csak vigyorgott rá.
Phosphor úgy érezte, mintha leforrázták volna. Hátrált is egy lépést, miközben tétován fekete hajába túrt. Még éppcsak újra rátalált és már el is vesztette? Egyébként is… hogyhogy nősül? Elkötelezi magát? Éppen ő? És mi lett az elveivel? Vagy talán tévedett és a fiatalember csak hasonlít egykori barátjára? De, nem! Sajnos nem. Érezte, egész lényét átjárta a bizonyosság. Ő volt az!
De mégha meg is nősül, neki mi köze hozzá? Gondolta. Miért zavarja ennyire e szó? Féltékenység? Méghogy ő féltékeny lenne? Aztán eszébe jutott a szőke leány és hirtelen megértette a dolgot. Legalábbis azt hitte. Végül is, ha újra egymásra találtak… mégha a sors feledtette is velük a múltat, szívük összehozhatta őket. Ha már megházasodik, legalább Cynidor legyen az. Gondolta. Ennek se örült túlságosan, hisz egykor ő is nagyon kedvelte a lányt és még mindig megdobbant közelségétől a szíve, de a király javára le tudott mondani róla. És egyébként is… ő sosem szerelemmel szerette. Kötődött hozzá. Mindkettőjükhöz. Hisz élete nehéz időszakában találkozott velük. Nem egyszer mentették meg az életét. Hálával gondolt tehát rájuk. Sóhajtott hát egyet, majd elővette legkedvesebb modorát miközben így szólt:
– Gratulálok! És… fogadjunk tudom, miként néz ki a hölgy! – próbált mosolyogni, mint aki őszintén örül.
– Neeehem! Nem hinném, hogy kitalálhatnád.
– Azért megpróbálom. Lássuk csak… – kezdte elmerengve, miközben szemeivel a fal túloldalára tekintett és végigmérte a lányt, aki úgy tűnt, ott épp egy fiúval flörtöl – tehát rózsaszín, pántos cipellő… telitalpú, de magasított sarkakkal… rövid farmerszoknya… lábbelihez illő színben testhez tapadó felső… elől hosszan lelógó nyaklánc, ritkásan fűzött fehér gyöngyökkel… színes karkötők mindkét csuklóján… középhosszú, szőke haj néhány rózsaszín tinccsel, ragyogó kék szemek… eltaláltam? – kérdezte, majd a férfira tekintett, aki sietve forgatta a fejét, tekintetével keresve a jelenést.
– Hol? Hol látod?
– Nyugi! – nevetett – Nincs itt. Korábban láttam, kint. Épp mellettem ment el.
– Te is láttad Cynidort? – fordult vissza és hitetlenkedve nézett főhősünkre.
Phosphor érezte, hogy e névre hirtelen erőset dobban a szíve és felszökik a pulzusa. Elakadt a szava. Honnét tudhatja az eredeti nevét? Mindenre emlékszik? Ez lehetetlen! Mielőtt azonban bármit mondhatott vagy kérdezhetett volna, Lidaster közbevágott:
– Beszélnünk kell! Azonnal – és már ott is volt és húzta kifelé Phosphort a karjánál fogva.


#demonok 8. rész
– Nem! – vágott közbe hirtelen András, merthogy így hívták a szőke fiatalembert, de ezt gondolom már kitaláltátok. Azzal megragadta Phosphor másik karját anélkül, hogy felkelt volna a székéről. Nekünk kell beszélnünk!
Phosphor meglepetten fordult felé. Lehet, hogy valójában már mindent tud? Így van. Csak ez lehet az igazság. Hisz látta különleges, természetfeletti erejét, amivel a banditákat lefegyverezte. És látta átváltozását, a szárnyait, szarvait, rettenetes küllemét. Egy egyszerű, átlagos, halandó ember ezekután aligha merné így megragadni a karját. Gondolta, miközben összevont tekintetével baljósan nézett le az erős, határozott szorításra, mely még pillantására se enyhült. Felnézett a fiatalemberre. Elszántnak tűnt, mint aki ellentmondást nem ismer. Felrémlett szívében egy emlék. A király emléke. Külleme mindig is megtévesztőnek hatott. Hisz ki gondolta volna, hogy egy ilyen kölyökképű, elkényeztetett srácnak tűnő fickó ennyi elszántsággal, kitartással és ily szilárd akarattal rendelkezhet. Jól ismerte már ezt a nézését. Tekintete egyetlen pillanat alatt képes volt elkomorodni és általa tekintélyt tudott kivívni magának, bárkivel került is szembe.
Egy pillanatra ezúttal is megfagyott a levegő. Phosphor is tisztelte őt, de nem az a fajta volt, aki képes bealázkodni mások előtt. A király kéréseit parancsként teljesítette, de nem akarta, hogy mások lássák, észrevegyék, hogy bármit megtenne érte, neki. Így aztán, hogy oldja a hangulatot, egyszerűen csak felnevetett:
– Nahát! Milyen kapós lettem ma!
A helyzet azonban nem változott. Sietve fordította hát meg mindkét karját, egy-egy kisebb, ám határozott mozdulattal kört téve a levegőben, ezzel kiszabadulva a szorításukból, majd így folytatta:
– Tévedtek! Nekem van beszélnivalóm veletek. Mégpedig most! Kövessetek! – azzal határozott léptekkel a kijárat felé indult.


#demonok 9. részlet
Miután kilépett az épületből, csak félreállt és nekidőlt a falnak, karjait keresztbe téve és várt. Várta, hogy a kíváncsiság utána csalja őket. És így is történt. Hamarosan mindketten ott álltak Phosphor előtt. A pirospozsgás, vöröshajú, ártatlannak tűnő lidérc mélybarna, a szőke fiatalember pedig tengerkék szemekkel nézett rá, de a gyenge lámpafény nem adta ki különleges színeiket. Hűvös, téli éjszaka volt. Fagyos szél lengte őket körbe. Phosphor nem fázott. Nem érzett semmit e világból. A lidérc pedig… őt fűtötte belülről a tűz, ami ő maga volt. András megborzongva fogta át és dörzsölte egyik kezével önmagát, jelezve, hogy mennyire fázik, miközben a másikkal a mankóját szorongatta és morgolódva jegyezte meg:
– Mondd már, mi az a rendkívüli, ami miatt kirángattál minket ide!
Phosphor már kezdte volna, de a lidérc enyhén megbillentette a fejét. Úgy, ahogy a hellének jelezni szokták a nemet. Néma ajkai ezt suttogták: ???! (Mín!)
Phosphor értette, hogy mit akar. Nem fedhettek fel semmit. Még nem. Előbb tudniuk kellett, mire emlékszik a király… azaz, az egykori király. Phosphor mélyet sóhajtott e gondolatra.
– Na, mondd már, mielőtt megfagyok! – parancsolta a fiatalember.
– Szerintem inkább neked van mondandód! – vetette oda egykedvűséget színlelve Phosphor.
A fiatalember meglepődve túrt szőke hajába, miközben komolyan elgondolkodott:
– Nekem? Mégis mi mondanivalóm lenne nekem?
– Ne játszd itt meg magad! Mit tudsz rólam? Rólunk?
– Mit tudnék? – nevette el magát zavartan – Emiatt ne aggódj! Nem kell megölnötök azért, mert sokat tudok!
– Láttad, hogy nem ember vagyok – vonta össze szemeit Phosphor.
– Csak ennyi? Erről van szó? Na, és? Holnapra kialszom a piát, ne aggódj… – tette hozzá nevetve és már bicegett volna vissza. Már a kilincsre tette kezét, de Phosphor egy gyors mozdulattal az ajtóra tenyerelt és nem engedte, hogy kinyissa:
– Várj!
– Mire? Hogy megfázzak és holnap a tüsszögés, meg a láz emlékeztessen arra, hogy ezt az egészet nem csak álmodtam? – nézett nevetve Phosphor zöld szemeibe.
– Azt akarod mondani, hogy senkinek nem fogsz beszélni erről az éjszakáról?
– Mégis ki hinné el? – nevetett még mindig a fiatalember, de Phosphor pupillája résnyire szűkült, mint egy ragadozó párducé.
– Megígérem – komolyodott el a fiatalember, majd hozzátette még – Pontosan tudom, hol a helyem.
– És Cynidor? Róla mit tudsz?
– Engedd őt! – szólt közbe a lidérc – Megígérte, hogy feledi ezt az éjszakát.
– Nem! Én tiszta beszédet akarok. Most rögtön! Mindkettőtöktől.
– Jó, de lehetne bent? Én tényleg megfagyok itt – suttogta András toporogva.
