Az éjszakai vendég

A fiatalember egyszál törölközőben érkezett. Nem szégyenlősködött, de nem is volt miért. Egyrészt nem sejtette, hogy nincs egyedül, másrészt minden a helyén volt rajta. Nem volt túl izmos, csak éppen annyira, hogy a nők ne tudják levenni a tekinteteiket róla a strandon.

Az angyal sietve kapta félre pillantását, amikor a fiatalember a törölközőt a székre vetette és csak a padlót merte nézni, miközben a férfi a pizsamáját magára kapta. Közben a szíve a torkában dobogott. Készen állt arra, hogy ha megfordul, ő azonnal eltűnjön, akár a kámfor. Nem láthatta meg és nemcsak azért, mert ez a világ még nem állt készen az angyalok megjelenésére, hanem mert ő se állt készen arra, hogy a fiatalember ragyogó kék szemeibe nézzen. Pedig már jól ismerte és nemcsak azért, mert oly sokszor jelent meg mellette, őrizve őt, hanem azért is, mert jól emlékezett arra, hogy előző életében is ő volt az őrangyala. Akkor egy alkalommal hibázott. Nem volt mellette és elveszítette. Így aztán nem is nevezhette magát igazi őrangyalnak. Egy azonban bizonyos volt. Már oly sok évszázada nem érdekelte más, csak az, hogy őt őrizze, óvja és védje mégha ez nem is mindig sikerült tökéletesen.

Miután elvesztette, hét teljes esztendőn át kereste, kutatta, hol és miként született újjá. Bizony nem talált rá könnyen, pedig valami különös csoda folytán ebben az életében is pont úgy nézett ki, mint korábban. Az a szőke haj… azok az irreálisan kék szemek…

Lélegzetvisszafojtva várt miközben a múlton elmélkedett. Szerencsére a fiatalember túl fáradt volt mindenhez, így amint felöltözött, azonmód el is dőlt a szálloda frissen vetett ágyán. Még a fürdőben is égve felejtette a villanyt.

Az angyal kilépett az ajtó mögül és mélyet sóhajtva lépett hozzá közelebb és úgy nézte őt.

Bárki azt mondta volna, hogy már felesleges maradnia, hisz ezt követően aligha történhet bármi gond vagy baj. Ő azonban ismerte a fiatalember új életét, annak minden veszélyével.

Tudott a fegyverkereskedő mostohaapáról és arról is, hogy általa mennyi zűrbe keveredett. Igaz, András, ha épp nem volt gond, magának is kereste a bajt. Így aztán ha tehette, ott volt mellette, vagy csak követte, hogy észrevétlenül segíthesse.

Az éjszaka csendjét és az angyal gondolatait váratlan neszezés törte meg. Valaki matatott a zárban.

Az angyal sietve ment az előszobába és odaállt a bejárati ajtó mellé, ami aztán lassan ki is nyílt, mégpedig felé, így az érkező őt nem láthatta, tehát észrevétlenül figyelhette, hogy mi fog történni. Onnét azonban éppen rá lehetett látni az ágyra, melyen a belső szobában, alig pár méterre András feküdt és békésen és mélyen aludta az igazak álmát.

Az angyal azonban nem várhatott sokáig, mert legnagyobb meglepetésére egy kéz és benne egy hangtompítós fegyver emelkedett fel, túlnyúlva az ajtó takarásán, így jól láthatta. Azonnal tudta, hogy nincs vesztegetni való idő. A bérgyilkos, mert nyilvánvalóan az volt, egyértelmű céllal érkezett és azonnal lőtt, egyenesen az ágy felé, ahol a szőke fiatalember fáradtan alvó testét részben bevilágította a mosdóból érkező fény, így kiváló célpontot nyújthatott.

Az angyal hirtelen csapta rá az érkezőre az ajtót, így védve ki az első lövést, mely ezáltal a falba csapódott, aztán fénysebességgel perdült az érkező elé, aki bár kissé megszédült a váratlan támadástól, de aztán rutinszerű mozdulattal már új célpontjára emelte fegyverét.

