Megtalálva

Még szerencse, hogy már képes volt arra, hogy irányítsa az átváltozásait, legalábbis tudta mivel válthatja ki. Mélyet sóhajtott. Nem is értette miért csatlakozott éppen hozzájuk. Egyébként se szerette mások társaságát, nemhogy az emberekét. Ezúttal azonban szüksége volt rájuk a küldetéséhez, hiszen egyedül nehezebben talált volna oda a céljához. Nem ismerte igazán a terepet. Rég járt már e világban. E földön pedig még soha.

Más nép, más emberek… de biztos volt abban, hogy ha kivágódnának karmai és befeketedne a bőre, az köztük is éppoly nagy riadalmat váltana ki, mint bárhol másutt. Erre gondolt miközben végignézett a fegyvereiken. Harcosok voltak mind. Vadászok. Az éjszaka árnyainak baljós neszei vették körül őket, miközben hol az egyik, hol a másik mesélt dicső tetteiről hencegve.

Ekkor hallatszott fel a sírás, mire mindannyian elhallgattak. Először azt gondolták, valami macskaszerű állat, aztán… bár férfiak voltak mind, mégis felismerték, hogy egy kisded sír panaszosan valahol. Sehogy se értették, hogy a sziklás vadonba miként kerülhetett ki egy ilyen csöppség, de nem is értek rá arra, hogy ezen hosszan elmélkedjenek. Sietve vettek a tűzből, rögtönzött fáklyákat készítve és indultak el a hang irányába mind. A domb túloldalán azonban, a sziklákkal tarkított rész visszaverte minden irányból a sírást. Sehogy se tudták beazonosítani merről jöhet a hang. Vezérük erre kiadta az utasítását.

Szétszóródva, mindenhová benézve keresték a csöppséget. Bejárták a bokrokkal tarkított, kopár részt oda és vissza vagy háromszor, de csak nem lelték sehol a hang forrását. Pedig a kisdednek ott kellett lennie valahol. Aligha képzelődhettek mind. Ráadásul mielőbb meg kellett találniuk, mivel ugyancsak hűvös volt az éjszaka.

Ahogy azonban az idő múlt, egyre lehetetlenebbnek tűnt a feladat. Már nem tudták hol kereshetnék még, hiszen minden zegzugot átvizsgáltak, mindenüvé bevilágítottak, de sehol se volt. És ekkor! Ahogy ő is velük együtt keresgélt, tőlük eltávolodva immáron a terület szélén, váratlanul szembe találta magát egy lopakodó tigrissel. Az állat amint meglátta őt, halkan morogni kezdett. Szemmel láthatóan ő is a csöppséget kereste, az elhagyatott, könnyű prédára fájt a foga, de még ő se talált rá.

Phosphor, merthogy ő volt főhősünk, akiről eddig meséltem, az állatot látva sietve nézett körbe, de még mindig nem látta sehol a gyermeket. A többiek, fáklyáikkal a kezükben még nem értek oda, nem vették észre a fenevadat. Egyedül állt tehát a hatalmas, elszánt ragadozóval szemben. Hiába tartott ő is tüzet a kezében, a vadállatot ez úgy tűnt, cseppet se zavarja. Nagyon akarhatta a zsákmányt.

A lángok fényei játszottak Phosphor sápadttá vált orcáján. Egyáltalán nem hasonlított a többi harcedzett vadászra. Bár már megedzette egy pokoli világ, de küllemre nem vált belőle marcona harcos. Ebben az emberi alakjában fiatal suhancnak nézett ki, olyannak, aki még azzal van elfoglalva, hogy minél több leány olvadjon el a pillantásától. Feltűnően jóképű arca, a magas homlokába lógó fekete tincsekkel, bármely leány és asszony vágyát felkeltette volna, fekete szempillái pedig kiemelték tengerzöld íriszét, igézővé téve tekintetét. Látványától minden hölgy megnyalta volna vágyakozva a szája szélét, amit nagyon élvezett is… őket könnyen le tudta bilincselni küllemével, de a tigrisen látszott, hogy nem hatja meg, mennyire jóképű és nem is tartja őt komoly ellenfélnek.

Miután tehát a hatalmas tigris gyorsan végigmérte Phosphort, figyelmét újra a keresésre fókuszálta és szaglászva kutatta tovább a gyermeket.

Phosphor a többiek felé tekintett. Még arrébb jártak. Nem láthatták a jelenetet. Mit tegyen? Mit tehetett volna? Tudta jól, hogy a ragadozó a szaglásának köszönhetően pillanatokon belül meg fogja találni a kicsit. És akkor, ha már a fogai közt lesz, neki esélye se lesz a megmentésére. Egyetlen módon előzhette volna meg ezt. Mégpedig akkor, ha átváltozik. Nem mintha azt remélhette volna, hogy az állatot megrémisztheti a másik külleme. Tudta, hogy egy ilyen ragadozó akkor is támadna és meg kéne küzdenie vele.