Phosphor erre csak bólintott, majd pedig elengedte az ajtót. Abban a pillanatban azonban, hogy a fiatalember kinyitotta és belépett, főhősünk érezte, amint egy erő megperdítette őt és az épületet megkerülve vele, a hátsó falhoz vágta. Lábai alól eltűnt a talaj, miközben Lidaster a grabancánál fogva a talajról elemelte. A hirtelen meglepettségtől Phosphor azonnal átváltozott, széttárva fekete bőrszárnyait, de a lidérc hatalmas ereje mozdulni nem engedte.


#demonok 10. részlet
Lángoló szemek néztek a smaragdzöld tekintetbe. A Hold halvány fénye vetődött rájuk.
– Én még nem mondtam el, amit akartam – sziszegte a lidérc.
– És?
– Nem mondhatod el neki! Nem tudhatja meg, hogy ki ő valójában!
– Miért nem?
– Ő csak egy ember.
– És? Annakidején is CSAK egy ember volt. Mégis király lett!
– Ez most más…
– Miért lenne más?
– Összezavarodna, ha megtudná, hogy mi minden létezik még…
– Most viccelsz? – nevette el magát Phosphor, mint aki mit se törődik azzal, hogy még mindig nem éri a lába a talajt és egy lángoló alak szorongatja – Hisz engem is látott. Látta az erőm. És látott átváltozva is. Sőt! A kettőnk harcát is látta.
– Tessék? – lepődött meg Lidaster és váratlanul eleresztette.
– Bizony! – felelte teljes közönyt színlelve főhősünk, miközben a ruháját porolgatta – Láttam a sikátor bejáratánál. Követett minket. Nem tudom mennyit tud, de azt, ami ma éjjel történt, azt biztosan. És láttál rajta bármi ijedelmet? Ki mert jönni velünk a sötétbe. És elébem állt. Sőt! Időnként még parancsolgat is. Szerinted ilyen, aki megijed a másvilágtól? Ilyen, akit kiborítana az igazság? Ilyen, aki összerezzenne, ha a legvadabb rém állna elébe?
– Talán csak az alkohol hatása. Meggondolatlanul bátor lett tőle. Vége lesz a legénybúcsúnak és holnapra lehet, hogy tényleg nem emlékszik majd semmire.
– Szerintem viszont lebecsülöd. El kéne mondanunk neki az igazat.
– De értsd meg, hogy az sok lenne neki! Ez a ma éjszaka, az, hogy látott téged, még csak egy kis ízelítő volt.
– Mégis mi lenne rémisztőbb nálam? – nevetett fel Phosphor játékos könnyedséggel.
– Talán egy világ, ami forró, akár a tűz és lángol, mint a pokol és ahol ezerféle vad, barbár nép él? Ahol nem számít az élet? Ezek a mai emberek puhányak… odavannak a fantasy történetekért, de ha megtudnák, hogy a barbár demiurgok, szemiurgok, lidércek, sárkányok, marvrurgok, pteridionok léteznek… folytassam még? Pokolnak neveznek egy helyet, ami pont úgy néz ki, mint Yperpérán. Szerinted nem sokkolná, ha megtudná, hogy ő volt ott egykor a király?
– Akkor is el kell mondanunk neki mindent! Joga van ahhoz, hogy tudja.
– Nem hagyom, hogy megtedd – suttogta a lidérc elszántan.
– De mi voltam én? Nem a barátja?
– Igen. És remélem még mindig az vagy. Egykor mellette álltál, védted, óvtad. Te voltál a balkeze, a pajzsa.
– Éppen ezért kell elmondanom neki.
– Nem. Éppen ezért kell kíméletesnek lenned vele. Van időnk. Hova sietnénk? Én majd követem mindenüvé és vigyázok rá. Előbb szépen megfigyeljük és ha úgy döntök, én majd elmondom neki. Lassacskán adagolva.
– Nem. Szerintem még ma meg fog mindent tudni. Mégpedig tőled.
– Minek? Ha nem emlékszik semmire, mire menne vele? Egy ember.
– De a királyunk volt. A nép visszavárja, nem?
– Vissza. De mégis mit mondanál neki? Beszéltem vele. Egész este beszéltünk vele az étkezdében és semmi jelét nem adta annak, hogy érdekelnék a misztikus dolgok, bármit tudna ezekről, egyáltalán bármit szeretne tudni. Ő ebben a világban él. Ez számára a valóság. Mégis mit mondanál neki? Odaállnál elé és felfednéd előtte, hogy létezik egy másik világ, egy egykor volt birodalom, aminek Yperpérán a neve? Jah, és egyébként te voltál ott a király… ezt mondanád? És? Mi lenne akkor? Azt várnád tőle, hogy visszatérjen? Nem is ismerjük őt. Nem tudjuk, hogy fogadná. Cynidorról nem is beszélve. Ha valaki, te jól tudod, mennyire szerette azt a lányt. Ha megtudná, hogy létezik, ha találkozna vele, nem bírna élni nélküle.
– De már találkoztak, nem? Hisz tudta a nevét.
– Igen. Véletlenül.
– Akkor nem őt akarja feleségül venni?
– Nem.
– És te ezt hagynád? Nem vehet mást el… ha tényleg megházasodik… joga van tudni, hogy Cynidor létezik.
– Cynidor szerint azonban nagy hiba volt, ezért megrendezte, hogy a fiú azt gondolja, senki más nem láthatja őt, hogy csak ő képzelte. Holnapra így el is feledte volna, betudva az alkohol hatásának. Erre te szépen leírást adtál neki a lányról. De ha gondoskodunk róla, holnapra még így is feledheti. Őt is, téged is.
– Biztos, hogy ezt kell tennünk? – suttogta Phosphor látszólag megszeppenve.
– Miért? Te el tudnád viselni a tudatot, hogy miattad, azért mert nem bírod tartani a szád, megfosztod őt az életétől, ettől a világtól, a napfénytől, a színektől? Újjászületett. Kapott egy életet. Egy biztonságos életet. Egy lehetőséget. És ezt te elvennéd tőle? Cynidor szereti. Nem tenné meg ezt vele. És te?
Szavára hosszú pillanatokig néma csend volt a felelet, melybe csak az éjszaka neszei vegyültek. Phosphor úgy érezte, hallja saját szívének dobbanásait. Tudta, Lidasternek igaza van.
– Nos? Ezt akarod? Még mindig? Elmondani neki? – lángolt a lidérc.
– Igazad van. De… már mindegy… – suttogta Phosphor.
– Merthogy? – döbbent meg a lidérc.
Phosphor eltűnődve forgatta fekete kezében a sötétlő, apró tárgyat.
Aztán felemelte fénylő tekintetét a lidércre és így szólt:
– Mert, ahogy mondtam, ma megtud mindent. Mégpedig tőled.
– Ezt hogy érted?
– Mintha nem ismernél még eléggé engem és a meglepő húzásaimat… – mosolyodott el Phosphor, és felemelte a kis készüléket.
– Mi ez?
– Először azt hittem, csak egy nyomkövető. De mikrofon is van rajta.
– Mi?
– Jah, elfeledtem, hogy te ki tudja meddig nem voltál magadnál. A világ meg változott közben. Ez a fickó, amióta megmentettem, követett minket. Sőt! Egy-egy kis készüléket is elrejtett nálunk. Egyet a te zsebedbe és egyet a lá.. az asszonyéba is, aki velem volt. Amikor átváltoztál, a nálad lévő lehullott rólad, de én megtartottam és úgy tűnik, mivel erősen fogtam és akartam, így nem esett le akkor sem, amikor elragadtál.
– De… mi ez?
– Egy mini GPS és GSM nyomkövető és lehallgató készülék.
– Úgy érted… úgy érted, hogy mindent hallott… mindent tud? – döbbent meg a lidérc, majd a következő pillanatban már száguldott is.
– Az még hagyján – suttogta Phosphor a távozó fénycsóva után nézve – De most már én is tudom az igazat. – Elmosolyodott. Biztos volt abban, hogyha rákérdez, ha megvallja, hogy ő se emlékszik, akkor Lidaster őt se avatta volna be semmibe. Blöff. Lámcsak, ismét a hasznára volt. Keserűen húzta el a száját. “Tehát létezik Yperpérán. Valóban létezik. Ahogy Cynidor és a többiek is… a király pedig… itt bohóckodik halandó emberként, mit se sejtve. És neki éppúgy nem mondtak volna el semmit. Ráadásul… – Phosphor eltűnődve nézett fel a felhős égre – Nem is kerestek minket. Engem se.”
