Hajnal csillaga – 57. rész

Kilépett a barlangból és körbetekintett a tájon. Nem messze tőle, egy enyhe lejtő után húzódott egy kerítés. Annak túloldalán gyűltek csapatba a hozzá hasonló, fehérszárnyú, magasztosnak tűnő lények, azok, akik nemrég még annyira támadták őt. Megvetően húzta el a száját, mert arra gondolt, hogy csak külsőleg hasonlítanak rá.

Éppen vezérük szavát hallgatták. Ott, ahol állt, jól értett mindent és csak a megfelelő pillanatra várt. Arra, hogy észreveszik vagy arra, hogy elhangzik valami, aminél közbevágva megjelenhet. Nem remélt ennél látványosabb belépőt, de a végzete hamar kisegítette. Hirtelen súlyos érintést érzett a jobb vállán és egy kéz megragadta:

– Mi ez az egész? – háborgott a hang – Csak eddig bírtad betartani az ígéretedet? – azzal Ávhriol hirtelen maga felé fordította és dühösen nézett a smaragdzöld szemekbe – Mégis mi a célod? Neked a béke nem felel meg? Mindent tönkre akarsz tenni? Vagy csak engem? Engem akarsz az őrületbe kergetni? – sorolta kérdéseit és dühében meg is feledkezett arról, milyen rettenetesen erős képességekkel rendelkező lénnyel áll szemben. Mintha már nem is érdekelték volna a következmények. Teremtménye azonban nem szólt semmit. Csak hallgatta őt. – Na várj csak! – folytatta dühösen Ávhriol – Tudod mit? Nem tudod, hogy kell az ígéretet betartani? Gyere csak! – azzal megragadta a karját.

Hagyta, hogy lerángassa a domboldalon, egyenesen a többiekhez. Érkezésükre mindenki elhallgatott és feléjük tekintettek, miközben Ávhriol immáron hozzájuk fordulva így folytatta: – Tudjátok meg, hogy véget akartam vetni a harcaitoknak. Békét akartam. Ez itt viszont nem érti a szép szót. Nem tartotta be az ígéretét, nem maradt távol, sőt egyenesen idejött. Nyilván azért, hogy engem ezzel is bosszantson. Nekem viszont már elegem van ebből. Végezhetnék vele, de amikor megegyeztünk, azt ígértem, ha megszegi a szavát, ha visszatér… én magam hajítok ki mindenkit a kertemből és többé nem érdekeltek. Tehát csak szólni akartam, hogy neki köszönhetitek – azzal kissé megemelte különös botját, mely felizzott a kezében és koppantott vele a talajra.

Mielőtt bárki bármit tetetett volna, a minden irányba fodrokat vető hullámok messzire löktek mindenkit, majd pedig egy hatalmas, jól látható burok jelent meg a barlang és a kert körül és fölött, lezárva a területet és két másik, két kisebb védelmi erőtér, egyik Ávhriolt, a másik a pilinkét ölelte. – Ahogy mondtam – folytatta Ávhriol – Elegem van belőletek, úgyhogy megyek, keresek magamnak egy másik galaxist és engem többé nem látsz. Ti pedig kedvetekre ölhetitek egymást, többé már nem érdekeltek.

– Legalább nem szúrtál szíven – suttogta a pilinke – Igaz, nem is vagyok oly védtelen, nem igaz?

– Miket beszélsz? – hőkölt hátra Ávhriol.

– Én csak azt mondom, nem értem milyen apa az ilyen. Csak siránkozol, de… sose voltál az apja. Nem te tanítottad beszélni. Nem te fogtad a kezét, amikor járni tanult. Nem játszottál vele. Nem törődtél vele. Aztán a tőr… És hiányzik? Nem… ez csak a bűntudat. Ezért mondod, hogy én nem lehetek a fiad. Mert nem akarod, hogy az legyek.