Tétovázás nélkül akart lőni, ahogy szokott, de ujja megdermedt a különleges, fényben derengő alak látványától. Még soha nem látott angyalt, mégis azonnal tudta, nem lehet más ez a hófehér szárnyú alak, ahogy abban is azonnal biztos volt, hogy neki ezzel vége.

Az angyal egy hosszú pillanatig szembenézett a fegyver csövével. Nem fagyott le a helyzettől, csak élvezte a fickó arcára kiülő riadalom látványát. Pedig lehet, hogy kissé könnyelmű volt, hiszen nem tudta, nem tudhatta, nem okozhat-e neki is sérülést egy ilyen lövedék. Azt se tudhatta, hogy halhatatlan-e egyáltalán, bár már sok mindent kibírt és túlélt ebben a formájában, de lehet, hogy csak a jó szerencséjének köszönhette.

Mégse tudott más lenni, mint ami a lényege.

Angyal volt ugyan, de egy másfajta angyal.

Fölényesen elmosolyodott tehát, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megragadta a fegyvert és mint egy játékszert, könnyedén kicsavarta a férfi kezéből, miközben csak ennyit mondott:

– Jé! Mutasd csak! Hiszen ez fantasztikus… Ilyet eddig még csak filmekben láttam!

A férfi teljesen elhűlten nézte a különös beszédű angyalt és nem bírt megmozdulni a döbbenettől és a rémülettől, melyet azzal okozott a lény, hogy úgy forgatta kezében a fegyvert, mintha ártalmatlan játékszer lenne. Nagy szemekkel nézte, ahogy közben szándékos nemtörődömséggel színlel, hozzá nem értő ostoba ártatlanságot és többször felé fordítva mutogat vele, miközben hozzá beszél.

Ezt látva, a férfi a félelemtől szinte nem is hallotta az angyal szavait mindaddig, amíg az, a fegyver csövét meg nem állította az arcának szegezve és azt nem mondta:

– Elnézést, de nem volt még a kezemben ilyen. Így kell tartani? És gondolom, kibiztosítani már nem kell, hisz az előbb lőttél vele. Most már csak ezt kell meghúznom rajta, igaz?

A férfi más esetben megpróbálta volna kiütni támadója kezéből a fegyvert, de a különös lény megjelenése és ráadásként még ez a fura stílusa, teljesen összezavarta. Nyelt egyet, miközben az angyal így folytatta:

– Nem értek hozzá, de szerintem nem lehet kellemes, ha ezzel eltalálnak valakit, de tudod mit? Mindjárt kipróbáljuk! – azzal úgy tett, mint aki céloz és mindjárt lő, azaz fentebb emelte a fegyvert, a férfi homloka felé. Aztán azonban kisvártatva hirtelen így szólt nevetve – Á, nem, azt hiszem, ez nem jó ötlet… hisz, ha fejbe lőlek, nem tudod elmondani, hogy milyen érzés volt, nem igaz? – sátánian gúnyos volt a hangja, miközben lentebb eresztette a fegyver csövét – Inkább legyen egy gyomorlövés. Ahhoz mit szólnál? Az kellemes volna?

– Engedjen el, kérem! Esküszöm, elfelejtjük ezt az egészet.

– Elfelejteni? Ki és miért akarná ezt elfelejteni? Hisz ez egy lecke akar lenni. Ha elfelejted, élheted át újra.

– Jó, nem úgy értettem. Engem megbíztak ezzel a munkával. A felét már ki is fizették, de visszaadom nekik a pénzt és lemondom. Nem emelek többé fegyvert Andrásra. Nem fogok ártani neki. Ígérem.

– Fantasztikus! Most megígértél valamit, aminél semmit nem könnyebb betartani. Méghogy nem ártanál neki? Szerinted, hogy tudnál ártani, amikor egy ilyen őrangyala van, mint én? – kérdezte, miközben a férfi legnagyobb riadalmára lassan lentebb eresztette a fegyvert és ágyéka magasságában új célpontot talált.

– De akkor mit vár tőlem? – suttogta a férfi immáron teljes rémületben.

