Alex Blogja

Tetszik lentebb az egyperces történet?
Lépj be, ha mindent el akarsz olvasni!
Regisztrálj és még több ingyenes történet vár!

Elveszve

Oszd meg, ha tetszik a blogom! Köszi.

Elveszve

- Írta: Mandy Kristóf -

Csak nemrég foglalták el az új bolygót, ahol új otthonra lelhettek. Persze a régi világot se feledték és el se veszítették. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy változtak az idők, változott minden, Yperpérán birodalma pedig nőttön-nőtt, egyre több és több terület, majd pedig újabb és újabb bolygók kerültek a király fennhatósága alá, de volt olyan bolygó is, mint ez, mely addig teljesen lakatlanul bolyongott a galaxisban, mivel mindenki más számára élhetetlennek tűnt.

A kénes fellegek vastagon vonták körül a bolygót, elrejtve felszínét a Nap, tehát az élet fénye elől, de azért valamiféle vöröses-sárga derengés mégis átszűrődött. Mindenki futva menekült volna innen, de ők nagyon örültek annak, hogy rátaláltak erre a helyre és bár csak nemrég érkeztek és telepedtek le, máris egészen otthonosan érezték magukat a kietlen hegyek és lávafolyamok közt, mert az eredeti, pokoli otthonukra emlékeztette őket.  

Nem csoda hát, hogy felbolydultak, amikor váratlanul egy fémes, óriási űrhajó ereszkedett vagy inkább zuhant alá az égből és különös, általuk még soha nem látott lények szálltak ki belőle. Azonnal megjelentek mindenki kezében a fényes végű dárdák, a célra tartott nyilak, de olyanok is akadtak, akiknek ökölbe szorított kezében fény izzott fel. Yperpérán lobogója alatt számos különféle képességgel rendelkező lény gyűlt össze és a legjobbak, legádázabbak, legelvetemültebbek közül kerültek ki a felderítő csapat tagjai, akik előre jöttek, hogy kiépítsék, létrehozzák új otthonukat és annak védelmi körét.

Nem tudták, kik az érkezők, de azt igen, hogy nem fogják csakúgy, egyetlen csepp vér nélkül átengedni nekik ezt a bolygót. Mind azonnal készen álltak a harcra. Csak egy valakin nem látszott, hogy különösebben érdekelné a váratlan esemény, pedig ő se tudott az idegenek érkezéséről előre és arról se volt fogalma, hogy kik lehetnek ezek a fura figurák. A fekete hajú fiatalember egykedvűen üldögélt egy sziklán, felhúzott lábakkal és egy almát eszegetve pásztázta a vidéket zöldes szemeivel. Az űrhajó érkezését elsőként vette ugyan észre, hiszen az ő figyelmét csak ritkán kerülhette el valami, de a többiekkel együtt ő nem pattant fel, harci készültségbe állva, csak tovább eszegetett és szemlélte a jelenetet, mintha az csak valamiféle megrendezett előadás lenne.

Nem aggódott és erre több oka is volt. Egyrészt, mint Mársztuff herceg egyik hadvezére, ő felelt az előre küldöttek biztonságáért, amiről már gondoskodott miután elméjében számos lehetséges esetet átgondolt és ezek közt volt az is, hogy mit tehetnének egy fenyegető űrhajó érkezése esetén, másrészt különleges képességekkel is rendelkezett, meglepően megdöbbentő stílusával pedig sokszor a legnehezebb helyzetekből is megtalálta a kiutat. Úgy vélte hát, hogy minden helyzetben képes megtalálni a megoldást és minden kérdésre tudja vagy legalábbis hamar megtalálja a választ. A sorozatos sikereket átélve nem csoda hát, ha kicsit talán a kelleténél is több volt az önbizalma. Beképzelt lett, büszke és öntörvényű, akárcsak Phosphor. És éppúgy is nézett ki, mint ő. Képes volt átváltozni is. Nem csoda hát, ha néha még az a gondolat is felmerült benne, hogy mi van, ha valóban ő az…

Tudta azonban, hogy ez lehetetlen. Méghogy ő Phosphor… a híres, sőt hírhedt Phosphor, kiről legendák szólnak… Hogy lehetne már ő az? A történeteket hallva tudta, hogy sose lehetne méltó e névre. És különben is. Tudta jól, hogy ő csak egy alakváltó. Bármivé átváltozhatott. Mársztuff herceg kérte fel a feladatra és ő tanította ki arra, hogy miként kell viselkednie és beszélnie és elolvastatta vele a krónikákat, hogy mindent tudjon Phosphorról és a ruháit is a hercegtől kapta, hogy minél jobban hasonlítson az egykori különös lényre, ki hol emberi, hol fekete szárnyas démoni alakban harcolt a királyért és a birodalomért.