Sok mindent megtudott ezen az éjszakán, de érezte, hogy még nem eleget.


#demonok 11. részlet
Hevesen dobogott a szíve. Yperpérán tehát tényleg létezik! Létezik! És minden lény… a barbár demiurgok, szemiurgok, lidércek, sárkányok, marvrurgok, pteridionok léteznek… Visszhangzott Phosphor elméjében a lidérc szava. Ha Lidaster nem hitte volna, hogy már mindent tud, előtte is letagadott volna mindent. És miért? Mert egyszerre, hirtelen túl sok információ lett volna. És milyen igaza volt. Érezte, amint zsong és forrong benne és körötte minden. Vissza akart térni. Újra látni akarta Yperpéránt, a helyet, amit egykor otthonának hitt, de fogalma se volt, miként találhatná meg a visszautat. Ráadásul úgy tűnt, titokban akarják tartani létüket. Mindenki előtt. Ha az egykori király előtt titkolóznak, akkor neki se mondták volna el az igazat. Ökölbe szorult a keze. Fejében ezernyi gondolat cikázott, milliónyi kérdést felvetve. Sietve rázta meg a fejét. Nem! Nem! Nem szabad megfeledkeznem a királyról! Mellette kell lennem! Segítenem kell őt! Ha kell, a lidérc ellen. Ha kell, az egész birodalom ellen. Most ez a legfontosabb, nem pedig én és az ostoba vágyaim!
Sietve ereszkedett gyorsan féltérdre és hunyta be szemeit a királyra gondolva. Meg kellett előznie a lidércet… vagy legalábbis időben érkeznie… még mielőtt valamiképp eltörlik emlékeit.
Álmos, téli hajnal. Félhomályba borult szoba. Meglepve nyitotta ki a szemeit. A szárnyai ismét eltűntek, ahogy a karmai is. Bőre pedig… ismét világossá lett. A derengő fények a színeket még nem adták vissza. Körbenézett és megpillantott egy alakot. Ott feküdt mellette, paplanját nyakába húzva aludt. Barna haja a párnára omlott. Ekkor nézett önmagára és ismerte fel a szánalmas helyzetet. Ez a pizsama… tehát csak álmodta az egészet. Mélyet sóhajtva dőlt hátra a puha párnákra és tekintetét a plafonra vetette. Nevetséges és szánalmas. Gondolta, majd behunyta szemeit, hisz még pár órára volt a reggel.
Egy különös helyen tért magához. Mindenütt ragyogó fények, előkelően megterített asztalok. A történet elsöprő erővel folytatódott!
– Nocsak! Az őrangyalom! – nevetett fel váratlanul egy hang. Sietve fordult meg. Alig méternyire ott üldögélt András, néhány fickó és hölgy társaságában egy nagyobb asztalnál. Főhősünk sietve tekintett magára és megnyugodva konstatálta, hogy ismét ő Phosphor. Visszatért fekete bőrszíne és egyszerű szőttes ruházata. Igaz, ez ezúttal éles kontrasztban állt a hely pazar csillogásával, mégis megnyugodva lélegzett fel. Sóhajával együtt eloszlott az árnyékos sarok sötétjében a szárnya és egy pillanat alatt visszanyerte emberi alakját. Lám csak, így is lehet! Gondolta, miközben felrémlett benne, hogy annakidején milyen szenvedésekkel teli hosszú perceken át tartott minden átváltozása. A fiatalember szava térítette vissza a jelenbe. – Ez a te barátod nagyon jó arc, hallod-e? Áthívott minket ide és fizet mindent. Ilyen legénybúcsúja sincs akárkinek! – nevetett felhőtlenül.
Legénybúcsú! Villant elméjébe a szó. Megházasodik. Milyen ostobaság! De mit tehetne? El kell fogadnia. Gondolta keserűen és megpróbált jó képet vágni hozzá. Barátságosan elmosolyodva kérdezte tehát:
– És hogy néz ki a kedves ara?
– Ó! Szavak nincsenek arra, hogy leírjam szépségét! Oly gyönyörű! – sóhajtotta a fiatalember, miközben elábrándozva nézett a távolba – Azok a különlegesen zöld szemek, az az ében, hullámos haj…
Phosphor nem bírta ki, hogy közbe ne nevessen:
– Remélem, most nem rólam beszélsz!
Andrást kizökkentette a szó és meglepetten nézett fel rá, smaragdzöld szemeibe. Phosphor magas homlokában csábítóan rezdült meg egy rakoncátlan, hullámos, fekete hajfürt, miközben játékos mosolyra húzva száját, ében hajába túrt.
András számára egy pillanatra megfagyott a tér és az idő, majd zavartan nyúlt a pohara után.
– Mennyi az idő? – fordult az egyik haverja felé, mintha meg se hallotta volna főhősünk közbevetett mondatát, de már elkésett vele. Phosphornak tetszett a lányos zavar, ami pírt vitt a fiatalember halovány arcára. Nem leplezett mosollyal, fölényesen ült le hozzá, majd, mintha mi se történt volna, így folytatta:
– De most komolyan! Hogy hívják a lányt?
– Izabella – suttogta a nevet.
– Szép név – felelte Phosphor, de érezte, közben elszorul a torka. Tehát mégis létező nőről van szó. Tehát ezért hátrált ki Cynidor. Ezért nem akarja, hogy kiderüljön, ő is létezik. Nem akar bezavarni a férfi életébe. Új élet! Csodálatos nő… mélyet sóhajtott, miközben a lidérc felé pillantott. Talán igaza van. Talán hagynia kéne a királyt… Andrást… hogy éljen.
– És mikor találkoztatok? – faggatta tovább.
– Még nem találkoztunk – hangzott a meglepő felelet. Phosphor érezte, hogyha nem ülne épp egy széken, most hátrált volna egy lépést, talán még hanyatt is esik.
– Hogyhogy nem? – csak ennyit bírt kinyögni, miközben szemei elkerekedtek.
Erre most András nevetett fel.
– Lám csak, még én is meg tudlak lepni valamivel?
– Ne szórakozz már! Én komolyan érdeklődtem. Inkább méltányolhatnád, hogy próbálok jó fej lenni!
– Én komolyan mondtam. Még nem találkoztunk. Amerikában él.
– És te csak így… feleségül veszed?
– Nem én! – nevetett fel András – A legjobb barátom házasodik… én csak… nekem nem szólt… én meg nem szeretek lemaradni egy buliról se… így hát gondoltam, tartok egy legénybúcsút. Így olyan, mintha nem én hiányoznék az ő partijáról, hanem ő nem jött volna el az övére. Persze én se hívtam meg, hogy egálban legyünk – nevetett, miközben kacsintott egyet.


#demonok 12. részlet
Phosphor nem bírt szólni. Csak nézett rá. Még a száját is eltátotta kicsit. Ott ült előtte az egykori király, éppúgy nézett ki, mint annakidején, de nyoma se volt rajta semmiféle komolyságnak. Ehelyett pont úgy viselkedett, mint azokban az időkben, amikor álcázva magát a nép közé keveredett és az uralkodó, azaz önmaga ellen lázított, miközben őrült különcnek tűnt. Persze megvolt rá a nyomós indoka. Az a színjáték tervezett stratégia mentén épült fel. Akkoriban Phosphor még támadta a birodalmát a kitagadott mocsári demiurgokból és az újraélő holtakból álló seregével. Miután semmi se vezetett eredményre ellene, a király elhatározta, hogy ilyen alakban nyeri el bizalmát és amikor a közelébe kerül, végez vele.
Elgondolkodtatta ez az emlék. De ezúttal ez nem tűnt csapdának. És egyébként is mi oka lett volna rá? Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy ez volt a valódi jelleme. Végülis miután annakidején szövetséget kötöttek, a király továbbra is gyakran álcázta magát és szívesen kószált egyszerű huligánként. Biztos, hogy élvezte.
Amikor először találkoztak, oly sok évszázada már, borongós hangulatú fiatalemberként kószált, akit semmi más nem érdekelt, csak a halál utáni vágya. Feladta volna az életét. Aztán jött az a lány. Cynidor. Mindkettejük életébe fényt hozott a mélységi világ zord sötétjében.
A fiatalember lassan, sok nehézség után király lett és közben feléledt, mint eső után tavasszal a növények. Úgy tűnt megtalálta célját és helyét, azt, ahol jól érezhette magát. Királyként azonban felelősség került a vállaira. Sok múlott rajta. Szerette azt a létet, másokért cselekedni, szolgálni a birodalmát, de közben félre kellett tennie önmagát. Egészen addig, míg meg nem szilárdította a hatalmát, amíg ki nem építette a rendszert, ami nélküle is kiválóan működött. Akkor jött rá, hogy nem véletlenül választotta egykor álcának éppen Desider karakterét. Szeretett komolytalan és laza lenni, könnyedén élni az életet.
