ÚJ! Ez a történet részenként kerül fel. Elérkezett a hercegnők 17. születésnapja, mely egyben a gyilkos folyamból való kimentésük ünnepnapja, azaz annak fordulója, hogy kisded korukban megmentették őket, reájuk találva. A király hatalmas bált rendez eme jeles alkalomból, mégpedig álarcosbált. Az egyik leányzó különleges ajándékot kap mostohaanyjától és nem sejti, hogy amennyiben elfogadja, akkor ismét ő lesz az, aki gondot okoz majd a királynak és talán mindent tönkre is tesz. De persze a történet az elmaradhatatlan happy-enddel végződik.

1. részlet
2. részlet
3. részlet
4. részlet
5. részlet
6. részlet
7. részlet
8. részlet
9. részlet
10. részlet
11. részlet
12. részlet
13. részlet
14. részlet
VIP Könyv-Klub – Az álarcosbál
 

1. részlet

A király elégedetten nézte a táncoló forgatagot a nagy bálteremben. Álarcos bál. Hihetetlen, hogy mikre nem vágyhat egy nép. Ki akarták próbálni ők is, hogy milyen lenne eltakart arccal ünnepelni. Nem igazán értette őket. Egy álarc mégis mit rejthet el? Ő már népe minden tagját felismerte pár mozdulatból is. Azt hitte, hogy ez oly könnyű, hogy ők is egyszerűen felismerhetnék egymást. Értelmét tehát nem nagyon látta egy álarcos bálnak, de nem akarta elutasítani lányai kérését, hogy így ünnepeljék meg a tizenhetedik szülinapjukat. Igaz, csak mostohaapjuk volt, de amióta a gyilkos folyam vizén megtalálták őket, a két kis csecsemőt, igyekezett megtenni értük mindent, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Az álarcosbál egyébként nem volt veszélyesebb, mint a hétköznapok, amikor a nép tagjai csuklyás köpönyeget hordva szabadon elrejthették arcukat egymás elől. Orgyilkos egyébként is bármikor közéjük keveredhetett volna. Ezzel kapcsolatosan megvoltak a megfelelő intézkedései már. Most tehát csak állt és nézte a táncoló forgatagot elégedetten mosolyogva.

 

2. részlet

Nem sokáig nézelődhetett azonban, mert váratlanul egy kéz érintette meg a karját és már vonta volna a táncolók közé. Gyengéden rántotta vissza a leányt, de oly hevesen, hogy karcsú teste hirtelen az övéhez simult. Kacagott csilingelő hangján a szőkefürtű Cynidor, miközben eltolta magától a férfit. Játékosan, hisz egyébként annyira szerette, hogy sose utasította volna vissza. Kicsit eltávolodva tőle felnézett rá, ezúttal szó szerint is, kéken csillogó szemeibe és közben arra gondolt, hogy ez a férfi megtehetne vele bármit. Hagyná. És immáron több száz esztendeje érzett így az örökifjú király iránt. Igen. Több száz éve. Hiszen őt is beavatták már az örök fiatalság titkába. Tudta tehát jól, hogy nem lehet köztük semmi. Ezt már rég elfogadta. Élvezte inkább azt, amit megkaphatott. És mi többre vágyhatott még? Hisz övé volt már a férfi szíve. Tudta jól, hogy már van és mindig is lesz köztük egy határ, de örült annak, hogy mint nőt, őt szereti a férfi a világon a legjobban. Nem zavarta, hogy a király az őslakos nőket is megpörgeti néhány tánc erejéig és hogy a férfi hagyja, sőt élvezi, hogy oly sokan rajonganak érte.

 

3. részlet

A férfi egy hosszú pillanatig csak nézte a leányt, szilárdan állva a helyén, fogva a kezét, de csak azért nem engedett azonnal a csábításának, mert gyönyörködni akart benne. Nem mintha számára fontosak lettek volna a külsőségek. Már akkor beleszeretett Cynidorba, amikor nem sokkal azután, hogy e világra tévedt és a sötétlő rengeteg közepén feküdt véresen, a vadak által megszaggatva, a lány reá zuhant. Amikor fájdalmában magához tért és megvilágította arcukat a fáklya lobogó fénye, hiába volt mocskos, sáros és véres az az arc és a reá leomló szőke fürtök, azonnal lenyűgözte a látvány. És most… igazi hercegnő lett. Meg kellett állnia, vissza kellett tartania, hogy gyönyörködhessen benne, abban, amivé általa lett. Az álarc csak még jobban kiemelte gyönyörű, kék tekintetét. A férfi valahányszor reá nézett, úgy érezte, végzetesen megigézte ez a szempár és bármit hajlandó lenne megtenni, amit tőle kér. A leány minden mozdulatát, rezdülését figyelte. Szinte minden gondolata akörül forgott, hogy Cynidor boldog legyen, hogy jól érezze magát. Boldogsága függött a leány boldogságától. Úgy érezte, hogy élete az övé nélkül mit se ér. Annyira szép volt és oly törékenynek tűnt, pedig tudta jól, hogy nem az. Cynidor a legjobb harcosok egyike volt már akkoriban is, amikor ő erre a tájra érkezett. Nem véletlenül ő mentette meg egykoron az életét. Hála? Nos, igen. Már hálás volt neki, de ennél jóval többet érzett iránta. Erre gondolt, miközben tekintetét végigfuttatta gyöngyökkel díszített, selymes, szőke haján, mely lágy hullámokban omlott mezítelen, hófehér vállaira. Díszes ékkövek fénylettek lágyan hullámzó keblei felett, melyet fodros ruhaszél szegélyezett. Türkiz estélyi öltözetének habos szoknyája majdnem a földet érte. A férfi imádta az érzést, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés rajong érte és lesi minden gondolatát. Nem is állt sokáig ellent kérlelésének és már táncoltak is a nép közé vegyülve. A zene ekkor váltott ütemet. Lassult a dallam, de gyorsult szíveik dobbanása, ahogy ekkor a király magához ölelte a leányt. Szorosan, mintha attól félne, hogy elveszítheti. A leány pedig vállára hajtotta fejét és úgy élvezte a csábító gránátalmaillatot, mely a férfi leheletéből áradt. Olyan volt ez a világ, örök, lángoló sötétségével, csillagok nélküli égboltjával, vad, barbár népeivel, mint maga a pokol, de ők ketten megteremtették itt a saját mennyországukat.