A hercegnek nagyratörő tervei voltak. A király eltűnése után összeomló birodalmat akarta újra létrehozni, feltámasztani, ehhez pedig alakváltókkal szövetkezett, hogy Phosphort, illetve a legendáját felélessze. Sokan próbálták már eljátszani a szerepet, de sorra hullottak el. Eddig ő bírta a legtovább. Talán már túl sokáig is. Bizonyára ezért történhetett meg, hogy kezdte magát Phosphornak érezni. Mindenki más elhitte az első pillanattól kezdve, hogy ő az. Látszólag csupán egyetlen személy kételkedett. Az udvari varázsló. Ő egyetlen alkalmat se szalasztott el. Dühös gúnnyal folyton csak megjegyzéseket tett arra, hogy ő csak egy nyomorult alakváltó.

Mélyet sóhajtott erre gondolva. Azóta, hogy felvette ezt a szerepet már sok minden történt. Rég újjáépült a birodalom, sőt, ismét terjeszkedtek. Boldognak kellett volna lennie, mert tiszteletet és megbecsülést kapott. Kedvelték őt. Úgy vélte azonban, hogy mindez nem az ő személyének szól. Ott volt velük hol emberi alakban, hol átváltozva, mellettük harcolva, miközben a saját útját járta. Mársztuff herceg részben már bánta, hogy vele is szövetkezett, mert a korábbiakkal, a többiekkel ellentétben ő nem követte mindig a parancsait. Másrészt viszont örült ennek, mert így sokkal többen és sokkal lelkesebben beszéltek arról és hitték el, hogy személyében Phosphor visszatért. Elhitték tehát. Végre elhitték. Végre ki tudott elébük állítani egy olyan hasonmást, aki hihetően játszotta a szerepet. Ez pedig nem volt egy könnyű feladat, tekintve, hogy a herceg korábban sose találkozott vele, mert amikor ő megszületett, Phophornak már csak a hírneve létezett.

A fekete hajú fiatalember tehát egykedvűen üldögélt nem messze a csapattól. Közéjük tartozott és mégse. Bár nem volt gondolatolvasó, de tudta, ha ránéznek, nem őt, nem az igazi énjét látják, mintha ő ott se lenne. Oly sok idő telt el, hogy már ő se emlékezett önmagára. Nem tudta, milyen is lenne a szerep nélkül, mely annyira átjárta minden porcikáját, hogy már nem is akart más lenni. Nem félt senkitől és semmitől kerek e világon, csupán egyetlen dologtól, attól, hogy egyszer majd az igazi Phosphor visszatér.

Mindenre fel volt készülve, de erre nem. Nem tudta, mit tenne akkor. Csak egyet tudott. Nem fordulna ellene. Nem félelemből, hanem tiszteletből. És úgy vélte, félre is állna. Talán még arra is képes lett volna, hogy kövesse és szolgálja őt, elfogadva parancsait. Elhúzta a száját keserűen e gondolatra. Hisz márcsak ebből is látszott, hogy nem lehet ő az igazi Phosphor, mert az soha senkinek nem hódolna be, nem szolgálna semmilyen hatalmat. A királyra ugyan hallgatott… általában, de még ő se tudta betörni soha,… igaz, nem is próbálta.

Ilyen gondolatokon elmélkedve üldögélt a sziklán, és nézte végig, ahogy az érkező fényes űrhajó előbukkan a felhőkből, majd egyre nagyobb sebességgel közeledik. Egy kicsit meg kellett emelnie a jobbját, hogy eltérítse a járművet eredeti irányából, így az váratlan, de véletlennek tűnő kanyart írva a levegőben, a táboruktól valamivel arrébb csapódott be. Belerázkódott minden és hatalmas port vert, miközben mindenki sietve ugrott teljes harckészültségbe.

Ahogy felnyílt az űrhajó ajtaja, különös lények léptek ki belőle, prüszkölve a portól, némelyik pedig sántikált, szédelgett a zuhanást követő becsapódástól. Amikor már a két fél jobban látta egymást, az érkezők döbbenten néztek szét a szedett-vetett, barbár küllemű társaságon, akik szemlátomást alaposan felfegyverkeztek és készen álltak a harcra, míg ők, az érkezők nem viseltek semmilyen védő felszerelést, sőt még fegyvert se. Nem csoda hát, ha csak óvatosan és lassan mertek mozogni és szemlátomást azon tépelődtek, miként adhatnák az ott lévők tudtára, hogy békés szándékkal érkeztek.

Mivel nem értették az ottaniak nyelvét, csak mozdulatokkal próbálták jelezni, hogy nem kívánnak sokáig maradni. Egyértelmű volt, hogy csak helyre akarják hozni a lezuhant hajójukat és már mennek is. Ez jól érthető volt abból, ahogy a járműre, majd az égbolt felé mutattak. Aztán húztak a porba egy vonalat. Egyértelmű volt, hogy nem akarnak ismerkedni, ezért meghúzták a határaikat, melyet, ha átlép valaki, akkor védekezésbe, illetve támadásba lendülnének.