És lám csak! – gondolta Phosphor – most ismét önmaga lehet. És ettől fosztanám meg? Igaza lehet annak az átkozott lidércnek. Hagynom kéne gondtalanul élni még, amíg lehet, de…
Ekkor emelte András a szájához a pezsgőspoharat. Phosphor hirtelen eszmélt magára és azonnal megragadta a kezét.
– Állj!
– Nyugi, van rá pénz! A barátod fizeti – intett a fiatalember nevetve a szomszédos asztal felé, ahol Lidaster vette magát körbe hölgyekkel, látszólag rájuk ügyet se vetve.
– Vigyázz vele! – suttogta közelebb hajolva Phosphor.
– Miért? A buli vége előtt lelép és mégis nekem kell állnom a cehet? – nevetett.
Phosphor összevonta tekintetét és rosszallóan nézett, de nem szólt semmit, mert már megbánta, hogy ennyit is mondott. Azzal felkelt és elindult az ajtó irányába. András sietve kászálódott fel és mankójára támaszkodva bicegve ugrott utána féllábon, megragadva a karját.
– Mi a gond? – súgta – Miért aggódsz? Hisz tudod, hogy már mindent tudok, nem?
– Mi mindent?
– Rendes volt tőled, hogy nem dobtad ki a lehallgatót.
– Én is tudni akarnám az igazat.
András csak bólintott.
– De mitől kéne tartanom? Gondolom csak le akar itatni, hogy mindent feledjek, nem?
– Vagy tesz valamit az italodba.


#demonok 13. részlet
András erre elhúzta a száját és lapos pillantással a pezsgőre nézett.
– Ez nem túl jó hír! – suttogta – Gondolhattam volna, hogy semmi sincs ingyen. De ne aggódj! – hajolt még közelebb – Soha nem ittam alkoholt. Nem most fogom elkezdeni. Sok minden csak… látszat az életemben – tette még hozzá keserű félmosollyal, majd hátralépett és felragadott egy üres borosüveget az asztalról.
– Mégse vagy boldog? – kérdezte Phosphor tétován.
– Azt nem mondanám. De… mindig is éreztem, hogy valami hiányzik… sokáig azt hittem, hogy a család. De már látom, hogy ennél sokkal komolyabbról van szó.
Hallgattak.
– És akkor mi lesz ezután? – vetette fel kéklő tekintetét András – Többé nem találkozhatunk?
– Igen. Úgy néz ki. De ne aggódj! Ő lidérc és jó barát. Követni fog mindenüvé. Bántódásod nem eshet.
– Csak épp a szabad akaratomtól foszt meg. És ha én kíváncsi lennék arra a világra?
– Figyelj! Igen sok idő eltelt. Én is rég jártam ott. Nem tudom mi várna ránk, mi a helyzet. Körbenézek és jelzek. Csak előbb találjam meg az átjárót! Ha mindent feledsz is, ígérem újra emlékeztetni foglak. Hacsak nem veszik el az én emlékeim. A történtek után ez nem lenne csoda. De mégha meg is tennék… ha a sors úgy akarja, ismét egymásra találunk.
András csak bólintott.
– Bár nem emlékszem még, de tudom, benned bízhatok.
Azzal a lidérc felé fordult és megemelve az egész üveget mosolyogva intett, jelezvén, hogy ő most távozik. Aztán, amikor már reá szegeződött Lidaster mélybarna tekintete, úgy tett, mintha hirtelen felhajtaná az egész üveg bort egy szuszra, majd az asztalra csapta és szándékosan dülöngélve elhagyta a helyiséget. Lidaster figyelő tekintete követte lépteit, míg elhagyta a helyiséget, majd komótosan felkelt és Phosphorhoz lépdelt.
– Remélem, kibeszéltétek magatokat, mert mire megvirrad, egyikőtök se fog emlékezni semmire.
– Sejtettem, hogy lesztek olyan aljasak, hogy az én elmém is törlitek – jegyezte meg Phosphor beletörődő hangon, még mindig az egykori király után nézve, pedig az ajtó már becsukódott utána.
– A ti érdeketekben tesszük.
– Na, persze. Mindenki jobban tudja nálunk, hogy mit szeretnénk, nem igaz? De mindegy is… Csak azt ígérd meg, hogy vigyázol rá!
– Ez természetes – hangzott a felelet, miközben intett és egy alak lépett oda hozzájuk.


#demonok 14. részlet
Látszólag úgy nézett ki, mint egy közönséges ember, de ahogy közelebb lépett, Phosphor szíve nagyot dobbant ijedtében. Felismerte. Mantévó volt az, az az átkozott jós, a hypnomónok törzsének tagja, aki tekintetével képes volt akár parancsolni is másoknak, de ki is égethette múltjuk egy részét vagy akár az egészét. Szerencsére már nem voltak oly vérszomjasak, mint régen, ezenkívül ő már jóideje a király, a birodalom szolgálatában állt. Miért is akarna kegyetlenkedni? Teljes feledés? Phosphor szempillája megrezdült, ahogy a jós megérintette a vállát és a helyiség árnyékos sarkába tolta. Nem! Biztos nem lehetnek vele ilyen kegyetlenek. Előbb-utóbb szükségük lehet a tudására, az emlékeire. Bizonyára csak átmenetileg akarják homályba vonni. Elhúzta a száját e gondolatra. Ez se igazán lett volna kedvére. Feledni… mégha átmenetileg is… visszalépni ki tudja hányat és újra küzdeni előre…
Mégse próbált ellenállni. Tudta, más módszert kell alkalmaznia, különben képesek lefogni és erőszakot alkalmazni. Persze, nem adta volna könnyen magát, de akkor és ott, emberek is jelen voltak. Nem okozhattak nagy feltűnést. Meg se mozdult hát. Félre se húzódott. Meg se rebbent. Csak nézte a férfi arcát. Nem ez volt az első találkozásuk. Egyszer már viszontégette a tekintetével, amikor smaragdszín írisze tükörként verte vissza a jós szellemi erejét, de akkor még… akkoriban még ő tényleg Phosphor volt, számos képességével egyetemben… de most… most, ki tudja, ki ő valójában… és ráadásul ez ezúttal az emberi alakja… bár szeme még így is zöld volt, ám nem tündökölt oly élénken… és egyébként is… lehet, hogy csak egy szánalmas alakváltó Ármány és semmi több. Gondolta csüggedten.
Nem tudta, mi lesz, de azt igen, hogy mindjárt le fogja venni a napszemüvegét és hófehéren fénylik majd fel a szeme, mellyel minden lélek mélyére lát és amellyel kedve szerint bármit megtehet. Nem akart ellenállni. Tudta, ha ezt megtenné, akkor ereje összecsapna a hypnourgéval, aki már évezredek óta fejleszti magát és gyakorolja képességét, tehát valószínűleg alulmaradna. Akik ilyesmivel próbálkoztak, azok jobb esetben csak átmenetileg, rosszabb esetben akár végleg is elveszthették a látásukat. Átadni se akarta magát, lelke mélyére engedve a jós tekintetét. Az ugyanis egyet jelentett volna azzal, hogy engedélyt ad neki arra, hogy bármit megtegyen vele. Egyszer, egyetlen egyszer volt már erre példa. A király kérésére. Ám az egy másik történet. Akkor válaszokra volt szükségük és a jós segítségére, de most… most nem bízhatott benne. Egyébként se értette, miként vetemedhetnek ilyesmire és miért asszisztál ehhez egykori legjobb barátja, Lidaster, a tüzes lidérc. Mi változott? Talán semmi se olyan már, miként ő emlékszik? Elméjében sietve lapozta a lehetőségeit. Nem volt sok. Más módszert kellett alkalmaznia. Mást, mint addig valaha. Meglepőt. Összpontosított tehát és a királyra gondolt. Csak őt ne feledje!
Tudta, minden csak pillanatokon fog múlni. Aztán a fickó tényleg elemelte napszemüvegét és már fel is villant a tekintete. Phosphor abban a pillanatban a parkettára omlott, mint akire villám sújtott le és nem mozdult többé.