 

4. részlet

Káté, az egyik hercegnő gyönyörű nővé cseperedett a tizenhetedik születésnapjára, de a férfiak kissé tartottak tőle, így csak bizonyos távolságig merészkedtek közel hozzá. Céltudatos, komoly lány volt, aki már gyermekkorában is pontosan tudta, hogy mit akar. Nem igazán fecsérelte idejét holmi értelmetlen játszadozásokra, babázgatásra. A tanulás, az újabb és újabb tudás megszerzése éltette. Talán túlságosan hasonlított igazi apjára, az Árnyra, az udvari varázslóra. Tudta, hogy a Styx vizén találták kisded korában és tudta, hogy a király csak a mostohája, de hálás volt neki és örült annak, hogy ilyen apa neveli és, hogy a palotában élhet. Cserébe tehát szót fogadott neki és igyekezett megfelelni az elvárásainak. Ő volt a minta leány. Mindenki örült volna egy ilyen gyermeknek. Szófogadó volt és engedelmes, tanulmányaiban példásan teljesített és már jól látszott, hogy amikor felnő, érdemes lesz a trónra, a birodalom vezetésére. A király is tudta ezt, azt, hogy rá bármikor nyugodt szívvel rábízhatja országát. Káté mindig tökéletesnek tűnt és jól neveltnek. Kivéve, amikor húga Asté belevitte a rosszba. Egyetlen hibája az volt, hogy szerette testvérét és bármit megtett volna érte, így számtalan alkalommal lett bűnrészes a legkülönfélébb helyzetekben. Komoly, mélyen gondolkodó leány volt, akit nem különösebben érdekeltek a férfiak, legalábbis ekkor még. Ott, azon a bálon még nem sejtette, hogy nem sokkal egy év múlva összehozza majd a balsorsa Phosphorral és szíve más ritmusra kezd dobogni miatta, mégpedig olyannyira, hogy majd elhagyja érte a népét, a birodalmat. De ez egy másik történet. A bálon még gondtalan volt és boldog, bár ez nem látszott rajta. Halvány mosollyal jutalmazta a szépségét megbámuló férfiak tekinteteit és csak azokkal táncolt, akiknek előre engedélyt adott erre. Megközelíthetetlennek tűnt és igen komolyan vette a formaságokat, ahogy a szabályokat is. Elsősorban a saját szabályait, hiszen e birodalomban mindenki bátran szabad lehetett és egyébként bárki kedve szerint élhetett. Fekete, vállig érő hullámos haj keretezte arcát. Nagy, ében szemeiben csillogtak a bálterem fényei. Ezen a vidéken, ahol az éjszaka színei jelentették a túlélés zálogát, így általában mindenki feketébe öltözött, az ünnepségekre mindenki színes ruhákat választott. Így történt ez ezúttal is. A teremben pörögtek, forogtak a legszebb ruhaköltemények, a leggyönyörűbb színekben. Csak Káté viselt fekete ruhát, ahogy mindig is tette, pedig ő volt épp az egyik ünnepelt. Emiatt még komorabbnak, még megközelíthetetlenebbnek tűnt. Ennek ellenére ő volt a bálterem egyik éke, mint egy különleges, fekete gyémánt, így mindenki csodálta és tisztelte őt. Káté pedig élvezte a rajongást, melyet szépsége mellett a tudásával keltett. Kecses meghajlással fogadta legújabb táncpartnerét, Floránus Questort, a királyi fő ítélethozót, akit érdemesnek ítélt meg egy táncra. A fiatal férfi óvatosan fogta meg a kezét és a legmélyebb tisztelettel bánt vele, miközben arra gondolt, hogy a lány többre valószínűleg soha nem fogja érdemesnek találni őt, de már ennek is örült, hisz tudta, sokan irigyen tekintenek rá már ezért is.

 