Ezt követően a két fél árgus szemekkel figyelte egymást, az érkezők közül pedig páran a másik irányban kezdték felfedezni a terepet. Nem tudni mennyi idő telt volna így el, mire az idegenek újra fel tudtak volna szállni, de nagyon valószínű volt, hogy éhen és szomjan pusztultak volna, mert azon a bolygón a semmi nem sok, annyi élelmet se találhattak, hacsak nem kövekkel és ásványokkal táplálkoztak, de ez nem így volt. Puha bőrükön pedig ránézésére is látszott, hogy nem bírhatják sokáig folyadék nélkül a száraz terepet. Ahogy elnézte őket, elég lehetetlennek tűnt, hogy túléljék ezt a helyzetet és nemcsak azért, mert az övéi egyetlen rossz mozdulatra támadásba lendültek volna.

Ekkor azonban az idegenek legnagyobb döbbenetére kivált a tömegből egy szőke fiatalember. Már rég nem ő volt a király, mert nem akarta újra a hatalmat, megjelenésére, intésére mégis mindenki leengedte a fegyverét, amitől az idegenek szemlátomást megkönnyebbültek. A fiatalember a többiekkel ellentétben cseppet se tűnt barbárnak és mintha nem is lenne semmilyen veszély vagy fenyegetés, teljes természetességgel ment oda és szólította meg az érkezőket. Beszélt, beszélt, dallamosan, sok érdekesen kimondott s és sz hanggal, de nem értették szavát, így másik nyelvre váltott, majd újabbra és újabbra. Szenvedélye volt a nyelvek tanulása, mert a szavak jelentették a hidat a különböző népek közt és így tudta megelőzni vagy megállítani az esetleges viszályokat, netán a háborúkat. Aztán az egyik nyelvnél a lény jelzett. Nem tűnt úgy, mint aki érti, de szemlátomást ismerősnek tűnt neki a hangzása és jelzett a többieknek. A hír aztán gyorsan terjedt köztük és az egyikük berohanva az űrhajóba már hozott is valakit, aki beszélte az adott nyelvet, illetve egy hasonlót.

Így aztán már könnyebben tisztázták a helyzetet, azt, hogy mire van szükségük és legnagyobb meglepetésükre az idegenek minden segítséget meg is kaptak. Nem maradtak sokáig, de ennyi idő is elég volt, hogy átadjanak valamennyit a tudásukból, ezzel hálálva a segítséget.

Ő is ott volt velük, köztük, de jobbára csak szótlanul, figyelve. Aztán mintegy véletlenül megérintette az egyiküket és már meg is indult felé az idegen gondolati energiáinak áramlása. Hallotta a gondolatait és így hamarosan már értette minden szavukat. Azokat is, melyet a saját nyelvükön, egymás közt szóltak. Még csak alig tekintett be ezáltal a világukba, de már tudta, mily hatalmas tudással és bölcsességgel rendelkeznek, mennyi világot bejártak, mennyi mindent tapasztaltak. Tudni akart mindent. Vagy legalábbis a kérdéseire válaszokat akart kapni, így aztán hamar elszánta magát.

Az eltelt idő alatt lassan oldódott a felek közt a hangulat, de azért még az idegenek mind jobbnak látták tartani a távolságot és mielőbb távozni. Gyorsan megjavították tehát az űrhajójukat, majd pedig feltöltötték készleteiket és már készen is álltak arra, hogy induljanak tovább az útjukon, ki tudja hová és merre a galaxisok közt. Aztán barátságosan elköszöntek és már indultak is. Az űrhajó fala lassan lezáródott és a jármű felemelkedett, majd pedig egyetlen pillanat alatt fénysebességre kapcsolva elillant a térben.

Ezzel véget is érhetett volna ez a történet, de valójában csak ezzel vette kezdetét. A táborban ugyanis pár pillanat múlva észrevették, hogy valaki hiányzik. Addig ott volt velük, bár mintha ott se lett volna, és immáron valóban el is tűnt. Anélkül, hogy bármelyik félnek feltűnt volna, az utolsó pillanatokban felosont a járműre. Csak egy cetlit hagyott hátra. Egy kis szárnyas mavrikurg adta át a hercegnek. Ennyi állt rajta: „Úgyse én voltam az igazi Phosphor és van még bőven alakváltó. Az idegenekkel mentem, mert untam már itt magam. Tehát nem kell aggódni. Majd jövök. Vagy nem. Aláírnám ezt, de már nem tudom ki vagyok.”

Az űrhajón nem bujkált egy pillanatig se. Kezdetben nem is volt különösebb oka erre, hiszen úgy tűnt, mindenki odakünn búcsúzkodik. A riasztók se voltak bekapcsolva, hisz nem számítottak arra, hogy azon a kietlen vidéken bárki rajtuk kívül a fedélzetre akarna lépni.

Határozott léptekkel ment végig a folyosókon, benézett egy-két helyiségbe, aztán az egyik kabin megtetszett neki, bement hát és elnyújtózott az ágyszerű alkalmatosságon.