#demonok 15. részlet
Mantévó, a jós ezt látva fölényes, megvető mosolyra húzta a száját. “Lám csak! A nagy és hírhedt Lucifer már ennyitől kifeküdt? Pedig épp csak rápillantottam. Lehet, hogy nem is ő az, csak egy utánzat. Bár… elég jól játszotta a szerepét, azt meg kell hagyni. De mégis csak egy hitvány, alakváltó Ármány lesz ez. Mársztuff herceg egy újabb kísérlete, hogy uralmát általa erősítse. Semmi több! Én meg itt pazarlom rá a drága időmet.” Gondolta, miközben még rúgott bele egyet, majd elindult kifelé, hogy András emlékeit is törölje. Lidaster teleportálni akarta a testet, eltüntetve a nyomokat, de az, mire odalépett hozzá, elpárolgott, mint egy illúzió. A jós közben kiért a folyosóra… és amit ott látott… hitetlenkedve ingatta a fejét. “Ez lett volna egykor Yperpérán királya? Ez a részeges senki?” Mérte végig a földön, a hányásban és kiömlött alkoholban heverő szőke fiatalembert. Kezéből már kigurult az esés közben eltört üres borosüveg. “Undorító.” Fintorgott a jós, miközben felráncigálta a falmenti kanapéra, ellenőrizte pulzusát és azt, hogy kap-e rendesen levegőt. “Emberek. milyen szánalmas lények. Nem is értem. Egykor is csak egy ember volt és mégis király lett? Mégis mit tudhatott? Pfeh. Ha már éltem volna akkoriban, én biztos nem tűrtem volna, hogy egy ilyen senkiházi parancsolgasson nekem. Mire föl voltak úgy oda érte? Én ezt nem értem. Vagy csak azóta csúszott így meg, hogy újjászületett? Ehh. Miket beszélek? Lehet, hogy ő se az igazi. Biztos, hogy valamiféle olcsó játékot űznek velünk. A figyelmünket próbálják elterelni.” Töprengett, miután leült a szomszédos kanapéra. Még bele akart nézni a jövőbe, hogy ellenőrizze, valóban feledik-e ezt az éjszakát. Ennél többet nem akart foglalkozni velük. Hátradőlt hát és behunyta a szemeit. Próbálta kikeresni a jövőben azt a pillanatot, amikor újra találkoznak. Ha egyáltalán lesz még ilyen. És ekkor, ekkor bevillant a kép.
Lelki szemei előtt megpillantotta Phosphort, aki emberi alakjában éppen kilépett Mársztuff herceg lakosztályából. Ezúttal is ugyanazt a fekete, rongyos, ujjatlan szőttest viselte, szakadt nadrágjával. Sehogy se illett az aranydíszes oszlopcsarnok fénylő világába. “Megvan hát! Jól gondoltam! Átkozott egy herceg. Tudtam, hogy emögött is ő áll.” Gondolta, miközben körbetekintett képzeletében a jeleneten. És ekkor meglátta a fiatalembert az Árny társaságában. “Mit akarhatnak ezek? Mit szervezkednek?” Töprengett, miközben tovább figyelt. András pillantásra se méltatta Phosphort, aki ott haladt el közvetlenül mellette. Még egymásnak is mentek, de semmi jelét nem látta annak, hogy felismerték volna egymást, pedig még a tekintetük is találkozott. Az apró jelből azonban, melyre mindkettejük szíve megdobbant, a jós semmit se vett észre.
– Elnézést – suttogta Phosphor és már ment tovább.
– Ki ez a szánalmas alak? – nézett utána András megvetően.
– Egy jelentéktelen senki – vonta meg a vállát az Árny – De azt mondd inkább, hogy tényleg nem emlékszel erre a helyre?
– Nem. Semmi se ismerős. Merthogy? – kérdezte a fiatalember.
– Nem számít – vonta meg a vállát ismét az Árny – ez úgyis csak egy álom. Mire felébredsz, feleded – azzal a vállára tette a kezét és már el is tűntek mindketten.”
Mantévó, a jós elégedetten zökkent vissza a jelenbe. Helyzet megoldva. Legalábbis részben. “Már csak Marsztuff herceget kéne meggyőzni arról, hogy álljon le a tervével, bármi legyen is az és ne engedjen be több Ármányt.” Gondolta a jós, miközben a homlokát ráncolta. Idegeneknek semmi keresnivalójuk világuk földjén. Így is épp elég nehéz idők jártak rájuk. Nem hiányoztak a felesleges problémák. Márpedig az alakváltó Ármányok egyértelműen és folyton csak a bajt hozták rájuk.


#demonok 16. részlet
Phosphor nem mert mozdulni. Lassan, alig hallhatóan lélegzett. Remélte, hogy a jós nem sejti, hogy csak megjátszotta az összeesést. Ismerte jól. Emlékezett rá, hogy milyen kegyetlen tud lenni. Biztos volt abban, hogy mindjárt fájdalmas próbák következnek, amivel majd magához akarja téríteni őt. Csak abban reménykedhetett, hogy nem szeretne nagy feltűnést kelteni ilyesmivel.
Akkor, ama percben még azt hitte, hogy Mantévó a legnagyobb ellenség, ám ebben a pillanatban megragadta valaki a vállát és nagy erővel hátra rántotta. Kapálódzva tiltakozott ez ellen. Ki is csúszott a szorításból, így térdre rogyott a padlón. Akkor vette észre a földön heverő testet, melybe Mantévó, a jós erősen belerúgott egyet. Az ő teste volt az. Nem ért azonban rá arra, hogy az asztrális és az éteri testek fogalmán elmélkedjen. Az erő váratlanul ismét megragadta és felrántva maga felé fordította. Démonian gomolygó fekete arc képe tisztult ki előtte. Hamarosan ismét ott állt előtte a nem is oly régi, bár már feledett ellensége. A fickó, aki nemrég még kedves szavak kíséretében elővette a fegyvert és végezni akart vele. Váratlan rémületébe megkönnyebbülés vegyült. Ezek szerint sikerült feltámasztania… elégnek bizonyult ehhez a vére és az a pár maradvány, ami a padlón maradt. Hányinger futott végig rajta e gondolatra.
– Eljöttem, hogy revansot vegyek – suttogta a férfi, miközben megragadta a grabancánál fogva.
Phosphor erre sietve hunyta le a szemeit. Biztos volt abban, hogy eljött számára a vég. Nem akart küzdeni ellene. A következő pillanatban azonban meglepetésére egy szobában ébredt. Sietve pattant fel, nagy levegőt véve, mint aki legrémesebb álmából ébred. Még nem virradt. Kint szürkén derengett a világ, de távol volt még a reggel. Mélyet sóhajtva feküdt vissza. “Miért kell nekem folyton ilyeneket álmodnom? – kérdezte magától és a választ is megadta – Persze! Élénk fantázia. Túl élénk!” – suttogta, majd lehunyta szemeit és képzelete már el is ragadta. Az események folytatódtak. Ismét ott állt, szemben a démonian füstölgő, fekete alakkal.
– És most? Mire vársz? Táncolunk, vagy mi? – nevetett rá fölényes gúnnyal. Pedig látszólag semmi oka nem volt a jókedvre ebben a szorongatott helyzetben.
– Szereted a vicceket, mi? Majd mindjárt mutatok én neked olyat, amin nevethetsz, kedvedre!
Azzal megperdítette Phosphort, miközben hozzátette:
– Ezt nézd! Elég volt nekem pár pillanat. Míg távol voltál, én se tétlenkedtem.
Phosphor lélegzete elakadt. Még a szíve is elfeledett dobbanni, miközben körbenézett. Mindenütt feldöntött asztalok, székek, leomlott csillár, minden darabokban. Vér, mocsok, élettelen testek… részek… Mantévó, Lidaster, Cynidor…


#demonok 17. részlet
Phosphor riadtan kapkodta pillantását András után kutatva.
– Őt keresed? – rántott rajta egyet a démon, az ajtó felé fordítva – Behoztam neked őt is. Tudtam, hogy hiányolni fogod – vigyorgott.
Phosphor, amint meglátta vérbefagyottan az egykori királyt, érezte, elsöprő erővel önti el a düh és már fordult is, hogy ismét rávesse magát, ezúttal még a korábbinál is vadabbul.
– Megöllek mégegyszer és nem lesz több kegyelem! – kiáltotta, de a démon csak intett és egy láthatatlan erőmező emelkedett fel előtte, aminek főhősünk nekivágódva a padlóra esett.
– Máskor, ne szólj előre arról, amit tervezel! – nevetett a fickó.