5. részlet

Asté, a másik hercegnő nem volt különösebben szép és ráadásul igazán jó se. Legalábbis ő ezt gondolta magáról. A hála pedig… bár őt is éppúgy a folyóból mentették ki egykoron, de mintha a hálát ő még hírből se ismerte volna. Folyton megszegte a szabályokat és gondot okozott a királynak. Igaz, nem szándékosan. Nála jobban talán senki se tisztelte vagy szerette a királyt, de valahogy a körülmények újra és újra úgy hozták, hogy a fő ítélethozó elé került a méltó büntetéséért. Már azzal heccelték a pajtásai, hogy biztos szerelmes Floránuszba, amitől csak egyre nagyobb zavarba jött és egyébként, hacsak tehette, kerülte a férfit. Az ő szíve egyébként a királyért dobogott, amióta csak az eszét tudta. Már kisgyermekkorában is felnézett rá, rajongott érte és ahogy cseperedett, egyre jobban szerette őt. Vágyakozva tekintett fel rá a karzatra. Nem irigykedett, amikor látta, hogy Cynidort, a gyönyörű szőke leányt magához húzta. Megértette őt. Ha férfinak született volna, ő is megpergette volna a leányzót. Cynidort nem lehetett nem szeretni. Arra gondolt, bár a helyében lehetne. Pedig a király őket is, a nevelt gyermekeit is nagyon szerette és sokat törődött velük. Még vele is. És nemcsak azért mert folyton gondot okozott. Érezte, hogy számít a léte, hogy a király nagyon kedveli őt is, bár azt nem értette, hogy miért. Ő nem szerette saját magát és azt, hogy annyira más. Egyszerűen nem tudott beilleszkedni. Másként érzett, más dolgok érdekelték. Szívesen kúszott mászott, sárban, csalitosban, falakon át. Szeretett blöffölni, túljárni az ellenség eszén. Imádta, ha megdöbbenthet másokat. Egyáltalán nem volt képes arra, hogy igazi hercegnőként viselkedjen. Még akkor és ott a bálon se. A saját szülinapján se vett fel habos estélyit. Dacból? Lázadásból? Maga se tudta igazán, hogy miért, de az arcát se takarta el semmivel se, pedig ez egy álarcosbál volt, aminek épp ez lett volna a lényege. Nem tűnt úgy, hogy számít neki mások véleménye, pedig bármit megtett volna a népért. Folyton azt figyelte, mit gondolnak mások, hogy a kedvükben járjon, mégis mindig elégedetlen volt önmagával és azt feltételezte, szinte várta, hogy utálattal tekintsenek rá, lenézően. Meglepő módon azonban ez addig egyetlen egyszer se történt meg. És hogy ő ezt honnét vette? Már jóideje hallotta mások gondolatait. A király is tudta ezt. Mindent tudott róla. Csak egyet nem. Azt, hogy Ásté mit érez iránta. A lány kezdetben csak az ő gondolatait hallotta. Ezen a bálon azonban… már csak rá kellett tekintenie valakire és annak gondolatai kiemelkedtek és úgy hallotta, mintha kimondott szavak lennének. Koncentrációval kedve szerint erősíthette vagy halkíthatta a különféle hangok érzékelését. Ez alkalommal is ezzel játszott. A zene, mintha csak a háttérben szólt volna, miközben figyelte a király és a leány kedves, szerelmes gondolatait. Annyira elvarázsolta ez a mesébe illő jelenet, hogy nem is vette észre, amint egy árny mögé lopakodott.- Szeretnél a helyében lenni? – kérdezte váratlanul egy női hang. Sietve fordult meg. Nüx állt előtte, az éjsötét bőrű, gyönyörű demiurg asszony, aki vele ellentétben nem elégedett meg azzal, hogy távolról és csendben szeresse a királyt. Nüx birtokolni akarta a férfit. Asté tudta ezt, hisz hallotta a gondolatait. Azt azonban még nem sejtette, hogy a nő ezért hamarosan bármire képes lesz. Nem sejtette, mert ezt még maga Nüx se tudta. Történetünk idején még kedvesen és türelmesen próbálta alakítani az eseményeket céljai érdekében.

 

6. részlet

Nüx intett, hogy kövesse őt. Az asszony más volt, mint a többiek. Nem gondolkozott annyit. Tervét ugyanis már sok-sok éve kitalálta, ahogy azt is, hogy milyen szerepet kell megjátszania a megvalósításához. Ezt követően már nem gondolt többet a tervére, hanem teljesen beleélte magát jóságos szerepébe. Asté így hiába hallotta olykor a gondolatait, nem tudott átlátni gonosz mesterkedésén.

– Szeretnéd, ha a király viszontszeretne? – szegezte váratlanul Asténak a kérdését.

– Tessék? – lepődött meg a lány.

– Tudom, hogy odavagy érte. Segíteni szeretnék.

– Rajtam? Bárhogy kicsinosítanál, aligha lehetnék szépnek mondható.

– Miket beszélsz? Te igenis szép vagy és különleges. Nem értem miért nem látod ezt. Ha engednéd, ki tudnálak úgy csinosítani, hogy mindenkinek elállna a szava. Sőt! Rád se ismernének.

– Azt aligha hiszem – nevette el magát hitetlenkedve Asté.

– Pedig én csodát tudnék veled tenni. Szó szerint csodát.

– Hogy érted ezt?

– Értek a mágiához. Elő tudom hozni az igazi éned. Te gyönyörű vagy. Egykor nem létezett nálad szebb, tökéletesebb, ragyogóbb lény. Szeretnél-e ismét majdnem olyan lenni, mint egykoron? Persze nem tartana örökké, mert ahhoz nincs elég erőm, de a tudásommal vissza tudom hozni egy kis időre, egy tánc erejéig a királlyal. Vedd úgy, hogy ez a szülinapi ajándékom a számodra. Mit szólsz hozzá? – mosolygott kedvesen Nüx. Bár gondolataiból kisejlett a számító gonoszság, de Asté hiába töprengett azon, hogy mi kára lehetne belőle, nem jött rá. Elfogadta az ajánlatot.