Jóidőbe telt, mire végre nyílt az ajtó. Kicsit elmerengett közben, így a meglepett kiáltásra tért magához. Azonnal tiszta lett a tudata, de azért úgy tett, mint aki még nem tért magához, és nem is akar felkelni. Csak lazán befordult a fal felé, miközben titkon elmosolyodott azon, hogy ismét sikerült másokat meglepnie. Két pillanat múlva már többen is odasereglettek, majd ketten felrántották, miközben tanácstalanul beszéltek egymás között.

– Nyugalom! Békével jöttem. Csak kérdéseim lennének a vezéretekhez – kezdte legnagyobb meglepetésükre az ő nyelvükön, mégpedig folyékonyan.

– Kérdések? Miféle kérdések?

– Igazából csak egy… de majd csak neki mondanám. Vezessetek elé!

– Én vagyok a vezér! – lépett be egy méltóságteljes alak, de őt nem téveszthették meg. Mivel ketten még mindig fogták kétoldalról a karjait, így hallotta az ő gondolataikat.

– Meglep, hogy nem a legbölcsebb nálatok a vezér – jegyezte meg csibészes mosollyal.

– Tessék? Szívességet kérsz és máris sértegetsz?

– Fogalmad sincs ki vagyok, igaz? – kérdezte erre a fiatalember összevonva szemöldökeit, kutató pillantással nézve a különös lényre.

– Nem. Fogalmam sincs.

– Na látod! Akkor egyértelmű, hogy nem te vagy itt a legbölcsebb – mosolyodott el erre a barátunk, de nem tudta elővillantani a szemfogait, hogy látványosabbá és fölényesebbé tegye mosolyát, hiszen nem változott át. Még nem. Emberi alakjában, átlagos izomzatával nem tűnt túl veszélyes jelenségnek.

Az addig jámbornak tűnő lény váratlan hévvel lépett előre, megragadva a grabancát, a falhoz szorítva őt:

– Miért? Talán magadat tartod itt a legbölcsebbnek, csak, mert te tudod, ki vagy?

– Hehh! – nevetett fel a kérdezett – Bár tudnám!

– Miket beszélsz? – hőkölt hátra meglepetten a lény – Megzavarodtál?

– Ahogy mondtam, beszélni szeretnék a bölcs vezéretekkel, aki egy hölgy és aki szerintetek a galaxis minden titkára tudja a választ, belelát múltba és eljövendőbe.

– Róla meg honnan tudsz? – lépett hátra még egyet meglepetésében.

– Nekem is megvannak a titkaim – nevette el magát, de csak röviden, mert szavára erős ütés vágódott a gyomorszájába. Az éles fájdalom hirtelen futott végig és csak annak tudott örülni, hogy nem evett még túl sokat, bár az alma kicsit visszanézett. Nyelt egyet. Irigykedve gondolt az egykori pilinkére, akinek nem volt gyomra.    

– Még egyszer megkérdem. Honnan tudsz róla? – dühösen szikráztak az idegen lény szemei.

– Fantasztikus! Ez valóban egy igen békés és jámbor nép, ahogy mondtátok. Érzem is mennyire.

– Mit akarsz, hogy így beszélsz? Még több verést?

– Elengedhetitek! – szólt erre egy lágyan zengő hang, mire mind félreálltak és ott állt előtte a különös asszony. Nem hasonlított a többiekre. Más népből származott. Valahol, valamikor, az útjuk során csatlakozhatott hozzájuk. Sűrűn font hosszú, sötét hajába színes tollakat vegyített. Sötét arcán különös minták cikáztak. Olyan volt, mint egy félvér sámán. Ember és valami más.

– Már vártam a találkozást – kezdte.

– Na, persze! Jó szöveg! Talán a gondolatával kényszerített is, hogy jöjjek, mi?

– Figyelj! Te osontál fel az űrhajómra, titkon, hívatlanul. Régóta gyötör egy kérdés és a választ azóta tőlem reméled, hogy megtudtad a létezésemet. Várható volt, hogy jössz. Most tehát cinizmus helyett tedd fel a kérdésed!

– És azt tudja, hogy…

– Várj! Nincs szükség mellébeszélésre, felesleges kérdésekre. Csak egyet kérdezz! Amiért jöttél!

Erre elakadt a szava. Hirtelen nem tudta mit mondjon. Csak nézte a gyönyörű, különleges nőt. Lehetséges, hogy már mindent tud róla? Pontosan tudja, hogy ki ő, hogy miféle lény? De akkor miért akarja, hogy kimondja a kérdést? És különben is… ha kimondja a nevet, ha megkérdi, hogy ő e az, akkor a nőnek már könnyű dolga lesz…csak mond egy igent vagy egy nemet és akkor honnan tudhatná, hogy valóban tudta-e a választ? Hogy lehetne ezt a kérdést feltenni úgy, hogy ne áruljon el vele semmit, ami alapján a válaszoló meg tudná játszani, hogy bölcs és különleges képességei vannak? De egyébként is… honnan tudhatna róla bármit, hisz nem is ismeri. Phosphorról talán tud, a híre elérhetett hozzá. De róla? Mégis mit tudhatna róla? Hacsak nem gondolatolvasó. Na, persze. Az ilyenek mindig blöffölnek valamit és azzal nyűgözik le a hallgatóságukat. Efféle gondolatok cikáztak végig elméjén és már rá is jött, hogy ostobaság volt odamennie, bármiben is reménykednie.