– Igaz… – tűnődött az angyal, mintha nem is hallaná a férfi szavait – … ez se jó célpont… hisz akkor nem tudnád elmesélni mindezt a fiaidnak…

– Bármit megteszek…

– Bármit, hogy a büntetést elkerüld? Érdekes és felettébb bátor hozzáállás ez, nem gondolod? Hmm … De egy szerencséd van. Tudod mi az? Hogy hallom a gondolataidat és így tudom, hogy mire számíthatok tőled – blöffölt az angyal, pedig valójában csak sejtései lehettek arról, hogy mire gondolhat a férfi, mivel sajnos már nem rendelkezett ezzel az egykor igen hasznos képességével. – Elmondom mi lesz most – folytatta és egy laza mozdulattal megfordította a fegyvert és markolatával a meglepett férfi felé nyújtotta. Az, nem vette el azonnal – Fogd meg! – parancsolta az angyal – Szükséged lesz rá. – A férfi nem értette. Hezitálva vette el tőle a hangtompítós pisztolyt. Az angyal észrevette, hogy közben a szeme egy pillanatra felcsillant, ezért így folytatta: – Megismételhetjük, ha gondolod és én újra könnyedén elveszem tőled, de akkor már nem úszod meg holmi ijesztgetéssel. Persze másodjára is visszaadnám neked a fegyvered, de akkor már részletekben… először a lövedékeket – tette hozzá a férfi korábban megcélzott pontjai felé intve – Hidd el, nem érdemes velem szórakoznod! És ráadásul nem is vagyok egyedül. Sejtheted, hogy ahol egy angyal van, ott létezik több is… és bár angyalok, de mind tudják mi az a bosszú… és ha az angyalok léteznek… nos… a többiekről ne is beszéljünk! Tehát a következő lesz. Visszaadod a pénzt és megmondod, hogy András igen erős védelem alatt áll és az az üzenet, hogy többé senki ne merje semmilyen módon megkísérelni a támadást vagy ártani neki, mert az hadüzenettel ér fel és akkor semmi és senki nem állíthat meg minket. Nem lesz könyörület. A természetfeletti részt persze ne emlegesd! Jah, és még valami! – azzal tett egy olyan mozdulatot, mintha egy láthatatlan papírt gyűrt volna össze a kezével, mire a férfi meglepve érzékelte, hogy a fegyvere, mintha gyurmából lett volna, úgy tekeredett, formálódott, csavarodott meg a markában miközben nézte és látta, hogy a csövéből egy nagy csomó képződött, majd pedig az egész egy alaktalan gömbbé tömörült. – Ó, ezt tönkretettem! – nevetett fel halkan, játékos gúnnyal az angyal – Nade gondolom, többé már úgyse akartad használni, nem igaz? Mindenesetre szuvenírnek még megfelel – mosolygott továbbra is a hangja miközben hozzátette – Ja és majd az ajtót csukd be magad után! – azzal villant egyet és eltűnt fényestől, mindenestől, mintha soha ott se lett volna.

A férfi döbbenten, lélegzetét visszafojtva állt még ott, az előtérben és bár látszólag már szabaddá vált az út András felé, nem mert lépni. Úgy érezte, több tucatnyi tekintet figyeli minden mozdulatát, köztük a rettenetes őrangyallal, aki másodjára már biztosan nem kegyelmezne neki. Semmi kedve nem volt a pokolra jutni. Fordult tehát és tette, amit az angyal mondott. Ment és vitte az üzenetet és visszaadta a pénzt. Tudta, hogy ezzel kockáztatja az életét és bizonyára mást küldenek majd helyette, így aztán bár az angyal ezt külön nem kérte, letette eléjük a golyóvá gyúrt fegyvert és hozzátette: – És ezt küldik ajándékba! – azzal faképnél hagyta őket, majd elindult találomra a négy égtáj egyike felé és elhatározta, hogy új életet kezd, vezekelve az addigi tetteiért, soha többet nem véve a kezébe lőfegyvert.

Fogalma se volt arról, hogy Andrásnak valójában nincs őrangyala. Inkább csak ördöge van… folyton… mégpedig nem akármilyen… hanem maga Phosphor…. aki szerencséjére szerette angyalnak mutatni magát. Igaz, talán így rémisztőbb is volt azon az éjszakán, mintha a karmain, szarvain és a szemfogain csillogtatta volna a fényeket.