Előnyére a másik külleme csak annyiban lett volna, hogy átváltozva, akárcsak a nagymacskák, ő is sokkal jobban látott a sötétben és kifinomultabbak voltak az érzékei. Ráadásul más evilági nagy ragadozókkal ellentétben, ő, akár egy kígyó, képes volt arra is, hogy a hőt érzékelje. Így azonnal megtalálhatta volna a gyermeket. De mit tegyen? Változzon át megkockáztatva, hogy mindenki ellene forduljon? Tudta azonban, hogy nincs idő tétovázni.

Megérintette a tűzzel az alkarját. A heves fájdalom végigszáguldott a testén, beindítva túlélési életösztönét. Bőre azonnal befeketedett és elővágódtak hegyes szarvai, fogai és karmai, valamint nagy bőrszárnyai. Pupillái résnyire szűkültek, majd kitágultak, ő pedig meg se várva, hogy a tigris magához tér első meglepettségéből, már el is rugaszkodott a talajról és odafentről pásztázta tekintetével a sziklás, gazos vidéket. Hallotta közben a lármát, ahogy a többiek a látványától megélénkültek és előtört belőlük a vadász, mire kurjongatva közeledtek, de igyekezett nem törődni velük. Tudta, ha meg akarja menteni a gyermeket csak pár pillanata van erre. És jól számította.

Alig emelkedett a magasba, alig tekintett körbe, az élőlények által kibocsátott hő alapján azonnal beazonosította a kapálódzó csöppséget. Sietve kezdett zuhanórepülésbe, majd felragadva, elrugaszkodva ismét a sziklákról, gyors szárnycsapások kíséretében ismét felemelkedett.

Nem törődött közben a felé zúduló dárdák és nyilak tömkelegével. Magához ölelte, óvva a kisdedet, miközben fordult egyet a levegőben, nagy szárnyaival így kivédve a támadást, lerázva magáról a dárdákat és már suhant is tova, hogy mielőbb biztonságban lehessenek. De mégis miféle hely jelenthetett számára így átváltozva biztonságot? Hol és ki fogadta volna be így? Kire számíthatott volna az emberek világában?

Ez szerencsére egy pillanatra se volt számára kérdés. Sietve tett pár nagy kanyart, hogy mindenkit lerázzon, majd elindult oda, ahonnét eredetileg jött, az édesanyjához, aki több száz mérföldre onnét egy hegy oltalma mellett egy erdei kunyhóban élt.

A kunyhó melletti örökzöld kúszónövények közt landolt, illetve sérülései miatt szinte úgy zuhant. Teste ugyan képes volt arra, hogy viszonylag gyorsan regenerálódjon, de a szárnyai nem. Ráadásul nyugalom se ártott volna a gyógyulásához. Érezte hát még mindig a fájdalmat, melyet a vadászok heves támadása okozott és sebei repülés közben tovább szakadtak. Arra volt csak ideje, hogy sietve megforduljon, nehogy a karjaiban tartott gyermek megsérüljön. Így aztán hátával és a szárnyaival tompította az esést, ami nem volt túl kellemes.

A gyermek, aki a repülés alatt már megnyugodott és elcsendesült, vagy csak megszeppenve hallgatott, most gőgicsélni kezdett és kis kezei, lábai ismét mozgásba lendültek miközben immáron már biztonságban feküdt Phosphor mellkasán.

A kunyhóból még kiszűrődtek a fények. Az édesanyja még nem aludt. A zuhanása okozta zajra azonnal ki is nézett és már ott is volt mellette, mellettük.

Így mentette meg Phosphor a láthatatlan kis koboldgyermek életét, és így vitte haza magával, akit aztán az örökzöld növényzet, kékes bíbor virágairól Vvincának neveztek el.

Édesanyja megnyugtató látványától pillanatok alatt eloszlott Phosphor bőrének fekete színe, szarvai, karmai, szárnyai pedig kéklő csillámokat vetve oszlottak el a térben és ő ismét teljesen emberi lett, mintha mi se történt volna. A kunyhóban lakott a négy fivére is, így aztán ott végre Phosphor biztonságban érezhette magát.

Így került a láthatatlan kis koboldleány Phosphor életébe és ezáltal hamarosan Yperpérán földjére és lett részese kedvenceink kalandokkal és izgalmas fordulatokkal teli életének, történeteinek.