– Hallgatom a kérdést! – szólalt meg ismét a nő kedvesen.

– Igen… nos… akkor hát a kérdésem: Ki tudnátok tenni valamelyik bolygónál?

– Tessék? – a nő meglepettsége teljesen őszintének tűnt. Barátunk elégedetten nyugtázta, hogy ezekszerint nem hallja a gondolatait.

– Tudom hol a kijárat… – jegyezte meg váratlanul a fiatalember és határozott léptekkel nekiindult, hogy a nő mellett elhaladva elhagyja előbb a kabint, majd távozzon az űrhajóból is. Alakváltó lévén pilinke is lehetett és tudta, hogy akkor fényből lévő testét nem kezdheti ki az űr sötét üressége. Az irányt tudta. Hazatalált volna. – Nem kell kikísérni – mondta még, de ahogy el akart haladni mellette, a nő váratlanul megérintette a mellkasát.

– Várj! – szólt, miközben a fiatalember az érintéstől az ajtófélfának tántorodott és már száguldottak is felé az érkező gondolatok. Az asszony pár pillanatra megnyitotta előtte az elméjét a világmindenségről, a galaxisokról, a rengeteg tudásról, majd elengedte és így folytatta: – Nem tudok mindent, de sok dolgot igen, így azt is, hogy a kérdés, ami gyötör, az az, hogy ki vagy és miféle lény valójában. Kimondtam helyetted a kérdést. Most te jössz! Változz át! Mutasd meg az igazi énedet, eredeti arcodat és megmondom kérdésedre a választ!

– Úgy már könnyű – nevetett fel, de a többiek tekintetét látva arcára fagyott a mosoly.

– Akkor minden jót! – mondta a nő és már fordult is – Engedjétek szabadon távozni! – vetette még oda a többieknek, mire azok szétszéledtek, mintha ő már ott se lenne. Úgy tűnt, többé nem kívánnak vele foglalkozni. Mélyet sóhajtott és leült az ágy szélére, arcát tenyereibe temetve, miközben fekete, hullámos hajába túrt. Változzon vissza… könnyű azt mondani… csakhogy már nem akart… tetszett neki ez a szerep és titkon arra vágyott, hogy valaki majd megerősíti, hogy valóban ő az. Ugyanakkor félt attól, hogy egyértelműen bebizonyosodhat ennek ellenkezője. De… ha már úgy néz ki… úgy is viselkedik… akkor már ő az… vagy nem? Önámítás. Ostobaság.

– Rendben – szólt az asszony után, mire az megfordult.

A fiatalember felkelt, elébe állt, aztán behunyta a szemeit és miközben újra kinyitotta, átfutott rajta az átváltozás ereje. Miközben alacsonyabb lett, eltűntek arányos izmai, a haja pedig seszínűvé és vékonyszálúvá vált. Szemei kifakultak, az orra arányaiban nagyobb lett. Mind teste, mind arca elvesztette szoborszépségét. – Íme! – tárta szét karjait – Ez vagyok. Egy alakváltó. Bármi lehetek és mégis semmi és senki se vagyok.

Azt hitte, hogy erre az asszony fekete szemeiben ellobban majd a vágyódás tüze, melyet találkozásuk első pillanatától kezdve érzett, de nem így történt. Meglepetésére az asszony csak elmosolyodott és ennyit mondott:

– Az első lépést megtetted. Most már csak azt kéne megértened, hogy nem a külsődtől vagy az, aki, és az is biztos, hogy nem vagy egy senki. Hiszen hallottam a tetteid történeteit. Mégha más életét is élted, te élted, te voltál jelen, te cselekedtél, te voltál ott, mégpedig bátran, nem? Visszaszerezték a segítségeddel az egész birodalmat. Hallottam már rólad, mindarról, amiket véghezvittél. Bravúros és bátor tettek. Hű és kitartó barát vagy a bajban. Olyan, aki küzd az igazságért. Ne akarj más valaki lenni, hanem inkább légy büszke arra, aki vagy, mindarra, amit elértél. Sokan tisztelnek és kedvelnek. Téged. A tetteid alapján. Én is felnézek rád. Ezért is mondtam, hogy már vártam a találkozást. Régóta várom.  

– És most? Most mi legyen?

– Most hadd lássam azt az alakod, ahogy kinézni szeretnél, amilyen lenni akarsz!

– Hehh! – nevetett fel erre.

– Mi olyan mulatságos?

– Azt gondolja most visszaváltoznék az iménti alakomba?

– És nem? Jól sejtem, hogy nem az a tökéletes külsőd? – kérdezte sokatmondó mosollyal.

– Tökéletes? Lehet, hogy az. De nem nekem.

– Akkor, hadd lássam azt, aki lenni szeretnél!

– Miért kínoz ezzel? Már így is eléggé megalázó ez az egész. Kérem, mondja el, ha tud valamit, ha mondani akar valamit és hadd távozzam!

– Sajnos nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy felfedjem előtted az igazságot, de megmondhatom neked, hogy ki az. Előtte viszont látni szeretném a kedvenc alakod.

– Óh, egek! Ez zsarolás!

– Nem. Ez csak egy üzlet. Valamit valamiért.

– Hiszen tudja milyen lennék… miért akarja ennyire?

– Más tudni és más látni. Hallottam, hogy borzalmas és rettenetes, de én ezt nem hiszem el.

– Jah, vagy úgy! – nevetett fel erre a barátunk – Ezt bizony szerelemnek hívják! Úgy látom, bármivé változhatnék, odalenne értem. És ha azt mondom, vérfarkas vagyok és átváltozva széttépnék mindenkit? – kérdezte erre sokatmondó mosollyal. Erre mintha lelassult volna az idő, de valójában az űrhajó vett vissza a sebességéből, majd puhán landolt.

– Megérkeztünk – felelte az asszony – Úgy látom, a mi beszélgetésünk ezzel véget is ért, de ne aggódj, a tieid már tudják, hol vagy, üzentünk nekik. Reméljük, hogy számítasz nekik, eljönnek érted és megmentenek.

– Megmenteni? Miért kéne engem…? – kérdését azonban már nem tudta befejezni, mert megpördült körötte a világ, és bezuhant valami mély, sötét helyre. Még hallotta, ahogy a nő utána kiáltotta:

– Mivel nem tudjuk mi vagy, jobb, ha odalenn maradsz, amíg érted nem jönnek. Ha átváltozol és ki mersz jönni, azt önvédelemből támadásnak kell vennünk. Ezt a helyet egyelőre ne próbáld meg elhagyni, mert veszélyes évszakban vagyunk. Bármi is vagy, bármivé is változnál, ezt az időjárást nem élhetnéd túl. De ne aggódj, nem kell sokáig várnod. Küldtünk vissza kabint és betápláltuk a koordinátáidat, hogy könnyebben utánad jöhessenek.

– Fantasztikus! Ezekszerint megint naivan ostoba voltam, de Ön legalább valóban bölcs. Jól megvezetett a hazugságaival.

– Nem hazudtam, csak húztam az időt, hogy ideérjünk. Minden szavam igaz volt. Érdemes tehát elgondolkodnod rajta, hisz most úgyis lesz rá időd.

– És ha átváltoztam volna?

– Ha átváltoztál volna, még kértem volna egy visszaváltozást, mert ebben az alakodban könnyebb volt csapdába ejteni. Sajnálom, de odahaza nélküled is van elég bajunk a különféle szörnyekkel, nem hiányzik még egy. Tudnod kell, hogy mi továbbra se akarunk ártani neked, ha nem muszáj, de azok alapján, amiket hallottunk rólad… remélem megértesz és nincs harag. Ha nem jössz elő, békével zárjuk az ügyet – azzal becsukódott felette a verem teteje és teljes sötétség borult rá. Mély sóhaj kíséretében dőlt neki az üreg hideg falának és omlott le a még hűvösebb padlózatra, de csak egy pillanatra, hisz nem az a fajta volt, aki egykönnyen feladja.

A lények megkönnyebbülve emelkedtek fel az űrhajóval a magasba. Az asszonynak volt némi bűntudata, de azzal vigasztalta magát, hogy az övéit kell védenie és túl nagy kockázat lenne egy ilyen lényt hazavinniük. Elgondolkozva tért vissza a többiekhez. Ellenőrizték, hogy minden rendben van-e, majd pedig töprengőn indult a lakosztálya felé miközben a padlót nézte. Váratlan hang térítette magához:

– Eszembe jutott, hogy még nem is mutatkoztunk be egymásnak rendesen – mosolygott a hang, de neki megfagyott a vér az ereiben, amikor meglátta az imént verembe zárt alakot, aki ott állt nem messze tőle, egyik kezével a falnak támaszkodva, lazán. Még nem változott át vagy vissza, mégis elállt tőle a lélegzete. Aztán miközben elindult felé, az asszony úgy érezte, legyökereztek a lábai. Nem bírt mozdulni, de szólni se. Az, mintha észre se venné riadalmát, odament hozzá – Tudja, azon töprengtem két pillanatig a veremben, hogy mit jelent vajon az, hogy így átvert. Vajon ez azt jelenti, hogy az ellenségem? De aztán úgy gondoltam, csak akkor ellenség, ha nem fogadja a baráti jobbomat. Lássuk hát! – nevetett és az asszony felé nyújtotta a kezét. Aztán csak várt. Az asszony a kezére tekintett, világos bőrére, emberi kezére. Aztán nyelt egyet és összeszedve minden bátorságát kezét a kezébe tette. Az, erre hirtelen megszorította. Nem erőteljesen, csak határozottan, jelezve, hogy nem engedi el és ráhelyezte a balját is.

Aztán… aztán olyan történt, amire az asszony legvadabb rémálmában se gondolt. Egy hosszú pillanatra lecsukódtak a halványkék szemek, majd pedig hirtelen befeketedett kezében és kezén a két kéz, melyek közben erőteljesebbé, férfiasabbá is váltak és miközben elővágódtak karmai, az ében szín felfutott izmossá váló alkarján át a felkarján keresztül a vállaiig.

Miközben ezt tekintetével követte, döbbenten látta, ahogy az egész teste átalakult, az arca is. Oda-vissza futott az átváltozás egész lényében, miközben fájdalmában összeszorított fogai kihegyesedtek, előbukkantak hosszabb szemfogai és megjelent nyomán előbb élénkpiros, majd sötétkékké váló vére, előcsavarodtak rettenetes szarvai, fülei kihegyesedtek, arca befeketedett, de közben meglepetésére angyalian széppé vált és miközben érezte kezében ahogy két keze megremeg, önkéntelenül is ráhelyezte ő is a balját. Egyszerre érzett félelmet és megértést, mialatt egymás kezeit fogták és végignézte ahogy teljesen átalakul, legalább egy méterrel magasabbá válva, miközben lábai helyén paták jelentek meg és szőrössé váló lábszárában, lábaiban a csontok is átrendeződtek, teste pedig izmosabbá vált. Aztán amikor hirtelen elővágódtak a hatalmas bőrszárnyak, riadtan ugrott hátra, de az immáron fekete kezek még határozottan szorították kezét. Aztán végül ahogy felnyíltak a szemei, élénkzölden izzottak fel és azonnal függőlegesen hasadttá szűkült fekete pupillája.

Közben kezeinek szorítása már enyhült, de most az asszony fogta erősen. – Ezzel még az adósa voltam – suttogta immáron átváltozva. A hangja is teljesen más volt már. Bársonyosan zengett, mégis velőtrázó érzést keltett. – Nos? Mit gondol? Elég borzasztó és rettenetes vagyok így? Mindegy. Nem kell mondania semmit se – nevetett fel kisvártatva, csibészes félmosolyra húzva a száját. – A tekintete felelt Ön helyett is. Nem is riogatom tovább – azzal kibontotta fekete kezeit az asszony kezeiből, de abban a pillanatban kéklő elektromosság csapott ki tenyereiből és végigcikázott mindkettőjükön, amitől ő megingott, az asszony pedig aléltan omlott össze.

Sietve támaszkodott meg a falon, miközben sietve szedte össze magát, majd megrázta a fejét, felemelte tekintetét és már ment volna, hogy segítsen. Mielőtt azonban még bármit tehetett volna, mielőtt még megnézhette volna, hogy pontosan mi történt a nővel, hogy van, már szembe is találta magát több felfegyverzett lénnyel. Tudta, hogy eme alakjában sok mindent túlél, de nem akart harcolni. Nem lehetett biztos abban, hogy nincs-e olyan eszközük, ami árthat neki. Így aztán megadóan emelte fel a kezeit. – Jól van, nyugalom! Az lesz, amit akartok, nem harcolok, de engedjétek, hogy megnézzem. Talán segíthetek rajta.

Az idegen lények azonban szemlátomást nem bíztak benne és már lőttek is. Ezüstgolyó volt. Felismerte röptében. Ez most komoly? Gondolta. Farkasembernek nézek tán ki? Mindegy is. Sietve vágódott el a folyosó kövén éppen úgy, ahogy az ilyenkor elvárt. Gyorsan megkötözték, de még akkor se nyugodtak meg, amikor nem érezték a pulzusát. Csak akkor mertek újra fellélegezni, miután már karót is döftek a szívébe. Szerencsére azt nem sejtették, hogy az ő szíve a megszokottal ellentétben a mellkasa jobb oldalán dobog. Közben szinte teljesen leállította légvételét, a szíve pedig csak nagyon kicsiket és igen ritkán vert. Észrevétlenné vált. Teljesen halottnak tettette magát, miközben csak várt és azon gondolkodott, hogy most aztán mit tegyen. Tudta, ha kihúzza a tőrt, akkor a nagy vérveszteségtől elájulhat, akkor pedig nem fogja tudni meggyógyítani saját magát. Már bánta, hogy úgy tett, mint akinek ártani tudtak az ólommal. Így most igen nehéz helyzetbe került. Hirtelen fogalma se volt, hogy mit tegyen.

A következő pillanatban azonban jelezni kezdtek a mérőműszerek. A vihar köröttük rendkívüli erejűre erősödött. Ezt ezúttal kivételesen nem ő okozta, mert ő a helyzet ellenére is teljesen nyugodt volt. Aztán hallotta, hogy odakint feltámadt a szélvihar és már hatalmas örvényként közeledik. Kiadták a parancsot, hogy aktiválják a pengéket, hogy megállítsák, megtörjék a vihar erejét, de úgy tűnt, ez a vihar más, mint bármely addigi.

A következő pillanatban nagy robajjal omlott le az űrhajó egyik oldalán a többrétegű, áttörhetetlennek hitt kombinált üvegfal, majd pedig a helyiség közepén testet öltött az Árny, az udvari varázsló. Hirtelen mérte fel a helyzetet és dühében már fordult is, minden irányba éles szikrákat vetve, hogy végezzen a jelenlévőkkel amiatt, amit tettek, de erre barátunk sietve emelte fel balját. Intésére a fényes, tüzes pengék még a levegőben hamuvá omlottak, mielőtt még bárkit megsebezhettek volna. Ezt látva az Árny sietve teleportálta magát mellé és miután védelmi mágiával vette körül magukat, az egyik kezével kört írt le fölötte, amitől az ólomgolyók kiszakadtak fekete testéből és a magasba emelkedtek, majd aláhullottak. Nyomukban bő folyamokban indult meg sötétkék vére. Az Árny sietve szorította jobbját a mellkasára és gyógyító fény izzott fel a tenyeréből, miközben a másik kezével kihúzta a tőrt. Barátunk erre önkéntelenül is elmosolyodott.

– Mi az? Mi ilyen mulatságos? – lepődött meg az Árny, miközben jobbjából még áradt a nagyerejű gyógyító energia és nem sejtette, hogy ennek nyomán barátunk emlékei kezdenek sorra visszatérni.

– Ez az első alkalom, hogy kihúzza és nem belém döfi a tőrt – nevetett gúnyosan a kérdezett.

– Emlékszel? – lépett hátra meglepődve az Árny.     

– Ugyan! Mégis, hogy emlékezhetnék olyasmire, ami mással történt meg – hangzott a gúnyos válasz, miközben immáron felgyógyulva félretolta az udvari varázsló kezét és könnyedén felpattant, majd körbenézett. – Eléggé sértő volt, hogy vérfarkasnak néztetek. Ólomgolyó? Pff. Most mit mondjak, ezek után ti már biztosan nem lesztek a barátaim.

– Phosphor! Várj! Most hova mész? – szólt utána az Árny, mert egyszer csak elindult.

– Megnézem, hogy él-e még – intett az asszony felé.

– Nincs semmi baja. Úgy látom, csak egy kisebb áramütés. Gondolom hozzáértél.

Az asszony közben már éledezett.

– Egyébként ne nevezzen Phosphornak! – fordult vissza az Árny felé – Tudja jól, hogy nem én vagyok az. Sose voltam, csak szerepet játszottam. Abban is igaza volt, hogy Mársztuff herceg kért meg rá. Ki is tanított, hogy kell viselkednem, beszélnem. Én csak egy alakváltó vagyok. Egy nyomorult kis alakváltó. Ahogy mondta. Bárki lehetek. Bárkivé átváltozhatok. Akár Ön is lehetek. Vagy itt a helyiségben bárki.

Az Árny tétovázott. Nem tudta mit feleljen.

– Itt az igazság ideje – szólt közbe suttogva az asszony, mire az Árny szürke szemei felé villantak csuklyája árnyékából, de aztán a szavai elgondolkodtatták.

– Sajnálom – szólalt meg kisvártatva – Én mindig is tudtam, hogy te vagy az… a fiam… csak azért tagadtam, mert féltettelek. Tudtam, ha kiállsz Phosphorként, ráadásul úgy, hogy már nincsenek meg se az emlékeid, se a képességeid, akkor a biztos vesztedbe rohansz, mint megannyi alakváltó előtted. Az előző életedben nem tudtalak megmenteni. Nem akartalak újra elveszíteni. Tehát az igazság az, hogy most valóban alakváltó vagy, hisz új életre születtél, de az is igaz, hogy te vagy, illetve az előző életedben te voltál Phosphor.

Szavait hosszas, döbbent csend követte.

– Fantasztikus – suttogta. Csak ennyit tudott mondani miközben maga elé bámult.

Azt hitte, boldog és elégedett lenne, ha ez igaz lenne, de ehelyett… most, hogy megtudta… most, hogy bizonyossággá vált… Úgy érezte abban a pillanatban, hogy a galaxisokat betöltő űr átjárja a lényét is. Még sose érezte magát ily elveszettnek…

Vége,

de csak ennek a történetnek van vége.

Szeretnél MOST azonnal MÉG TÖBBET olvasni?

Egypercesek, hosszabb kalandok, kisregények, feladványok és egy blogregény

Kedveled a fiatalembert? Többet olvasnál a királyról? Íme egy teljes regény:

1 thought on “Elveszve”

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error: Content is protected !!