Hajnal csillaga – 53. rész

Kérdésére nem érkezett azonnal felelet.

Ávhriol nemrég még nem hitte, hogy lehet tovább is fokozni a dolgokat, feszíteni az idegeit, de lehetett. Hatalmas tudás és erő rejlett az űrhajóban. Végtelen lehetőségekkel. Biztos volt abban, hogy ez a lélek, ezt nem fogja egykönnyen elengedni és arra is számított, hogy a történtek után esélyes a bosszúja, de azt, hogy fölényének szavakkal is hangot ad… erre nem számított. Hátborzongatóan hatott. Mintha valami pszichopata lenne, aki élvezi a másik szenvedését.

Fogalma se volt, hogy közben csak arról van szó, hogy nem sokat tud még, így nem is nagyon ért az érzelmekhez.

A már több ezer éves, halhatatlanságot remélő Ávhriol úgy érezte, ezerszer hal meg azokban a dermesztő pillanatokban, miközben nem tudott mit felelni a kérdésre, és arra várt, hogy meghozza, illetve kimondja felette az ítélet, hiszen biztos volt abban, hogy már jól tudja, mit tesz majd.

Szörnyetegnek látta, aki csak játszik vele, akit jó lenne megsemmisíteni, de így, hogy ki tudja mekkora hatalma van, lehetetlen. Nem akart, nem mert vele nyíltan szembe fordulni. Tudta, mást módszert kell választania, aljas, és sunyi módszert, ha egyáltalán túléli ezt, de ahogy az idő múlt, ebben egyre kevésbé mert reménykedni.

Közben már éveknek tűntek a pillanatok. Végül már ott tartott, mindegy mi lesz, csak legyen vége, amikor váratlanul felnyíltak az élénkzöld szemek. Teremtménye hirtelen ült fel, sőt fel is pattant. Még fel se fogta és már ott állt előtte a hófehér-szárnyú, magasztos lény.

– Indulhatunk! – intett, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Ávhriol erre félelmében mindenről megfeledkezett, még arról is, hogy az alapvető biztonsági intézkedésekre figyelnie kéne, és nem lenne szabad, hogy maga mögé engedje őt. Ez csak akkor jutott eszébe, amikor már automatikusan megindult az ajtó felé, ám ekkor már késő lett volna megfordulnia. Nyelt egyet és reménykedett, hogy teremtménye nem fogja hátba támadni.

Amikor kiértek a fényre, már dél felé járt az idő, de a Nap kellemes, tavaszias melege lengte be a kertet. A többiek amint meglátták, lelkendezve futottak, repültek oda hozzá. Gávhriel nagy örömében, hogy újra élni látja, majdnem a nyakába is borult, de ő, mielőtt még bárki hozzáérhetett volna, sietve hátrált pár lépést, jelezve, hogy még mindig nem szereti, ha hozzáérnek.

– Ugyan! Erre semmi szükség! – tiltakozott elhárítva szeretetüket – A lényeg, hogy mindenki jól van. De hogyhogy olyan arcokat is látok, akik nemrég még ellenem voltak?

– Többen meggondoltuk magunkat.

– Rájöttünk, hogy neked volt igazad és a rossz oldalon álltunk.

– Kegyetlen volt, amit a vezérünk tett, és segíteni is akartunk neked. Korábban hittünk neki, de amiket most mondott rólad, az erős túlzás volt.

– Igen. Semmi se támasztotta alá a szavait.

Tudta, igazat szólnak, hisz hallotta a gondolataikat, de nem érintették meg szavaik. Gondolatai már másutt jártak.