– Nem…. ez csak egy álom… csak álmodom… fel kell, hogy ébredjek… fel kell… – rázta a fejét térdepelve Phosphor, miközben kezei ökölbe szorultak a padlóra támaszkodva. A démon egyetlen pillanat alatt odaugrott, felrántotta, átszáguldott vele a helyiségen, neki a szemközti falnak és egy kést szegezve a torkának így kiáltott rá:
– Nehogy még itt megőrülj nekem! – szemei villogtak – Már csak az hiányzik. Meg akarod menteni a kis barátaidat vagy se? Inkább ezt mondd meg nekem, de gyorsan!
– De… én az erőmmel… csak élőholtként tudnám vissza… és egyébként is… miért hagynád? Mit akarsz cserébe?
– Na, látom nem vagy te teljesen ostoba – mosolyodott el – Térjünk is a lényegre! Ha megadod, amit kérek, újra élni fognak. Tudd meg, hogy én képes vagyok visszafordítani az időt, de nem sokáig. Gyorsan kell döntened.
– Akkor mondd hát, hogy mit akarsz!
– Feltétlen és hű szolgálatot. Tőled!
– Tessék?
– Nincs sok időd. Előkészítettem neked a varázslatot – azzal intett és odagomolygott a fekete köd, ami kiadta egy fekvő emberi alak sziluettjét a levegőben, mintegy méternyi magasan.
– Csak le kell ide feküdnöd, és életbe lép az átokmágia. Az esküd pedig kötelez. Én visszafordítom az időt és nekik többé nem ártok mindaddig, amíg teljesíted minden kívánságom.
Phosphor tétován nézett a gomolygó feketeségre. Vajon mit tud ez a mágia? Hisz egy szóbeli megállapodás, a fenyegetés is elég lett volna ahhoz, hogy kezeit megkötve tartsa. Ezen töprengett.
– Kifutunk az időből! – figyelmeztette a démon.
– És, ha nem tartod a szavad? Szerintem nem is tudod visszafordítani az időt.
– Na, jó! Lásd, milyen rendes vagyok! – azzal intett egyet, mire nagy sebességgel megindult visszafelé minden. Pár pillanat és újra élettel telt a helyiség. Nyoma se látszott a korábbi rémtetteknek. A démon egy félig átlátszó burokkal vette körül magukat, így elhatárolódva.
– Most minket már nem látnak. Újra élnek. Nem emlékeznek semmire. Mintha soha meg nem történt volna. A döntés most a te kezedben van. Nekem, mint láttad, pár pillanatig tart ismét elvégeznem a dolgot. Vajon mennyit ér számodra az életük? Felesleges megoldáson gondolkodnod. Bármit is tennél, gyorsabb vagyok nálad. És egyébként se tudsz egyszerre ott lenni mindenkinél, hogy megmentsd. Ha pedig mégis sikerülne, megkeresem őket valahol, ahol te épp nem vagy ott – azzal felhúzott még egy erőteret, ezúttal kettejük közé és intett Phosphornak a feketén gomolygó mágia felé. – Esküdj és helyezd a kezembe az életed! – parancsolta.


#demonok 18. részlet
Phosphor mélyet sóhajtott. A saját életét nem sokra becsülte. Főleg azóta, hogy újjászületett. Azt se tudta gyakran, hogy ki barát vagy ki ellenség. Még önnön létében is kételkedett. Egyet tudott csak, mégpedig azt, hogy kik azok, akik fontosabbak a számára mindennél. Az ő életüket nem akarta veszélyeztetni.
Mivel nem gondolkozott egyetlen pillanatig se, így fel se tűnt neki, hogy hol lehet ilyenkor az Árny. Nem kellett volna védenie a királyt? De ha ő nem is… az uralkodónak voltak nagy hatalmú barátai, hű követői, egykori testőrei. Oly sok éven át élt. Több ezer éven át. Pedig csak egy ember volt. Mégcsak nem is halhatatlan. És mégis… oly sok esztendőn át senki nem bírt velük, semmilyen nagy hatalmú lény, mégha százával, százezrével érkeztek is. És most… most egyetlen fickó mind lemészárolta volna őket? Nem tűnt fel, hogy itt valami nem stimmel. Gondolkodását elhomályosította az attól való félelem, hogy elveszíti őket.
Így aztán nem tétovázott tovább. A feketén gomolygó átokmágia puhán ölelte a testét, miközben kimondta az ígéretét, mellyel az egyezség megköttetett.
– Lám csak! – suttogta a fickó – El se hiszem, hogy te vagy az, akinek hírnevéről ódákat zengtek a tábortüzek mellett a demiurgok és akit messze földön is rettegett az ellen. Ennyi? Csak ennyi tellett tőled? Semmi kreatív megoldás, valami kiskapu? Egyszerűen csak odaadtad magad? – azzal közelebb hajolt, mint aki jól meg akarja nézni magának, mert nem hisz a szemének – El se hiszem, hogy egy magamfajta senkiházinak hitt lény sikeresen le tudott győzni. De most már nem számít, hogy ki voltam eddig. Én leszek a világ leghatalmasabb lénye. Általad mindenkit térdre fogok kényszeríteni. Sokkal nagyobb lesz a birodalmam, mint Yperpérán valaha volt. Nade, mit pihengetsz itt? Talpra és kezdjük!
Phosphor, aki soha nem hódolt be senkinek, aki sosem borult térdre senki előtt, aki más parancsát sose teljesítette volna másként, csak szabad akaratából, most kénytelen-kelletlen feltápászkodott. Már semmit se értett. Mégse csak egy ostoba álom ez az egész? De amikor felébredt… egész valódinak tűnt az a hajnal. De mi van, ha az volt az álom és csak a képzelete játszik ezúttal vele. Miért nem tud felébredni akkor? Megrázta a fejét.
– Na! Akkor nézzük is az első feladatod. A kis barátaidat tehát békén fogjuk hagyni. Nekik nem ártunk, ahogy ígértem, de… – azzal játékos gúnnyal nézett körbe – Nem hiányzik valaki? Csak nem? Az Árny, azaz Thanathosz nincs itt. Akkor rá nem is volt érvényes az ígéretem. Az ő vérét onthatjuk. Mondjuk ő nem is a barátod, nem igaz? Bár… mondd csak, vannak neked egyáltalán barátaid? – mérte végig megvetően Phosphort – Kellesz te egyáltalán bárkinek? Vagy csak te futsz utánuk? Még a végén kiderül, hogy szánalmasabb vagy nálam is.
– És mi a terved? Vagy addig sértegetsz, amíg ki nem találod, hogyan tovább? – vetette fel fejét büszkén Phosphor. Tudta, hogy talált egy kiskaput, de abban még nem lehetett biztos, hogy a terve sikerült-e. Egészen halvány reménye lehetett csak rá, de tudta, ez csak akkor derülhetne ki, ha nem teljesítené a fickó valamely parancsát. Ezt azonban nem merte megkockáztatni. Nem. Még nem. Egyelőre várnia kellett. Úgy tervezte, teljesít mindent, amíg el nem jutnak a tűréshatárára. Ölni ugyanis nem fog. Remélte, nem egyhamar kér majd tőle ilyet. Hisz mégis mi szükség lett volna rá? Állítólag Yperpérán már nem létezett máshol, csak a szívekben. Nem volt se királya, se semmilyen uralkodója a világuknak. Senki, akit meg kellett volna ölni a hatalomért. Szerencsére a fickó célja csak ennyi volt. Hatalom.
Fellélegzett e gondolatra. Könnyedén folytatta tehát.
– Fogadjunk, hogy annyira nem számítottál arra, hogy ilyen könnyen feladom, hogy gőzöd nincs, hogyan tovább – azzal váratlanul felnevetett.
A lény feje erre feketéről egészen vörösre váltott és a körötte gomolygó füst, egészen gőzszínű lett.
– Csak semmi idegeskedés! – tette még hozzá könnyed hangon főhősünk – Tudod, az árt a szépségednek! Ne aggódj amúgy! Nem gond, ha nincs terved, mert nekem rengeteg van. Én is mindig világuralomra vágytam. Van már kész tervem rá. Majd osztom én sorjában a parancsokat magamnak, helyetted is, ne gyötrődj ezen!
– Csendet! – rivallt rá a fickó – Még egy pimasz szó és részemről felbontom az egyezséget. Ezentúl csak arra felelj, amit kérdezek! Megértetted?
Phosphor csak bólintott, de közben úgy tett, mint aki alig bírja elfojtani a nevetését.
– Megint vicces valami? Akarod, hogy a korábbiak megismétlődjenek? Nem? Akkor jól van. Meg ne lássak még egyszer bármilyen gúnyt vagy mosolyt az arcodon, megértetted?
Phosphor erre csak némán, komoly arccal bólintott. A fickó méltán hihette, hogy betörte ezt a megzabolázhatatlannak hitt, vad és kiszámíthatatlan lényt.
– Akkor hát, kezdjük! Elsőként is meg fogod nekem ölni az Árnyat. Ezzel bizonyítod hűségedet irányomban. Nem lesz nehéz dolgod, mert bízik benned. Itt ez a tőr. Döfd egyenest a szívébe hátulról, különben a kis barátaiddal végzek! Ne aggódj azért, hogy meg tudod-e tenni. Csak fel kell emelned, hozzáérintened és a penge már tudja is a dolgát. Indulj! – azzal enyhén megtaszította, mire Phosphor a folyosón találta magát, közvetlenül az Árny mögött, aki onnét figyelt mindent, ami addig a helyiségben történt.
Úgy tűnt, nem lesz vele nehéz dolga. És végül is, érte nem kár. Hisz mikor volt hozzá akárcsak egyetlen kedves szava is? Ráadásul még derengett benne annak az emléke, amikor kíméletlenül elásta őt. Háromszor is. A többi kegyetlenkedéséről nem is beszélve. Phosphor megszorította kezében, a háta mögött tartott tőrt. Tudta mit kell tennie.


#demonok 19. részlet
Ekkor hallotta meg, hogy a nevén szólítják:
“Phosphor! Phosphor! Phosphor!” – suttogták a hangok.
Ki lehet az? Kérdőn tekintett körbe, de senki mást nem látott kettejükön kívül. Az Árny felé fordult, de annak nem mozdult a szája, csak állt az ajtónál és annak díszes üvegtábláján át feszülten figyelte a helyiséget. Odabent még mindig folyt a jókedvű mulatozás. Az embereknek szemmel láthatóan semmi fogalmuk nem volt a köröttük zajló eseményekről.
Képzeletébe ekkor táncoló lányok mezítelen alakjainak képe villant be. Nem értette, honnét a gondolat. Sietve rázta meg a fejét, majd pedig az Árny mellé lépett, köszöntve őt. Pillantása követte tekintetének irányát és ekkor látta meg a lányokat. Ugyanazok voltak, kétségkívül, ám ruhában. Lehetséges lenne, hogy az Árny képzeletében levetkőztette már őket és az imént az ő gondolatait látta? Vissza fog térni a képessége? Eszébe jutott korábbi találkozása a démoni fickóval, amikor meghallotta a gondolatait, mielőtt még az, a fegyverrel felé fordult volna, hogy végezzen vele. Így menekült meg akkor. Lehetséges, hogy újra képes lesz a gondolatolvasásra? Kicsit elborzasztotta a dolog. Kellemetlenül érezte volna magát emiatt, bár tudta, hogy ez gyakran igen hasznos képesség.
Közben továbbra is hallotta, amint többen a nevét ismételték. “Phosphor! Phosphor! Hallasz minket? Phosphor! Phosphor!” – suttogták. Egyre hangosabbá, egyre zavaróbbá vált. Megrázta a fejét. Most nem törődhetett mással. A feladatra kellett összpontosítania. Képzelete előtt ekkor megjelent önmaga, aztán a tőr képe. Nem értette. Tehát Thanathosz tud arról, hogy mit tervez? Ismét megrázta a fejét.
– Miben segíthetek? – kérdezte erre Thanathosz. – Valami gond van?
– Semmi – rázta meg ismét a fejét, majd ránézett. Ezúttal nem viselte a csuklyáját, így jól láthatta rideg, szürke szemeit. – Ne is törődjön velem! Mintha itt se lennék… – azzal már fordult is, mint aki távozni készül.
“Phosphor, várj!”
Erre visszafordult.
– Tessék? – kérdezte.
– Én nem szóltam semmit – felelte Thanathosz. “Legalább is nem hangosan” – tette még hozzá gondolatban, majd ismét megfordult és tovább szemlélte látszólag a helyiségben táncoló hölgyeket, de valójában a démoni fickót tartotta szemmel, akit más nem láthatott rajta kívül. Az addig történteknek is szemtanúja volt, ám hallani semmit se hallott a beszélgetésükből.
“Mi ez az egész?” – lépett oda hozzá főhősünk.
“Ezek szerint hallod a gondolataim. Csak az enyémet vagy a többiekét is?”
“Igen, hallom, hogy vannak páran, akik egyfolytában a nevem suttogják.”
“Próbáltuk felvenni veled a kapcsolatot, így, hogy a démon ne hallja meg. De úgy látszik, az erődből még csak rövidebb távolságra futja. Tudnod kell, hogy ez egy utolsó senki kis démon. Nincs hatalma. Nem tudom miket mondott neked, de biztos lehetsz benne, hogy minden hazugság.”
“Megzsarolt. Az barátaim élete vagy szolgálnom kell őt.”
“Még szerencse, hogy te nem az a fajta vagy, aki… de… az?… megtetted? Megegyeztél vele? Esküt tettél? Ezért a tőr? Azt kérte, hogy végezz velem?
“Igen.”
“Ne törődj vele! Semmi ereje, hatalma. Egyet mozdul, azonnal végzünk vele.”
“Egy pillanat alatt meg tud ölni mindenkit. Láttam, hogy meg is tette.”
“Ugyan, hisz mind élünk! Cynidor, Káté, Lidaster, Mantévó, sőt még ez az András gyerek is itt van mögöttem az egyik kis szobában és gondolatban egyszerre kántálják a neved, hogy meghalld őket és elmondhassuk, hogy az egész csak káprázat volt. Bármit is hitetett el veled a démon, az nem igaz.
“De… visszapergette az időt. És újra meg fogja tenni.”
“Ugyan! Ilyesmi nem létezik! Több ezer éves vagyok. Nekem elhiheted.”
“Átokmágiával kötött. Az se valódi tán?”
“Tessék?… Az nagy baj! Ha kimondtad, nincs visszaút. Szolgálnod kell, különben magad is meghalsz. Akkor hát… nincs más választásom… hagyni fogom. Úgyse halok meg egykönnyen. Megoldjuk.”
“De… attól tartok, mérgezett a tőr, és mágiával is itatta.”
Thanathosz nem felelt azonnal. Phosphor látta képzeletében, miként kezd el végigperegni addigi életének több ezer éve, de aztán váratlanul minden elcsendesedett.
“Rendben hát… – jelentette be Thanathosz határozottan. – Végre legalább megbűnhődök minden eddigi vétkemért. Egyébként is már eleget éltem. Különben is csak újjászületek. Nem vészes. Tedd meg nyugodtan! Én készen állok.”
“Arra is, hogy megöleljem?”
“Tessék?”
– Mondja? Önnek tényleg sose számítottam? – kérdezte váratlanul fennhangon Phosphor.
– Már hogyne számítottál volna? – fordult felé meglepetten Thanathosz és immáron ő is hangosan mondta ki a szavakat.
– Tudja, én sosem vágytam másra vagy többre. Mindig csak az ön megbecsülésére… és…
– És?
– És az atyai szeretetére. Mondja, miért nem szeretett engem soha?
– De hisz én szerettelek… szeretlek, fiam!
– Jajj, ne jöjjön itt most azzal, hogy csak nem szereti az érintéseket! Anyámat is szerette valahogy, ha én megszülettem. És később is. Amikor egymásra találtak újra. Láttam, ahogy ölelte. Őt szerette. És láttam, hogy szerette azt a Nüx nevű ribancot is. Még a lányát, Kátét is ölelgette. Velük persze eljátszotta a szép kis családot. Én meg mit kapok? A rideg távolságtartást.
– De én… – szabadkozott volna Thanathosz, de nem bírt szólani. Tudta, hogy Phosphor egy ölelést akar. Azt is könnyen kitalálhatta, hogy miért. Így akarja hátbaszúrni. Talán azt hiszi így könnyebb lesz? Vagy az a démonfejű fickó parancsolta így? De nem! Phosphor nem tenné meg. Ha az élete múlna rajta akkor se… de ezúttal a barátai élete is a tét. Bár, az előbb már elmondta neki, hogy a démon számukra nem ellenfél, meg tudják védeni ellene magukat, egymást. Az egyetlen gond már csak az az átkozott mágia volt. “Bár ne mondta volna ki!” Nem értette mit tervez Phosphor. Nem osztotta meg vele még gondolatban se a tervét, de lennie kellett. Biztos volt ebben. “Phosphor nem hagyná magát és nem lenne gyilkossá se. Nem, így semmiképp.” Idő azonban nem volt az elmélkedésre. Folytatnia kellett. Hagynia, hogy Phosphor vezesse. Bíznia kellett benne. Mélyet sóhajtott hát, majd folytatta – Annyi év telt már el. Én annyira sajnálom, amiket ellened tettem. Meg tudsz nekem bocsájtani? – azzal kitárta a karjait. Phosphor úgy tett, mint aki tétovázik, aztán mégis közelebb lépett. Esetlenül fogadta az ölelést. Nem volt ilyesmihez szokva. Közben kezében megvillant a tőr. Tudta, hogy a démon figyeli őket és már kéjesen várja a pillanatot.