 

7. részlet

Nüx ekkor a díszes nagy tükör elé állította a leányt és színpadiasan így suttogott:- Egykor te voltál a legszebb teremtmény az egész világon.- Te jó ég! – nevetett fel erre Ásté hercegnő – Mennyire ocsmány lehetett akkoriban a többi?Nüx fekete szemei rosszallóan villantak e szavakra.- Inkább vedd fel ezt, mielőtt véget ér a bál! – parancsolta, miközben a lány kezébe nyomott egy gyönyörű, könnyű szövésű estélyi ruhát. Mialatt Asté sietve átöltözött, arra gondolt, hogy lám csak, az asszony készült erre. Hiába figyelte, fürkészte azonban közben a gondolatait, semmit se hallott. Pedig érezte, hogy ez az egész csoda csak egy gonosz terv része lesz, de nem volt semmilyen bizonyítéka erre és nem értette, miként árthat neki a nő ezzel az egésszel, ezért hagyta, hogy sodorják az események. Szeretett volna szép lenni, szerette volna, ha figyelnek rá, de nem azért, mert megint csak bajt okozott, hanem mert különleges, akár a nővére.
Hamarosan ott állt a gyönyörű, almazöld ruhájában, melynek könnyed, redőzött anyaga földig ért. Derekán halovány színekből álló minta fogta össze a lenge anyagot. Vállainál hasonló díszek ékeskedtek, gyöngyökből kirakva. Mintha ezek tartották volna a ruhát, redőkbe fogva össze azt, mely v alakú dekoltázst rajzolt ki. Vállait cirógatták félhosszú, hullámos, ám seszínű hajának tincsei. Karjait fátyolszerűen borította az áttetsző anyag. Semmilyen ékszer, vagy dísz nem került se fejére, se a nyakába, se a karjaira, és mégis… amennyire egyszerűnek, olyannyira fenségesnek hatott az egész megjelenése. Úgy nézett ki, mint egy ősi, görög istennő. Ásté ámulva nézte, mennyit tesz egy gyönyörű, elegáns, nőies ruha, kiemelve karcsú alakját. Máris nagyon hálás volt az asszonynak, pedig ez még nem volt semmi ahhoz képest, ami ezután következett.

Nüx mellé lépett, a vállára tette kezét és így szólt:- Most pedig figyelj és próbáld átadni magad a varázsnak! A szavaim visszavezetik a lelked az egykori énedhez és… általam ismét ragyogó és csodálatos lehetsz. Majdnem olyan szép, amilyen egykor voltál – azzal suttogni kezdett valami idegen nyelven. Ásté türelmesen és kíváncsian várta, hogy mi fog történni. Először azt hitte, hogy varázsigéket hall, amitől hamarosan átváltozik. Tágra nyílt szemekkel nézte a tükörképét, várta a hatást. Előbb azonban valami teljesen más, meglepő történt. Nem telt bele ugyanis sok idő és különös dologra lett figyelmes. Egyre több szót értett. Aztán hirtelen felismerte és újra megértette az ősi nyelvet. – Emlékezz önmagadra! Emlékezz önmagadra! – suttogta az asszony – Emlékezz a hajadra, a bőrödre! Emlékezz önmagadra! Emlékezz az erődre! Érezd újra!… Emlékezz önmagadra!
Nem telt bele sok idő és felizzott a leány bőre, hófehéren, opálosan. Hirtelen jött az átváltozás. Váratlanul sokkal könnyebbnek érezte magát, mintha egy álom közepén ébredt volna fel. Seszínű haja aranylón barnává változott. Tengerzöld szemei is színt kaptak és mint a smaragd, akként kezdtek ragyogni. Arcának vonalai is megváltoztak kissé. Nem sokat, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy ne lehessen ráismerni. Fénye mindeközben egyre erősebben ragyogott, eltakarva őt. Aztán váratlan dolog történt. Kiderült, hogy nem véletlen a ruha mély hátoldali kivágása. Teret adott ugyanis a hatalmas, szétvágódó, hófehér szárnyaknak.


 

8. részlet

Ásté ámulva nézte a tükörképét. Már épp szóra nyitotta száját, de az asszony váratlanul rátapasztotta az arcára a kezét.
– Ne! Nem beszélhetsz! – állította határozottan – Ha csak egy szót is szólsz, mégha suttogva is, attól elillan a varázs. Megértetted? Elég, ha bólintasz.
Mit tehetett volna a lány? Jól tudta, hogy hazugság mindez, hisz hallotta az asszony gondolatait, de belement a játékba. Engedelmesen bólintott tehát.
– Rendben – emelte el az asszony a szájáról a kezét. – És van egy fontos kérésem. Meg kell ígérned, hogy később se mondod el senkinek se, hogy én segítettem.
A lány erre ismét bólintott.
– Jól van! Akkor már csak egy dolog van hátra. Hiányzik még egy minta – azzal elővett egy bőrtokot és Ásté arca elé tartotta. – Erre harapj rá! Na, nyisd ki a szád! Akarod, hogy tökéletes legyen a külsőd vagy se?
Ásté egy hosszú pillanatig tétovázott, nem mintha nem tudta volna mit tervez az asszony. Sőt épp ellenkezőleg. Nüx rettenetes gondolata megijesztette. Már értette miért mondta azt neki, hogy majdnem olyan lesz, mint egykoron. Megértette, mert az asszony gondolatban megismételte korábbi szavait, de ezúttal ki is egészítette azzal, amit tenni akart. Ásté nem akart ellenkezni, egyrészt azért, mert nem szerette volna, hogy az asszony megsejtse gondolatolvasó képességét, másrészt pedig nem akarta, hogy Nüx bármilyen módon visszavegye tőle a lehetőséget. Engedte hát, hogy a szájába tegye a bőrtokot, amire ráharapott és behunyta a szemét, mert tudta már jól, hogy mi fog következni. Igazából gondolatolvasó képesség se kellett volna hozzá. Éles fájdalom hasított végig rajta és már a padlón hevert mindkét szárnya. Nüx igen ügyesen forgatta a falról leemelt díszkardot. Miközben Ásté érezte, hogy a forró, meleg vér végigcsorog a hátán, felnyitotta szemeit és könnyáztatta arcú tükörképére nézett. Fénye látványosan csökkent le és újra teljesen emberi lett, de megmaradt opálfehér bőre, aranybarna haja és smaragdszín szemei. Nüx valamit tett-vett még, mintha ellátta volna levágott szárnyainak helyét, de valójában azt biztosította, hogy ne nőhessenek ki újra és egyúttal megszüntette a lány hasogató fájdalmát. Közben a vér csillámokat vetve párolgott el a térben.
– Na, már kész is a szép kis minta – azzal elégedetten mérte végig a leány hátán éktelenkedő sebet. Aztán egy fodros kendővel takarta el, melyet a ruha vállrészeihez rögzített.
Ezt követően elővett egy álarcot és feltette Ásté szemére. – Így ni. Tökéletes. Ahogy ígértem, most már majdnem olyan vagy, mint egykor, de így, szárnyak nélkül, a fényed nélkül, biztos, hogy senki se fog rádismerni. Mehetsz, és élvezheted a bált – tette még hozzá, miközben letörölte a lány könnyeit – Ja, igen. És még valami fontos! Ezeket a kesztyűket hordanod kell, mert a kezeidből elszökik az erő és azonnal visszaváltozol.
A lány csak hallgatta az asszony szavait, de már nem igazán figyelt, hisz tudta jól, hogy minden szava hazugság. Ez azonban nem érdekelte, ahogy az igazság se. Már ment volna inkább, sietett volna a bálba. Szeretett volna mielőbb találkozni a királlyal. Szerette volna átélni, hogy őt is igazi nőnek tekinti végre. Szerette volna elnyerni a csodálatát, mégha csak egy tánc erejéig is. Nem törődött hát semmivel. Úgy érezte, a szárnyai levágása se nagy ár pár röpke pillanatnyi boldogságért.


 

9. részlet

Ásté sietve indult meg, hogy mielőbb a bálterembe érjen, de az ajtónál meg kellett torpannia. Kapkodva ragadta meg a félfát, mert olyan különösnek érezte a talajt. Úgy érezte, mintha bokáig gázolna valamiféle hűs, puha fellegben. Kíváncsian tekintett le, megemelve szoknyájának szélét. Döbbenten látta, hogy arasznyival a márványlapok felett járt. A felismerésre lassan leereszkedett. Mélyet sóhajtott, majd immáron lassabban haladt tovább. Így ért vissza a bálteremhez. Amikor belépett, váratlanul elnémult a zene. Először azt hitte, hogy lemaradt és véget ért az ünnepség, de az a sok tekintet… Mindenki őt nézte lenyűgözve, csodálattal.
– Kit tisztelhetek a kisasszonyban? Miként mutassam be? – kérdezte az önjelölt ajtónálló, egy nyurga demiurg fiatalember. Jól ismerte. Cynidor egyik fívére volt az. Meglepődve nézett rá. Valóban nem ismerte fel? De a többiek se. Jól kihallatszott ez és az őszinte csodálat a gondolataikból. Nem tudta mit tegyen, hisz nem felelhetett. Tudta, hogy az asszony figyeli minden mozdulatát. Nem szólt hát semmit, csak körbetekintett és igyekezett kiszűrni, megtalálni a király gondolatait a tömegben, majd elindult felé. Lassan húzódtak félre útjából a legkülönfélébb lények, ahogy előre haladt, de csak egy ideig, mindaddig, míg a közvetlen testőrség tagjaihoz el nem ért. Fiatal, harcedzett, feketebőrű demiurg nők vették körül az uralkodót, bármerre is járt. A bálon is ott voltak körötte, tisztes távolságban. Ők voltak annak a hordának a nőtagjai, akik annakidején befogadták a férfit, amikor először e világra érkezett. Igaz, először, amikor Cynidor és testvérei az erdőn megtalálták, megmentették és félholtan elhozták a rengetegből, eleinte meg akarták enni. Őt is és a később közéjük zuhanó pilinkét is. Mentségükre legyen mondva, éheztek és fogytán volt a hús. Ennek ellenére azonban ellátták sebeit és mindent megtettek azért, hogy életben maradjon. Aztán később, látva bátorságát, ötletességét, tudását, rajongani kezdtek érte, majd pedig versenyre keltek a fiatalember kegyeiért. Adódott néhány viharos helyzet, de végül a férfiból király lett, ők pedig megtalálták helyüket körötte. Azóta több száz év telt el, ám diszkréten mindig ott lézengtek a közelében. Az avatatlan szemnek ez ezúttal se tűnt volna fel. A harcos asszonyok, a király testőrei törékenynek tűnő bájos nőkként vegyültek a táncolók közé. Senki se tudta hányan lehetnek éppen pontosan. Habos, fodros estélyi ruháik azonban kardokat, fegyvereket rejtettek. Éjszín szemeik kutatva figyeltek minden apró jelet, hogy őrizzék a király biztonságát. Ezen a bálon is vagy ötvenen vették körül az uralkodót a táncolók közé keveredve, Ásté érkezésére pedig hárman elébe is álltak. Nem engedték volna közelebb. Ásté mivel szólni nem szólhatott, így csak megállt és enyhe főbólintással meghajolt, kissé széttárva karjait, fegyvertelen, selyemkesztyűs tenyereit mutatva. Várt. Így jelezte, hogy nem ártó szándékkal érkezett. Ekkor hallotta meg a király hangját:
– Engedjétek át! – adta ki parancsát, mire félrehúzódtak az útjából. A lány óvatosan felemelte pillantását és meglátta a férfi arcát, megnyugtató tekintetét, csábítóan szexi szőke fürtjét, mely magas homlokába lógott. Szíve hevesebben kezdett verni, de nem mozdult. E pillanatban váratlan dolog történt csilingelni kezdtek a csillárok ékkövei, majd pedig színes virágszirmok kezdtek el szállingózni a terem mennyezete felől. Aztán hirtelen eltűnt az őket körülvevő palota, majd pedig egy gyönyörű, virágos réten találták magukat mindannyian, a csillagos, fekete égbolt alatt, melyen tucatnyi színes tüzijáték robbant felettük némán. Ámulva nézte Yperpérán népe a sziporkázó jelenséget. Lenyűgözte őket a varázslat.


 

10. részlet

Amikor meglátták az érkező jelenést, elállt a szavuk egyszerű szépségétől, pedig láttak már sokféle csodát. Úgy érkezett, oly könnyedén, mintha lába nem is érintené a talajt. Ruhájának redői könnyedén táncoltak körötte, ahogy előre haladt. Nem látták a hátát, rajta a sebet, így nem sejtették, hogy hiányoznak a szárnyai. Mögötte azonban, mintha hófehér füst szállt volna fel, minden irányban tekergőzve a légben. Nem tudták, mi lehet az, csak azt látták, hogy csodálatos. Nem sejtették, hogy a hátán keresztül ily látványos szépséget alkotva szivárog az életenergiája, a fény, tudatosságának fénye és ezért nem világít jobban a bőre, mint annakidején, amikor eltakarta arcának vonásait. A király amikor megpillantotta, maga is rácsodálkozott. Elkápráztatta a különleges lény szépsége, nemcsak mint embert, de mint férfit is, annak ellenére, hogy ő sose adott sokat a külsőségekre. Birodalmában is több százféle lény élt együtt és a király mindig azt hangsúlyozta, hogy csak a tettek számítanak. De most… annyira lenyűgözte a látvány, hogy még szerelméről, Cynidorról is megfeledkezett, pedig nemrég még az ő derekát ölelte, neki súgott a fülébe kedves szavakat. Amikor azonban az érkező teremtést meglátta, megfordult és még a lány kezét is elengedte. Nem ismerte fel, ő sem ismerte fel Ástét. Hogy is ismerhette volna fel, amikor annyira más volt, annyira üde és élénk… és az a különlegesen csodás, egyszerű ruha, az aranybarna haj, az élénkzöld szemek, az opálfehéren ragyogó haj… Nem tudta, hogy ő Ásté, de azt se sejtette, hogy a pilinke áll előtte. Sose látta még, hogy milyen valójában, mivel ragyogó fénye takarta egykoron egész lényét. Volt azonban a bálteremben olyan, aki azonnal felismerte az érkezőt. Az egyikük Lidaster volt az, a tüzes lidérc. Ő olyan dolgokat is látott, amit mások nem. Előtte nem maradtak rejtve a túlvilági dolgok és egyéb misztikus jelek se. Látta tehát azt a kicsiny fénypontot, ami ott ragyogott a hercegnő felett, ezúttal pedig az érkező lény felett, ahogy a király felett is. Tudta, hogy ez egy ősi, igen ősi jelölővarázs, mely sok-sok évszázaddal korábban került kettejükre, hogy segítségével mégha újjászületnek is, egymásra találjanak. Lidaster azonban túl messze állt, ráadásul fent a karzaton, így nem tudott hirtelen a királynak üzenni. Bár nem is gondolta, hogy ez annyira fontos lehet. A másik, aki felismerte Ástét, illetve a pilinkét, az Cynidor volt, hiszen ő annakidején látta párszor a fénye nélkül. Érkezése és megjelenése azonban őt is lenyűgözte, így nem szólt azonnal. Minden pillanatok alatt történt. Megszólaltak csilingelve a csillárok, enyhén feltámadt a szél, virágszirmok hullottak és Cynidor már tudta is, hogy a pilinke teleportálni kezdett, mégpedig akaratlanul. Annakidején se volt ura teljes mértékben képességeinek és sajnos, mielőtt sikerült volna megtanítani arra, miként tehetné ezt meg minden esetben, el is veszítették. Az élet azonban új lehetőséget adott a számukra azzal, hogy barátjuk újjászületett és rátaláltak. Cynidor ámulatában és az előtörő emlékek miatt késve reagált. Már az új helyen voltak mindannyian, ki tudja hol, a pilinke által a csillagos égboltra képzelt tűzijátékok színpompás tánca alatt, amikor előre lépett, hogy megérintve a király vállát megszólítsa és figyelmeztesse arra, hogy ez a lény bizony nem más, mint a pilinke, azaz Ásté. Már piros ajkain volt a szó, de ekkor…


 

11. részlet

Ásté nagyon meglepődött azon, hogy váratlanul új helyszínre kerültek. Sejtelme se volt arról, hogy mindezt ő okozta mindaddig, amíg meg nem hallotta Cynidor gondolatait. Teleportált? Ő? Egyedül? Mindenkit a bálteremből? Ilyen könnyedén? És a lány felismerte, hogy ő a pilinke, ő Ásté? Egek? És mindjárt szól a királynak, már mozdul felé, már szóra nyitja a száját… “Felség!” Már megszólította. A lány mindjárt megérinti a karját. A férfi már fordul felé. Cynidor mindjárt kimondja. Kimondja és el fog tűnni a varázs, a király ismét úgy tekint majd rá, mint egy kis fruskára. Nem, ezt nem hagyhatja! Nem sokat gondolkozott. Valójában sajnos semennyit se. Hirtelen támadt fel a szél, miközben sietve megragadta a király karját, maga felé rántotta a férfit, aztán már vitte is téren és minden képzeleten által, ki a pillanatból, ki tudja hová.


 

12. részlet

Egy gyönyörűségesen szép ligetben találták magukat. Dúslombú fák, különleges virágok vették őket körül. Nem messze tőlük egy forrás csörgedezett. A fény elöntötte a kis tavat, felszínén csillámlott a varázs. Vidám madarak szárnyaltak az árnyas fák ágai között, békés vadak sétáltak a fűben, a vízparton és a szomszédos réten. Végtelen nyugalom áradt szét a tájon. Olyan érzést keltett ez a világ, mintha itt nem létezne irigység, gonoszság, ármány. Mintha itt mindenki megtalálhatná a nyugalmat, mintha mindenki otthonra lelhetne. A pilinke egy pillanatra meglepődött azon, hogy éppen ide, az édenkertbe vonta a spontán teleportáló erő, éppen ide, a helyre, ahonnan őt már réges-rég száműzték, ahová többé be nem léphetett volna. De szívéből úgy látszik nem tudta még törölni a vágyat. Mégiscsak ez volt az a hely, ahol magára eszmélt miután megteremtették. Az első olyan hely, melyet igazán otthonának gondolt és érezhetett. Ezúttal azonban nem tudott sokáig töprengeni mindezen, mert a király kirántotta karját a szorításából.- Ezt mégis, hogy képzelted? – méltatlankodott miközben összevonta szépívű szemöldökeit és égszín szemei úgy villogtak, mintha váratlanul vihar támadt volna mindig nyugodt tengerükben. – Hogy jössz ahhoz, hogy… – de e szónál elakadt, mert meghallotta a pilinke gondolatait. Arca azonnal felderült, mintha váratlanul kisütött volna a Nap és sietve fogta meg a lény két karját, közelebb lépve hozzá. – Lehetséges volna? Te vagy az? Tényleg te vagy? Ásté? A pilinke? – a férfi szavaira megdobbant a mellkasa és aprócska szívecskék tucatjai villantak fel és tűntek el köröttük felváltva, sziporkázva. Zavarba jött. Nem tudta mit tegyen. Úgy tűnt, a világ minduntalan tükrözi érzéseit és ezellen nem tud semmit se tenni. A szívecskéket látva keserűen vonta le magában a következtetést, hogy ezúttal, újjászületve, ő valóban nem több, mint egy nevetséges kis csitri. A király azonban nem törődött ilyesmikkel. Kíváncsian kereste a szárnyait. A pilinke hagyta, hogy megnézze a hátát, a sebét. Végülis a király volt a birodalom legnagyobb tudású gyógyítója.- Vissza kell mennünk! – jelentette be hirtelen a férfi – El kell látnunk a sebed, hogy regenerálódhasson és kinőhessenek a szárnyaid – Ekkor nézett a pilinke arcára – Mi az? Mi van veled? – A kérdezett nem felelt. Csak fásult közönnyel nézett maga elé. – “Hallom a gondolataid! Tudom, hogy te is hallod az enyémeket hisz eddig is hallottad. Mi a baj?”A pilinke csak nézte a köröttük egyre nagyobb számban és méretben felbukkanó szíveket és úgy érezte, legszívesebben eltűnne, de sajnos a király fogta mindkét karját, miközben az arcát fürkészte. Tudta, így hiába teleportálna, őt is vinné magával. Nem tudta mit mondhatna, miként menekülhetne a helyzetből. És nem csak azért, mert nem mert megszólalni. “Figyelj! – folytatta a király gondolatban, miközben jobbjával arrébb hessegette az elébe mozduló szíveket – Tudom, hogy szeretsz. Emiatt ne aggódj! Mindig is tudtam. Ne érezd magad amiatt kellemetlenül, hogy az érzéseid manifesztálódnak. Segíteni foglak, segíteni fogunk abban, hogy uralkodhass az erődön. Nincs miért aggódnod! Mindketten tudtuk, hogy el fog jönni ez az idő, amikor visszatérnek az emlékeid és ezzel minden képességed. Csak azt nem sejtettük, hogy ez íly gyors és látványos lesz, de nincs semmi gond. A nép is meg fogja érteni. Köztük sokan vannak, akik még emlékeznek a pilinkére, rád. Sokan életben vannak még azokból az időkből, mint például a kíséretem tagjai is. Mindannyiójukra számíthatsz. Nemcsak rám! Hallod ugye még mindig amikre gondolok?” A pilinke nem emelte fel a tekintetét, csak bólintott. “Rendben – folytatta a király még mindig gondolatban – Akkor most menjünk vissza! Beszélek velük és megoldunk mindent. Jó?” Kérdésére a pilinke csak újra bólintott, majd pedig felemelte a fejét és elnézett a távolba, hogy még egyszer láthassa az édent és rögzíthesse emlékeiben ezt a varázst. Aztán a bálteremre gondolt, majd erős fényfelvillanás következett és megjelentek korábbi helyükön. A király elengedte a pilinke karját és megérintette a vállát, miközben a jelenlevők felé fordult és így szólt: – Elnézést a közjátékért, de most már minden rendben. És van egy jó hírem! Itt van velünk újra a pilinke. Illetve tartozom egy vallomással. Tizenhét esztendeje itt van már köztünk újra, mivel újjászületett és ő Ásté hercegnő. Elnézést, hogy eddig erről nem szóltam, de azt szerettem volna, ha a múlt árnyéka nélkül nőhetne fel. Azt gondoltam, hogy emlékei és képességei lassabban térnek majd vissza, de hiszem, hogy ezt a helyzetet is meg tudjuk oldani. Csak azt kérem, hogy bízzatok bennem, benne! Köszönöm. Most pedig remélem, hogy folytatódhat az estély. Ha bárkinek bármi kérdése vagy gondja van, azt majd utána megbeszélhetjük – azzal intett és a zene ismét megszólalt a háttérben, halkan és lágyan.


 

13. részlet

Úgy tűnt, elérkeztünk a happy-endhez. Ezzel le is zárulhatott volna a történet, ha nem lépett volna oda Káté. Kedvesnek és érdeklődőnek tűnt, mint mindig, csakhogy Nüx küldte oda és nem véletlenül. Jól tudta, hogy lánya, Káté ki volt az előző életében, ahogy azt is, hogy Thánáthosz ténykedése folytán hasonló külleme lett ebben az életében is. Tudta, vagy legalábbis remélte, hogyha a pilinke meglátja, előtörnek az emlékei… és nem tévedett. Megremegett, élénkzöld tekintete tágra nyílt és zúdultak is rá a már feledett rettenetek. Hirtelen mintha a régmúltban találta volna magát. Képzeletének játéka folytán megváltozott a környezete, eltűnt mindenki, lecserélődött Káté ruhája, ő pedig újra érezte az ezernyi fájdalmat és mintha akkor esett volna ki egy kard a kezéből. Fém csörömpölését verte vissza a terem. Persze az egészet csak képzelte, de számára minden oly valóságosnak tűnt. Sietve hátrált, így a király nem tudta megragadni, hiába kapott utána. Aztán lerogyott a márványlapokra és megremegett a világ, miközben tenyereivel megtámaszkodott. A könnyű selyemkesztyű nem szabhatott határt erejének. Ahogy rengett a világ, mély szakadék támadt közte és Káté közt. Menekülési reflexe hirtelen teleportálta őt és vele együtt minden jelenlévőt, sajnos azonban a testvérét is, akinek még sikerült előre vetődve megragadnia őt. Sietve rázta le magáról, de aztán elnyúlt a talajon. Úgy érezte, elfogyott minden ereje. Képzeletével újra látta a kardot, ahogy mások is, mert az manifesztálódott előttük, kézzelfoghatóvá válva. Minden oly gyorsan történt. Pillanatok alatt romba dőlt a palota, de addigra a bálteremben lévők már mind megérkeztek az új helyszínre, az egykori végzetes harc színterére. Erős szél támadt felettük, fújta, szaggatta lenge estélyi ruháikat. Villámok cikáztak az égen. Összedőlni látszott köröttük a világ. Asté közben újra átélte, maga köré képzelte korábbi élte utolsó perceit. Azokat a pillanatokat, amikor már nem volt ereje többé küzdeni, de azért még ment, mászott, hogy kardját elérje, csakhogy egy csizmás láb taposott az acélra. Káté volt az. Előző élete nagy szerelme, Lillith, akiben olyannyira bízott, aki oly kegyetlenül elárulta őt egykoron, csak mert elhitte róla, hogyha nem állítják le, akkor képes lesz lerombolni az egész világot. És talán nem lett volna igazuk? Vajon nem ugyanoly legyőzhetetlen és veszedelmes volt ismét? Hisz a világ ezúttal is remegett köröttük. Omlottak a sziklák a környező hegyekről. A nép riadtan próbált ellent állni az erős szélnek. Nem tudták mit tegyenek. Sokan közülük szerették egykoron a pilinkét, de a hatalmas ereje… az, hogy íly erős hatással tudott lenni a világra, elég rémisztően hatott. Hiába ugrottak oda hozzá páran, hiába próbáltak hatni rá, nem lehetett, nem hallotta őket az egész lényében és már körötte is tomboló vihartól. A pánik kezdett eluralkodni a jelenlévőkön, hisz fogalmuk se volt arról, hogy hol vannak és csak azt látták, hogy össze fog roppanni köröttük az egész világ. Valódi veszélybe került az életük.


 

14. részlet

Úgy tűnt kezd eluralkodni a kháosz. A király hiába próbálta csitítani őket, senki se hallgatott rá. Sietve felmászott hát egy sziklatömbre és ott felállva elkiáltotta magát: – Ki a király? Hahó! Kérdeztem valamit! Ki a király? – szavára meglepetten fordultak felé mind – Én vagyok még a király vagy valamiről lemaradtam? – próbálta túlharsogni az egyre erősbödő vihart – Kell valakinek a koronám? – nyújtotta feléjük a díszes fejéket, színpadias mozdulatot téve előttük. Közben szőke haját és köpönyegét vadul cibálta, lengette a szél. – Senkinek nem kell a koronám? Nem? – kérdezte – Akkor tessék meghallani a szavam és lenyugodni! Meg fogom oldani a helyzetet, csak türelmet és egy kis bizalmat kérek. Rendben? – erre mindenki némán, egyetértően bólintott. Ekkor lépett oda hozzá Lidaster a tüzes lidérc. Pirospozsgás fiatalembernek tűnt emberi alakjában: – Felség! Én elvihetném innen a pilinkét – ajánlkozott. Akkoriban a nép már tudta, hogy ki ő és ismerték teleportáló képességét – Nem! – felelte a király, miközben leugrott a szikláról – Nem hagyjuk magára. Soha senkit nem hagyunk magára. – De én vele lennék – jegyezte meg a lidérc – Úgy értettem én nem akarom magára hagyni. Vissza tudsz vinni mindenkit a várba? – Igen, ha ezt parancsolja. De tudja, ki kell mondania. – Nem! – szólt közben váratlanul az Árny. Nem véletlenül volt jelen. Nüx értesítette, mert tudta, hogy az egyszerű és végleges megoldások híve és mert biztos volt abban, hogy látva a pilinke megzabolázhatatlan erejét, ezúttal is rátör majd a pánik és végezni akar majd vele, ahogy egykoron is tette.

folytatom…

 
0 0 votes
Article Rating
 
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments