Hajnal csillaga – 4. rész

Legszívesebben átölelte volna a lányt és megérintette volna az ajkaival puhának tűnő hófehéren izzó bőrét, de igyekezett elkergetni a gondolatot. Sietve segítette fel, miközben sűrű elnézést kért tőle, de attól a pillanattól többé nem tudott másra gondolni, csakis arra, hogy meg kell szereznie a szerelmét. Csakhogy nem jött épp jókor ez a mindent elsöpörni készülő érzés.

Ávhriol ugyanis addigra már igen régóta élt köztük. Sok idő eltelt már. Befogadták. Biztonságos, nyugodt életet élhetett velük, köztük. Még a tudását is gyarapították, fejlesztették a szellemét. Sőt! Addigra már úgy tekintettek rá, mint aki egy közülük.

Általuk megismerte az örök fiatalság titkát is, szabályaikat betartva. Amikor a lányra nézett és közben annak fénye visszatért és újra eltakarta az arcát, Ávhriol arra gondolt, hogy vajon érdemes-e mindent kockára tennie érte.

Mily ostoba gondolat! Főleg így, hogy addigra már oly sok munkát, energiát fektetett legújabb tervébe. A nép kristálytermekben felhalmozott tudását már jóideje másolta és mentette egy űrhajóba. Nem akart ugyanis már túl sokáig maradni. Unta ezt a boldog, idilli világot. Miután pedig már igen sok időt eltöltött köztük és igen sokat fejlődött, elhatározta, hogy továbbáll.

Újonnan megszerzett tudásával új világot, lényeket akart teremteni saját elképzelései szerint. Azt tervezte, hogy minden tudást lemásol, majd megszökik az egyik hajóval és távol onnét új életet kezd. Ennek azonban még hosszú sora volt. Kellett még idő, hogy véghez vigye tervét, hogy minden tudást átmentsen. Szerencséjére hiába voltak képesek a fények a telepátiára is, az ő elméjébe valamiért nem láthattak bele. Talán a túl sötét és borongós gondolatok miatt. Vagy meg se próbáltak olvasni a gondolataiban, mert kedves modora, felhőtlennek tűnő jókedve elkápráztatta őket és így túlságosan bíztak benne, tehát nem követték, nem figyelték.

A leány megjelenése elterelte figyelmét, hiába próbált ellenállni. Mire észbe kaptak volna, titkos búvóhelyükön már egymás ölelését élvezték. Sejtették, hogy az életükkel játszanak, de nem tehettek az érzéseik ellen semmit. Aztán az egyik alkalommal a férfi nem csak megérintette a lányt. Ávhriol és Celeste nem tudták sokáig titkolni, ami történt. Az, hogy a leány ragyogása eltűnt, különleges életereje megcsappant, igen látványos árulkodó jel volt már önmagában is. Először azt hitték majd elmúlik és visszatér a fénye, de ahogy az új élet növekedett benne, nem így történt. Amikor a vezér, aki ráadásul a leány apja volt és már hosszú idők óta védte és óvta drága egyetlen kincsét…. szóval amikor értesült a történtekről, hatalmas haragra gerjedt és minden szellemi erejét bevetve végezni akart Ávhriollal, de ők addigra már nem voltak sehol.