#demonok 20. részlet
“Phosphor! Phosphor! Phosphor!” – suttogták a hangok.
“Csendet! Hallok mindenkit! – felelte főhősünk, mire elnémultak. – András, te hallasz-e?”
“Igen” – lehelte gondolatban a szót a kérdezett.
“Akkor lépj a folyosóra és parancsold meg nekem, hogy dobjam el a tőrt!”
“Nahát! Te tényleg hallod a gondolataim? Hát igaz? Ez nagyon állat!”
“Csak csináld már, amit mondtam!”
Erre András sietve kászálódott talpra, aztán mankójára támaszkodva bicegve bár, de hamar az ajtónál termett és már fel is rántotta a kilincset, majd kimondta. Phosphor azonnal érezte, hogy lazulnak az ujjai. Akarata ellenére ejtette el a pengét, ami nagyot csendült a padlón.
Phosphor mélyen kapott lélegzet után, majd pedig megkönnyebbülten omlott a padlóra és tenyerébe temette az arcát – Sikerült – suttogta. – Sikerült…
Arcán, az ujjai közt patakokban kezdett folyni a könnye, a megkönnyebbülés jeleként. Közben odakint megeredt a zápor. Hevesen kezdett zuhogni. Ennek azonban akkor és ott még senki se tulajdonított különösebb jelentőséget.
Ekkor jelent meg a démoni fickó feldúltan.
– Mi ez? Mégis mit képzelsz te átkozott? – azzal már megragadta volna Phosphort, de Thanathosz egyetlen intésével a szemközti falnak vágta úgy, hogy csak nyekkent. Fájdalmas szitkozódások közepette kiáltott fel, miközben az erő a tapétához szorította.
– Csendet! – rivallt rá Thanathosz, közelebb lépve – Tudod, nagyon elszámítottad magad, amikor velünk kikezdtél.
– Megölhetsz, de akkor jönnek a többiek…
– Többiek… többiek… úgy nézek ki, mint akit érdekelnek? Sok ezer évet éltem már. Minket senki se tud legyőzni és tudod miért? Mert van egy szó, amit mi ismerünk, míg ti nem. Ez pedig a barátság. Mi összetartunk.
– Kettőtök közül az egyiktek mégis meg fog halni. Mindenképp – feleselt a fickó – Megparancsoltam Phosphornak, hogy öljön meg téged. Átokmágia van rajta. Ha nem teszi meg, az végez vele. Na, most légy okos és vedd elő azt a híres több ezer éves tudásod! Ezt a kötelet még soha senki meg nem oldotta.
Szavára váratlan pofon volt a felelet.
– Nesze! – kiáltotta Thanathosz – Oda és vissza is egy. Csakhogy szimmetrikus legyen. Emiatt fájjon a fejed, ne a mi problémánk miatt! Azt majd magunk… – itt elakadt a szava, mert a fickónak hirtelen rémülten kerekedtek el a szemei. A folyosón erős fény villant. Thanathosz megfordult és látta, amint Phosphor épp felemelkedett a padlóról. Egy pillanatra felvillant egykori külleme, a hófehér, nagy angyalszárnyakkal. “A pilinke!” Reppent fel a gondolat a jelenlévők elméiből.
Testéből vakítón villant fel a fényt. Aztán odakünn nagyot dördült az ég, jégeső kezdte verni az ablakokat és a cserepeket, feltámadt a szél. Épp mint egykoron, amikor Thanathosz nem bírt a teremtményével, amikor az egész világot fenyegette földöntúli képessége, amikor lelkiállapota képes volt arra, hogy kihasson égre és földre, viharokat támasztva. A következő pillanatban eltűnt a jelenés. Az újabb villámlás már egy közel kétméteres sötét, denevérszárnyú, szarvakat viselő alak sziluettjét adta ki, mely már lépett is előre, miközben smaragdzöld szemei felvillantak, mint egy ragadozóé.
– Engedj oda! – szűrte a szót fekete ajkai közül. Thanathosz félrehúzódott, de készen állt arra, hogyha kell, megakadályozza. Nem akarta, hogy gyilkossá váljon.
– Azt mondtam, öld meg az Árnyat!… Ha nem engedelmeskedsz, meghalsz az átoktól, mielőtt ideérsz és… – hebegte a fickó, de a következő pillanatban Phosphor ujjai már a nyaka köré fonódtak, miközben kiengedte a karmait.
– Nem fog rajtam a híres átkod! Látod?
– Az… az lehetetlen… kimondtad… hallottam… azt mondtad, elfogadod, hogy az átokmágia kényszerítsen, ha kell… azt mondtad, szolgálni fogsz… azt mondtad, teljesíted minden parancsom. Meg kell halnod, ha nem teszed meg. A mágia elől nincs menekvés.
– Nem! Nagyon tévedsz – mosolyodott el fölényesen főhősünk – Bár valóban ezt mondtam, mégpedig szó szerint. A mágia ereje pedig működik és tényleg köt. Engem is. Csakhogy elfeledted megmondani a neved. Én pedig nem neked tettem fogadalmat.
– Akkor ki másnak? – hebegte a fickó értetlenül.
– A királynak – intett mosolyogva főhősünk András felé.
– Tessék? – döbbent meg a lény – Ez hogy lehet?
– Végig rá gondoltam, amíg elmondtam az esküt. Neki címeztem a szavaim. Akkor még nem voltam biztos benne, de most már tudom, működött. Kevés vagy te ahhoz, hogy felettem uralkodj! – azzal még erősebben szorította a fickó nyakát, amitől a feje ismét kezdett színt váltani.
Közben odakint a vihar egyre csak fokozódott. Újabb és újabb villámok cikáztak és világították be a jelenlévők arcait. Addigra már Cynidor, Káté, Mantévó és Lidaster is kilépett a folyosóra.
– Állj, még megölöd! – szólt főhősünkre Thanathosz.
– És? Nem azt érdemli talán?
– De. Csakhogy újjászületne, visszatérne és mi nem ismernénk fel. Tudok valami sokkal jobbat. Engedd el… kérlek – azzal megérintette főhősünk karját.
A jégeső már heves ütemben dübörgött az üvegeken. Mintha Phosphor szívverése lett volna. Szaporán kapkodta a levegőt, miközben felidéződtek benne az átélt események, az, amikor a fickó mindenkit halottnak mutatott. Nagyon valóságosnak tűnt számára az az illúzió… és amit átélt akkor… akkor, amikor úgy tűnt, nincs tovább… nincs megoldás… nincs esély…
– Phosphor! – suttogta ekkor András.
“Jaj, csak ki ne mondja, csak meg ne parancsolja, hogy eresszem el!” – gondolta magában főhősünk, de ekkor megérezte, amint a fiatalember megérintette a vállát. Nem kellett mondania. Parancsolnia se. Nem volt szükség az átok erejére. Tudta jól, hogy igaza van. Tudta, ha most megölné, azzal a fickó győzne és őt ismét bánthatná a lelkiismerete.
– Jó van – felelte erre, váratlanul eleresztve a nyakát, majd összezárta szárnyait és megfordult, miközben hozzátette még – de többet meg ne lássam, mert nem állok jót magamért!
Thanathosz erre csak bólintott, majd megragadta a fickót és már teleportált is vele a messzi-messzi távolba, ahonnét többé nem térhetett vissza.
Lélegzetét visszafojtva állt és nézte az egykori királyt. Nem változott vissza előtte. Már mindegy volt. Látta eleget ezt a küllemét. Csak állt előtte, de nem tudott szólni. András törte meg a csendet:
– Jól értettem? Minden kívánságomat teljesítened kell?
– Igen.
– Hehh! Ez nem semmi! Nagyon menő! – vigyorgott – nem mindenkinek van manapság egy saját… hogy is mondják? – nevetett fel ismét. – Ördögöm van, nemde?
Phosphor borúsan vonta össze szemöldökeit. Még nem tudta eldönteni, hogy ezzel számára is jó vége lett-e ennek a történetnek.
—————————
Vége
—–
De csak ennek a történetnek van vége!

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés